Aki először hall róla, annak sokkszerű élményt jelent. Olyat, mint amikor kiderül: nincs is Mikulás. Aki egy kicsit elmélyed a témában, az boldog mosollyal mélázik el a lehetőségen: mégis van. Aki pedig komolyan kezd el gondolkozni a kérdésen, az elsősorban a megvalósíthatóság problémáival szembesül: Tényleg kell hozzá az a piros hacuka?
A feltétel nélküli alapjövedelem témája szerencsésen megérkezett Magyarországra. Néhány nappal ezelőtt egy Gödön tartott baloldali fórumon, az MSZP és az LMP képviselői is úgy beszéltek róla, mint valami jól ismert projektről, mintha az alapjövedelem koncepciója olyasféle kiérlelt elképzelés volna, mint, mondjuk a nyugdíjrendszer. Én ugyan nem ítélem meg ilyen optimistán polgártársaink látókörének horizontját, de abban bizonyára igaza van Szanyi Tibornak és Schiffer Andrásnak, hogy a feltétel nélküli alapjövedelemről kibontakozó diskurzust, már csak e látókör szélesítése érdekében is, támogatni kell. Feltéve persze, ha kívánatosnak tarjuk, hogy polgártársaink mindenféle futurisztikus elképzeléshez, utópiához, seholsincsországhoz mérjék a jelent…
Humánum és erőforrás
A közelmúltban egy európai polgári kezdeményezés aláírásgyűjtésbe fogott, hogy az Európai Bizottság bátorítsa a tagállami együttműködést az alapjövedelem bevezetésére. A Lajtától keletre azonban nem így mennek a dolgok. De még úgy sem, mint a boldog Latin-Amerikában, ahol, valami felderíthetetlen ok miatt, az alapjövedelem, és sok más furcsa társadalmi vízió a napi közbeszéd tárgya lett. Mielőtt tehát Magyarországon arról kezdenénk beszélni, hogy miképpen valósítható meg ez a Szent Miklós világkörüli ajándékszórásával is alig mérhető projekt, elsősorban arról kell mondani valamit, hogy mi ez.
Nos, az alapjövedelem hívei azt állítják, hogy minden embernek kellene kapnia egy akkora összeget, amiből tisztességgel meg tud élni. Illetve ennél sokkal többet mondanak, de az ötlet elkötelezettjei között nagyjából eddig tart az egyetértés. Hogy miért van erre szükség, abban már megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy gondolja, hogy az alapjövedelem, az egzisztenciális biztonság az emberi méltóság része, van, aki azzal érvel, hogy úgysem tudunk munkát adni mindenkinek, és van, aki szerint egyszerűen takarékosabb mindenkinek fizetni, mintsem a segélyek, járulékok jogosságát méricskélni. Mint ahogyan azon is vita folyik, hogy ki legyen jogosult az alapjövedelemre. Akad, aki gyerekeknek is adná, más csak a felnőtteknek, megint mások szerint a gyerekek után – a gyermeknevelés változó költségeivel arányos összeget – szüleiknek kell kapniuk. És természetesen abban sincs egyetértés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelemnek vajon valóban feltétel nélkülinek kell-e lennie, vagy bizonyos feltételekhez azért mégiscsak hozzá kellene kapcsolni. Egyes képviselői csak a szociális kiadásokat váltanák le így, mások viszont az állam összes bevételét szétosztanák. Aztán mindenki fizessen azért, amit igénybe vesz. Természetesen még hosszan lehetne sorolni a vitás pontokat, ám abban az elképzelés legtöbb híve egyet ért, hogy a társadalomnak olyan jövedelmet kell biztosítania a polgárok számára, ami független a klasszikus munkától, munkahelytől, s bármiféle fizetésért végzett tevékenységtől.
Mielőtt azonban bárkinek az jutna eszébe az alapjövedelem kapcsán, hogy a kommunizmus kísértete járja be Európát, sürgősen leszögezném: az elképzelés, dacára annak, hogy elsősorban a baloldali, radikális csoportokban népszerű, valójában mégis a kapitalizmus megújulását szolgálja.
