Ha egy történetről nem lehet harag és részrehajlás nélkül ítélni, akkor azt a történetet nem is lehet megérteni. Bár az egyes történelmi nézőpontok attól függetlenül is hitelesek, hogy egyébként erkölcsi megfontolásból, előítéleteink miatt, vagy bármi más okból egyiket preferáljuk, másikat elvetjük, ettől még nem válik egyik értelmezés sem igazzá vagy hamissá. Az erkölcs, az előítélet, a lelkiismeret ugyanis nem történelmi kategória. Hiába mondjuk ki a legyőzött, kirabolt, kizsákmányolt, elpusztított tömegek rettenetes sorsáról a magunk erkölcsi véleményét, ettől sem az események megértéséhez nem kerültünk közelebb, sem a probléma meghaladása felé nem tettünk egyetlen lépést sem. A történelem nagy tévedései, a hamis eredetmítoszok, a sajgó igazságtalanságok, a nemzeti, faji, kulturális öntömjénezés ezernyi narratívája attól nem lesz igaz, attól nem lesz hiteles, attól nem lesz történetírás, hogy egyébként megszólítja lelkünket a szerző heves elfogultsága. Mindez pusztán retorika.

Trianon és a nemzet
Trianon alternatívája nem nagy-Magyarország. Száz esztendeje sem volt az, ma sem az. De nem alternatívája a gyilkos rendezésnek a nagyobb Magyarország sem, a Horthy-féle területgyarapítás, vagy az akkoriban, esetleg a világháború után – a magyarok által lakott, a magyarok által dominált területek visszaszerzésével kapcsolatban – szőtt remények. Nagy-Magyarország, vagy a kevésbé megcsonkított, nem-annyira-nagy-Magyarország nézőpontjából sem megérteni, sem feldolgozni nem lehet a trianoni kataklizmát.
De nem lehet megérteni és feldolgozni a békekötés után mindjárt megjelent, és jelenünkben mainstreammá vált nézetek optikáján keresztül sem. A „határok légiesítése”, a „határok fölötti nemzet-egyesítés”, a „haza a magasban” neurotikus elképzelések, tagadásai a valóságnak, olyanok, mint amikor az egyén a tudattalanba száműzi a traumát.
A meg nem értés és a feldolgozatlanság abból az egyszerű tényből szármaszik, hogy a trianoni tragédiát nem lehet megoldani abból a nézőpontból, amelyik létrehozta. S nem kell túlságosan mélyre ásnunk ahhoz, hogy belássuk, a területgyarapítás, Észak-Erdély, Dél-Felvidék, és a többi magyar többségű terület hazatérése, vagy területet hagyva a csudába, a magyar kisebbségek – így, vagy úgy megvalósuló – hazatalálása mind-mind ugyanannak a szemléletnek a vetületei. Annak a nézőpontnak a variációi, amelynek keretei között létrejött a trianoni béke: a nemzetállami gondolkodás dimenziói.
Szögezzük le: a trianoni rendezés a nemzetállam eszméjének jegyében született, s annak jegyében fáj. Amiből mindjárt következik egy másik megállapítás: az ugyanis, hogy a trianoni fájdalom alternatívája egyúttal a nemzetállami koncepció alternatívája is kell legyen.

