Napok óta ékesíti az Index címlapját, az egyik Bicskei polgármester-jelölt terve, a helyi pénz bevezetéséről. Azóta más hírportálok is felfedezték az érdekes kezdeményezést és a maguk pártállása, tudása szerint be is mutatják az elgondolást. Tegnapi bejegyzésemben igyekeztem összefoglalni mindazt, amit e témáról hírtelenjében összeszedhettem, s döbbenten tapasztaltam, hogy a hozzászólók többsége elképesztő korlátoltságról tett tanúbizonyságot. Némelyek úgy nyilatkoztak, mintha gyermekkorukban az egyszereggyel párhuzamosan bemagolták volna a Nemzetközi Valutaalap elemzéseit, s most, hogy lehetőségük nyílt rá, gyorsan visszabüfögték a ,,lényeget”.

Istenem! A sok zsebközgazdász…

Hogy is mondja Szent Tamás: óvakodj az egykönyvű embertől!

Most hát, hogy némi alternatívájuk is legyen gyűjtöttem egy kis csokrot a szabadpénz működéséről. Mindebből az fog kiderülni, korántsem ostobaság, sőt nagyon is életrevaló elképzeléssel állt elő Mészáros András polgármester-jelölt. S, ha Bicske önmagában nem is, sok hasonló kezdeményezés valóban ,,lenyomhatja a globális pénzvilágot”.  

 

Az 1929-ben elkezdődött nagy gazdasági világválság idején történtek komoly kísérletek a forgalombiztosított, kamatmentes pénz bevezetésére. Ilyen sikeres kísérlet volt Németországban a Wära-cserepénz részleges bevezetése. Már 1929. elején Erfurtban létrejött egy cseretársaság, amelynek a tagjai kizárólag Wära-val fizettek egymásnak. Szabályzatukban rögzítették, hogy olyan magántársaságot alkotnak, amely az árucsere akadályainak és a munkanélküliségnek a leküzdését tűzte ki célul. E cél érdekében a társaság tagjai egymás között az árut és a teljesítményt a saját csere-bonjukkal bonyolítják le. Két évvel később ehhez a társasághoz már több mint ezer német vállalat csatlakozott. Egyre több vállalat és üzlet függesztette ki, hogy "Itt elfogadjuk a Wära-t". A Wära lassan a szilárd ár szinonimája lett. A Wära-t bármikor be lehetett cserélni a hivatalosan forgalomban lévő márkára, és csak kiegészítő valutának volt tekinthető, amely lehetővé tette, hogy egy deflációs időszakban, amikor nincs elég pénz a gazdasági folyamatok közvetítésére, fennmaradjon a gazdasági élet vérkeringése.

A Wära-jegyeket forgalombiztosítást garantáló és díj ellenében kapható bélyegekkel kellett ellátni. A havonta felragasztandó bélyeg a Wära egy százalékába került. Aki ezt a bélyegköltséget meg akarta takarítani, az a hónap végéig lehetőleg túladott a saját Wära-ján. Ezt úgy érte el, hogy vagy árut és szolgáltatást vásárolt magának, vagy pedig a saját Wära-ját kamatmentesen másnak kölcsönadta. Év végén, amikor már minden Wära-n tizenkét bélyeg volt felragasztva, akkor azt újra cserélték ki. Ez az új pénz sikeresnek bizonyult, és rohamosan terjedt egész Németországban. Az egyik hely ahol bevezették Ulm városa volt, a másik pedig Schwanenkirchen. Az ulmi cseretársaság 1931. nyarán alakult, amikor Ulmban is igen nagyarányú volt a munkanélküliség és a szegénység. A defláció következtében az eladósodott polgárok nem tudták fizetni a kamatokat.Hogy a havi értékvesztést elkerüljék, az ulmiak igyekeztek minél hamarabb túladni Wära-jukon. Így a pénzvisszatartás, amely a birodalmi márka esetében Németország gazdaságát megbénította, az ulmi Wära-nál nem volt lehetséges. Az ulmi vállalatok, amelyek birodalmi márka hiányában tönkrementek volna, áttértek a Wära alkalmazására: ezzel vásároltak árukat és fizették alkalmazottaikat. Az ulmi pénz rendkívül sikeresen működött, egész Németországból érkeztek a küldöttségek, hogy tanulmányozzák sikerének titkát.

Hasonlóan sikeres volt a bajorországi Schwanenkirchenben bevezetett Wära-jegy. Segítségével eltűnt a városból a munkanélküliség, és a község barnaszén bányája megint nyereségesen kezdett működni. A jegybank azonban félt, hogy a Wära kiszorítja a birodalmi márkát, és betiltották az alkalmazását. A szénbánya ismét veszteséges lett és be kellett zárni. Schwanenkirchenben újra magasra szökött a munkanélküliség.

