Jó néhány hónapja szemben áll egymással a kormány és a magyar orvostársadalom. A fiatal doktorok, a rezidensek azzal fenyegetőznek, hogy tömegesen hagyják el az országot, ha fizetésük nem javul jelentősen, a kormány pedig a röghöz kötés különféle formáit eszeli ki, hogy itthon tartsa az orvosokat. Pillanatnyilag a rezidensek állnak jobban.
Agyszivattyú
Csütörtökön Papp Magor, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke, a Világgazdaság című napilap által szervezett egészségügyi konferencián bejelentette, hogy másfél hónappal az akció befejezése előtt már 2300 egészségügyi dolgozó helyezte letétbe a felmondólevelét. Lassan tehát összegyűlik a mozgalom számára sikert jelentő háromezer felmondólevél. Mindeközben az ágazati vezetéssel megakadtak a dolgozók életpályamodelljéről, béreik rendezéséről szóló egyeztetések.
Mivel a nyugati országok a hazai bér többszöröséért csábítják a magyar munkaerőt, mára eljutottunk oda, hogy évente közel másfélszer több orvos hagyja el az országot, mint ahányat az egyetemek képeznek. Ami természetesen a hazai egészségügy rohamos pusztulását hozza.
Manapság ritkán használják az agyszivattyú kifejezést, de az orvosi pálya kapcsán nyugodtan feleleveníthetjük brain drain fogalmát. Valóban az zajlik, hogy az igen-igen drágán kiművelt magyar orvosok, a Magyarországtól kapott tudásukat külföldön és a külföld számára kamatoztatják.
De – és most jön a lényeg – vajon valóban onnan kell fölfogni ezt a kérdést, ahonnan a kormány megközelíti? Vajon valóban az az egyetlen értelmezési kerete a jelenségnek, hogy a külföld elszipkázza a magyar agyakat? Vajon valóban az egyedül lehetséges válasza a kormánynak az, ha útját állja a folyamatnak?
Én nem hiszem!
Mégpedig azért nem, mert a jelenség mögött olyan lehetőséget látok, aminek kiaknázása minden fáradtságot, sok nehézséget és tekintélyes áldozatot megér. A magyar orvosok külföldi munkavállalása, ha ügyesen használja az ország, igencsak javára válhatna nemzetünknek. Olyan lehetőség ez, mintha kimeríthetetlen olajkincset fedeznénk föl a szikes alföldi puszták alatt.
Mindjárt el is mondom miért.
Agyexport
Gyakorlatilag a rendszerváltás óta azon nyafogunk, hogy Magyarországnak nincs valamirevaló exportcikke, nálunk nincsenek bányakincsek, nincs magasan fejlett ipar, s még a kiváló minőségű téliszalámi - tokaji aszú - herendi porcelán szentháromságot sem értékeli kellőképpen a külföld. Erre most kiderül, hogy igenis van kiváló exportcikkünk, mégpedig olyan, aminek reklám se nagyon kell, olyan, amit korlátlan mennyiségben, mi több, viszonylag gyatra minőségben is el tudunk adni, s így is két kézzel kapkodnak utána a nyugatiak.
Kiderül, hogy a magyar fogorvosokhoz – mert a nyugati kollégáikhoz képest olcsón, ámde hozzájuk hasonlóan igen jól dolgoznak – özönlenek a külföldi betegek. Teljes utazási irodákat tartanak el a francia, német, belga fogfájósok, hogy magyarországi villámlátogatásuk után ragyogó mosollyal térhessenek haza. Kiderül, hogy a magyar gyógyvizeket valóban kedvelik a külországbeli betegek, és az ízületi bántalmakkal küszködő német nyugdíjasok évről-évre visszajáró vendégei a gyógyszállóinknak. És végül, íme, most kiderül, hogy a magyar orvosok olyan keresett árucikkek Nyugaton, ami még a bűvös kocka sikerét is fölülmúlhatja.
Persze ahhoz, hogy ezt a lehetőséget kihasználhassuk, előrelátó tervezés, nagyvonalú beruházás, és hosszú távú gondolkodás kellene. Mindazonáltal a külföldre vándorló magyar orvosok elképesztő nyereséget jelenthetnének a magyarság számára.
