Miközben a formálódó ellenzéki csoportok Európába kapaszkodva próbálják útját állni a kibontakozó orbáni víziónak, azonközben a kormány mindent elkövet azért, hogy lejárassa az európai intézményeket. A közelgő nemzeti ünnep ellenzéki és kormánypárti tüntetései akárhogyan is, de Európa körül forognak majd. Sajnos éppen az ellenkező irányban, mint ahogyan forogniuk kellene. Mert míg az ellenzék Európát tartja a maga utolsó mentsvárának és a felemelő európai értékek fényében képtelen meglátni az integráció borzalmas tényeit, addig a kormány pont fordítva: felismeri ugyan az integráció okozta gazdasági problémákat, de közben Európa értékeinek elutasításáról beszél. A kormányfő például az Egy a haza – Békemenet 2012 című, csütörtökön bemutatott kötetben arról is nyilatkozott, hogy érzelmileg érthető felvetés kilépni az Európai Unióból. A Milla tizenkét pontjának egyike viszont az Uniót megkérdőjelezhetetlen értéknek tartja. 
Mindkét tábor fordítva ül a lovon.

Kényszerek

Az ország jelentős része fordult el a hazai politikai elittől, azt gondolván, hogy a rendszerváltó élcsapat a maga rettenetes szubkultúrájával, aljas politikai húzásaival, gerinctelen intrikáival és szemforgató választási játszmáival, nem utolsó sorban korrupt és pénzéhes magatartásával minden bajok legfőbb oka. Anélkül, hogy vitatkozni akarnék ezzel a helytállónak tűnő megközelítéssel, érdemes egy lépéssel távolabbról is megvizsgálni ezt a szerencsétlen és valóban ellenszenves elitet. Mondjuk, a maga európai környezetében.
Nehéz ugyanis feltételezni, hogy a magyar politikai elit minden tagja velejéig romlott, gonosz és rosszakaratú volna. Én ezt nem hiszem. Gyanítom, az összes borzalmas politikus jót akar ennek az országnak a maga módján. Ha másért nem, hát azért, hogy bevonuljon a történelemkönyvekbe.
Ezzel a nyilvánvaló emberi igyekezettel szemben viszont húsz esztendeje azt tapasztaljuk, hogy egyetlen kormány sem tudja kivezetni az országot abból a nyomorúságos kerékvágásból, amibe a rendszerváltást követően belezökkentünk, s a legelszántabb igyekezet is csak oda vezet, hogy felborul, vagy kátyúba süpped a szekér, s mindannyiunknak neki kell veselkednünk, hogy kitaszajtsuk onnan. Ilyenkor jön egy újabb megszorító csomag, és mi kétségbeesve keressük a túlélés szalmaszálait.
A probléma – eltekintve a mélyebb elemzéstől – feltűnően nem belpolitikai természetű. Van valamilyen külső kényszer, ami arra hajtja a magyar gazdasági és politikai szereplőket, hogy ebbe az irányba menjenek, s nem tudnak másfelé menni, ha megfeszülnek, akkor sem.
Sokan azt állítják, hogy az ország hibás strukturális szerkezete okozza a bajokat, s ezt – politikai megfontolások miatt – egyetlen kormány sem tudja lebontani. A választási küzdelem ugyanis a jelentős érdeksérelmekkel járó konfliktusok elkerülése felé tereli a politikát. Így némi kiigazítás után marad minden a régiben, aminek következtében azonban néhány évenként újabb és újabb kiigazításokra, pontosabban megszorításokra van szükség.
Ez a magyarázat azonban már első ránézésre is hamis. Ugyan mi értelme volna annak, hogy egy kormány a nyilvánvalóan kezelhető érdekkonfliktust azon az áron kerülje el, hogy egy még nagyobb érdekkonfliktust, azaz súlyos megszorító politikát vegyen a nyakába?
Valószínűbbnek tűnik az, hogy a strukturális problémák nem politikai okokból megoldhatatlanok, hanem valami sokkal lényegesebb, sokkal meghatározóbb, sokkal végzetesebb összefüggésrendszer miatt. És, ha megnézzük, miféle viszonyrendszer az, ami elsősorban és legnagyobb mértékben meghatározza a magyar gazdaság és gazdaságpolitika működését, azonnal láthatjuk problémáink okát: úgy hívják, Európai Unió.