A tiroli Wörgl-ben is rövid ideig sikerrel alkalmazták a munkaérték-jegynek nevezett forgalombiztos helyi pénzt 1932-ben. De erről már volt szó. Azt azonban nagyon kevesen tudják, hogy 1933. nyarán Daladier francia politikus, aki később Franciaország miniszterelnöke lett, ellátogatott Wörgl-be. Daladier 1935-ben a radikális szocialisták kongresszusán számolt be tapasztalatairól. Kifejtette, hogy lehetséges egy többszörösen nagyobb volumenű árutermelés az újfajta pénz bevezetésével. Daladier többek között megállapította: "A mai gazdasági válság az áruforgalom válsága. Nem beszélhetünk arról, hogy túltermelés által okozott válsággal van dolgunk, mert a gabona és hasonló áruk mennyisége, amelyet megsemmisítenek, szükséges lenne azon milliók számára, akik az éhezés következtében halnak meg. Az áruforgalom válságáról van szó, amin úrrá lehetünk, ha helyreállítjuk a lakosság vásárlóerejét, és azt újra kibontakoztatjuk. Nemzeti munkaprogramnak kell a pénzhalmozásnak véget vetnie. A pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint a vér az emberi testben. Ahhoz, hogy a test különböző életfunkcióit végezhesse, zavartalannak kell lennie a vérellátásnak." Ehhez még hozzátette, hogy "állítom, mindaddig nem leszünk úrrá a válságon, amíg nem vesszük kézbe a pénzügyeket, és mind az inflációt, mind a deflációt csalásnak tekintem. Az egyik éppen olyan hamis, mint a másik. Csak a forgalomban lévő pénzmennyiségnek az árukínálathoz való igazításával lehet leküzdeni az áruforgalom válságát, és csak ez által lehet a kisvállalkozásokat és kereskedőket megsegíteni Franciaországban, akiknek az összeomlását a nagytőke okozta."

A második világháború kitörése azonban megakadályozta Daladier-t abban, hogy felismeréseit hazájában a gyakorlatba átültesse.

Ez a rövid történelmi áttekintés is már világossá teszi, hogy az emberek különböző korokban felismerték, hogyan lehetne szilárd, és hatékony gazdaságot működtetni, és a társadalom harmóniáját biztosítani. Eddig azonban minden ilyen megoldási kísérletet a kamatozó magánpénzrendszer tulajdonosai a pénz révén szerzett hatalmuk segítségével elfojtottak.

 

 

Részletek következnek Barbara Brantdt Helyi közösségek pénzrendszerei című tanulmányából.

Az 1980-as évektől kezdve a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak. Ekkor öntudatos, innovatív válaszként jelentkeztek a szisztematikusan fennálló problémákra. A legnagyobb figyelmet kapó közösségi valuták használata egyre inkább terjed a középjövedelműek körében. Emellett az alacsony jövedelmű közösségek is bevezettek helyi pénzrendszereket, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezúton erősítsék a közösségi hálózatot, és lehetővé tegyék a korlátozott jövedelemmel rendelkező lakosok számára a szükséges javak és szolgáltatások beszerzését.

Az alacsony jövedelmű csoportokban sok ember rendelkezik felesleges szabadidővel, de senkinek sincs elegendő dollárja. A pénzrendszer lehetővé teszi, hogy kihasználatlan képességeiket és erőforrásaikat egymás kölcsönös segítésére fordítsák.

Néhány megfigyelő úgy becsüli, hogy kb. 3000 működő közösség létezik ma a világon, ebből több mint 400 Angliában, több száz Ausztráliában és Új-Zélandon. Számuk Kanadában, Európában és az Egyesült Államokban is jelentős, és található néhány Mexikóban, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában.

Noha sok közösségi pénzrendszer használja a kereskedelem illetve a csere szót a nevében vagy tevékenységének leírásakor, valójában nem közvetlen barter formában (elcserélem a lovamat a tehenedre; vagy egy hét a nyaralómban cserébe egy hét a jachtodon) működnek. Azok a helyi valuták, amelyeket kinyomtatnak, és papírpénzként szétosztanak, ugyanúgy funkcionálnak, mint a hagyományos pénz. Sőt, ha kereskedelmi céllal hozták létre, használatuk után még adózni is kell.

A Time Dollár – ahol minden egyes ember munkaórája ugyanannyit ér – és a LETS-type – ahol az emberek piaci áron értékelt munkája növeli a hitelkeretüket – rendszereket úgy írhatnánk le, mint közvetett barter vagy kölcsönös hitel rendszereket. A résztvevők egyoldalú tranzakciókat hajtanak végre (Steve fõz Jane-nek, Jane megjavítja Sue kocsiját, Sue pedig paradicsomot termeszt Stevenek). A szponzor szervezet minden egyes tranzakció értékét (órában vagy “hitel-dollárban”) rögzíti az egyes tagok számláján, mint hitelkövetelés vagy tartozás. Amikor szükségük van rá, a tagok beválthatják követeléseiket az egymás közötti tranzakciókban. A Time Dollár és a LETS-style rendszerek az IRS szabályozása szerint adómentesek, mivel nem piaci rátákat használnak, és jótékony célt szolgálnak.

