Nagyon kellemetlen perverzióval vert meg engem a sors. Kényszercselekvésként kínoz az ellenzéki írások – blogbejegyzések, publicisztikák, riportok – elolvasásának nyomorúsága. Sokáig küzdöttem ellene, próbáltam leszokni ezekről a mákonyos szövegekről, de egyszerűen tehetetlennek bizonyultam. Ma már beletörődtem a dologba. Van, akinek a horror adja meg a mindennapi borzongást, más az anyósa bibircsókjára bámul, s égnek áll a haja, megint másnak szinte házhoz jön a napi rémtörténet, s a szomszédasszonytól hallott pletyka révén sóhajthat az égre: hát nem szörnyű….
Persze azért a beletörődés nem jelent önfeladást. Újabban a racionalizálással kísérletezek. Abban bízom, hogy valami ésszerű bontás, analízis, szintézis, absztrakció, hozzásegít ahhoz, hogy ne érezzem magam kényszerbetegnek. Hanem például elemző elmének.


WTF baloldal?
Na, nem olyan komoly elemzőnek, mint amilyenek azok, akik a Kettős Mérce blogon elmondják nekünk, WTF baloldal, de azért talán egy kicsit mégis. Ha másért nem, hát azért, mert ez a bejegyzés sem tesz mást, mint amazok: arra keresem ugyanis most a választ, vajon miért oly üdítően pocsék a baloldali-liberális oldal helyzete.
Ehhez persze rengeteg baloldali elemzést kellett elolvasnom, de a szükségből, pontosabban a kényszerből most, íme, erényt kovácsoltam.
A minap például azt fedeztem föl, hogy az ellenzéki szövegekben több, egymásra rétegződött állításcsoport halmozódik nagy gíroszhús-masszává, s a hatalmas nyársról szeletelik a maguk érvhalmait az egyes szerzők. Az így kialakuló szövegek természetesen hűséges tükörképei az eredeti káosznak, s úgy tűnik, maguk a liberális, baloldali tollforgatók sem tudnak különbséget tenni az egyes állításcsoportok között. Ennek persze még lesz jelentősége, de ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk előbb a rétegeket!


Hamisan csengő mesék
Első csoportba tartoznak a hitelesség rombolására alkalmas állítások. Korrupció, nőügyek, drog, vagyonnyilatkozatok, értékes táskák és zakók, meg hasonló jelentéktelen jelenségek. Külön izgalmas marketingeleme ennek a játéknak a szavak mágiája: trafik- föld- és mindenféle egyéb mutyi, lenyúlás, és egyebek. Érdekesség a rasszista suttogó propaganda jelenléte ebben az önmagát határozottan antirasszistként definiáló közegben. A dolog pikantériáját persze az adja, hogy noha sok esetben jogos a kritika, valójában az imázs-felőrlés taktikáját akkor is alkalmazná az ellenzék, ha patyolattiszta angyalok vezetnék az országot. Ez a tény azonban rendkívül legyengíti ezeket az érveket. Ha ugyanis tudom, hogy az ellenzék mindenképpen le akarja rombolni ellenfelének erkölcsi hitelét, akkor így, azaz nem ténynek, hanem pusztán hétköznapi lejáratókampánynak tekintem ezeket az állításokat.
A második érvcsoport az ideológiáról szól. Hasonlóan gyenge, olykor kimondottan bosszantó –, s ebben az összefüggésben határozottan kontraproduktív – állítások ezek. Az ellenzék hangos csoportjai az emlékezetpolitika körül harcolnak a leghevesebben. Hóman Bálint szobra, Horthy emlékezete, holokausztmúzeum, német megszállási emlékmű, második kerületi turul szobor, és más effélék kapcsán kardoskodnak azok, akik múltunkat a világháború győzteseinek szemüvegén keresztül szeretnék látni. Ennek az érvrendszernek is van Achillesz-sarka: az ugyanis, hogy a többségnek elege van a fasisztázásból, holokauszt-bűntudatból, csatlós-meakulpázásból, s felismerve azt, hogy immár úgy rendezzük be a múltunkat, ahogy akarjuk, szeretnének legalább nem szégyenkezni történelmünk miatt. Mert persze azt is tudják, hogy a történelem nem a tények felsorolása, hanem egy múltról szóló mese, na, jó, narratíva – a mának.


