Olvasgatom a blog-bejegyzéseket, hozzászólásokat, és azt látom, hogy amint közpénzekről, állami kiadásokról esik szó, mindjárt előkerülnek a nyugdíjasok. Hogy a nyuggerek így, meg a rokkantnyugdíjasok úgy, és hogy ezeket a milliókat eltartja az állam, azért ilyen magasak az adók meg a járulékok… Még az olyan megfontoltnak tűnő szakanyagokban is, mint az Oriens alternatív költségvetése, szent tehenekként emlegetik az öregeket.
A nyugdíjasok a politika szemében a szent tehénként jelennek meg, de a nyugdíjasok közel 3 milliós rétege nagyon heterogén, sok százezren kapnak kevés járadóságot és sok százezren nagyon magasat. Összességében pedig a nyugdíjasokat nem lehet a szegények közé sorolni. (A szegények csoportjainak sorrendjében a nyugdíjasok nincsenek bent az első háromban.)
Az Oriens azt javasolja: mindenki csak addig részesüljön a gazdasági növekedés áldásaiból, amíg dolgozik is, illetve, hogy a rokkantnyugdíjasok nyolcszázezres tömegének egy részét, a járandóságok csökkentésével szorítsuk munkára.
Pedig vannak nekem ennél jobb javaslataim is. A legenyhébb így szólna: a ,,gyermektartás", illetve az amerikai filmekből ismert ,,asszonytartás" mintájára vezessük be a szülőtartást. A szülőtartást azok a felnőtt dolgozók fizetik, akiknek külön háztartásban élő nyugdíjas (vagy rokkantnyugdíjas) szüleik vannak. A szülőtartás a jövedelem maximum ötven százaléka, amelyet az állam szed be, és utal tovább a nyugdíjasnak. Ugyanakkor a szülőtartás összegével csökken az állami nyugdíj.
Ha valakinek jól képzett, sikeres gyerekei vannak, az nagyobb szülőtartásban részesül, aki nem vállal gyereket, vagy a gyerekek neveltetését elhanyagolja, az csak valami öregségi kegyelemkenyérre számíthat.
Az összeköltöző több generációssá váló nagycsaládok számos óvodai férőhelyet tennének fölöslegessé, mert a nagyi majd vigyáz az unokákra. Az intézkedés számos anya helyzetét könnyítené meg, mert a nagyi besegít a háztartásba, és tőkéhez juttatná a családokat, mert a nagyi lakását így el lehet adni. Végső soron– amennyiben a rendszer hosszú távon is fennmarad – gyermekvállalásra ösztönzi a lakosságot, hiszen a gyerekek száma döntő mértékben meghatározza azt, hogy hogyan élünk nyugdíjas korunkban.
Szerintem népszerű és igazságos elképzelés.
De van ennél jobb is: Építsünk zárt lakóparkokat a harmadik világ egyes országaiban, és hozzunk létre azokban magyar nyugdíjas-kolóniákat. Persze nyilván ki kell választani azokat az államokat, ahol kedvezőek a feltételek, nem túl magas a hőmérséklet, rendben van a közbiztonság, egyszerű az odautazás, és így tovább. Ezekben az országokban maga az építkezés is nagyságrendekkel olcsóbb, mint Európában, az élethez szükséges napi kiadások pedig akkor is fele, negyede a hazainak, ha a legmagasabb szintű orvosi ellátás, és szórakoztatás társul hozzá. Ráadásul egészen vonzó lehetőséget jelentene az, hogy a nagyihoz megyünk nyaralni, ha a nagyi nem Bösztörpusztán, legeltet csirkéket, hanem a kubai tengerparton lazítgat egy barátságos apartmanban. Szerintem vonzó nyugdíjas-perspektíva lenne.
Van még jobb ötletem: Illetve ez nem saját ötlet, de ebben a formájában újszerű. Évekkel ezelőtt hallottam egy német vállalkozóról, aki Úgyis Túléllek Klubokat szervezett. Hihetetlenül jó, bár kissé morbid az alapötlet. Összeáll egy nagyjából azonos életkorú, és élethelyzetű, de limitált létszámú csapat. Fizetésük csekélyke hányadát, meghatározott ideig egy közös befektetési alapban helyezik el, és hagyják, hogy éveken, évtizedeken át kamatozzon a pénzecske. Közben nagyon vigyáznak magukra, sportolnak, egészségesen élnek, nem dohányoznak, nem híznak el, mert a céljuk az, hogy túléljék a többieket. Aki a csapatból utolsónak marad életben, az felveszi a sokmillióssá dagadt összeget. Egyszerűen zseniális! Ha ez kötelező lenne, mindenki úgy vigyázna magára, mint a hímes tojásra, ráadásul a lakosság jelentős része indulhatna meg a polgárosodás felé. A hatalmas végösszeg ugyanis nyilván a család hoz jut, hiszen mit is kezdene vele egy kilencvenhét éves, (kubai apartmanban) vegetáló matuzsálem… Viszont a gyerekek, unokák nagyon vigyáznának a dédpapára. Hátha ő lesz a nyertes…
És ezzel el is jutottunk a legjobb ötletemhez. Úgy, ahogy van, el kellene törölni a nyugdíjkorhatárt. Tehát senkit nem küldenék nyugdíjba csak azért, mert elért egy bizonyos életkort. Mindenki akkor megy nyugdíjba, amikor akar. Onnantól kezdve a gyerekei tartják el. Ha vannak. Ha tudják.
Viszont bevezetném az évenként kötelező egészségügyi szűrést. Ha valaki testileg, szellemileg annyira leépül, hogy nem tud tovább dolgozni, azt leszázalékolnám. És nyugdíjjárandóságát – amit nagyrészt a gyerekeitől kap – leszázalékoltsága fokában állapítanám meg. Azaz, ha én ötvenöt évesen, makkegészségesen megyek nyugdíjba, akkor állami nyugdíjam és szülőtarásom nulla. Ha kilencen évesen száz százalékosan leépülve hagyok fel a munkával, akkor meg jó nagy összeget kapnék innen is-onnan is.
Első ránézésre ez nem túl baráti elképzelés, hiszen gyakorlatilag a nyugdíj intézményének megszüntetését jelenti, s helyette a rokkantnyugdíjazást teszi általánossá. De, ha meggondoljuk azt, hogy az emberek túlnyomó része a nyugdíjazást sorscsapásként, a társadalom hasznos tagjai közül való kirekesztésként éli meg, s a nyugdíjba vonulással, önmagában a nyugdíjas léttől radikálisan felgyorsul az öregkori leépülés, akkor talán nem is annyira szörnyű az ötlet.
Jó, lehet, hogy ezek az elképzelések nem feltétlenül tetszenének a nyugdíjasoknak, sőt elég valószínű, de ha nem oldjuk meg sürgősen a kérdést, akkor hamarosan úgy oldja meg a társadalom, ahogy tudja. Mehetnek a ,,Büdösbe”, mint a Sánta Ferenc nagyapja…
