Vitára invitál az Egymillióan a sajtószabadságért csoport. Nem az első eset, hogy okos kezdeményezés bukkan elő a facebook-mozgalom berkeiből. Az Operaház előtt rendezett össz-ellenzéki tüntetés kapcsán bölcs felvetéseik születtek. Azt nyilatkozták például, hogy a nemzeti együttműködés monolit rendszerével szemben nem megoldás az ellenzék összeborulása, nem kívánatos egy idétlen ellenmonolit megteremtése. Legújabb felhívásukban ezt a gondolatot fűzik tovább.

A Milla, úgy tűnik, valódi választ keres, valódi problémákra. Vitaindítójukban azt írják: „A mostani elégedetlenség … nem csupán az Orbán-kormánynak, hanem immár a teljes politikai elitnek szól, a civil ellenzék nem Orbán ellenzéke, hanem a magyar politikai elit ellen van. Ezt támasztja alá a pártot választani nem tudók (vagy inkább nem akarók) elképesztően magas aránya is. Ezek az emberek nem fognak automatikusan szavazókká válni, csak azért, mert egyre több politikai formáció jelenik meg a küzdőtéren. Ezek az emberek nem fogják felülírni a politikával szembeni ellenérzéseiket, csak azért, mert létező (és sok esetben már elhasználódott) pártok összefognak egymással és a civilekkel. Az is valószínű, hogy ezek az emberek nem lesznek hajlandók az MSZP-t vagy Gyurcsányt megtűrni egy ellenzéki koalícióban, csak azért, hogy Orbán leváltható legyen. De a hazai politikai rendszert érintő radikális változások nélkül az ártatlanságukat még el nem vesztett új formációk is hiába szállnak ringbe a szavazatokért, hiszen a most tapasztalható, az elmúlt két évtized csalódásainak köszönhető kiábrándultság minden párttal, minden magát politikusként definiáló személlyel szemben kézzel fogható.”

Mélységesen egyetértek a Milla felvetéseivel. Úgy gondolom, gyökeres változásra van szükség a hazai közéletben. Mindazoknak pedig, akik részt akarnak venni ebben a megújulásban, el kell fogadniuk azt a rendszerkritikus minimumot, amelynek alapján a holnap Magyarországa létrejöhet. Az sem kétséges, hogy a demokrácia alapfeltételeinek szajkózásánál most többet kell mondani. „Nem elég a sajtószabadság melletti elköteleződés, nem elég a perifériára szorultak iránt tevőleges szolidaritás, nem elég az emberi jogok elismerése és védelme, nem elég a demokratikus jogállam konkrétumai melletti kiállás.” Mert a magyar közélet tragikus torzulásaihoz nem az vezetett, hogy a politikai elit megtagadta a demokrácia alapeszméit, hanem olyan tényezők, amelyek már a rendszerváltás idején beleépültek a hazai közéleti struktúrába, s amelyeknek egyike-másika egyébként a nyugati demokráciák számára is súlyos problémát jelent.

Ideje szembenéznünk ezekkel.

A politika nem csak a politikusoké!

Bára a Milla az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalával kezdi a legalapvetőbb szempontok felsorolását, azzal érvelve, hogy a zsarolható politikusok eleve egy antidemokratikus tényezőt jelentenek a magyar politikában, szerintem ez az ügy nem önmagában áll és nem is oldható meg önmagában. Az ügynöki múlt ugyanis semmit nem jelent és akkor sem jár súlyos következményekkel, ha nyilvánosságra kerül. A hazai politikai kultúrában sajnos a „mi kutyánk kölyke” fontosabb szempont, mint a becsület, a derekasság, vagy a hozzáértés. A mi feladatunk nem az, hogy egyeseket megbélyegezzünk, hanem az, hogy ezen a politikai kultúrán változtassunk. És, ha kell, akár a törvény erejével kényszerítsük ki a változást.

A kérdés – mint annyi más kérdés – szorosan összekapcsolódik a levitézlett politikai elit felelőtlen arroganciájával, cinikus hatalmi játszmáival, kasztszerű, arisztokratikus elkülönülésével. A lényeg nem az, hogy egyes kérdésekben zsarolhatóak-e egyes politikusok, hanem az, mennyire tudjuk megbontani ezt a politikai elitet, mennyire tudjuk nyitásra bírni és együttműködésre kényszeríteni. A problémával akkor nézünk szembe, ha azt a kérdést tesszük föl: létezik-e olyan jogi, demokratikus jogállami környezet, amelyben a politikai elit kénytelen megnyílni, amelyben a politikain osztály elkülönülése megáll, sőt visszájára fordul, amelyben a civil közélet és a politika között átjárhatóság, mobilitás, fluktuáció alakul ki. 

És erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz. Bár tény, hogy paradox módon a választójog szűkítésével kell elkezdeni a demokrácia helyreállítását. Ki kell mondanunk, hogy ezentúl senki, aki az elnyomó rendszerekben felelős pozíciót töltött be – ügynökként, párt- vagy állami vezetőként, erőszakszervezet tagjaként szolgálta a letűnt rezsimet – nem választható semmilyen politikai feladatra. És ezzel együtt ki kell mondanunk azt is, hogy ezentúl senki, aki már kétszer betöltött politikai tisztséget, többé nem választható meg ugyanarra a feladatra.

Véget kell vetnünk annak, hogy egyesek évtizedeken át üldögéljenek a polgármesteri székben, megélhetési politikusként induljanak újra meg újra a választók kegyeiért, vagy többszörösen „elkúrt” országlás után, ismét miniszterelnöki posztra ácsingózzanak. 

El a kezekkel a zsebemtől!

Második pontjában a pártfinanszírozás rendszerének átalakításáról beszél a Milla felhívása, és én ismét azt mondom, nem elég a jéghegyek csúcsát birizgálnia annak, aki hajózható utat akar törni a sarkvidéken. A megoldatlan pártfinanszírozás és a mindent elárasztó korrupció kéz a kézben jár. A párt- és kampányfinanszírozás a gazdasági oligarchiák számára egyértelmű befektetés, amelyet utóbb a bőséges zsákmány követ. Húsz év alatt eljutottunk oda, hogy a magyar közélet már egyáltalán nem közjóról szól, hanem a szűkülő források felett marakodó gazdasági érdekcsoportok küzdőterévé vált. Ilyenformán a kérdés nem pusztán a transzparens kampány- és pártfinanszírozás köré csoportosítható, de sokkal inkább az állami újraosztás monumentális rendszerének újragondolását követeli meg. A probléma nem az, hogy miképpen lehet korrupciómentesen finanszírozni a pártokat, hanem az, hogy milyen módon lehet leválasztani a gazdasági érdekcsoportokat a közéletről, léteik-e olyan egyszerű és egyértelmű megoldás, amelyik rábírja a hazai nagytőkét, és a multinacionális vállalkozásokat arra, hogy illő távolságot tartsanak a politikától. Vagy másik oldalról nézve: van-e lehetőség arra, hogy a korrupció kockázatát és lehetséges nyereségét olyan arányba hozzuk, ami jelentősen csökkenti a korrupcióra irányuló szándékokat.

És a válasz ismét az, hogy igen, a büntetőjogi eszközökön túl is van lehetősége a társadalomnak arra, hogy efféle távolságtartásra ösztönözze a gazdasági szereplőket. Persze az nyilván sokat használ, ha a jog a legszigorúbban fellép a korrupció ellen, ám ennél többet is tehetünk. Megtehetjük például azt, hogy kimondjuk, a személyes felelősségvállalás nélkül semmiféle állami kifizetés nem lehetséges. Megtehetjük, hogy elvárjuk az állam, az önkormányzatok, vagy éppen az állami vállalatok környékén sertepertélő cégektől a végső tulajdonosi és döntéshozói struktúra nyilvánosságra hozatalát, miképpen az állami oldalon is elvárhatjuk azt, hogy egyértelmű legyen, ki a felelős, vagy kik a felelősek egy-egy döntésért.

