A közelmúltban egy külföldi lapnak nyilatkoztam. Orbánról akart kifaggatni az újságíró, mert mostanában a magyar miniszterelnök jól eladható sajtótéma a nyugati világban. Döntései feszültséget keltenek, szavai meghökkenést okoznak, elképzeléseire értetlenül tekint Európa és Amerika politizáló közvéleménye.
Az interjúra készülve napokon át törtem a fejem azon, hogy miképpen lehetne megértetni egy nyugati újságíróval a magyar miniszterelnök politikáját. Harag és részrehajlás nélküli képet akartam felvázolni, olyan képet, ami a kormánypárti és ellenzéki pozícióból egyaránt érthető, tehát független attól, hogy tetszik, vagy nem tetszik mindaz, amit Orbán képvisel.
Az újságíró pár mondatot használt csak az elemzésből. Ő nyilván mást akart megmutatni olvasóinak, mint amit én mutattam neki. Mindazonáltal, ha már keserves agymunkával összeillesztettem egy reálisnak tűnő Orbán képet, itt most közzé teszem. Hátha érdekes lesz azoknak, akik a politika mögötti emberi iránt fogékonyak. Miniszterelnökünk ugyanis keserves helyzetben van. Tragikus sorsa teszi őt az európai politikusok különös, egyedi alakjává. Mindenki által várt keddi bejelentéseinek értelmét, tartalmát, mibenlétét is talán árnyaltabbá teszi ez a kép.
A szimbólumteremtő
Egyfelől Orbán igazi konzervatív liberális. Hisz abban, hogy a társadalmi változások szerves fejlődés eredményei, hisz abban, hogy a társadalom nagy alrendszerei – az egyházak, az önkormányzatok, a pártok, a szakszervezetek, az egyetemek, és általában az emberi szándékokat megjelenítő szerveződések – nélkülözhetetlen részei a közösség életének. Különösen hisz abban, hogy az anyagi javak mellett a szimbolikus javak is meghatározói a közösség létének. Mi több, talán abban is hisz, hogy jelképi világ dolgai – mert identitásunk sarkalatos pillérei - fontosabbak is az anyagi javaknál. Mindezért abban látja igazi küldetését, hogy a szimbolikus térben létrehozza a nemzeti egységet. Vagy had mondjam inkább úgy: a szimbolikus világ átértelmezésével újraalkossa a nemzetet. Minden beszéde azokról az értékekről szól, amelyek szerinte meg kell, hogy határozzák életünket, beszél a munka becsületéről, a család értékéről, a rend jelentőségéről, és ezernyi más dologról, amit szépnek, jónak és fontosnak ítél. Mindettől nem csupán azt reméli, hogy kormányzása alatt egy kiegyensúlyozott világot tud létrehozni, nem csupán abban bízik, hogy helyükre kerülnek egyéni és közösségi értékeink, hogy helyüket megtalálva, egymással összeilleszkedve működőképessé válnak az egyének, és intézmények, de abban is bízik, hogy ennek az új típusú együttműködésnek anyagi haszna lesz. Orbán Viktor, sok konzervatív gondolkodóhoz hasonlóan erősen hiszi, hogy a szimbolikus világban elért eredmények éppen annyit, sőt talán még többet is számítanak egy közösség boldogulása útján, mint az anyagi javak.
Ezért volt fontos neki a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, ezért fontos az új alkotmány, a határon túli magyarok állampolgársága, vagy még előző kormányzása idején a millennium rendezvénysorozata, s ezért kacérkodik olyan kérdésekkel, mint a gyermekek választójoga, a sajtó megrendszabályozása, egyszóval a nemzeti-közösségi lét ezernyi hagyományos vagy megújuló jelképes szabálya.
