Holnapra megforgatjuk…
Rendszerkritika 4. rész
Egyre több közgazdász, elemző, szakértő veti föl, hogy a világgazdaságban tomboló válság-cunami nem a kapitalista rendszer működésével együtt járó, és szinte természetes ciklikus krízis, hanem valami gyökeresen új, nyomasztóan elhúzódó, túlságosan sok irányba ható, és mindezekkel együtt borzasztó nehezen értelmezhető mélyrepülés. Még azt is fölvetik néhányan – például Daniel Alpert és Nouriel Roubini, két nemzetközi hírű közgazdász –, hogy ez a válság a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti. Azaz elképzelhető, hogy abban a válságban, amit megélni vagyunk kénytelenek, a tőkés gazdaság újabb nagy átalakulását tapasztalhatjuk meg.
Görög tüzek fénye
Lángokban áll a görög főváros. A lakosság harmadát nyelte el a mélyszegénység, húsz százalék fölé ugrott a munkanélküliség, az állam az összeomlás szélére sodródott, a társadalom megbénult, a gazdaság leállt. Görögország nem tudja fizetni adósságait, és akkor sem lesz erre képes, ha megkapja a kilátásba helyezett IMF-segélyt. Éppen úgy, ahogyan Európa sok országa, ahogyan hazánk, ahogyan a hazai önkormányzatok, vállalkozások és családok egyre nehezebben gazdálkodják ki az aktuális törlesztőrészleteket. És, akkor most hadd írjak néhány bekezdést a világgazdasági válság rendszerkritikus értelmezéséről, hiszen a görög randalírozókat – a maguk gyújtotta máglyák mellett – olyasféle elképzeléseik is hevítik, amelyek nálunk is elevenen hatnak. Igaz, ez a hatás egyelőre nem túl jelentős.
Nézzünk körül egy kicsit a világban!
A görögök heves telét egy a forró ősz előzte meg. Az USA nagyvárosaiból indult kezdeményezés meghódította a fél világot. Londontól Vancouverig, Brüsszeltől Romáig, Frankfurttól Tokióig ért az Occupy mozgalom. A zendülők nem egy rossz törvény, nem a kormány ellen tüntetnek, hanem az egész rendszer ellen léptek föl. Mert elfogadhatatlannak tartották azt, hogy míg a politika több ezermilliárd dollárral próbálta megmenteni a bankrendszert, addig a lakásuk elvesztésével küszködő kiszolgáltatottakat nem tudta és nem akarta megmenteni.
És nem valami szélsőséges kisebbség furcsa mozgalmai bukkantak elő a csatornák mélyéről. Azok dobálják a Molotov-koktélt Athénben, azok törtek a Wall Street elfoglalására New Yorkban, akik a válság miatt veszélybe kerültek, akik vagyonukat, jövedelmüket, veszíthetik, ha a rendszer kíméletlen lánctalpai átgurulnak rajtuk. Ezek az emberek a jelenlegi társadalmi rendszer legitimitását kérdőjelezik meg. Ezek a tüntetők a globális gazdaság rendjével fordultak szembe.
És miközben egyre több külföldi szakember ad igazat e felkelőknek. Dirk Müller a híres német tőzsdeguru a pénzrendszer nagy RESET-jéről beszélt a közelmúltban, mások a görög államcsőd lehetősége kapcsán fejtették ki, hogy az adósság leírása természetes és gyakorta ismétlődő jelensége a világnak.
Nálunk messze elkerülték a mainsteam médiát a Davosi találkozóról érkező hírek. Pedig ennek a tanácskozásnak a legfontosabb kérdése a szegények és gazdagok növekvő távolsága volt. Bill Gates azt nyilatkozta: „új, kreatív kapitalizmusra lenne szükség, amely a profittermelés mellett az egyenlőtlenségek felszámolásában is jeleskedik”. „A társaságoknak meg kellene találniuk a módját, hogy a kapitalizmus azon aspektusai, amelyek inkább a gazdagabbaknak kedveznek, a szegényebbeket is szolgálhassák.” Hubert Burda, a Német Lapkiadók Szövetségének elnöke davosi eseményeket így összegezte: „az idősebb üzletemberek a modern szuperkapitalizmus árnyoldalait is felismerték".
