Sorra készülnek a megoldási javaslatok, hogyan, s miképp lehetne kilábolni a nagy gazdasági világválságból. Legyen szó akár light gyurcsány-programról, vagy a Reformszövetség kegyetlen terveiről, esetleg LMP-zöld kiútjáról, netán a Jobbik legújabb idétlenségéről, a Vona Gábor által meghirdetett gazdasági szabadságharcról, közös bajuk ezeknek az elképzeléseknek, hogy egyáltalán nem tudnak, nem mernek, nem akarnak kilépni az adott vonatkoztatási rendszerből, s a rendszeren belül próbálják orvosolni az orvosolhatatlant.
A kígyó a farkába harap
Ha ugyanis egy kicsit is alaposabban vizsgáljuk meg ennek a válságnak a folyamatait, mindjárt felismerjük: a pénzügyi krízis önmagában nem jelent, illetve nem jelentett túl nagy problémát. Amíg csak a bankpánik hullámai ostromolták a világot, nyugodtak lehettünk. Az igazi bajok akkor kezdődtek, amikor a válság átterjedt a reálgazdaság területére. De még ez sem jelentene, illetve jelentett volna rendkívüli gondot, hiszen állami beavatkozással az efféle termelési-fogyasztási egyenetlenségek könnyedén kiküszöbölhetők. Egy jól időzített new deallal percek alatt kirántja a válságból az állam a gazdaságot. Csakhogy szembesülnünk kellett azzal, hogy az államnak nincsenek eszközei a new dealhoz, mert évtizedek óta minden pénzét a különféle jóléti rendszerek fenntartására költi. Na, jól van, gondolhatnánk, akkor majd a társadalom – magasabb adók formájában – pénz ad az államnak, és már jöhet is a beavatkozás. Csakhogy a társadalomnak nincs egy fillérje sem. Évtizedek óta elszedi tőle az állam, hogy fenntartsa azokat a jóléti rendszereket, amelyeket egyre drágábban tud csak finanszírozni. A társadalomnak egyébként most, hogy a pénzügyi rendszer az összeomlás szélére sodródott, különösen nincs egy fillérje sem. Kiváltképpen igaz mindez Magyarországra...
A válság ilyenformán igazán komoly, már-már megoldhatatlan gonddá dagadt, hiszen önmaga foglyává lett. Ahhoz, hogy kilépjünk az önmagába záruló körből, az ördögi cirkulus viciosusból, radikális tettekre van szükség. Vagy a jóléti intézményrendszer bajaival nézünk szembe, vagy a pénzrendszer anomáliáit számoljuk fel.
Hogy miféle lehetőségeink volnának, azzal fogok foglalkozni az elkövetkezendőkben.
Jóléti intézményrendszerünk csődje
A válság azt mutatta meg, hogy azok a rendszerek, amelyek a XVIII., XIX. századból itt maradtak, s amelyek életünk kereteit alkotják, lassan ellehetetlenülnek, egyre nyilvánvalóbbá válik mennyire működésképtelenek, mennyire elavultak, mennyire idejétmúltak.
Kimondom világosan: meggyőződésem szerint, a válság elmélyülésének fő oka az, hogy száz, kétszáz éves intézményrendszerünk messze elmaradt a jelenkortól, s ez az intézményrendszer a legkisebb megrázkódtatás hatására is az összeomlás szélére sodorja az államháztartást, vele együtt a családi kasszák százezreit.
Gondold csak meg, kedves olvasó, milyen hihetetlen ütemben fejlődött a világ az elmúlt néhány évtizedben! A tudományos-technikai forradalom, az informatikai robbanás, a kulturális globalizáció, és annyi más jelenség, gyakorlatilag néhány év alatt gyökeresen átalakította mindennapjainkat. Tudásunk, hétköznapi használati tárgyaink, személyes, vagy közösségi lehetőségeink, gondolkodási struktúráink fényévekre távolodtak el akár csak attól is, amiben húsz évvel ezelőtt éltünk. Ma már nem azért mosolyogjuk meg a retro-hullám oly divatos jelenségeit, mert gyermekkorunk kedélyes képeit idézik, hanem főleg azért, mert a szinte korlátlan lehetőségek kultúráját ígérték egykor, miközben mára, a jelen tényleges lehetőségeihez képest az akkor ígért lehetőségeket is szűkösnek, bumfordinak, gyermetegnek, fantáziaszegénynek érezzük.
