A pánik lassan eluralkodik a szocialisták között. Az amúgy nyugodt emberek egyre nagyobb aggodalommal tekintenek arra a furcsa valamire, amit valóságnak hívnak. Eddig alig-alig volt szükségük arra, hogy szembenézzenek vele. Mindig volt valaki, aki elmagyarázhatta nekik: amit látnak, az nem az, aminek gondolják, nem olyan félelmetes, mint amilyennek látszik… Mindig volt valahogy, még akkor is, amikor úgy tűnt nincs tovább. - De hát, ugye lett – mondogatták egymásnak a parlamenti folyosókon, a pártházak auláiban, az önkormányzatok lépcsőházában… - Lett valahogy 1990 után is, megúsztuk az Orbán-érát, túléltük Medgyessy megpuccsolását, átvészeltük a népszavazást, megúsztuk a kormány bukását… Csak nem lehet, hogy éppen ezt a 2010-es választást ne élnénk túl valahogy… Bátorítgatják egymást, ha összetalálkoznak. – Meglásd, többen vagyunk, mint bárki gondolná! – ismételgetik az önlelkesítő jelszót, s bíztatva lapogatják meg egymás vállát: akár harminc százalék is összejöhet.
Ám amikor hátat fordítanak egymásnak, mindegyikük sötét gondolataiba mélyed. - Mi ez a hogyishívják? – kérdezik önmaguktól, és csak kevesen sejtik, hogy a végromlás előszelét érzik, hogy a párt közelgő összeomlását jelzi az a recsegő-ropogó hang, ami az alsóbb régiókból szűrődik hozzájuk. A közvélemény-kutatások, a korrupciós ügyek, a visszhang nélküli, sikertelen kampány… Olykor depresszióba süpped némelyik pártember. Ilyenkor nagyon sötéten látja a jövőt. Ám hamar elhessegeti a borús gondolatot, és magában ismételgeti a jelszót: többen vagyunk, többen vagyunk…
Valahogy úgy érezhetik magukat, ahogyan Horthy Miklós kormányzó úr nekikeseredett 1944 tavaszán: - Vége, elbuktunk, ostobaság volt belevágni ebbe az egészbe… De talán… Talán egy kiugrás még menthet valamit a helyzeten… És megszületik sokak fejében a kiugrás ötlete.
Ma délelőtt azt írta Török Gábor: ,,A kampányban szükséges látszategység ugyan most a nyilvánosság előtt némaságra kényszeríti a feleket, de látnunk kell: aki előbb lép, előbb ismeri fel a helyzetben rejlő lehetőségeket (és veszélyeket), behozhatatlan előnyre tesz szert. Ha a következő napokban talán nem is, de a választás környékén szokatlanul nyílt és erős mondatokat várok szocialista politikusoktól. Palotaforradalomra készülhetünk."
Ám a háború logikája nem egészen az, amit Török Gábor pallérozott politológusi elméje felfedez. A háború logikája ez: ha az ellenfél meg tudja tenni, akkor meg is fogja tenni. Tehát nekem meg kell tennem… Ha van a szocialista pártban erőcsoport, amelyik képes átvenni a hatalmat, vagy egyáltalán képes még valami értelmesnek látszó cselekvésre, akkor annak most kell lépnie. Most, a választások előtt. Mert utána már minden hiéna ott fog tolongani a bukott pártvezetés hullája fölött, hogy a legnagyobb koncot magának szerezze meg.
Azok a néhányak, akik szembe tudnak nézni a valósággal, úgyis pontosan tudják, nem igaz, egy szó sem igaz az önbuzdító jelszavakból. Nincsenek többen. Elképesztően kevesen vannak. Olyan kevesen, hogy csak azoknak van esélyük túlélni ezt a válságot, akik maguk okozzák. Ha a párt bukik, vele bukik a pártvezetés is. Marakodás lesz, feljelentések, kiválások. És nem lesz semmi, ami 2014-ben a hatalom közelében tartaná a vezetőket…
Aki nyerni akar, annak most kell mernie! Most, a választások előtt. Ez az egyetlen esélye. Na, nem arra, hogy a választásokon jól szerepeljen a párt. De arra úgysincs semmi remény. Abban viszont bízhat egy merész csoport, hogy a választások után újjászervezheti a pártot, sőt talán az egész baloldalt. De ehhez most kell győznie. A választások után már késő lesz. Akkor már csak egy lesz a marakodók közül.
Kis csoportokba verődve tanakodnak most a szocialisták: - Hívjuk vissza a Gyurcsányt? Ő mégiscsak egy karizmatikus vezér… - Nem, a Szili jobb lenne, sokkal hitelesebb… - Ugyan, beszéltek össze-vissza! Most a Kovács Laci mögé kell állnunk… És így tovább, egészen addig, amíg valaki a sok vátesz-jelölt közül meg nem embereli magát, s a palotapuccs élén nem terem…
…ha akad ilyen közöttük…