Mindebben valószínűleg igaza is van. Ahogy Thomas Carlyle írta: egy nemzet ereje megsokszorozódik, amint hinni kezd. S ebben az összefüggésben a hit nem az istenbe vetett hitet, hanem a rend, a szabályok, az önmagunkkal szembeni elvárások igazságába, helyességébe vetett hitet jelenti. Szimbolikus világunk stabilitása valódi erő. Más kérdés, mennyire korszerű az a tartalom, amit az orbáni szimbólumrendszer kifejez, mennyire élhetőek azok a szabályok, amelyek az orbáni álomország kereteit adják, más kérdés, hogy – sok szempontból kozmopolita polgártársaink – mennyire tudnak és akarnak azonosulni azzal a konzervatív jelképiséggel, amit Orbán kínál nekik.
A szabályszegő
Ám ez témám szempontjából nem lényeges. Orbán Viktor tragédiája nem abban áll, hogy tulajdonképpen legitim világképét elfogadja-e az ország többsége, vagy nem, hanem abban, hogy ő maga mennyire tud megfelelni annak a konzervatív, rendközpontú szimbólumrendszernek, amit képvisel.
Mert, hogy lényegét tekintve nem tud.
Orbán ugyanis olyan ember, aki nem csak egyszerűen részt vesz egy játékban, hanem olyan, aki maga igyekszik megszabni annak szabályait. Úgy játszik, úgy vezeti pártját, úgy irányítja országát, úgy vesz részt a nemzetközi politikában, hogy, ha lehet, megkerüli a szabályokat, bővíti a játékteret, megkeresi a kiskapukat, kipuhatolja a szabályrendszeren felsejlő hézagokat. Igazi kreatív elme. Úgy tartja be a szabályokat, hogy minden alkalommal, amikor számára, pártja, vagy országa számára előnyös joghézagot talál, azt mindjárt ki is használja. Elszántan keresi azokat a lehetőségeket, ahol nem korlátozza őt a szimbolikus világ kialakult rendje, s a rendszer hézagjain átbújva új mozgásteret szerezhet magának.
Amikor a Fidesz létrejött, nem azt nézte, milyen szabályok vannak érvényben, hanem azt, van-e olyan rés a rendszer hálóján, amelyen át lehet jutni, van-e szabályozatlan terület, amelyre jóhiszeműen kimondhatja: ami nem tilos, azt szabad. Megtalálta. Semmi nem tiltotta, semmi nem szabályozta akkoriban az ifjúsági szervezetek megalapítását. Azóta is ugyanezt teszi. Ha a parlamenti politizálás nem vezet eredményre, utcára szólítja híveit, ha megrendül hatalma itt, új teret teremt magának, ahol érvényesítheti elképzeléseit, s amikor ez is kicsúszik kezéből, hát máris új terepet talál céljai megvalósításához. Minél szűkebb hagyományos mozgástere, annál elszántabban keresi a lehetőséget arra, hogy bővítse a játék határait. Ha kell és lehet, megadóztatja a bankokat és a áruházláncokat, ha kell és lehet is korlátozza az Alkotmánybíróság jogkörét, ha kell és lehet kiszorítja a hatalomból ellenfeleit, ha teheti és szükségesnek érzi, aggodalom nélkül söpri félre szokásokat, hagyományos megfontolásokat, a szokványos megoldásokat.
Inkább eltűri, hogy diktátornak nevezzék, de nem tűri el, hogy begyöpösödött hagyományok korlátozzák döntéseiben. Inkább eltűri, hogy az Európa rajta köszörülje nyelvét, de nem tűrheti azt a tehetetlenséget, amit ez az európaiság számára most jelent. Inkább tudomásul veszi a kitaszítottságot, mintsem, hogy együtt meneteljen a semmibe a nemzetközi politika bamba nagyjaival.