Nemzet és rendszer
Álljunk meg itt egy pillanatra és mélázzunk el a nemzetállam jelentőségén! Kétszáz esztendeje meghatározó nézet szerint a nemzet, s vele – a nemzet belső energiáit, egyedi sajátosságait, önértéket jelentő kulturális kincseit és egyéb egyéniségeit alkotó módon összefogó és kibontó –nemzetállam, a nemzet-építő állam a közösségi létezés legmagasabb foka, s ezen keresztül az emberi identitás legfontosabb vonatkoztatási pontja. Ám ez a „meghatározó nézet”, ha kicsit megkapargatjuk felszínének csillogó mázát, talmi giccsnek, hamis propagandának, álságos ideológiának bizonyul. Nincsen a nemzeti eszmében semmi, amit ne fedezhetnénk föl bármelyik vakcsoportban. A nemzet összetartó ereje, a nyelvi, kulturális közeg egysége, nem jelentősebb kovász, mint a vallás azonos rítusa, az osztály azonos érdeke, s öntudata, a nemzetség törzse, s gyökere, vagy a bármely tetszőleges identitáscsoport közös géniusza.  
A nemzet, s vele együtt a nemzetállam nem más, mint ideológia. Igaz, nagyon jól kidolgozott, két-három évszázad óta csiszolgatott, aprólékosan kimunkált ideológia. És mint ilyen, nem más, mint egy a „nagy narratívák” közül, a történelem során létrejött nagy elbeszélések egyike, amely a világ jelenségeit egymásra mutató, egységes történetté fűzi össze, hogy így hitelesítsen rendet és működést.
A posztmodern filozófia egyik legjelesebb képviselői Jean Francois Lyotard szerint a huszadik század derekáig jellemző modern gondolkodás úgy igyekezett elrendezni az emberi tudást, hogy minden gondolat egy nagy, egységes elbeszélés keretébe ékelődjön, s hosszabb távon összefüggő világmagyarázattá álljon össze.  Az egyes gondolatok attól váltak érvényes igazsággá, legitim tudássá, hogy a nagy elbeszélésbe illeszkedve igazolást nyerhettek. Így minden, vagy legalábbis majdnem minden gondolat, amit a társadalom elfogadhatónak tartott, a nagy elbeszélés egyes részleteinek kidolgozásaként, további kifejtéseként, gyarapításaként nyerhetett értelmet. Széljegyzetek az elbeszélésekhez című tanulmányában a következőket írja: A nagy elbeszélések, a meta-narratívák a fennálló társadalmi rendszer intézményeinek a fenntartására szolgáltak. Tulajdonképpen a világ ideológiai hátterét adták. A meta-narratívák legitimációként szolgálták a társadalmat, megadva annak metafizikai megalapozását.

Rendszer és alternatíva
Persze az efféle narratíváknak mindig van alternatívája. A nemzetről, s a nemzetállamról sem állítható, hogy az elmúlt évszázadokban a polgári társadalom kizárólagos ideológiája lett volna. Népszerűsége, sikere tagadhatatlan, de tévedés volna azt gondolni, hogy a XIX., XX. század egyetlen nagy elbeszélése, egyetlen ideológiája, s egyetlen identitás-csoportja lett volna. Az idősebb korosztály, amelyik még tanulta a munkásmozgalom történetét, most felidézheti az osztály-ideológiák különféle formáit, a marxi kommunizmus osztályharcos kollektivizmusát, az anarchoszindikalista mozgalmak már-már korporatív föderalizmusát, a bakunyini anarchizmus obscsina-ideálját, vagy a phrudoni mikrovállalkozói anarhizmus racionális individualizmusát, amelyek gyakorlatilag a nemzetállam születésétől kezdve ott álltak mellette, mint lehetőségek.
De a nemzetállamnak volt, illetve van konzervatív alternatívája is. Az Egyesült Államok fehér protestáns középosztálya – mint a társadalomszervező erő, mint vonatkoztatási csoport, mint identitásképző eszme, vagy akár, mint nagy elbeszélés – a szó klasszikus, európai értelmében nem nemzet. De Amerika szentháromsága, a faji, vallási és társadalmi státuszhoz igazodó identitás megjelent Európában is. Eszméinek egy részét a monarchia ideológiája szervezte egységbe. A világháború előtti évtizedek egyik legnagyobb hatalma, Európa csendőre, az orosz birodalom a vallás és a monarchia körül alkotta meg a maga rendszerét, a másik nagyhatalom, a Brit világbirodalom inkább a fehér felsőbbrendűség és a monarchia körül kristályosodott, s nem annyira a nemzeti eszme körül, bár az angol nemzeti öntudatot nem volna helyes elvitatni a szigetország lakóitól. A XX. század elején erőre kapó fasisztoid mozgalmak ugyancsak a fajt emelték a nemzet helyére, immár vallás és monarchia nélkül, de valamiféle baloldali színezetű osztályideológiával színezve…
Mindezt fontos látnunk, ha a trianoni tragédiát a maga helyén, vagy hadd fogalmazzak pontosan, egy értelmes történelmi elbeszélés keretei között szeretnénk megérteni. És persze a megértés során meghaladni.