De sajnos nem magát a problémát. A probléma ugyanis – mint azt a válság egyre világosabban megmutatja – maga a modern pénzrendszer. Pontosabban a kamatos kamat. Érdemes egyszer utána gondolni, ennek a végtelenül természetesnek tűnő, szinte magától értetődő szabálynak. Athén lángjai új színben fogják megvilágítani.
A József-fillér
1999. január 31-én, tehát még jó tíz évvel a jelenleg ható súlyos világgazdasági válság előtt Düsseldorfban, az Initiative für Natürliche Wirtschaftsordnung (Kezdeményezés a természetes gazdasági rendért) kongresszusán elhangzott előadásában Margit Kennedy a következőket mondta: „Ha ezt az exponenciális növekedést nem értjük meg a pénz működésében, a legsúlyosabb következményeknek nézünk elébe. A pénzvagyon a kamattal és a kamatos kamattal szabályos időközönként megkétszereződik az exponenciális görbe mentén, ami megmagyarázza a pénzrendszer súlyos válságait szabályos időközönként.” A természetes növekedés ugyanis lineáris. És a lineáris gazdasági bővülés sehogyan sem tudja kitermelni a hitelekre rakódó exponenciális növekedés költségét.
Hogy világosabb legyen, miről van szó, elmesélem a József-fillér híres példáját: Ha Krisztus születésekor József betett volna egy fillért a bankba 5% kamatra, akkor 1990-ben, az akkor érvényes aranyár mellett, 134 milliárd (Nem elírás, 134 milliárd!) darab, a Föld tömegének megfelelő aranygolyót kellett volna visszakapnia. A kamatszedés hosszú távon matematikai-logikai lehetetlenség, ezért az általunk ismert, a manapság elfogadott kamatos kamatra épülő hitelrendszer a pénzforgást csak középtávon biztosíthatja. Hosszabb távon azonban fenntarthatatlan.
Valójában a modern hitelrendszer nem más, mint egy legális pilótajáték, amelynek vezetői abban érdekeltek, hogy a játék minél tovább fennmaradjon, minél tovább életképes legyen még azon az áron is, hogy közben a hierarchia alján lévők a legsúlyosabb veszteségeket szenvedik el. A görögökre és magyarokra váró IMF-szabályok, a románok és az olaszok által már elszenvedett megszorítások ennek a pilótajátéknak a keretei. S mögöttük az az igen aljas hitegetés áll, hogy a végső vesztesek nem mi, európaiak leszünk, hanem azok, akiket úgyis rendszeresen kifosztunk: a harmadik világ népei.
Kevesen gondolnak bele abba, hogy a harmadik világtól már nem nagyon van mit elvenni. Ők már régen kiestek a játékból. Még kevesebben tudják, hogy ebben a gonosz repülős játékban az is részt vesz, aki nem vesz föl hitelt. Kamatot, sőt kamatos kamatot ugyanis nem csak akkor fizetünk, ha kölcsönt vettünk fel. Minden ár tartalmaz kamatot. A termelő és a szolgáltató fizet a banknak azért, hogy gépekhez és épületekhez jusson, az önkormányzat fizet a hitelezőnek, hogy beruházásait fedezni tudja, az állam fizet a nagybefektetőnek, hogy fenntartsa önmagát. A szemétdíjnak körülbelül 10-15%-a, a vízdíjnak 30-40%-a, a lakbérnek pedig 70-80%-a kamat. Minden ár, mellyel életünkben találkozunk, átlagosan 30-50% kamatot tartalmaz. És ma még azt is rettentő kevesen tudják, hogy a kamat, amit hiteleink, sőt létezésünk után fizetünk, szemben áll mindazzal, amit a világról jónak, helyesnek, igazságosnak gondolunk.
