Fogyik a magyar!
1. rész
Az elmúlt hetekben a hazai sajtóban rendkívüli visszhangot váltott ki a hazai népességfogyás legújabb adata, amely szerint az idén tízmillió alá csökken nemzetünk lélekszáma. (E cikk sajátos aktualitását az adja, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és Vona Gábor a Jobbik elnöke, minapi találkozásuk során egyetlen dologban jutottak közös nevezőre: a népesedés problémájának ügyében. ,,- A hazai demográfiai mutatók elszomorító számait nézve egyetértettek a miniszterelnökkel a gyermekvállalási kedv és a családok támogatásának kiemelt jelentőségében”- nyilatkozta Vona. Megjegyzem, a jobboldali véleményformálók szerint már most jó, ha hétmilliónyian vagyunk, mi magyarok, hiszen a többi az cigány, zsidó, kínai és egyéb jöttment…)
A most következő sorozatban a népességcsökkenés megfékezésére teszek heroikus kísérletet, külön elemezve a népszaporulathoz kötődő egyes kérdésköröket. Szó lesz tehát a család, a foglalkoztatás, az oktatás és emancipáció, az egészségvédelem ügyéről és sok egyéb érdekes problémáról.
De arra már most felhívom olvasóim figyelmét, hogy aki itt szelíd és sokoldalúan érvelő elemzéseket vár, az már most elkattinthat. Az alábbi írások rendkívül provokatívak és szemtelenek lesznek.
Mert ami a szakadék szélén áll, azon csak taszítani érdemes!
Mi legyen a családdal?
A francia forradalom idején, csakúgy, mint a bolsevik forradalom alkalmával eltörölték, illetve rendkívüli módon felszabadították a családdal kapcsolatos törvényi szabályozásokat. Néhány éven belül mindkét esetben égetően szükségessé vált a családjog rendezése, mert a családok vészes sebességgel kezdtek széthullani. Hasonló – bár sokkal lassúbb - folyamat zajlik a modern európai kultúrában, így Magyarországon is, ahol nagyjából a hatvanas évek óta folyamatosan lazulnak a családi együttélést szabályozó gazdasági kényszerek, erkölcsi és törvényi normarendszerek. Ezzel szoros összefüggésben folyamatosan gyengülnek a családok, szaporodik a válások száma és csökken a házasságkötéseké, apad a gyermekszám, és egyre magasabb életkorhoz kötődik a gyermekvállalás.
A polgári család válsága
Az okok között a legfontosabbnak azt tartom, hogy az ipari társadalom kialakulásával a család gazdasági szerepe radikálisan leértékelődött. Míg a premodern korban a család, mint munkaszervezeti egység funkcionált, a házasság a gazdasági, kereskedelmi előnyök lehetőségét, a bőséges gyermekáldás a családi gazdaság jelentős munkaerő-bővülését kínálta, addig a modern, illetve posztmodern korban a család elvesztette gazdasági funkcióját, sőt lényegében gazdasági hátránnyá vált. A korábban mellékes jelentőséggel bíró érzelmi kötődés – akár a házastárshoz, akár a gyerekekhez – mára elsődleges tényezője lett a családalapításnak, s - az ember érzelmi életére jellemző módon - szükségszerűen bizonytalan, esetleges és változó közegbe helyezi a családot.
Ugyanakkor, nagyjából a XX. század dereka óta fellazultak azok a morális rendszerek is, amelyek a házasság szentségét, a hűség jelentőségét, a gyermekekkel kapcsolatos szülői felelősség elveit hirdették, s a megszűnő vallásos, vagy polgári-viktoriánus értékrend helyét – a család tekintetében – csak valamiféle ködös szeretetgondolat, afféle foszlányideológia töltötte ki. (A foszlányideológiák jellemzője, hogy nem kötődnek nagyobb, egységes rendszerekhez, s mivel személyes megélésük sem túl erős, a beléjük vetett hit könnyen meginog, helyüket bármikor átveheti más foszlányideológia. )
A család és a társadalmilag kívánatos gyermekszám fenntartására a modern állam kétségbeesett – és jellemzően reménytelen - kísérleteket tesz. A családi adókedvezmény, a különféle, gyermekek után járó juttatások, a gyerekeknek biztosított ingyenes ellátások, mind arra törekszenek, hogy a társadalom valamilyen módon modellezze, adminisztratív eszközökkel újrateremtse a premodern családmodellt, azaz anyagi előnnyé tegye a családalapítást, de legalábbis csökkentse annak gazdasági hátrányait.
Ezek a kezdeményezések azonban tartós eredmény nem csupán azért nem hoznak, mert az emberek tökéletesen tisztában vannak a juttatások esetlegességével, pontosan tudják, hogy egy-egy kormányváltás, rendszerváltás, gazdasági válság, vagy háborús feszültség mélységesen aláássa a juttatások rendszerét, de azért sem, mert végső soron ellentmondanak a modern világ, a kapitalista, jóléti társadalom alapvető gazdasági, társadalmi folyamatainak. Az egyén számára a sikeres közösségi alkalmazkodás feltétele – az állam támogatások ellenére - sem a családalapítás, hanem annak elkerülése.