Tabuk

A szemünk láttára elmélyülő dél-európai válság okait kutatva, egyre többen ismerik föl azt a szomorú tényt, hogy az elhibázott európai integráció taszította a déli államokat abba a helyzetbe, amiből most nem tudnak kikecmeregni. Ez az ok-rendszer azonban analóg minden periférikus állam esetében, így sajnos Magyarországra is igaz.
Mások mellett Róna Péter Oxfordban tanító közgazdászprofesszor figyelmeztetett nem egyszer arra, hogy az európai integráció a periféria strukturális versenyhátrányát csak felerősítette, a hatékony válságkezelést viszont akadályozza. „Az EU, a maastrichti szerződés és a közös valuta feltételei megfosztották a perifériát a sikeres felzárkózáshoz szükséges gazdaságpolitikai eszközök legfontosabbjaitól – így a leértékeléstől, a gazdaság tényleges teljesítőképességéhez szabott kamat- és árfolyam-politikától, az árak és bérek közötti olló szétnyílásának megakadályozásától, az ideiglenes védővámok bevezetésétől és a nemzetgazdaság igényeire alapozott szabályozás lehetőségétől. …. Összességében tehát a szerkezet feltételrendszere nemcsak szöges ellentétben áll a periféria reálszférájának igényével, hanem, és ez a legfontosabb, kizárja a felmerülő kiigazításokhoz szükséges eszközök alkalmazását.” A hazai gazdaság a maga hibás struktúráival kapcsolódott az uniós együttműködéshez, s így a strukturális reformok útjában nem kizárólag, illetve nem elsősorban a hazai politikai érdekek állnak, hanem főképpen az európai érdekek.
Igaz, sok meghatározó közgazdász nem ért egyet Róna Péter, vagy a hozzá hasonlóan gondolkodó gazdasági szakemberek értelmezésével. És még az is lehet, hogy nekik van igazuk. De azért a megvitatandó témák közül kizárni az EU-integráció kérdéseit – pusztán azért, mert a kormány nem szereti, ha Brüsszelből diktálnak neki – nos, azt nem volna szabad.
Ha valóban ki akarjuk húzni a kátyúból az ország szekerét, akkor az EU-hoz való viszonyunkat bizonyosan újra kell értelmeznünk, csatlakozási szerződésünk számos pontját lehet érdemes újratárgyalnunk. Még akkor is, sőt akkor igazán, ha egyébként elfogadjuk, nagyra tartjuk, fontosnak tekintjük az európai értékvilágot.
Mielőtt Balavány kolléga újra rám sütné a kripto-orbánista vádat, sietve leszögezem: nem szeretnék a békemenet mellett érvelni. De azért jó, ha látjuk: a haza bajainkra megoldást kereső szándékok sűrű hálójában igen nehéz megtalálni a kiutat, ha csak egyszerű jelszavakkal, és lapos vagdalkozással próbálkozunk. Az igazság nem egyféle, s az igazság nem egy ember, párt vagy mozgalom tulajdona.