A hazai Kalózpárt minapi közleménye éppen arra hívja föl a figyelmet, hogy az ötlet elsősorban társadalomformáló kezdeményezés. „Ennek a projektnek a megvalósítása – ha nem élnek vele vissza –, pontosan a hagyományos értelemben vett politikai baloldal további erodálódását fogja okozni, mert megszüntetné ennek önmeghatározását, a munkahelyért folytatott harc ideológiát. Ezért az alapjövedelem nem baloldali populizmus, hanem egy eszköz a munka fogalmának újragondolásában, amelynek nem a profit, hanem az ember a központi eleme.”
Ha most gyorsan kidobjuk az ügyből a kalózok pátoszteli megfogalmazását, amelyben az ember, mint valami magasztos, végső érték áll a világ felett, és helyéra a jóval racionálisabb „humán erőforrás” fogalmat illesztjük, mindjárt megértjük, miért ízig-vérig kapitalista koncepció az alapjövedelem terve.
A helyzet ugyanis az, hogy a 90-es évek végétől egyértelművé vált: a jóléti állam fenntarthatatlan. A gazdasági alapok, amelyeken a második világháború után a jóléti állam felépült, gyökeresen megváltoztak. A mind határozottabban kibontakozó globális világban a jóléti állam, a maga klasszikus formájában, idegen test lett, amelyet a gazdaság előbb-utóbb kitaszít magából. A kilökődési folyamat persze felerősíti a jóléti rendszer eredeti hibáit, mint ahogyan az egyre élesebben jelentkező problémák is gyorsítják a rendszer leépülését.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a klasszikus jóléti csomagot valamivel pótolni kell, hiszen a világgazdaság, vagy pontosabban a tőke önmagában képtelen előállítani a humán erőforrásnak azt a magas színvonalát, amire szüksége van működéséhez, bővüléséhez, gyarapodásához. E szükségletnek megfelelően a tudományos és közgazdasági diskurzusban megjelent, majd igen hamar elterjedt az esélyteremtő állam fogalma, amely például azzal javítja a gazdasági növekedés feltételrendszerét, hogy beruház olyan területeken – mondjuk, az oktatásba – ahol a magántőke nem vállalja a terheket.
Ha azonban ezen a szemüvegen keresztül nézünk az alapjövedelem bármelyik modelljére, akkor valójában a költségexternalizálás egy formáját látjuk, olyan lehetőséget, amely – ha nem is ellentételezés nélkül, hiszen a kifizetendő alapjövedelmet az állam nyilván adókból, elsősorban vállalkozói adókból fogja előteremteni, azért mégis – a közösségre hárítja a humán erőforrás költségeinek egy részét. Ez persze nem olyan nagy baj, ha a közösség képes arra, hogy ne pusztán az elosztást, de a hozzájárulást is megfelelő módon szétterítse, azaz megakadályozza az adóelkerülés különféle formáit.
És ezzel máris elérkeztünk a koncepció belső ellentmondásához: a globális kapitalizmus rendszerében, a tőke, az árucikkek és az emberek szabad áramlásának világában az alapjövedelem nem tűnik megvalósíthatónak. Az az ország, amelyik az alapjövedelmet be akarja vezetni, nyilván jelentős adóterheket fog megállapítani. A tőke tehát menekülni kezd, a szegények pedig megérkeznek. Az alapjövedelem tehát csak viszonylag zárt közösségben képzelhető el, a konvertibilitás hiánya, de legalább is az árfolyamok a kontrollja, a határok zártsága, a védővámok rendszere mellett, azaz egy pontosan olyan világban, amelyben a jóléti állam a világháború után kialakult, és amelyet a globalizáció szétfeszített.
A föld haszontalan terhe
De a koncepció leglelkesebb híveinek igazat adva, tételezzük föl, hogy nincs ilyen ellentmondás. Magam is láttam már olyan tervet, amelyben nincs szükség a vállalkozói adók radikális emelésére. Helyette a forgalmi adó mintegy megduplázásával, és természetesen a jóléti kiadások teljes kisöprésével teremtené meg az állam az alapjövedelem anyagi alapjait.
Szanyi Tibor, az említett gödi fórumon azt hangoztatta, hogy egy havi 85 ezer forint körüli összeg évente nagyjából tízezer milliárd forintba kerülne, ami a tizenhatezer milliárdos magyar költségvetéshez képest hatalmas összeg.