Ha az orvosképzés kapuit nem becsukni igyekezne a kormány, hanem mind szélesebbre tárni, ha az egészségügyi oktatás hozzáférhetőségét nem szűkíteni, hanem bővíteni akarná, ha nem azon elmélkedne, hogy miképpen tarthatná vissza az elvándorlókat, hanem azon, hogy miképpen lehetne a közösség egésze számára hasznossá tenni ezeket az egyéni döntéseket, akkor sok minden megoldható lenne. Ha a kormány nem a magyar orvosok és rezidensek maradását szorgalmazná, hanem például a befogadó országokkal próbálna megállapodni arról, hogy azok valamiképpen járuljanak hozzá a képzési költségekhez, akkor ugyanis a távozó szakemberek külföldi munkájából az itthon maradók is profitálhatnának. Megjegyzem, egy ilyen megállapodás azért sem tűnik lehetetlennek, mert az agyszivattyú hatása azokat az országokat is érinti, amelyekről nem is gondolnánk. A németek például évek óta keresik a megoldást ugyanerre a problémára. Nyugaton nem azért várják tárt karokkal a magyar doktorokat, mert arrafelé nem tudnak orvosokat képezni, hanem éppen azért, mert tőlük is elszívja a kiművelt emberfőket ezernyi jobb ajánlat. A probléma európai dimenzióit megértve, és a befogadókkal együttműködve lehet csak megtalálni a megoldást és nem a partikuláris érdek, a nemzeti szempont, a röghöz kötés erőltetésével.
Agyhatalom
S hozzá kell tennem azt is, hogy nem kell az orvos és ápolóképzésre fordított nemzeti befektetés teljes megtérítéséről fantáziálni, fejpénztől, vagy a diákhitel zavaros formáiról ötletelni ahhoz, hogy kamatostul megtérüljön a képzés. Különösen akkor nem, ha az egészségügyi oktatás fejlesztését részben sikerülne a svéd, angol vagy német forrásokból finanszírozni. Egy ilyen megállapodás alighanem nekik is jó üzlet lenne, hiszen a hazainál jóval olcsóbb külföldi képzés támogatása – mondjuk annak arányában, amennyi időt a vendégorvos eltölt a befogadó országban – nagyságrendekkel jobb megoldás, mint a drága hazai képzésbe önteni a pénzt. Nekünk, illetve a hozzánk hasonló nemzeteknek, cseheknek, lengyeleknek, románoknak meg aztán különösen jó üzlet lehetne, hiszen a külföldre távozó rezidensek, ápolók, nővérek, orvosok és gyógyszerészek ezer szállal kötődnek hazájukhoz. Ott élnek szüleik, testvéreik, barátaik, oda köti őket a családi vagyon, a gyermekkor emléke, az első szerelem, s nem utolsó sorban a kollégák megbecsülése. A Külföld számára képzett magyar orvosok fizetésük egy részét akkor is haza küldik, ha erre nem kötelezi őket az állam. Pontosan tudják ők, hogy szüleik, vagy tágabban értelmezve a hazájuk áldozatot hozott taníttatásukért, s ők ezt viszonozni fogják.
Viszonozni fogják akkor, amikor támogatják szüleiket, viszonozni fogják, amikor haza jönnek, s itthon költik el jövedelmük egy részét, s többségük viszonozni fogja akkor is, amikor kis vagyonkát gyűjtve, évek múlva végül hazatelepül. De viszonozni fogják azáltal is, hogy hazai szakemberekhez küldik betegeiket. Nem azért egyébként, mert ezek feltétlenül jobbak, mint mondjuk a svéd szakemberek, de külföldön helytálló orvosaink ezeket ismerik, ezekkel buliztak, csajoztak és persze tanultak együtt egyetemi éveik alatt. Viszonozni fogják akkor, amikor hazai szanatóriumokba, gyógyüdülőkbe, fogorvosi rendelőkbe küldik betegeiket, és végül viszonozni fogják akkor, amikor sikerükkel, pályájuk fényes ívével, külföldi megbecsültségük hírével tanulásra, műveltségre, versenyképes tudás megszerzésére ösztönzik az utánuk jövő nemzedéket.
Viszonozni fogják azáltal, hogy egy ilyen sikeres helytállás nyomán Magyarország a csikós, a betyár, és a délibábos pörköltzaft helyett új identitást szerezhet magának. Igen, Magyarország lehet a gyógyító, a segítő, a tudós, hozzáértő orvosok országa. Mert alig egy évtized alatt elérhető, hogy innen nem csupán a fogorvosi kezelés, a gyógyfürdő és iszappakolás érkezik Nyugatra, de a gyógyító értelem is.
A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