Ebben a helyzetben a hagyományos polgári családmodellhez való szigorú ragaszkodás felér egy társadalmi öngyilkossági kísérlettel. A kétszülős, többgyermekes, hűségre, és örök együttlétre alapozott családtípus szemmel láthatóan működésképtelenné vált.
Alternatív családmodellek
Ezzel szemben az emberi társadalom nagyon sokféle családmodellt ismer, amelyek a társadalmilag szükséges gyerekszámot, az egyéni boldogságot éppen úgy biztosítani tudják a maguk szociokulturális közegében, mint a sikeres társadalmi beilleszkedést az egyén számára.
A többnejűség a mi kultúrán számára a legismertebb alternatív családmodell, hiszen a közvetlenül szomszédos közel-keleti, afrikai népeknél éppen úgy jelen van, mint ahogy jelen volt saját történelmünk hajnalán. Ez a családmodell – bár jellemzően a nők birtoklásának jogán alapul – alkalmas arra, hogy széles rétegek elszegényedése dacára is fenntartsa a szükséges gyermekszámot, hiszen a jómódú férfiak számára több feleség ,,tartása” és sok gyermek vállalása egyfajta státuszszimbólum. (A többnejűségnek bizonyos torz formája jelen van a latin-amerikai kultúrában is, ahol a férfiasság egyértelmű tűkre az, ha a több nőtől, több gyereke van valakinek.)
Hasonlóan jól ismert Európában a (résztvevők érzelmeitől függően) nyilvános, vagy rejtett promiszkuitásban élő kommunaközösség. Ezt modern világunk a hatvanas, hetvenes évek hippi szubkultúráihoz köti, pedig ez a családi forma sokkal erősebb hagyományokkal és jelenléttel bír. Tulajdonképpen az európai középkor jellemző családmodellje ez. Az egy fedél alatt élő, kiterjedt nagycsalád, a befogadott távoli rokonok, szolgák és gyakori vendégek közössége mind szexuális szokásait tekintve, mind érzelmi hálózatait nézve kommunaszerű együttélés volt. Egy-egy ilyen közösség öt-tíz főtől – a leggazdagabb, főnemesi udvarokban - akár több száz fős, kiterjedt rendszerig is alakulhatott. A családmodell hallatlan előnye az, hogy az egyén szabadságát, sikeres személyes alkalmazkodásának feltételeit éppen úgy biztosítja, mint a gyermekneveléshez szükséges szilárd érzelmi és gazdasági környezetet. Ha azt hinnénk, hogy ez a modell nyomtalanul eltűnt, akkor nézzünk körül baráti körünkben, és fel fogjuk fedezni mind a kölcsönös gazdasági segítségnyújtás, mind az érzelmi támogatás, mind a rendszeres partnercsere elemeit.
De vannak különlegesebb formák is.
Tibetben és más belső-ázsiai térségekben előfordul a többférjűség, amelyben általában férfi testvérpár vesz feleségül egy nőt, hogy így az asszony eltartásának, illetve a család fenntartásának gondját megoszthassák egymással.
Kína hegyvidéki tartományaiban létezik egy matriarchális elven szerveződő törzs, amely még csak nem is ismeri a házasság, férj, feleség fogalmát. A születő gyerekek eredeti családjukban maradnak, azaz az anya, saját anyjának, nagybátyjának és testvéreinek segítségével neveli fel gyermekét. A férfiak tehát soha nem saját gyermeküket nevelik, hanem lánytestvérük gyermekét, míg saját gyerekeik más családokban nevelkednek. Az együtt élők között, azaz a családon belül – mivel testvérek, illetve anyai ágú leszármazottak – nyilvánvalóan nincs szexuális kapcsolat, viszont értelem szerűen szexuális alapú féltékenység sincs. Minden fiatal szabadon teremthet szerelmi kapcsolatot, s biztos lehet benne, hogy születendő gyermeke családban fog felnőni. Igaz, apa nélkül, de egy szerető nagybácsi felügyeletével. A rendkívül eredeti koncepció hallatlanul nagy szabadságot kínál az egyén számára, és jó eséllyel biztosítja a gyermekek biztonságos felnevelését. Alapja természetesen a nők egyenjogúsága, sőt, az anyalevű szerveződés.
Mai szemmel ugyancsak furcsának tűnik az ókori görög kultúra intézményesült biszexualitása. A szigorúan patriarchális, archaikus családmodell egyik sajátos mellékterméke volt ez a jelenség. Hogy kialakulása milyen okokra vezethető vissza, azt legfeljebb csak sejtjük, ám olyannyira kötődik a család belső zártságához és kivételesen funkcionális jellegéhez, hogy végül is elválaszthatatlanul a családmodell részének kell tekinteni.