Gondolom, olvasóim között kevés akad, aki már írt, illetve számolt költségvetést, így e kérdést egyelőre nyitva hagyhatjuk. És ugyanezen okból azzal az ellenérvvel sem kell semmit kezdenünk, hogy amennyi pénzt még az államcsőd kockázata nélkül szét lehetne osztani, az édeskevés a megélhetéshez.
Lehet. De lehet, hogy nem. Mindegy is, mert vannak ezeknél sokkal fontosabb kérdések.
Az alapjövedelem ellenzőinek – hiszen róluk még szó sem esett – komoly érve szerint az alapjövedelemmel rendelkező emberek ellustulnak, tömegesen hagynak fel a munkával, igazi herékké válnak, ami lassan a társadalom leépüléséhez, és végül pusztulásához vezet.
A tragédia az, hogy igazuk van.
A jóléti társadalom, de akár a kelet-európai fél-, vagy inkább negyedjóléti társadalom eszement segélyezési gyakorlata pontosan tükrözte azt, amitől az alapjövedelem ellenzői tartanak. A szegény, de eltartott csoportok számára nem biztosít kitörési lehetőséget a segély, még akkor sem, ha alapjövedelemnek hívják, és az emberhez méltó megélhetést garantálja. Nyomoruknak ugyanis nem pusztán a rendszeres jövedelem hiánya az oka, hanem elsősorban a szegénység kultúrája, az a szociokulturális közeg, aminek részesei isten háta mögöttiek akkor is, ha a nagyvárosok szívében élnek. Ez a kultúra ugyanis önmagát rekeszti ki a társadalomból. Tagjai nem ismerik, nem használják a közösség kínálta lehetőségeket, gyermekeik nem járnak iskolába, nem fordulnak orvoshoz, rendőrhöz, védőnőhöz stb., problémáikat a maguk szűk viszonyrendszerében oldják meg, többnyire erőszakos, és nagyon gyakran bűnözői eszközökkel. Az alapjövedelem önmagában semmit sem enyhítene e csoport nyomorúságán, sőt okkal tarthatunk attól, hogy jelentősen növelné a szegénység kultúrájában élők körét. Az alapjövedelem bevezetése esetén ugyanis nem volna semmi, ami a kitörésre motiválja ezeket az embereket.
A terv ellenzőinek véleménye ebben a tekintetben lényegében egybe esik Josiah Tucker, Gloucester érseke véleményével, aki a kapitalizmus hajnalán, 1745-ben kijelentette, hogy a szabad időt kedvelő, inkább ünnepelni, mintsem robotolni vágyó alacsonyabb néposztály teljesen degenerálódott. Sőt, a nagyobb városok köznépe a föld legaljább, legerkölcstelenebb férge...
És munkához szokott, tehát jól szocializált, és magas fokon civilizált ember nézőpontjából szemlélve sajnos Tuckernek éppen úgy igaza van, mint az alapjövedelem ellenzőinek, vagy Engelsnek: az embert a munka teszi emberré. Már amennyiben az embert nem valami biológiai lénynek, hanem például szellemi, társadalmi teremtménynek nézzük.
Ahhoz pedig, hogy a biológiai lény emberré legyen, hogy munkához lásson, bizony kényszeríteni kell. Példaként hadd említsem meg a korai kapitalizmus idejének munkamorálját. Akkoriban komoly problémát okozott, hogy az, aki munkához jutott, három- négynapi intenzív munkával teljesítette hetét, s csak akkor jelent meg újra a műhelyben, az építkezésen, vagy a kikötői dokkoknál, amikor elfogyott a pénze. S mivel ezek a csavargók a legkülönfélébb helyeken a legkülönfélébb alkalmi munkákat végezték, az ilyeneket fegyelemre és rendezettebb életmódra kellett szoktatni. A tétlen napok és a nagyfokú mobilitás ugyanis gyengítik a bérmunkás kötelékeit, s ezzel alapjaiban ássák alá a kapitalista társadalmat.
