Ideje más szemmel tekintenünk a katasztrófákra! Ideje felismernünk a változásban rejlő erőt, az újszerű alkalmazkodás kényszerében megbúvó lehetőséget! Ideje észrevennünk: ott, ahol minden összeomlik, a romba dőlő díszletek mögül előtűnik a valóság, Proudhon, Bakunyin, Schmitt Jenő valósága, és az emberek egymás segítségére sietnek. A káosz, az anarchia, a fejetlenség, s főképp a fejetlenség új rendet, új együttműködést, új világot teremt.
De hadd tegyem hozzá: nem az anómiáról, a széthullásról, az esztelen romlásról beszélek, nem a lelkekbe harapó, pusztító végnapokról szólok, hanem csak a keretek, rendek és rendszerek megingásáról. Mert emez más, nagyon más, mint amaz.

Téglák és tökök

Most láttam a magam szemével. A márciusi hóvihar sok dolgot a helyére tett. Emberré faragta, kiben volt emberség, közösséggé formálta azokat, akiknek idegensége csak félénk tartózkodás, hőssé avatta azokat, akik cselekedtek. Azokat, akik megtették, amit szükséges, megtették, amit lehetséges, s ezzel lehetetlennek tűnő dolgot vittek véghez. S helyére tette a gyávákat, a fanyalgókat, a másokra mutogatókat, az önzőket, a felelősség elől menekülőket, azokat, akiknek nem köszönhetünk semmit, azokat, akik a bajt önnön hasznukra próbálják kiaknázni, akik miatt a katasztrófa tragédiává lehet…
Több szó róluk ne essék!
Hadd beszéljek inkább a családi emlékezet néhány foszlányáról!
1945 rettenetes tavaszán, a pincékből előbújtak, a vidéki azilumokból előkerültek, a frontról hazatértek rémült döbbenettel szemlélték a romba dőlt élet maradványait. Valahol mesze, Debrecenben létezett egy kormány, amelynek léte éppen olyan kétséges volt, mint ereje, hatalma, tettekbe önthető kompetenciája, s közben létezett egy veszélyes, akarnok és buta megszállóerő, amelynek tettei inkább ellenére voltak a népnek, mint javára.
S a magukra maradt emberek napok alatt megszervezték a létet. Munkához láttak: ki-ki ott, ahol tudott. Kisebb-nagyobb közösségek születtek, hogy élni lehessen, s az önszerveződés rövid idő alatt benőtte az országot. Lettek szervezők és szervezettek, lett kenyér és lett a romoknak eltakarítása. Apám egyetemista volt akkor. Összeköltöztek páran a nagyapám elhagyott házába. Aztán hozzájuk költöztek még néhányan, majd sokan, hogy alig fértek. Amíg meg nem indult az oktatás tanultak maguk, s ha nem tanultak, romokat takarítottak, vagy élelemért járták a közeli falvakat. Hegedűs Zoli – nekem Zoli bátyánk – egy alkalommal szekérderéknyi tököt hozott. Két hétig azt ette az egész kollégium. Mert akkor már kollégiumnak nevezték magukat. Viszont apám többé rá se bírt nézni a tökre. Más alkalommal a rádió bemondta, hogy Budaörsön egy lebombázott gyárépület bontásához keresnek önkénteseket. Kell a tégla a város újjáépítéséhez. Másnapra nyoma sem volt a gyárnak, csak a lepucolt, rakásban álló téglák halmai várták a szekereket, teherautókat, vasúti kocsikat, hogy majd legyen hol laknia apának, anyának, távoli rokonnak, olyan távolinak, aki már nem is rokon, csak embertárs…
És lett ország, és lett élet, és lett új világ. S bármit is gondoljunk most azokról az időkről, bármennyi átkot, nyomort és fájdalmat hozott az új rend, a régi rend ezer baját oldotta meg, a régi rend ezer igazságtalanságát, embertelenségét, hazugságát, és ostobaságát haladta meg.

