Összeállítottam a 2010-es esztendő tizenkét pontját.  Arra törekedtem, hogy a legégetőbb problémákat vessem fel. Arra törekedtem, hogy olyan követelésekkel álljak elő, amelyekkel kapcsolatban polgártársaink döntő többsége egyetértésre juthat.

Biztos vagyok benne, hogy sikerült!

 

A lehető legnagyobb konszenzusra való törekvésnek az lett az ára, hogy ez a tizenkét pont fényévnyi távolságra került 1848 márciusának klasszikus követeléseitől. Ebből a tizenkét pontból hiányzik minden emelkedettség, minden pátosz, minden jövőbemutató indulat. Ez a tizenkét pont nem egy megálmodott, boldog jövő dicsőséges manifesztuma, hanem egy békességért sóhajtó, megalázott és kifosztott nép kétségbeesett jajkiáltása.

Árulkodó dokumentum lett!

 

Mi, XXI. századi magyarok ugyanis nem nagyon hiszünk abban, hogy szimbolikus ügyek döntésre vitele megoldja gondjainkat. Nem hiszünk a határok tologatásában, a nemzeti egységben, a liberális eszmékben és szolidaritás elveiben. Nem hiszünk a vörös zászlóban, a szent koronában és a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavában sem.

Mi a pénztárcánkban hiszünk! 

 

Individualisták vagyunk, és anyagiasak, erkölcstelenek és közönyösek, önzők és hitetlenek. Mindazonáltal úgy véljük, hogy a társadalom, ha békében hagyják, nem fosztogatják, s nem zaklatják a jelképvilág arrogáns követelőzéseivel, akkor képes megvalósítani a maga harmonikus rendjét.

Ebben áll szabadságunk!

 

Szolgáljon e lapos követeléshalmaz és szűkkeblű korunk mentségére Assisi Szent Ferenc gondolata: Végezd el a szükségest, tedd meg a lehetségest, és véghezvitted a lehetetlent! Ez a tizenkét pont ugyanis valahol a szükséges és a lehetséges határán áll.

Ám amelyik politikai erő felvállalja, annak a lehetetlennel kell megbirkóznia!

 

Legyen béke, szabadság és (legalább az alábbi tizenkét pontban) egyetértés!

 

A hatalommal való visszaélés mára olyan mértéket öltött, hogy nem csupán veszélyezteti, de lényegében felszámolja a demokratikus rendet. A pártfinanszírozás megoldatlansága, az egyéni haszonlesés lehetősége a politikai elit számára megteremtette a szabadrablás szubkultúráját. Ma már nincs egyetlen olyan állami, önkormányzati vagy állami vállalat által indított kifizetés, amelyhez ne tapadna a korrupció mocska. Ez a rendszer nem csak, hogy pazarló és igazságtalan, de a demokratikus szabadságjogoknak is ellene mond, mert miközben a hatalmi elit büntetlenül élhet vissza lehetőségeivel, addig a kifosztott, és hátrányos helyzetbe taszított civil társadalom sem az érdekartikulációra, sem az érdekképviseletre nem lehet képes. 

 

A korrupció felszámolása csak akkor képzelhető el, ha visszamenőlegesen is sikerül feltárni a bűnöket és a törvénykezés példás büntetéssel helyre tudja állítani a társadalmi igazságosságba vetett hitet. A törvényhozó és végrehajtó hatalmat kisajátító, és azt felelőtlenül, csakis a saját, önző és partikuláris érdekei szerint használó politikai osztálynak meg kell tanulnia, hogy az igazságszolgáltatás működik, és megtorolja a jogon esett sérelmeket.  

 

Ahogyan a hatalom legmagasabb szintjén úgy a hétköznapok legalacsonyabb nívóján is véget kell vetni annak, hogy ember az emberen élősködhessen. A szétfoszlott szociális háló pótlása gyanánt szabadjára engedett ,,megélhetési bűnözés” éppen úgy elfogadhatatlan, mint ahogy elfogadhatatlanok a közbiztonságot védeni hivatott szervek indulat-levezető visszaélései.