Alternatíva és birodalom
A traumatikus békekötés előzményei és okai között ugyanis legfőképpen a kettős birodalom belső ellentmondásait kellene észrevennünk: azt a tényt, hogy miközben az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb szervezőelve a királyság és a társadalmi státusz volt, azonközben a birodalom legfontosabb állama, a Magyar Királyság – tagadva a birodalmi identitás-eszmét – nacionalista, nemzetállami koncepció szerint igyekezett önmagát meghatározni.  A magyar politikai és társadalmi elit, gyakorlatilag a reformkor hajnalán, azaz az ezernyolcszázas évek első évtizedeiben hitet tett a nemzetállami berendezkedés mellett, s erről jó száz éven keresztül nem is volt hajlandó lemondani. Hogy Nietzsche honnan vette azt a gondolatot, hogy minden közösségnek a környezetében lévő közösségek ellenében kell meghatároznia önmagát, nem tudom, de meríthette volna akár a magyar politikából is. A trianoni döntést megelőző száz esztendőben a függetlenség és a nemzetállami gondolat a magyar közélet számára magától értetődő ellenpólusa volt a birodalmi identitásnak. S persze szükségszerűen járt együtt a nemzetek feletti középkori magyar állam tagadásával, a latin közvetítőnyelv elvetésével, a regionális autonómiák, például a régi vármegyerendszer, vagy Erdély függetlenségének felszámolásával, illetve a kulturális sokszínűség helyére állított, egységes nemzeti eszme terjesztésével.

Birodalom és regionalitás
Ám a magyar nacionalizmussal nem pusztán a magyarországi nemzetiségek, illetve később az utódállamok nacionalizmusa állt szemben. A monarchiában volt szellemi tartalék ahhoz, hogy a magyar, román, vagy szláv, sőt német nacionalizmusokkal szemben valamiféle korszerű birodalmi eszmét fogalmazzon meg.
Ferenc Ferdinánd környezetében komoly tervek készültek azzal kapcsolatban, miként lehetne merőben új alapokra helyezni a Monarchiát. A hatalom várományosa idejekorán kidolgoztatta azokat a terveket, amelyek a dualista államszerkezetet felváltó, új, föderalista berendezkedés kialakítására vonatkoztak.
A reformintézkedések első lépéseként a birodalom kebelén belül létrehozták volna a Horvátország, Bosznia-Hercegovina, valamint Dalmácia alkotta Délszláv Királyságot. A délszláv társállam ugyanolyan jogállással rendelkezett volna, mint a Magyar Királyság az 1867-es kiegyezés után. Látszólag ennek semmi köze a birodalmi eszméhez, sőt inkább az ellen hat, hiszen a Magyarországon már meghonosodott nemzetállami eszme felé mozdítja a Monarchia szláv népcsoportjait. Ferenc Ferdinánd azonban úgy vélte, hogy a változás hatására – az általa egyébként nagyon nem kedvelt magyar elit – ráébred arra, hogy a nemzetállami gondolat az állam, s természetesen a magyar állam feldarabolásához vezet. Egyúttal persze a magyar törekvésekkel szemben egy harmadik erőt hoz létre. Így a trialista államszövetséggé átalakult Monarchia további belső reformjai előtt is megnyílhat az út.
Második lépésben ugyanis a Monarchiát föderális államszövetséggé alakította volna át az uralkodó, Nagy-Ausztriai Egyesült Államok néven. A lépés természetesen megszüntette volna az 1867-es osztrák-magyar, illetve az 1868-as magyar-horvát kiegyezésen alapuló struktúrákat. Az új rendszerben Magyarország a föderális államszövetség többiekével azonos jogú tagjává vált volna. A föderáción belül Ferenc Ferdinánd a mindenkori uralkodónak erős központi irányítószerepet szánt.