És, hogy világosabb legyen, miféle magatartást vár e döntéshozóktól a társadalom, azt is megtehetjük, hogy a – ma is feddhetetlenül működő – Állami Számvevőszéket olyan jogosítványokkal ruházzuk föl, amelyekből súlyos következmények származhatnak. Ma ugyanis egy elmarasztaló számvevőszéki vizsgálatnak semmiféle jogkövetkezménye nincs. Ha rosszul gazdálkodik egy önkormányzat, ha eltűnik a vagyon egy állami vállalatból, ha értelmetlennek tűnő beruházásokról dönt a kormány, arra ugyan a számvevőszék rácsodálkozhat, és ezzel sajnos többnyire véget is ér a történet. Én azonban úgy vélem, másképp kellene, hogy legyen. Úgy volna helyénvaló, hogy a gyanús, vagy értelmezhetetlenül hibás döntéseket automatikusan kövesse a büntetőeljárás. Az ugyanis megengedhetetlen és elfogadhatatlan, hogy a demokratikus döntéshozatali struktúrával takarózva, vagy éppen az átláthatatlan tulajdonosi viszonyok mögé elbújva, ne legyen kideríthető: kit, milyen érdek vezet.

A korrupciótól való megszabadulás legnagyobb falatja nyilvánvalóan az lenne, ha az állami újraosztás mértékét olyan szintre szoríthatnánk, amely csekély volta miatt eleve kedvét szegi a cégvilágnak. És itt természetesen nem a szociális, vagy oktatásra költött forintok megnyirbálásáról van szó, hanem az olyan nagyberuházásokról, az olyan hatalmas pénznyelő rendszerekről, mint amilyen egy völgyhíd felépítése, egy stadion létrehozása, egy MÁV, vagy egy BKV üzemeltetése. És ezzel kapcsolatban a valóban radikális javaslatom az, hogy mondjuk ki: ezentúl egyetlen nagyberuházás sem kezdhető meg addig, amíg erről társadalmi vita és helyi, vagy országos népszavazás nem döntött. Véget kell vetnünk annak, hogy milliárdok sorsáról konkrét felhatalmazás nélkül dönthessen a hatalom. Azok a milliárdok ugyanis a mi adóforintjaink. Hogy épüljön-e híd, erőmű, színház vagy múzeum, vagy helyette kórházat és iskolát teremtsünk, vagy ezt a pénzt bármi másra fordítsuk, arról nekünk kell döntenünk. S lehet, hogy olykor majd ostobán döntünk, lehet, hogy néha felelőtlenül húzzuk be a keresztet, de az biztos, hogy egy ilyen rendszerben a kezdeményezőknek ki kell állniuk elénk és világos szavakkal el kell magyarázniuk, mit, miért, és mennyi pénzből akarnak létrehozni. S nem utolsó sorban ellenlábasaiknak is lesz lehetőségük arra, hogy érvekkel hadakozzanak ellenük.

Amíg ugyanis nem azért épül játszótér, mert a településnek szüksége van rá, hanem azért, mert a polgármester haverja a játszótér-építő, amíg nem azért épül völgyhíd, mert az ország közlekedési struktúrája igényli, hanem azért, mert a hatalmas projekt számos elgurult forintot eltakar, addig nem lehet véget vetni a korrupciónak. És azt is hiszem, hogy, ha Svájcban megvalósítható egy efféle rendszer, ugyan, mi akadálya annak, hogy a Duna-tájon is működjön. 

Végül, ha már az ellentábort szóba hoztam, hadd ejtsek még néhány szót a pártfinanszírozásról! A pártok, az egyes ügyekre szerveződő politikai mozgalmak – még akkor is, ha jelenleg nem annak látszanak – a közakarat kifejezői. Nélkülük elképzelhetetlen a demokrácia. Ezért mindenképpen közpénzből kell finanszíroznunk azokat. De nem úgy, ahogyan ma tesszük. Ma ugyanis egy hamis takarékosság jegyében, rövid pórázon tartjuk a pártokat, ám mivel valós költségeik jóval nagyobbak jogszerű lehetőségeiknél, hát eleve a korrupció felé tereljük a politikusokat. Hogy radikálisan meg kell emelni a pártoknak járó pénzeket, az nem kétséges, hogy ezeknek a pénzeknek az elköltését szigorúan vizsgálni kell, az is világos, de hozzá kell tennem, hogy a pártfinanszírozást egyúttal demokratikusabbá is kell tennünk. A kicsi, vagy újonnan alakult pártok esélye, a hatalom szándékait opponáló politikai kezdeményezések mozgástere ugyanis jelenleg olyannyira szűk, hogy az már önmagában is megkérdőjelezi a demokratikus viszonyok létét. Hogyan tartható demokratikusnak például egy olyan népszavazás, amelyben a kormányzati akarat kommunikációját ezer médium, plakáterdő, és szórólap-cunami támogatja, miközben annak ellenzéke esetleg csak néhány aktivista meggyőzőerejére támaszkodhat? A pártfinanszírozás újragondolása során ilyenformán arra is figyelmet kell fordítanunk, hogy a pártoknak és civil kezdeményezéseknek járó támogatás valamilyen módon kiegyenlítse a hatalom birtoklásából, a nagypártiságból származó erőfölényt, vagy legalábbis mérsékelje annak hatásait. Igen, azt állítom, hogy a pártfinanszírozást, vagy még inkább a közéleti aktivitás finanszírozását progresszív módon, a kisebb szereplők fokozottabb támogatásával, a nagyobb szereplők esetében pedig az elégséges támogatás biztosításával kell megoldani. 