Értékek és érvek
Hogy a baloldali-liberális pártok és elkötelezettjeik mégsem tudnak megszabadulni a számukra nyilvánvalóan önsorsrontó emlékezetpolitikai küzdelemtől, annak oka értékválasztásukban rejlik. Az értékorientáció egyúttal a harmadik évcsoport, amely akár hatékony és vonzó is lehetne, de nem az, mert rendkívüli módon megterheli a múlthoz való kedvelhetetlen viszony. A nyugatos elköteleződés, a világháború győzteseinek kritikátlan követése, a nagyhatalmakkal való feltétlen együtthaladás igénye abból a hitből táplálkozik, hogy a nyugaton megvalósult modern kapitalizmus előbb-utóbb az egész világon megteremti a békét, a jólétet és a szabadságot. Ez a meggyőződés szabja ki, hogy miképpen kell működtetni egy demokráciát, miért fontos az, hogy mit gondolnak rólunk Brüsszelben és Washingtonban, miért kell kiszolgálni a multinacionális vállalatok igényeit, és így tovább. Az emlékezetpolitikával összefüggő buktatója mellett azonban van ennek az állításhalomnak egy másik, sokkal súlyosabb kisiklása is. Nevezetesen az, hogy a hatvanas-nyolcvanas évekből itt maradt jövőképről ma már nyugaton sem hiszi senki azt, hogy valóban a jövőt tükrözné. És ez jelentősen rontja az érvcsoport hitelességét.
Végezetül nagy ritkán előhozakodik az ellenzék néhány nagyon is konkrét intézkedés határozott bírálatával. Mostanában az egészségügy lehangoló helyzetével, korábban az oktatással kapcsolatos kormányzati lépésekkel, máskor a gazdaságpolitika egyes kérdéseivel foglalkozik. Sokszor egészen okos érveket hangoztat, sokszor meglepően ideológiamentes kritikákat fogalmaz meg, néha kimondottan kedvelhető javaslatokkal áll elő. Legtöbbször persze ezeket a bírálatokat is alárendeli kétséges értékválasztásának, hamis emlékezetpolitikájának, hitelességromboló politikai harcának. Ezekben az összefüggésekben azonban a legjobb érvek, a legokosabb felvetések is értelmezhetetlenné válnak a többség számára.


Rémségek káosza
Mert az ellenzék minden vágyálma dacára, a többség egyértelműen a kormány mögött áll. És leginkább éppen azokban a kérdésekben áll mellette, amelyekben eszmei másságát hangsúlyozza a baloldali, liberális ellenzék.
Hogy – visszakanyarodva a fentebb félbehagyott gondolathoz – az ellenzéki tollforgatók sem tudnak különbséget tenni az érvhalmaz egyes rétegei között, hogy képtelenek eldönteni, minek is akarják látni és láttatni a kormánypártot: erkölcstelennek, fasisztának, nyugat-ellenesnek, vagy dilettánsnak, az a kommunikáció teljes kudarca. Az erkölcstelen fasiszta ugyanis nem fasiszta, az ügyefogyott globalizáció-kritikus nem is igazán nyugat-ellenes, a dilettáns fasiszta pedig ahelyett, hogy veszélyes volna egyenesen röhejes… Bárhogyan próbál a baloldal valami rémisztő elegyet összeállítani saját félelmeiből, minduntalan valami képtelenséget hoz össze. Valószínűleg azért mert maguk a félelmek képtelenek, valószínűleg azért, mert a félelmek mögött álló értékvilág hamis és üres.
Szerencséje azonban az országnak, hogy sem a Jobbik, sem az LMP nem követi ezen a végzetes úton az egyre marginálisabb helyzetbe szoruló baloldali-liberális ellenzéket. Így ugyanis van arra remény, hogy a távolabbi jövőben is lesznek ellenzéki pártok Magyarországon, már azok mellett a jelentéktelen ideológiai csoportok mellett is, amelyekké a mai baloldal olvadni fog.

Ti mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…