 

A közösség javainak értelmetlen herdálása, rendkívüli terheket ró a társadalomra. Az állami, önkormányzati, állami-nagyvállalati beruházások túlnyomó többsége azért születik, hogy alkalmat adjon a hatalmon lévőknek arra, hogy a közvagyonból magánvagyon legyen. Az ilyen döntések jelentős része – legyen szó völgyhídról, metróról, minisztériumi beléptető rendszerről, ingatlan-értékesítésről vagy játszótér-építésről – értelmetlen, haszontalan és korrupt kezdeményezés, melyeknek hamisságára sajnos csak akkor derül fény, ha már nyomoznak az ügyben.   

 

A magyar közigazgatás apparátusa nagyjából duplája annak, mint amekkorával egy hazánkhoz hasonló méretű, modern állam kényelmesen tud működni. Ez nem csupán azért baj, mert a társadalom eltart közel félmillió fölösleges bürokratát, de azért is hatalmas probléma, mert ezek a bürokraták mindent elkövetnek azért, hogy munkájuk hasznosnak tűnjön. A minisztériumok és háttérintézményeik, az önkormányzatok és a közszolgáltatásokat nyújtó egyéb intézmények sorra-rendre szülik az újabb és újabb, egyre bonyolultabb, egyre átláthatatlanabb szabályokat, amelyeknek betartására immár akkor sem lenne lehetősége az egyszerű állampolgárnak, ha erre amúgy nagyon törekedne. Ez a folyamat nem csupán drágává teszi a közigazgatást, de megnehezíti az életet, kiszolgáltatottá teszi, hovatovább alattvalóvá süllyeszti, a szabályok közt eligazodni nem tudó polgárságot.    

 

Mint ahogyan parazita hivatalnokseregtől meg akarunk szabadulni, ugyanúgy elegünk van a hamis koldusokból is.  Elképzelhetetlen az, hogy Magyarországon nyolcszázezer valódi rokkantnyugdíjas létezzen, képtelenség, hogy másfélmillió ember semmilyen munkát nem talál, felfoghatatlan, hogy az a sok százezer segélyért, szociális támogatásért sorban álló ember mind igazán rászorult legyen.  

 

A mai Magyarország Európában szinte egyedülállóan magas adó- és járulékterhekkel sújtja a lakosságot és a vállalkozásokat. Miközben az elvonás mértéke nálunk a jövedelmek 50%-a fölött van, addig akad ország, ahol a 30%-ot sem éri el. És ez pontosan az a különbség, amit a korrupció felszámolásával, a pazarló beruházások leállításával, a bürokrácia és az élősködő rétegek visszaszorításával meg lehetne takarítani. 

 

Miközben az elmúlt évtizedekben – az elvonások mértékének növekedése dacára - az állami közszolgáltatások minősége rohamosan hanyatlott, addig a hatalmi elit olyan jövedelemforrásokat ajándékozott klientúrájának, amelyek elvileg a megszűnő közfeladatok pótlását volnának hivatottak ellátni. Természetesen pénzért, az adókon túl is fizetésre kényszerítve a lakosságot. A parkolási társaságok, tandíjat szedő oktatási intézmények, magán-nyugdíjpénztárak és magán-egészségbiztosítók, őrző-védő társaságok és egyéb, monopóliumot élvező ál-vállalkozások kiterjedt hálózata úgy lát el közfeladatokat, hogy azokért ismételten fizetnie kell a polgároknak, ám a közfeladatok ellátása az esetek döntő többségében meglehetősen kétséges. E klientúra-rendszert, nem akarjuk fenntartani, a vele járó sarcokat nem akarjuk fizetni, mert az ország latinamerikanizálódásához vezet.

 

Az elmúlt évtizedekben a nemzetközi tőkéért, a külföldi beruházásokért folyó államközi versenyben azzal próbált előnyhöz jutni Magyarország, hogy lelkiismeretlenül kiszolgálta a multinacionális cégek igényeit. Mivel a hatalmi elit mással – magasan képzett munkaerővel, fejlett infrastruktúrával, értékes piaccal - nem segíthette e vállalkozások megtelepedését, a klientúra-rendszerhez hasonló privilégiumokkal csábította a külföldi tőkét. Ennek nyomán mára olyan jogrend alakult ki, amelyben a bankok és multinacionális vállalatok feltűnő előnyt élveznek a hazai vállalkozásokkal szemben, érdekeiket könyörtelenül érvényesíthetik a polgárság rovására. A hanyatló gazdaságú nemzet nem csupán kiszolgálója, de kiszolgáltatottja is lett a nemzetközi nagyvállalatoknak. Ezt a folyamatot meg kell fékezni.   