Le a közmédiával!

A Milla harmadik pontja a közmédia anyagi és politikai függetlenségének biztosításáról szól, és bár ez a kérdés valóban sajátos területe a sajtószabadság általános problémájának, én ismét azt állítom, hogy egy ennyire szűk mellényt nem lehet újragombolni. A közmédia pártossága ugyanis nem pusztán működésének jogi és gazdasági feltételeitől függ, hanem a nyilvánosság egész rendszerétől.

Anélkül, hogy a sajtótörténet kevéssé izgalmas részleteibe mélyebben belemerülnék, el kell mondanom, hogy a modern média kialakulását egy olyan időszak előzte meg a hetvenes években, amely a közösségi médiumok, a helyi rádiók, tévék újságok elsöprő kavalkádját kínálta. Ebből a gazdag sokféleségből alakult ki az a technokrata jellegű és üzleties szemléletű médiaipar, amely ma is meghatározza a nyilvánosságot. És ez a történet elsősorban azért érdekes, mert a technikai és jogi lehetőségek kitárulását egy gyors kibontakozás követte, majd egy még gyorsabb beszűkülés. S ez a beszűkülés pontosan ugyanakkor és ugyanúgy zajlott, amikor és ahogyan a gazdaság egyéb ágaiban is uralkodóvá váltak a multinacionális óriásvállalatok. A szabad média tragédiáját az az ultraliberális gazdaságpolitika hozta el, amely a szabad vállalkozás mítoszát állította a középpontba, s nem ismerte föl azt, hogy a szabadság egyik legfőbb korlátja az erőfölényükkel visszaélő nagyvállalatok kíméletlen térhódítása. A megszűnő közösségi média helyett így most már mindenütt az állam lett kénytelen magára vállalni a közérdekű média fenntartásának feladatát, ámde ez a feladatvállalás óhatatlanul együtt jár a hatalom és a közszolgálat összekapcsolódásával. Sehol, ismétlem, sehol nem megoldott a közmédia tényleges függetlensége. Valószínűleg azért nem, mert ez a kérdés, a fennálló jogi és gazdasági környezetben nem megválaszolható.

Ami bíztató és lehetőséget kínáló terület, az ismét a technika fejlődésének köszönhető. A digitális tévézés, az internet térhódítása, az internetes média megjelenése napjainkban éppen olyan virulens, gazdagon burjánzó közeg, mint amilyet a hetvenes években a közösségi lapok, rádiók és helyi televíziók képviseltek. A feladat nem az, hogy a szükségszerűen betegeskedő közmédiát megmentsük a demokrácia számára, hanem az, hogy a közösségi nyilvánosság ezernyi formája számára biztosítsuk a létezést a hatalmas versenytársak kíméletlen konkurenciája dacára.

Én úgy vélem, hogy az újjáépülő magyar demokráciában nem a köztévé, közrádió fenntartása a cél, hanem az, hogy a társadalom egésze számára fontos, vagy a nem piacképes, de mégis közösségi célokat szolgáló műsorok, tartalmak információk eljuthassanak a társadalom tagjaihoz. És ennek van sokkal hatékonyabb és jóval demokratikusabb módja is, mint a közmédia anyagi és politikai viszonyainak újabb és újabb, nyakatekert szabályozása.