Hamarosan meg is születtek a csavargás elleni törvények. VIII. Henrik tízezreket akasztatott föl és záratott börtönbe csavargás címén. Fia, VI. Edward pedig gyakorlatilag visszaállította a rabszolgaságot, amikor rendeletében minden olyan személyt törvényen kívül helyezett, aki megélhetési forrásokkal nem rendelkezett, és három napnál hosszabb ideje nem dolgozott. Egyben minden „derék polgárt" arra buzdított, hogy az ilyen „naplopót" bíró elé vezesse, minek fejében az elítélt, akinek homlokára tüzes bélyeget sütöttek, két esztendeig az ő tulajdona lehet. Ha pedig megszökött, élete végéig. A francia IX. Károlynak a cselédek jogállásáról szóló ediktuma ugyancsak kimondta, hogy „csavargónak tekinthető a naplopó, semmittevő ember, a sehonnai, sehová nem tartozó, akinek se lakhelye, se mestersége, se hivatalos foglalatossága nincsen, ki (...) csak fölöslegesen szaporítja az emberek számát." Ők a föld haszontalan terhe: Sunt pondus inutilae terrae, mely meghatározás 1701-ben már jogi kategóriaként szilárdult meg.
De ne mélyedjünk most el a munkakényszer szomorú történetében. Legyen elég annyi, hogy már az emberiség legősibb emlékei is erről mesélnek. A kultúrhéroszok, akik megtanítják az emberiséget erre vagy arra a mesterségre, tehát általában megteremtik a civilizációt, kemény munkára fogják népüket. Gilgames, Uruk királya is így szocializálta övéit:
"Folyópartra hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;
Könny mossa a követ simára, éjjel-nappal falakat épít;
Verejték áztatja fehérre, éjjel-nappal falakat épít;
Nem ismer szíve nyugodalmat, éjjel-nappal falakat épít;
Nem ismer szíve megbocsátást, éjjel-nappal falakat épít."
Munka és tudás
Na, igen, csakhogy közben eltelt néhány évezred, és az emberiség a tudományos-technikai haladásnak, meg persze elképesztő létszámának köszönhetően oda jutott, hogy ma már nem az a gondunk, hogy munkára fogjuk a lustákat, sokkal inkább az, hogy lebeszéljük róla a szorgalmasakat. Egy olyan korban, amikor egyre nagyobb tömegek válnak a munkaerőpiac feleslegeivé, valamit ki kell találni annak érdekében, hogy azoknak a sorsa, akiknek nem jutott kapanyél, ne érleljen forradalmat.
Nyugaton, a jóléti állam maradványainak köszönhetően az ilyen emberek foglalkoztatását számos átképzési program, valamint a fiataloknak a felsőoktatásban tartása szolgálja. Innen nézve azonban az alapjövedelem sem elvetélt ötlet. De perspektíváiról csak akkor érdemes beszélni, ha a tisztában vagyunk azzal, hogy egy ilyen program nem önmagában áll. Bevezetése kemény feltételek mentén lehetséges, s e feltételeket az alapjövedelemmel együtt kell vállalnia a társadalomnak.
A történelemben jártas olvasók előtt nyilván nem ismeretlenek azok a rendszerek, amelyek valamilyen formában eltartották tagjaikat. De minden társadalom, amely ezt megtette, súlyos követelményeket támaszt polgáraival szemben. Polányi Károly, világhírű gazdaságtörténészünk a korai civilizációkkal kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a polgárok eltartottsága minden esetben együtt járt valamilyen robot-szolgáltatással, tehát az állam javára végzendő munka kényszerével. Nemcsak Gilgames fala, de az egyiptomi piramisok is így épültek. Máskor katonai szolgálattal tartozott a lakosság az eltartottságért, Rómában csak politikai legitimitást, fegyelmezett szavazást kért az uralkodó elit a gabona- és pénzosztogatásért cserébe, míg például Spártában a magánélet teljes feláldozását követelte meg. De, ha meggondoljuk, a középkori jobbágy egzisztenciális biztonsága, a jobbágytelekhez való jussa is úgy vált jogszerűvé, ha a mérleg másik serpenyőjébe azok a szolgáltatások kerültek, amelyekkel földesurának tartozott.
Egy olyan világban azonban, amelyben a politikai elit már nem tart igényt különösebb legitimációra, amelyben a fizikai munka lényegében fölöslegessé vált, ott egyetlen módja van annak, hogy az alapjövedelmet a társadalom gyors összeomlása nélkül bevezessük: Az oxfordi kollégium valamikori igazgatója, a közgazdász Anthony B. Atkinson „részvételi jövedelme” lenne ez. Atkinson a juttatásra való jogosultságot meglehetősen szélesen értelmezett társadalmi hozzájáruláshoz kötné. Értelmezése szerint a társadalmi részvétel lehet teljes, illetve részidős fizetett munka, önfoglalkoztatás, esetleg aktív munkakeresés, vagy oktatásban, képzésben való részvétel, de lehet kiskorú gyermekek vagy gondozásra szoruló idősek otthoni ellátása, sőt lehet még bejegyzett szervezetnél végzett rendszeres önkéntes munka is.