A legtöbb hellén közösségben a fiatal férfiak egy idősebb férfivel alakítottak ki, többnyire tartós viszonyt. Sok esetben az apa kérte fel valamelyik barátját, hogy gondoskodjon kamaszodó fia testi, lelki neveléséről. Hogy ki lehetett-e térni egy ilyen viszony elől, arról gyakorlatilag semmit nem tudunk, de feltételezhetjük, hogy aki nagyon akarta, elkerülhette. A többség nyilván a kulturális közeg részeként, magától értetődőnek tekintette.
Spártában még különösebb volt a helyzet, ott ugyanis az együtt élő, katonai fegyelemben nevelt fiatalok körében, szinte kötelező érvénnyel volt jelen az azonos neműek kapcsolata. Az állami vezetés nem csak, hogy jó szemmel nézte az ilyen viszonyok kialakulását, de erőteljesen támogatta is azt, mert úgy vélte, a harcmezőn jobban támogatják egymást, nagyobb bizalommal és nagyobb önfeláldozással küzdenek a párok. A férfiaknak, mielőtt megnősülhettek volna, azaz kb. harminc éves koruk előtt, gyakorlatilag nem volt alkalmuk arra, hogy nőkkel létesítsenek szerelmi-szexuális viszonyt.
Számtalan családmodellt vázolhatnék még, de céljaimhoz ennyi is elég. Jól látszik ugyanis e felsorolásból, hogy az általunk ismert és jónak képzelt polgári-viktoriánus családmodell se nem állandó, se nem kizárólagos. Amikor működésképtelenné válik, túl kell lépnünk rajta!
Új családjogot!
A széteső polgári családmodell ugyanis nem csupán belső stabilitását vesztette el, de alapvető funkcióját, a gyermekvállalás feladatát is egyre nehezebben tudja betölteni. Az emberi társadalom azonban az aktuális – gazdasági, társadalmi, kulturális - feltételeknek megfelelően számtalan családmodellt alakított ki. Annak képessége, hogy új családformákat hozzunk létre, nyilván ma sem veszett el. Joggal feltételezhetjük, hogy egy szabad, rugalmasan alkalmazkodó társadalom könnyedén kialakítja a modern, posztindusztriális kor feltételeinek leginkább megfelelő családi együttélési rendszereket. Ahhoz azonban, hogy erre esélye legyen, leginkább arra van szükség, hogy a törvényi szabályozás és az erkölcsi megítélés ne korlátozza a kísérletező kezdeményezéseket, viszont mindenképpen kellő biztonságot nyújtson a felnövekvő gyerekeknek.
Megítélésem szerint három egészen elkülönülő területre kellene bontani a családjog széles rendszerét.
Egyrészt az európai és hazai hagyományra való tekintettel, és nagyon sokak erkölcsi elvárásainak okából meg kellene tartani a házasság klasszikus intézményét, ám ezt a társadalom szimbolikus szférájába kellene utalni, azaz az egyházi, vagy polgári házasságnak csak olyan jogkövetkezményei legyenek, mint például a névfelvétel lehetősége.
Másrészt önálló szabályrendszerben kellene rendezni az együtt élők közösségére vonatkozó törvényi kereteket. Az egy fedél alatt lakó emberek ugyanis – függetlenül minden további részlettől – tartós együttélésükkel olyan közeget hoznak létre, amely mindenképpen bonyolult és szabályozást igénylő kérdéskör. Egy ilyen jogi struktúrában a nagycsaládosok, a több generációs családok, a kommuna típusú közösségek, vagy akár az együtt élő egyneműek megkaphatják mindazt a jogi védelmet és garanciát, ami a bensőséges, családi jellegű kapcsolatok kialakításához és fenntartásához kell. Én még azt is el tudnám képzelni, hogy a ,,háztartást”, azaz az együtt élő közösséget önálló jogi személyiséggel ruházza fel a törvény, kiküszöbölve ezzel számtalan, bonyolult szabályozást igénylő kérdés (örökség, ügyintézési jogosultság, stb.) zűrzavarát. Az együtt élő közösség lehetne a családi, vagyis ebben a felfogásban inkább háztartási adózás alapegysége, és általában is minden állam-család, hivatal-család, intézmény-család, vagy társadalmi szervezet-család kommunikáció, elosztás, jog és kötelezettség partnerszervezete.
Harmadrész ismét teljesen önálló kérdésként különíteném el a gyermekvállalás és gyermeknevelés problémakörét. Bármilyen családtípusba is szülessenek, vagy nevelkedjenek a gyerekek, anyagi és érzelmi biztonságukat a társadalom egészének kell garantálnia.
Meggyőződésem, hogy az egy fedél alatt élők (bármilyen) közösségének jogi védelme, illetve az ettől részben elkülönülő módon kialakított gyermek- és anyavédelmi rendszerek radikális hatással lennének a születésszámra. Hogy ez miképpen megvalósítható, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, de azért magam is visszatérek rá hamarosan.
