Holnapra megforgatjuk…

A hazai rendszerkritika 2. rész

Egyre több közgazdász, elemző, szakértő veti föl, hogy a világgazdaságban tomboló válság-cunami nem a kapitalista rendszer működésével együtt járó, és szinte természetes ciklikus krízis, hanem valami gyökeresen új, nyomasztóan elhúzódó, túlságosan sok irányba ható, és mindezekkel együtt borzasztó nehezen értelmezhető mélyrepülés. Még azt is fölvetik néhányan – például Daniel Alpert és Nouriel Roubini, két nemzetközi hírű közgazdász –, hogy ez a válság a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti. Azaz elképzelhető, hogy abban a válságban, amit megélni vagyunk kénytelenek, a tőkés gazdaság újabb nagy átalakulását tapasztalhatjuk meg. Ám mielőtt ismételten félreértenék olvasóim ezeket a szavakat, sürgősen ide írom: nem gondolom, hogy temetni kellene a kapitalizmust. Az azonban igenis elképzelhető, sőt, egészen biztos, hogy változóban van. Ugyanis mindig minden változik. A kapitalizmus is. A szabad verseny, a monopolkapitalizmus, az imperializmus és sok egyéb után most a globalizáció korszakát éljük, de nyilván ez sem fog örökké tartani. Így valóbban jó esély van arra, hogy néhány évtized múlva gyökeresen más logika mentén szerveződik a társadalom.
Ebben az összefüggésben pedig nem pusztán érdekes, de nagyon is fontos kérdés, hogy miképpen viszonyul a hazai közélet az alternatív megoldásokhoz, az útkereső eszmékhez, a legújabb gazdaságpolitikai tendenciákhoz. E tekintetben – meglepő módon – lényegesen jobban állunk, mint sejtenénk.
A sorozat a rendszerkritikus eszmék szellemében járja körül a hazai kezdeményezéseket. A Matolcsy féle „unortodox” gazdaságpolitika után, most lássuk a Jobbik elképzeléseit! Ámde megelőzőleg tisztáznék valamit: alapvető félreértés, hogy gazdasági elemzést akarnék nyújtani. Én utópiákról beszélek.

A Jobbik katasztrófája

A legújabb közvéleménykutatás szerint a Jobbik a második erő. Így aztán elmondhatom, nem csak én kedvelem a Jobbikot. Szellemesek, ötletesek, lelkesek. Ha az örök rettegők szavait elengedem a fülem mellett, és valóban azt hallom meg, amit a Jobbik politikusai mondanak, akkor még az a fals rasszista mellékzönge is meglepően csendessé válik, ami közéletünk, sajtónk és internetünk visszhangjainak kakofóniájában oly erősnek tűnik.

