Én elismerem Abháziát és Dél-Oszétiát. Mint ahogy elismerem Horvátországot, Koszovót, és Eritreát is. Sőt elismerem, ha egyszer elismerhetem Baszkföldet, Korzikát, és Bajorországot is. Mi több elismerem, illetve elismerném, ha még megvolna a Kalotaszegi Köztársaságot, a Lajtabánságot, vagy a Danzigi Szabadállamot. Elismerek én mindenkit, aki függetlenségre vágyik. Minden szakadár, szeparatista szervezet sikerében reménykedek, és őrülök, ha egyiknek-másiknak sikerül teljes vagy részleges eredményt elérnie.
Úgy hiszem, nekünk magyaroknak, különösen fontosnak kell tartanunk a kollektív kisebbségi jogokat, még akkor is, ha ezek átalakítják egy-egy ország belső erőviszonyait, kihúzzák a szőnyeget a hatalmon lévő politikai elit lába alól, vagy felforgatják a fennálló államhatárokat.
Úgy hiszem, hogy Magyarországnak elsők között kellene elismernie minden független államot, vagy függetlenségre törekvő közösséget, eltekintve attól, hogy az ország, amelyből kivált az új közösség, mennyire barátunk vagy sem. Hiszen így kényelmesen, szinte rutinból ismerhetnénk el egy Délvidéki Szabad Államot, egy Székely Köztársaságot, vagy bármi ezekhez hasonlót.
Ráadásul abban is hiszek, hogy az emberiség nagy lehetőségei, nagy alkotóműhelyei éppen azok a korok, azok a világok voltak, amelyekben sok kis állam versengett egymással. A görög poliszok olyan kultúrát teremtettek, amelyek soha nem léteztek korábban, az olasz városállamok a reneszánsz örömét hozták el nekünk, a német államocskák a felvilágosodás eszméit szülték meg. Ki tudja, talán a Kaukázus, vagy Közép-Európa törpeállamai is tudnak valami hasonlóan nagyszerűt. Talán a némethlászlói ,,tájhaza", a belátható, bensőséges, lélekkel is megragadható, aprócska szabad állam, valóban olyasvalami, ami többet ér a birodalomnál, ami értékesebb a nagyhatalomnál, ami több emberi alkotókedvet tud teremteni, mint a vége-hossza láthatatlan, elvont állami nagyság.
De, ha ebben tévednék, akkor is hiszem: minden közösségnek joga van ahhoz, hogy önmaga intézze saját ügyeit, még akkor is, ha ez az önrendelkezés nem minden esetben lesz szerencsés, vagy sikeres kimenetelű. Nem is értem, nem is fogom fel, miféle elv szerint, miféle eszme nevében lehetne, szabadna korlátozni az önrendelkezést. Hát hogy jön ahhoz bárki is, hogy elvitassa egy közösség jogát a szabad cselekvésre, a független életre? Honnan veszi a bátorságot bárki is, hogy ne ismerje el egy közösség szabadságát? Honnan veszi a végtelen cinizmust és embertelenséget ahhoz, hogy fegyverrel, erőszakkal bírjon maradásra egy szakadár kisebbségt?
Én barátságosan viszonyulok Grúziához, és általában nem kedvelem a böszme Orosz Birodalmat, de még kevésbé kedvelem a kis- és nagyhatalmak szemforgató, hamis nyilatkozatait az önrendelkezés korlátairól. És tagadom, hogy a közösség szabadságát az dönthetné el, hol fakad olaj, merre megy gázvezeték, hol számottevő a geopolitikai érdek. Persze nem csodálkozom én semmin, ismerem a nagyhatalmak önérdekű politizálását. És azt is tudom, hogy Oroszország érdekei nélkül sem Abházia, sem Dél-Oszétia nem lehetne ma független állam.
Azt is tudom, hogy Oroszország most súlyos csapdába került. Mint ahogyan a független Koszovót elismerő országok már régen benne vergődnek ebben a csapdában. Mert ugye nehéz megmagyarázni, hogy a szín-szerbek lakta Koszovó miért szakadhat el Szerbiától, ha a jobbára oszétok lakta Dél-Oszétiának, Grúziához kell tartoznia. Mindjárt itt lesz a kérdés, hogy Oroszország vajon elismeri-e a hozzá tartozó Észak-Oszétia függetlenségét is, vagy inkább bekebelezi a déli tartományt. De ez most mindegy, ez a nagyhatalmak játszótere. Maguknak építették hazugságból, hamisságból, csalásból és ostoba hatalmi érdekből.
Én mindenesetre örülök a két új államnak.
Hajrá Abházia!
Hajrá oszétok!