A hosszú, és mindenféle egyéb proszociális tevékenységgel jócskán kibővíthető lista kapcsán két dolgot érdemes megemlíteni. Egyfelől a tanulás értékét kell nyomatékosítani. Mielőtt olvasóim hüledezve kérdeznék a monitortól, ugyan, mihez kezdene egy ország milliónyi diplomással, sőt másod- és harmaddiplomással, hadd ajánljak figyelmükbe egy-két egyszerű tényt: Közgazdasági kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a gazdasági fejlődés az utóbbi fél évszázadban egyre kevésbé függ a tőke és a munka bővülésétől, és egyre inkább kapcsolódik a humán erőforrások minőségéhez, a tudáshoz, az innovációhoz. Bár nincs szigorú lineáris összefüggés az egyes országokban átlagosan iskolában töltött évek száma és a gazdasági eredményesség között, mégis kimondható, hogy az iskolában töltött évek számát eggyel megemelve mintegy 7%-os GDP-növekedés érhető el. Ráadásul az iskolázottság növelése nem pusztán az adott személy gazdasági-társadalmi hozzájárulását növeli, de minden két esztendő, amelyet a későbbi szülők valaha iskolában töltöttek, átlagosan egy évnyi fejlődési előnyt jelent serdülőkorú gyermekeik számára. Az oktatási befektetés ilyen formán megsokszorozódik. Persze nemcsak az oktatási mennyiség, hanem a minőség is számít. Egy OECD-tanulmány szerint, ha Magyarországon két évtizeden belül sikerülne elérni az e tekintetben jelenleg világelső finn oktatási rendszer hatékonyságát, minőségét, színvonalát, akkor nagyjából 2090-re a magyar GDP mintegy hatszorosára dagadna.
Másfelől szeretném itt megemlíteni az 1993-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott Robert W. Fogel chicagói közgazdász nevét. Fogel több száz év adatait elemezve megállapította, hogy az elmúlt kétszáz évben Nagy-Britanniában bekövetkezett gazdasági fejlődés – a tőke mennyiségének növekedése, a technológiai fejlődés, az oktatás, illetve számtalan más tényező mellett – harminc százalékban annak tudható be, hogy javultak a táplálkozási viszonyok, ennek köszönhetően a lakosok egészségi állapota, teherbírása, munkaképessége is. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a hatásmechanizmus ma már ne érvényesülne. Az egészségesebb társadalom, azaz a fitt, sportos, mentális betegségekkel nem küszködő ember bizonyosan ma is hatékonyabb, mint betegeskedő, elhízott, tohonya társa. Sőt – bár ilyen kimutatást nem találtam – abban is egészen biztos vagyok, hogy a sportos életmódnak éppen olyan multiplikáló hatása van, mint az iskolában töltött éveknek.
Általában is igaz lehet az, hogy minden olyan direkt, vagy indirekt elvárás, amely proszociális magatartásra ösztönzi az embert, jobbá és hatékonyabbá teszi a társadalmat. A kortárs szociológia ebben a tekintetben egyszerű végkövetkeztetésre jutott: az igényesebb környezethez úgy alkalmazkodunk, hogy magunk is igényesebbé válunk.
Persze bizonyos értelemben ez is munkakényszer. De azért a tanulás, a sport, a gyermeknevelés, a társadalmi részvétel ezernyi más formája – különösen akkor, ha a részvétel sokfélesége kellően szabad marad – mégis egészen más tevékenység, mint a klasszikus értelemben vett munka. Az efféle szorgoskodás ugyanis nem pusztán a társadalom érdeke, nem csupán a személyiség kibontakozásához járul hozzá, de végső soron az egyén szabadságának is záloga.
És így juthatunk el ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy a társadalmi részvétel elvárása nem pusztán indokolttá és veszélytelenné tehetné az alapjövedelem bevezetését, de egyúttal olyan fejlődési pályára lökhetné Magyarországot – vagy bármely országot – amelyről nehéz lenne letaszítani.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