Fajelmélet

Tudom, most sok embervédő azt mondja, hogy olyan nincs, hogy valaki csak kicsit rasszista, kicsit antiszemita, mert ez a dolog afféle vízválasztó. Vagy itt, vagy ott. De hát nem is erről beszélek én. A Jobbik ott van. Ez kétségtelen. De az is kétségtelen, hogy a Jobbik nem is ugyanazon premisszákból jutott el a maga rasszizmusáig, mint a harmincas évek fajvédő mozgalmai. És az sem éppen mellékes körülmény, hogy bárgyú előítéleteiből sem ugyanazokat a következtetéseket vonja le, mint Rosenberg hívei. És ebből a különbségből származik a Jobbik tragédiája.
Mert míg a XX. század rasszista mozgalmainak középpontjában a szó legszorosabb értelmében a faji gondolat állt, tehát a nemzeti, partikuláris jelleg dominált, addig a mai rasszizmus épp ellenkező oldalról, a globalizáció jelenségeiből vezeti le a maga téveszméit. És ez az oka annak is, hogy nem juthat el ugyanazokhoz a következtetésekhez sem. Hiszen a náci rendszereknek a nemzetet kellett megtisztítania az idegen elemektől, konkrétan ki kellett iktatnia a zsidókat, cigányokat és mindenféle egyéb „alacsonyabb rendűeket” a nemzet életteréből.  A jobbik viszont a globalizációt akarja kiiktatnia a nemzet életteréből, és nem Kohn bácsit, a sarki fűszerest. Láthatóan a cigányokkal sem ugyanaz a baja a Jobbiknak, mint a régi fajvédőknek, nevezetesen az, hogy genetikailag károsak a „magasabb rendű” fajra, hanem az, hogy beilleszkedési problémáik vannak. Képtelenek úgy élni, úgy dolgozni, úgy tanulni, egyszóval úgy alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, mint a többség.
A jobbik fajelmélete nem a felsőbbrendű fehér, vagy árja rassz diadalútjáról szól, nem arról beszél, hogy nekünk, fehéreknek, európaiaknak, magyaroknak valamiféle természettől adott küldetésünk volna a népek vezetésére, vagy akár kiirtására, hanem csak egy lapos összeesküvés-elmélet, amely elsősorban a világzsidóság gonosz machinációit igyekszik leleplezni. Zsidó világuralomról, zsidó tőkéről, zsidó érdekérvényesítésről szónokol, mert nem tudja másképp értelmezni a globalizáció borzalmas jelenségeit, csak abban az előítélet-rendszerben, amit eleve képvisel. S ugyanebben a keretben értelmezi a cigányság beilleszkedési zavarait is. Nem véve tudomást arról, hogy a globalizáció a világ legfejlettebb országaiban is megteremti a legnyomorúságosabb mélyszegénységet, nem értve meg a globalizáció társadalomromboló hatásainak valódi mechanizmusait, azt hiszi, hogy a cigányság szociális problémái mögött valamiféle zsidó aknamunka áll, amelynek célja a mi szép magyar hazánk destabilizálása.
Azt persze a Jobbik értelmesebb ideológusai is sejtik, hogy az okok jóval összetettebbek lehetnek, annál, mint amiket a demagóg politikai szónoklatok körülírnak, de éppen rasszista előítéleteik miatt egyelőre nem tudnak kilépni abból a szellemi csapdából, amit maguknak állítottak.
Mindent összevetve, úgy tűnik, hogy a Jobbik rasszizmusa valójában nem más, mint egy rasszista mezbe öltözött, végtelenül leegyszerűsített globalizációkritika. De azért globalizációkritika. S ezért kedvelem a Jobbikot. A kritikus hangért, a jobbító szándékért, a globalizáció rettenetes hatásainak felismeréséért. Még akkor is, ha e szörnyű hatások működésmódjáról nagyon zavaros és nagyon avitt, és olykor nagyon is emberellenes elképzelései is vannak e párt tagjainak és vezetőinek.

Retro

A tragédia pedig abban áll, hogy a Jobbik által megfogalmazott globalizációkritika nem csupán rasszista, nem csupán embertelen, hanem értelemszerűen a globális világgal való szembenállás legmarkánsabb definíciója is. A globalizáció elutasítása a Jobbik számára elsősorban a lokalitást jelenti: a nemzetet, a hazát, a törzsökös megoldásokat. A világgal szemben azt képviseli, ami hazai. A képzelt zsidó világ-összeesküvéssel szemben, a magyarság lokális összeesküvését – úgy értem esküvel fogadott összefogását, például az Árpád-kor vérszerződését – állítja szembe. Az újdonság helyett pedig a hagyományra helyezi a hangsúlyt. Pontosabban mindarra, ami a globalizációt megelőzően történt, vagy történhetett volna.
És mivel a Jobbik tömegbázisát nem az a néhány tucat szittya-hun lovasíjász  adja, akik olyan mókás ősmagyar viseletben őrzik a hagyományt, s nem is az a párszáz gárdista, akik alakzatba szerveződve várják a szebb jövőt, hanem a kádári kisember, ezért a párt számára is elsősorban a kádári megoldások jelentik a törzsökös lokalitást.
A Jobbik programja az idealizált kádári Magyarország megvalósítását ígéri. A pártprogramban meghirdetett ökoszociális nemzetgazdaság olyasvalami, amiben az OTP-re és Kinizsi Takarékszövetkezetre támaszkodó maszek, a háztáji gazdaságát művelő kisparaszt ellátja a hazai igényeket, miközben a híres magyar élelmiszeripar, a Globus és Bábolna, a ragyogó magyar ipari termékeket kínáló Ikarusz és Videoton a végeláthatatlan keleti piacokra termel, s cseppet sem kell, hogy zavartatassa magát a nyugati tőke versenyétől, a multinacionális pénzügyi körök áskálódásától. Virágzik a tsz-melléküzemág és az ipari kiszövetkezet, OTP-lakást kap a rászoruló, olcsó a kenyér és a tej, a munkanélküliségnek pedig hírét sem hallották az emberek. Ebben a szép múltban és szebb jövőben rend van és fegyelem, színházi közvetítést adnak a tévében, nincs cigánykérdés, legfeljebb huligánok randalíroznak az ifjúsági parkban, s nem garázdálkodnak bűnözők a Józsefvárosban.
A Jobbik, ha tehetné, ott folytatná, ahol abbahagytuk 1988-ban, csupáncsak felpántlikázná a kádár-rendszert a maga nemzeti színű és árpád sávos szalagjaival, s nem mellékesen felcserélné a marxista ideológiát a maga zsidó világösszeesküvés-elméletével, amely egyébként éppen olyan kielégítően megmagyarázza minden bajunkat, mint bármelyik imperializmusra mutogató, osztályharcos agit-prop brossura. 
Bizonyos értelemben igaza van a Jobbiknak. A konzervatív szellem vesszőparipája, az organikus struktúra, egyebek mellett azt is jelenti, hogy forradalmi változások helyett olyan összefüggésekben kell gondolkodnunk, amit az emberek elfogadnak, amiben képesek elhelyezni magukat, amiben élni, létezni tudnak. Még akkor is, ha ezt a rendszert megszépíti az emlékezet, még akkor is, ha annak az idealizált társadalmi rendnek az alapjai soha nem működtek, hitelekből létezett, tákolmány volt, díszlet, kulissza.