Afrika szarván

Mesélek most valami mást. Néhány éve olvastam egy megdöbbentő tudósítást. Szomáliáról szólt. A szétesett, darabjaira hullott, hadurak által prédált, szegény és nyomorult Szomáliáról. Nincs európai, ma sincs, aki úgy mehetne arra, hogy ne kellene féltenie életét. Egy angol újságíró – hogyan, hogyan nem – mégis eljutott Afrika szarvára. Eljutott, és csodát látott. A kisvárosban, ahova kíváncsisága vetette, működő társadalmat talált. A bazársoron élénk forgalomban árulták mindazt, amit kalózok, csempészek és egyéb kereskedők a világból összehordtak, amit a helyi parasztok és kézművesek előállítottak. Az iskolákban gyermekek tanultak, a közrendet őrök vigyázták, s a közvilágítást este felkapcsolta valaki, akinek a város ezt tette dolgául. Sem állam, sem törvény, sem vám, sem hivatal nem létezett arra. Az élet mégis megszervezte önmagát.
Persze az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy a környéket parancsoló hadúr, megkérte a béke árát. A város adót szedett, s adót fizetett a maga háborítatlan létezéséért. S az sem kétséges, hogy a felfelé futó adót a korrupt bandavezérek mind megcsapolták. De ez nem olyan különleges dolog, hogy úgy kellene rá tekintenünk, mint valami egzotikus afrikai szokásra…
A különleges az, amit nem merünk elhinni, de mégis igaz: olyan lény az ember, amelyben van erő, van szándék és van tehetség, hogy megszervezze önnön életét. Akkor is, ha minden összeomlott, akkor is, ha úgy tűnik nincs tovább, akkor is, ha a gazdaság halott, ha a fékek és ellensúlyok súlytalanná válnak, akkor is, ha a politikusok a zsebüket tömik, a hatalmat markolásszák, idétlen jövőkről álmodoznak, és egymás ellen szőnek gonosz terveket. Akkor is, ha az adó és az adósság megnyomorít, akkor is, ha a szabály szabálytalanság, akkor is, ha a törvény az ember ellen fordul, akkor is, sőt, akkor igazán.

Célok és korok

Van egy kérdés, ami a hóviharos éjszaka óta nem hagy nyugodni. Egy kérdés, aminek sok ága boga nőtt. Amire a válasz éppoly egyszerű, mint amennyire megválaszolhatatlan. De amire, tudom, kell lenni feleletnek, s tudom, hogy megtaláljuk azt. Amire, ha felelni tudunk, megváltozik a világ, olyan gyökeresen, ahogy talán még soha:
Miért kell katasztrófának ránk zuhanni ahhoz, hogy a helytállás ezernyi apró gátján emberek legyünk? Miért kell veszély, félelem, féltés és aggodalom a derekas kiálláshoz? Miért kell hóvihar, háború, pestis és tatárjárás ahhoz, hogy a meglássuk a bajt, a bajbajutottat, a nehéz helyzetben lévőt?
Miért hisszük el a hétköznapok nagy ámítását, hogy majd biztosan lesz, aki segít, amikor nyilvánvalóan nincs? Miért hisszük el, hogy mi nem, mi nem vagyunk bajban, amikor nyilvánvalóan most temet bennünket maga alá a hóförgeteg? Mit nem látunk, mit nem vagyunk hajlandók észrevenni, mit nem akarunk megérteni?
De hadd tegyem föl másképp ugyanezt a kérdést: Mi kell ahhoz, hogy katasztrófának lássuk, hogy katasztrófaként ismerjük föl a jelen kényelmes süppedését? Mi kell ahhoz, hogy a rablók és hatalmaskodók, a népbutítók és népboldogítók, a hamis próféták és hamis eretnekek, a játékpénzeket lobogtatók, a gumicsontokat rágcsálók, a paragrafusok miatt ágálók, a játékszabályokat komolyan vevők, a múltba révedők, a képzeletbeli barátjukat ránk tukmálók, a képzeletbeli ellenségeikkel riogatók, a jövővel kufárkodók, a megfelelés kényszerével házalók, megannyi ütődött bolond tolongása helyett valami másra, valami érdekesre, valami fontosra tekintsünk? Mit tud a katasztrófa, amivel felnyitja a szemeket, megnyitja a lelkeket, s tettekre ösztönöz?
Nem, nem a veszély közelsége az, ami mozgósítja az embert. Hanem a cél. A katasztrófahelyzet a katasztrófa elhárításának egyszerű célját hordozza magában, s ezért bír mozgósító erővel. De vajon mi kell ahhoz, hogy ilyen egyszerű és magától értetődő módon tekinthessünk a világunkra? Mi kell ahhoz, hogy egyszer ugyanúgy cselekedjünk, ahogyan katasztrófa idején tenni szoktuk? Mi volna az a cél, amelynek érdekében hajlandók volnánk ismét felállni a fotelből és útnak indulni, hogy mások segítségére legyünk, hogy megszervezzük az életet, hogy szebbé, barátságosabbá, boldogabbá, sikeresebbé tegyük a létet?
Lehet-e célját találni emberiségnek, célját mutatni a nemzetnek, célját adni a közösségnek, olyan célt, amely ellenállhatatlan gravitációval rántja magához az embert, amelynek tükrében katasztrófának érzi a jelen bohóckodásait, amelynek fényében eltörpülnek a kényelmes hétköznapok, jelentéktelenné válnak a változtatás veszélyei, semmivé lesznek a mindennapok rutinjai?
Talán azt hihetnénk, hogy ez lehetetlen feladat. Pedig nem lehetetlen. Megtették azt a kereszténység mártírjai, a reneszánsz humanistái, a felvilágosodás enciklopédistái, hatvannyolc diákjai… Megtették sokan. Pedig ők is csak azt cselekedték, amit abban a minapi hófúvásban olyan sokan megtettek: elvégezték, ami szükségesnek látszott, s elvégezték, ami lehetségesnek tűnt.
És megváltozott a világ.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.