Vesztesek és nyertesek
A kamatnak és a kamatos-kamatnak ugyanis legfőbb szerepe nem az, hogy a hitel révén a gazdaság működését biztosítsa, hanem az, hogy a jövedelmeket a szegények felől a gazdagok felé irányítsa. Ha ugyanis figyelembe vesszük a szolgáltatások, fogyasztási javak árában és persze az adókban megbúvó kamatot is, akkor az derül ki, hogy a kisbefektetők éppen úgy veszítenek a kamatrendszeren, mint azok, akik nem tudnak megtakarítani. Röhejes, hogy miközben a középosztály félretett pénzecskéjéből szilárd állampapírokat, nagy hozamú részvényeket, vagy hosszú távú biztosításokat vásárol, és reménykedik a kamatnyereségben, azonközben többet veszít e kamatrendszeren, mint amennyit nyer rajta. A fejlett európai országokban a lakosság 80%-a kevesebb kamatot kap, mint amennyit kifizet, 10%-uk nagyjából ugyanannyit kap, mint amennyit kifizet, és csak a maradék 10% húz hasznot a rendszerből. Az elmaradott országokban még rosszabb a helyzet, ami azt jelenti, hogy világviszonylatban minden képzeletet felülmúlóan tragikus a kép. A Föld népességének túlnyomó része már régóta esélytelen arra, hogy a felső rétegek közé emelkedjen, s most a kamatos kamatot uraló néhány százaléknyi globális elit érdekében Dél- és Közép-Európa népei kényszerülnek a véglegesen leszakadók közé.
A modern pénzrendszer képzelt igazságossága – amely szerint takarékbetéteink és befektetéseink után kamatot kapunk – lényegében csak fantázia. Kamatnyeresége csak az európaiak 10%-ának, a világ népessége alig 2%-ának van, s ez abból származik, amit a nagy többség a kamaton veszít. Ahhoz ugyanis, hogy ebben az üzletben, pontosabban ebben a pilótajátékban valaki nyereséges legyen, egy több mint ötszázezer eurós, azaz kb. százötvenmillió forintos kamatozó betétre lenne szüksége. A bődületes összeget látva, már nem is lepődünk meg azon, ha a kamatrendszer legnagyobb nyertesei a bankok, a biztosítótársaságok és a multinacionális konszernek. Ez utóbbiak azért tartozhatnak ide, mert pénzügyi befektetéseikkel általában többet keresnek, mint a termelésükkel. S hadd jegyezzem itt meg azt is, hogy a konszernméreten aluli cégek, a közepes- és kisvállalkozások, a munkavállalók és végül a szegények számára egyaránt veszteséges ez a rendszer. Minél tovább fennmarad, annál súlyosabb károkat okoz nekik.
Végezetül egy józan gondolatot még szeretnék ide firkantani: elvonatkoztatva attól, hogy mi a pénz és mi a kamat eredete, a hétköznapokban az adósság nem más, mint egyfajta adó, kötelezettség, fizetései kényszer, amellyel az adós tartozik a hitelezőnek. Mivel pedig arra nincs reménye, hogy adósságát valaha is letudja, mivel az adósságot akkor is fizeti, ha egy fillért sem kapott kölcsön, mivel a kamatos kamat rendszerében a pénz mindig a gazdagok felé áramlik, a rendszer lényegében egy szabályozott kizsákmányolás. Volt idő, amikor az volt a szabály, hogy a rabszolga urának tulajdona, s minden munkájával neki tartozik. Volt idő, amikor az érvényes szabályok szerint a föld a földesúr tulajdonosa, s a paraszt, hogy művelhessen belőle egy darabot, különféle szolgáltatásokkal tartozott a birtokosnak. Most meg az a szabály, hogy a pénz a befektető tulajdona, s a felhasználó csak kamatos kamatra részesedhet belőle. De ez a szabály nem szilárdabb amazoknál, nem igazabb, s nem is emberségesebb. Éppenséggel el is törölhetjük.
Legközelebb nagyjából innen folytatom, s megmutatok néhány alternatív pénzrendszert.
A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