Szemellenző

Hogy mindezek tükrében mit fog tenni a Jobbik, ha egyszer hatalomra jut, azt ma még nehéz megítélni. Hiszen mindaz, amit képvisel, egyelőre csak fikció és tagadás. Egy mesés, globalizáció előtti aranykor feltámasztására tett kísérlet mindannak tagadása által, ami azóta van, azóta létrejött. A Jobbik tagadja az államadósságot, a hitelt, a kamatos kamatot, egyszóval mindazt, amit a nemzetközi bankrendszer képvisel, tagadja tőke és a profit szabadságát, a tőkéért folyó nemzetközi versenyt, a költségexternalizációt, egyszóval mindazt, amit a multinacionális nagyvállalat képvisel, és természetesen tagadja holokausztot, a kereskedelmi televíziót és a meleg fesztivált, egyszóval mindazt, amit a multikulturális közeg kínál. Tagadása a globalizációnak, s reménye egy fiktív lokalitás, a kádári Magyarország sikerének, ez a Jobbik programja.
S ezenközben nem veszi észre, hogy a felismert konfliktus, a globális és lokális világ ilyesfajta szembeállítása eleve hibás. Olyasféle hiba, mint, amit Marx követette el, amikor – az elnyomók és elnyomottak antagonisztikus ellentmondásáról beszélve – azt képzelte, hogy a proletárok kisajátíthatják a kisajátítókat.  Nem. Ez képtelenség. A rabszolgák, a jobbágyok, a proletárok soha nem győzték le uraikat. A lokalitásoknak soha nem lehet soha erejük ahhoz, hogy szembeforduljanak azzal, ami globális. A társadalom legaljára szorultak – legyenek azok szociális csoportok, osztályok, népek vagy országok – soha nem vívhatták ki szabadságukat, jólétüket, egyenlőségüket. Helyzetük javulásához az kell, hogy a középosztályok változtassanak a világ állapotán. A Jobbik felismerései közül pedig leginkább ez hiányzik.
A Jobbik képtelen meglátni azokat a globális folyamatokat, amelyek éppen a globalizáció keretei között fejlődnek ki, s amelyek a globális rendszer keretei között adnak radikális választ a világ nagy problémáira. A Jobbik nem látja és faji, lokális előítéletei miatt nem is tudja észrevenni, azokat a globális csoportokat, mozgalmakat, műhelyeket, amelyek valódi válaszokat adnak a mélyszegénység problémájára, azaz a gazdagok és szegények között egyre növekvő távolságra. Nem látja azokat, akik választ adnak a nemzeti identitás fölbomlásának problémáira, azaz a helyi társadalmak széthullásának kérdéseire. Nem veszi észre azokat a közösségeket, amelyek a környezet, a Föld, s így természetesen az anyaföld, a haza megmentésén fáradoznak.
Nem csupán együttműködni képtelen a globalizáció ellen fellépő, a szó legszorosabb értelmében rendszer ellenes kezdeményezésekkel, de még javaslataikat, eredményeiket, ötleteiket sem tudja haza hozni, átvenni, képviselni. Még akkor sem, ha ezek között szép számmal akadnak szélsőjobboldali csoportok. 
 

A sorozat következő részében elmondom, lehet-e más a politika.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.