 

Az emberi lét három legfontosabb pillérét adja a társadalom által megbecsült, hasznos és értelmes munka, a korszerű és értékes – tehát pénzre is váltható - tudás, valamint a testi, lelki egészség. Az elmúlt évtizedekben, a kisiklott kormányzás következtében, a társadalmat eluraló szörnyű folyamatok okán tékozlóan bántunk velük. Polgártársaink négyötöde eltartottként él közöttünk, noha többségük nyilván szívesen végezne valami munkát, amitől a közösség hasznos tagjának érezhetné magát. Elképesztően sokan vannak, akik nem férnek hozzá a tudáshoz, még többen, azok, akik azt sem tudják, hogy a tudás által előbbre juthatnának. A testi-lelki betegségekkel küzdők száma milliókra rúg. Magyarországon a deviancia vált a jellemző életmintává. Véget kell vetnünk ennek az embertelenségnek! Úgy kell megszerveznünk a társadalmat, hogy ne a kisebbségnek, hanem a többségnek jusson munka, hogy ne az elit, de a nép java része tanulhasson, hogy ne csak nagyon kevesen, de minél többen megőrizhessék az egészségüket!            

 

Ha az eddigiek nem tették volna világossá, akkor egyértelműen ki kell mondanunk: mélységesen emberellenes, zsarnoki és gonosz rendszerben élünk. Olyan rendszerben, amely a legkiszolgáltatottabb rétegekre rója a legnagyobb terheket. Magyarországon a gyermekvállalás a szegénység vállalását jelenti, s ez a tény szükségszerűen jár együtt a minden képzeletet felülmúló gyermekszegénységgel. Mert miközben a gyermekvállaló családok megpróbálnak helytállni a mában, addig gondoskodnak arról is, hogy a holnap létrejöjjön. Miközben a szülők fenntartják a ma társadalmát, azaz önmagukat, s dolgoznak, vásárolnak, alkotnak, teremtenek, addig ők azok és egyedül csakis ők, akik megteremtik a holnap munkavállalóit, a holnap tudását, a holnap nyugdíjjárulék fizetőit. Nélkülük semmit nem érne a gyermektelenek, vagy egykézők félretett pénze, nélkülük, éhen vesznének a holnap öregjei, nélkülük elszegényednének a holnap gazdagjai. Ők hozzák létre a legértékesebb erőforrást, az embert. S, hogy a magyar állam ezt az egyszerű tényt nem hajlandó tudomásul venni, az már-már a genocídium, a népirtás fogalma alá tartozó, égbekiáltó bűntett.           

 

A család- és gyermekellenes politika, szörnyű valósága ellenére is csak egy része a jövő nemzedékei ellen elkövetett hosszú magyar bűnlajstromnak. Az egekbe szökő és nyilvánvalóan visszafizethetetlen államadósság, a külföldi bankok által lerabolt, évtizedekre eladósodott lakosság, a kizsigerelt, és már regenerálódni sem képes természeti környezet mind-mind gyermekeink, unokáink életét fogja megkeseríteni. Noha hajlamosak vagyunk felmenteni a magyar politikai elitet a jövő felélésének bűne alól, mondván, hogy e magatartás manapság világjelenség, és a Föld csaknem összes országában szinte kötelező eleme a hatalomgyakorlásnak, felmentésünk hazug lesz. Az, hogy egy perverz kortünet eluralkodik a világ vezetőinek egy részén, az, hogy az újkor hajnalán mindenhol máglyára küldték az eretnekeket, hogy a forradalmak korában mindenhol volt terror, hogy a XX. század elején sok országot megmérgezett az antiszemitizmus, nem menti föl a gyilkosokat. A jövőt nem szabad felélni!