Dogmák

Tény, hogy a Fidesz totalitárius törekvéseivel szemben bizonyos fokú védettséget jelent az EU intézményrendszere. Brüsszel képes arra, hogy egyes ügyekben meghátrálásra bírja az öntörvényű magyar miniszterelnököt. Az Orbán-diktatúrától rettegő, rémlátomásos baloldal egyedül az EU-ban bízhat, amikor a demokrácia maradékait védi. Ugyanakkor annak oka, hogy a magyar társadalom, a magyar politikai közélet, és a magyar gazdaság belezuhant abba a szakadékba, amelyből egyelőre nem tud kikecmeregni, nos, annak oka – némi leegyszerűsítéssel – ugyancsak az Európai Unió.
Amikor tehát az MSZP, a DK, vagy éppen a Milla, a maga ellenzéki szerepének megfelelően – és persze a liberális demokrácia védelmében – tabuként kezeli az Európai Unó és a magyar EU-integráció kérdéseit, akkor valójában éppen azt a problémakört veszi ki a megvitatható témák közül, amely elvezetett a katasztrofális gazdasági és politikai helyzethez. Amikor az ellenzék egy olyan politikus mögött felsorakozva lát esélyt a választási győzelemre, aki politikusként, és nagyvállalkozóként egyaránt az EU-integráció változatlan fenntartásában, sőt elmélyítésében érdekelt, akkor nem a megoldás felé vezeti az országot. Amikor olyan jelölt mögött kezd összeállni a közös ellenzéki platform, amely jelölt kormányzásának szűk esztendejében a pontosan olyan szolgai módon parírozott az EU-nak, mint elődei, akkor nem előre tesz lépéseket. Amikor az ellenzék a magyar jövendőt elsősorban a még fegyelmezettebb EU-megfelelésben látja, mint ahogyan azt a Bajnai-féle egyesület egyik meghatározó gazdasági szakembere, Oszkó Péter hirdeti, akkor jó eséllyel éppen a bajok elmélyítése felé halad.
Másfelől azonban amikor a kormány az EU-integráció problémájában nem fedezi föl azt a tényt, hogy a félresikerült csatlakozás a strukturális problémák fennmaradásának oka, s Európában inkább mindenféle zagyva ideológia szerint meghatározott ellenséget lát, akkor tragédia felé vezeti az országot. Amikor a miniszterelnök az Európát irányító hatvannyolcas generáció értékválságáról beszél, s nem arról, hogy az EU gazdasági ágensei úgy elégedettek a magyarországi gazdasági struktúrákkal, ahogy vannak, akkor tévútra viszi a hazai politikát. Amikor a kormány EU-kapcsolatait a kuruckodás és a dac irányítja, amikor értékpreferenciák és érzelmi motívumok határozzák meg az Európa-problémát, akkor nem a józan megoldás felé megyünk.
És végezetül, amikor a rendszerkritikus mozgalmak, a Jobbik, az LMP, a kalózok, és az összes többi alternatív csoport nem teszi világossá a különbséget az EU formális integrációjában rejlő nagyon is hátrányos feltételek és az Európához tartozás ethosza között, akkor nem kínálhat valódi megoldást.
Zárójelben hadd hívjam föl a baloldali olvasóim figyelmét arra, hogy a Jobbik éppen olyan európai értékeket képvisel, mint a kalózok, a zöldek, vagy a kommunisták. Marginális értékek ezek, de azért nagyon is európaiak.
Szerencsére nagyon kevesen lehetnek az országban azok, akik inkább „fél-ázsiainak” gondolják magukat, s nem európainak. Nagyon kevesen lehetnek azok, akik az európai kultúra értékeit ne ismernék el igazi értéknek. Nagyon kevesen lehetnek azok, akik a kortárs európaiság értékvilágát, az egyéni szabadság, a közösségi szolidaritás, a tudományos haladás, a szekularizált állam, a jóléti társadalom, az intézményesült demokrácia ellen akarnának szót emelni. De sajnos nagyon kevesen vannak ma még azok is, akik az európai értékvilágot, az Európán belüli gazdasági kapcsolatokat, úgy tartanák fontosnak, hogy közben a formális integráció egyes tényeit, vagy éppen egészét megkérdőjeleznék.
Pedig őáltaluk lesz itt kibontakozás, ha lesz valaha.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.