Regionalitás és tragédia
Ha mindezt az identitás kérdésére vetítjük, észrevehetjük, hogy Ferenc Ferdinánd a nemzeti gondolattal szemben a monarchia és – modern kifejezéssel talán azt mondhatnánk, a – lokalitás eszméjét akarta szembeállítani. Sőt, talán még azt is megkockáztathatjuk – mivel társadalmi, szociális változtatásokkal kapcsolatos terveiről nem tudunk –, hogy harmadik pillérként a hagyományos rend, a társadalmi státusz is betöltötte volna korábban betöltött szerepét.
A kérdéssel foglalkozó történészek – akik néhány hónappal ezelőtt Bécsben rendeztek konferenciát – biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd hatalomra kerülése esetén fenn maradt volna a Monarchia. Richard Ned Lebow, a londoni Kings College professzora úgy nyilatkozott, hogy ha Ferenc Ferdinánd túléli a szarajevói merényletet, megelőzhető lett volna az első világháború. „Ferenc Ferdinánd volt a legerősebb szóvivője az Osztrák-Magyar Monarchia békéjének. Személy szerint úgy vélte, és ebben nem is tévedett, hogy egy Oroszországgal szembeni háború mindkét birodalom végét jelentené.” Mindehhez hozzátette, hogy a trónörökös elleni merénylet ezt az erős féket távolította el a háborúhoz vezető folyamatból, egyszersmind ürügyet és ösztönzést adott a háború kirobbantásához.
Hasonlóan nyilatkozott a konferencia egy másik neves résztvevője, Holger Herwig, a University of Calgary professzora: „Az Osztrák-Magyar Monarchia nagy valószínűséggel magától nem omlott volna össze, ha nem megy a háborúba.”
Szimbolikus jelentősége van annak, hogy éppen a nemzetállami koncepcióval a leghatározottabban szemben álló államférfi meggyilkolása vezetett oda, hogy a térség népei egymásnak szakadtak, s a világégés végén a legbornírtabb – és persze az etnikai viszonyok zavaros volta miatt, eleve hamis – nemzetállami elképzelés jegyében szervezték újjá a Duna völgyét.

Tragédia és katarzis
Mindezeket tudva ideje kimondani: Trianon tragédiája nem abban áll, hogy megcsonkította a magyar nemzetállamot, hanem abban, hogy létrehozta a szláv, román, osztrák, lengyel nemzetállamokat. A trianoni béke szörnyűsége, ostobasága és embertelensége nem nagy-Magyarország felszámolása, hanem a nemzetállam diadala.  
És, amikor azon elmélkedünk, miképpen lehetne feldolgozni, megérteni és meghaladni ezt az évszázados traumát, amikor azt kérdezzük magunktól, mikor fogja végre túltenni magát a magyar társadalom a trianoni tragédián, amikor azt feszegetjük, mi a trianoni rendezés alternatívája, akkor valahol ott kell keresgélnünk a választ, ahol Ferenc Ferdinánd kereste: a regionalitás, a lokalitás, a szubszidiaritás és az autonómia környékén.
És napjainkban, amikor a regionális identitás ismét egyre határozottabban fordul szembe a nemzetállami koncepcióval, amikor a skót, a bajor, a katalán identitás lassan fontosabbá válik, mint a brit, német, és spanyol nemzeteszme, akkor talán volna lehetőségünk nekünk is arra, hogy felfedezzük a magunk, erdélyi, felvidéki, moldáv, stájer vagy éppen székely, pannon és jász-kun identitását. S ez egy napon fontosabb lehet, mint a nemzetállam.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.