Ehhez képest viszont van egy Mária Terézia korabeli oktatásügyünk, egy jozefinista bürokráciánk, egy bismarki nyugdíjrendszerünk, egy ugyancsak XIX. századi egészségügyünk, egy félhülye szociális ellátórendszerünk, és egy egészen hülye demokráciánk, amely az amerikai függetlenségi háborúban született, s amelynek előképei az ókori városállamok voltak.
Csoda, ha nem működik egyik sem?
Ellenkezőleg. Csoda, ha működik bármelyik is!
Pénztemetők
E rendszereknek számos bajuk van. S bajaik egymásból következnek. A válság kíméletlenül rámutatott legnyilvánvalóbb problémájukra, arra, hogy elképesztően drágák. És ne hidd azt, kedves olvasó, hogy a drágaság természetes velejárója e rendszereknek! Nem, dehogy az! Ha annyira sokba kerültek volna bevezetésük idején, mint amennyibe ma kerülnek, soha egyetlen kormány sem tett volna kísérletet a bevezetésükre. Ugyan, barátom! Ezek a rendszerek úgy lettek egyre drágábbak, ahogy egyre elavultabbakká váltak, s ezért az évek, évtizedek során fenntartásuk egyre több pénzbe került.
S, hogy miért váltak elavulttá? Nos, egyszerűen túllépett rajtuk tudásunk, egyszerűen túlléptek rajtuk lehetőségeink. Az iskolákban tizenkét esztendőn keresztül sulykolt tudást egy közepes műveltségű, közepes tájékozottságú ember, sokat mondok, ha két év alatt meg tudja tanulni. Egy-két rendkívüli esettől, vagy inkább balesettől eltekintve soha életében nem kell orvoshoz fordulnia annak, aki tisztában van vele, hogyan őrizheti meg egészségét. Mindegyikünknek rendelkezésére állnak azok az eszközözök, amelyekkel biztosíthatja öreg korának, vagy éppen válságos élethelyzeteinek megoldását, és mindannyian pontosan tudjuk, hogy demokráciánk és bürokráciánk képviselőitől semmi jót nem várhatunk. Egyszerűen túllépett az idő e rendszereken.
A korrupció mekegágya
Hogy mégis fönntartjuk e struktúrákat, annak az emberi természet konzervativizmusa az oka. Nagyon nehéz lemondani egy élethelyzetről, akkor is, ha tudjuk, semmi értelme, haszna, jelentősége nincs. S mivel fönntartjuk bornírt, elaggott, elavult intézményeinket, egyre világosabbá válik mindannyiunk számára, mennyire szükségtelen létük. Ám mégis vannak, s mivel vannak, létük állandó kételyt, állandó hitetlenséget szül, s e hitetlenség tovább mérgezi ezeknek az eredetileg pompás intézményeknek a működését. A korrupció, az ingyenélés, a hatalmi osztogatás, a szavazatszerzés, vagy jutalmi pozíciók ajándékozásának elsődleges terepeivé váltak ezek az intézmények, de, hát mi mássá is válhattak volna, ha már senki nem hisz bennük, ha már senkinek sem fontos az eredeti feladat, miért létrejöttek, ha már azok sem hisznek bennük, akik fenntartják és működtetik őket.
Oktatásügyünk, egészségügyünk, nyugdíjrendszerünk, szociális ellátórendszerünk, bürokráciánk, és demokráciánk átfogó reformra szorul. S nem csupán afféle toldozgató-foltozgató mismásolásra, amely az egyik működésképtelen, hitelét vesztett rendszerre többet, a másik hamis, és idejétmúlt struktúrára kevesebbet fordít a közkiadásokból. Ennek semmi értelme. Semmi, az égvilágon semmi.
Ideje lenne újragondolni egyet, s mást e téren.