Franklin megye Massachusetts legszegényebb tartománya, lakosai többsége azon küzd, hogy kijöjjön az állam, a rosszul fizetõ magánvállalkozások nyújtotta, és a részidõs munkákból származó fizetésbõl. A lakosok gazdasági helyzetének javítása érdekében a Franklin County Community Development Corporation (CDC, Franklin Megye Közösség Fejlesztési Társasága) szponzorálta a “Valley Dollars”-nak nevezett közösségi pénzrendszer létrehozatalát.

A CDC közösségi valutát bocsát ki. Csatlakozáskor a tagok 10 $ és 20 $ közötti (amerikai dollár) éves díjat fizetnek a CDC “Valley Trade Commision” (VTC, Völgy Kereskedelmi Bizottság) számára, ezen felül ajándék gyanánt 25 $ értékben szolgáltatásokat vagy termékeket kell biztosítaniuk. Cserébe kapnak 25 $ értékű Valley dollárt. Ha részt vesznek egy 1 órás orientációs programon, kapnak további 25 $ értékű Valley dollárt. A VTC címjegyzéket ad Franklin és Hampshire megye minden olyan személyének és vállalkozásának, akik szolgáltatásokat nyújtanak, javakat termelnek és ezért elfogadnak Valley dollárt. Napjainkra körülbelül 60000 $ értékű Valley dollár van forgalomban.

A MORE Time dollár (Member Organized Resource Exchange = Tagok által Szervezett Erőforrás Csere) Missouri államban, St. Louisban és környékén működik. A MORE nem bocsát ki pénzt, helyette a lakosok egymásnak különféle szolgáltatásokat nyújtanak: a lovaglástól a doktorig, gyerekre vigyázás, háztartásvezetés, autószerelés, ételszállítás az öregeknek, hólapátolás, magántanítás stb… mind azon az elven alapul, hogy “az általam rászánt 1 óra egyenértékű az általad rászánt 1 órával”. Átlagosan 6000 ember vesz részt benne.A tagok által nyújtott és kapott szolgáltatásokról számítógépes nyilvántartást vezetnek. A számítógép segítségével megtudható, kinek milyen szolgáltatásra van szüksége. Az egyik tag szerint: ,,Csak rákérdezel és megnézed. Tegyük fel, hogy különösen érdekelt vagy a takarításban; megtudhatod, hogy a szomszédodban él egy csomó ember, akiknek szükségük van erre a szolgáltatásra.”

Tapasztalatok szerint, a Time dollár az embereket olyan szomszédaikkal kötheti össze, akik bírnak bizonyos képességekkel, amelyekről eddig talán tudomásuk sem volt. Absztraktabb szinten szemlélve, a tagoknak lehetőségük van arra, hogy az idejüket produktívan használják ki, ami a munkanélküliek és a részidős munkások számára – mind pszichológiailag, mind gazdaságilag – különösen értékes.

 

Az alábbi részletek a PSZÁF egyik közelmúltban készült tanulmányából származnak.

A teljes anyag letölthető itt:

A pénzhelyettesítőknek ez a fajtája a pénz gazdaságélénkítő, illetve hitel funkcióját kívánja kihasználni. Klasszikus pénzhelyettesítő a váltó, ez komplikáltsága, nehézkessége miatt az egész világon visszaszorulóban van, ezért itt is csak megemlítjük. A váltó kivételével a közgazdasági pénzhelyettesítők általában egy kisebb régióban, egy-egy térségben működnek.

• A közgazdasági pénzhelyettesítők nem könnyítik, inkább nehezítik a pénzforgalmat: a hagyományos készpénz és számlapénz mellett használják őket, ami többlet adminisztrációval jár.            

• Egy-egy gazdaságilag nehéz helyzetben lévő térség gazdaságának élénkítését szolgálják.            

• Előfordulhat, hogy a térség önkormányzata a pénzhelyettesítő kibocsátásával kamatmentes hitelhez (seigniorage) jut.            

• A pénzhelyettesítő kibocsátása keresztezheti az ország nemzeti bankjának érdekeit, s csökkentheti siegniorage-bevételeit.  

A pénzhelyettesítők jelenlegi kínálatában nem szerepel, de bármikor megjelenhet az a lehetőség, hogy az önkormányzat saját beruházásait, vagy a szociális segélyeket egy saját maga által kibocsátott pénzhelyettesítővel fizesse, s e pénzhelyettesítőket a helyi adó fizetésére lehessen felhasználni. Az ilyen pénzhelyettesítő kibocsátásánál arra kell ügyelni, hogy a kibocsátott mennyiség kevesebb legyen, mint a várható helyi adó bevétel. Ha ilyen pénzhelyettesítők kibocsátására igény keletkezne, a kibocsátást az államháztartásról szóló törvényben lehetne szabályozni, s amennyiben szükséges, az ellenőrzéssel az Állami Számvevőszéket vagy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt kellene megbízni. Elképzelhető azonban, hogy a felügyeletet a PSZÁF-ra bízzák, az itt felhalmozott tapasztalatokra hivatkozva."

 

Föl-föl ti Bicskeiei a Földnek!