Ámde Orbán soha nem lépi át direkt módon a szabályokat. Tiszteli a rendet, hisz a szimbolikus világ értékében, s amikor rosszul méri föl helyzetét, s szándéka ellenére szabályszegővé lesz, súlyos presztízsveszteséget is vállalva vonul vissza. Meghátrál, ha rájön, ha rábizonyítják: szabálytalankodott. Ő nem akar szabálytalan lenni. Ő azt a teret keresi, amelyben a szabályok nem érvényesek, mert nincsenek. Ő hajlandó módosítani a magyar médiatörvényt, ha az valóban ellene mond az európai normáknak, viszont mindenre elszántan áll ki alternatív közgazdasági eszméket valló minisztere mellett, remélve, hogy Matolcsy olyan gazdaságpolitikára lesz képes, amelyre nem érvényesek a nemzetközi gazdaság bevett szokásai.
Nekem rendkívül szimpatikus Orbán szabálykerülő, játéktér-bővítő, hagyományfelrúgó felfogása. Ez az a mentalitás, ami a valóban nagy dolgokat szüli. E szemlélet vezette Kolumbusz hajóit, aki – mert keletre nem lehetett hajóznia – nyugat felé indulva akart Indiába jutni. Ez hozta létre az emberiség minden nagy találmányát, ez teremtette meg a művészet lenyűgöző alkotásait, ez az az erő, ami által az ember mindig följebb és följebb léphet, ami által túljuthat önmagán. Ámde ez a veszélyek útja is. Hiszen előre nem lehet tudni azt, hogy a járatlan ösvény hová vezet, s vezet-e egyáltalán valahova.
A sorstragédia
De témám szempontjából mellékesek az orbáni út veszélyei. Az igazi drámai feszültséget, a személyes sorstragédiát ugyanis nem az esetleges kudarc jelenti. A színpadra kívánkozó, valódi emberi tragédia a szabályteremtő Orbán és a szabálykerülő Orbán mélységes belső meghasonlásában rejlik. Nem lehet úgy megteremteni, sem megerősíteni a szimbolikus világot, hogy közben minduntalan a e jelképi világ határainak átlépése felé löki a miniszterelnököt kreatív elméje és az ország szorult helyzete. Nem lehet úgy hiteles adórendszert létrehozni, hogy közben különadókkal sújtja a kiválasztott csoportokat. Nem lehet úgy alkotmányozni, hogy közben hetente felülírja az érvényes alkotmányt. Nem lehet úgy helyreállítani a kormányzat hitelét, hogy közben minden eszközzel rombolja az állami vezetők tekintélyét. Nem lehet úgy beilleszkedni a globális gazdasági térbe és élvezni annak, hasznait, ha közben gazdasági szabadságharcot hirdet. Nem várható el a polgároktól a szabálykövetés, ha közben a szabályok megkerülésén töri fejét.
Orbán tettei, döntései és szavai igazi tragédiát sejtetnek. Drámaírók tollára kívánkozó belső ellentmondás lüktet mélyükön. Közéleti kreativitása és szimbolikus világ jelentőségébe vetett hite szemben áll egymással. Ám az ellentmondást nem tudja feloldani, mert sem a kreatív döntésektől nem mondhat le, sem a jelképi világ tiszteletben tartásától nem távolodhat el. Előbbi sikerének egyetlen reménye, utóbbi hatalmának legitimációja. Sikereinek titka az, hogy az előtte tornyosuló nehézségeket majd minden helyzetben képes ötletes huszárvágással megoldani. S azért kapott bizalmat, mert hívei hiszik, hogy véget vet a kiskapukat kereső, szabálytalanságokat elnéző, kiszámíthatatlan kormányzásnak. Ám a kettő összeegyeztethetetlen. Meghirdetett eszméi és megvalósuló tettei között mindig ellentmondás lesz. Amíg hatalmon van, amíg eredményei – akár anyagi, akár szimbolikus sikerei – legitimálják kormányzását, addig az orbáni antagonizmus nem fog sokat számítani. Évtizedekig kormányozhat így, bár folyamatosan magyarázkodnia kell majd. Ám bukása, vagy visszavonulása esetén káoszt hagy maga után. Sem így, sem úgy nem lehet majd folytatni művét.
A karizmatikus vezérek sorsa ez.