Úgy vélem, a megoldás az volna, ha létrehoznánk egy ténylegesen független kulturális tanácsot, amely jogosult lenne eldönteni azt, hogy milyen tartalmak bírnak valóban közösségi jelentőséggel, s e tartalmakhoz kapcsolódóan, melyek azok a médiaműhelyek, amelyek hitelesen képviselik a mindannyiunk számára fontos értékvilág egy-egy szeletét. És ki kell mondanunk, hogy ezeknek a műhelyeknek – valamennyi médiában – helyet kell biztosítani. Igen, azt javaslom, hogy a független kulturális tanácsnál akkreditált vallásos híradó, fogyatékosoknak szóló magazinműsor, kisebbségi blog, pártpolitikai talkshaw, vagy bármi más médiaműhely – jellegétől és jelentőségétől függően – kapjon kötelező műsoridőt, felületet, de legalább egy linket minden Magyarországon működő médiumban.

Véget kell vetnünk ugyanis annak a gyakorlatnak, hogy a piaci alapon működő médiabirodalmak kimazsolázzák a leginkább piacképes tartalmakat a nyilvánosság sokféleségéből, miközben az állam drágán és szükségszerűen antidemokratikus módon fenntartja a közmédiát. A gazdaság világában ezt úgy hívják, költségexternalizáció. Olyan eljárás, amelynek során az erőfölénnyel bíró vállalat külső szereplőkre hárítja kiadásainak egy részét. Amikor a betelepülő multi elvárja, hogy út, híd, vasúti csomópont, képzett munkaerő várja ott, ahol megjelenik, s így saját költségeinek egy részét eleve a befogadó közösségre terheli, hiszen ezeket a feltételeket közpénzekből kell megteremtenünk. És, ha a gazdaságban tehetetlen haraggal szemléljük az efféle manipulációkat, akkor legalább a médiában fékezzük meg az erőfölény korlátlan uralmát. Mert e nélkül szellemi kiszolgáltatottságunk éppen úgy újratermelődik, mint gazdasági nehézségeink.

Erős középosztályt, erős elnököt!

Végezetül az Európai Unió melletti elkötelezettségről beszél a Milla felhívása, de én ezt nem tartom fontos kérdésnek. Optikai csalódás, ha azt gondoljuk, hogy az Európához való viszony, egybe esik a demokráciához való viszonnyal. Számos, mélyen demokratikus ország létezik Európában, de az EU-n kívül, és az euroszkeptikus kérdések néha nagyon is indokoltak lehetnek. Természetesen tudnunk kell, hogy az Európai Unió nem holmi koszos fuszekli, amit bármikor levethetünk, de azért levethetjük, mégpedig anélkül, hogy demokráciánk ezt megsínylené.

Sokkal inkább hiszem, hogy a demokrácia kérdése a középosztály anyagi stabilitásán áll vagy bukik. Sokkal inkább gondolom, hogy a középrétegek lecsúszásának megakadályozása, a szegények fölemelése, a mélyszegénység felszámolása, a létbiztonság megteremtése, és az egyéni, családi perspektívák kialakítása az, ami hosszabb távon is biztosíthatja a szabadságot és a demokráciát.

Egy biztos lábakon álló, demokratikus társadalom ezért világos és hatékony programokat indít a mélyszegénységből való kitörés érdekében, feszesre húzza a szociális védőháló szálait, szélesre tárja az oktatás kapuit, védi és támogatja a mikro-, kis- és középvállalkozásokat, s nem utolsó sorban óvja a családok és kisközösségek bensőséges világát.

Hogy ez pontosan mit kell, jelentsen, az azonban már komoly politikai viták tárgya lehet. S mivel elemzésem hossza már így is próbára tette olvasóim türelmét, csak annyit kívánnék megjegyezni: az fenntarthatatlan, hogy a pártok által meghirdetett választási programnak – amelyek többnyire tartalmaznak efféle hangzatos szólamokat – csak holt papírok maradnak, s hatalomra jutva homlokegyenest az ellenkezőjét valósítják meg politikusaink.

Úgy hiszem azonban, hogy egy közvetlenül választott, széles jogkörrel bíró, akár a miniszterelnök leváltásáról, vagy a parlament feloszlatásáról is rendelkezni tudó köztársasági elnök némi garanciát jelenthetne ebben a tekintetben is. Lehet, hogy kezdetben bizonytalanabb lenne a kormányzás, de biztosabb a demokrácia, s a pártok idővel talán megszoknák, hogy a hazugság propagandának bizalomvesztés lesz a következménye.