Zaturek Manfréd korlátlan idealizmusával, naiv emberszeretetével és idült jóindulatával tekintek Bayer Zsoltra.  Kedvelem írásainak szellemes szófordulatait, tisztelem széleskörű, bár meglehetősen egyoldalúnak tűnő műveltségét, kalapot emelek harcos elkötelezettsége előtt, még akkor is, ha ez az elkötelezettség kissé színpadiasnak tűnik, sőt – így magunk között – azt is bevallom, hogy olykor kedvesen borzongató érzés szalad végig szőrtüszőim mentén, amikor a szövegein áthullámzó keserű pesszimizmus megérinti lelkem.
Úgy hiszem, szegényebb, üresebb, unalmasabb lenne ez a világ nélküle.  Jó, hogy van nekünk egy Bayer Zsoltunk. A neves jobboldali publicistának köszönhetően mindazt megtehetjük, amit általában a másként gondolkodók segítségével elérhetünk, és amit semmiképp sem kapunk meg azoktól, akik ugyanolyanok, mint mi magunk. Tanulhatunk tőle, példát vehetünk róla, hozzá viszonyítva könnyebben határozhatjuk meg a pontot, ahol állunk.
Lehet, hogy mindez valami betegség, ahogyan Bayer Zsolt írja. Ha pedig az, hát következzék a diagnózis.

A függés, látom, életelv neked.

Képzeljünk el egy világot, ahol, Zsolt barátunk szavai szerint: „nincsen állam, nincsen egyház, nincsen példakép, nincsen fegyelem, nincsen iskola, nincsen rend és nincsen szigor, nincsen nemzet és nincsen múlt. S leginkább történelem nincsen. Nincsen hit és nincsen akarat. Nincsenek faji és nemi különbségek, nincsenek nemi szerepek. Nincsenek korlátok. Törvény sincsen. Család sincs. Nincs határ, hadsereg, vallás, nincsen dicsőség és szégyen. Bűn sincsen. És nincsen pátosz, nincs meghatódottság, nincsen romantika, szentimentalizmus – és nincsen egyetlenegy megfellebbezhetetlen igazság sem, ugyanis általában véve nincsen igazság egyáltalán.”
Egy hozzászóló megjegyezte: „Ilyen világ van. Az őserdei állatok világa….”
A vadak világa…
A korlátlanoké.
A jót és rosszat nem ismerőké.
A félelem nélkülieké.
Azoké, akik teljességben élnek.
De nézd csak! Hiszen én jól ismerem ezt a világot. Három fiút nevelek. Az ő világuk ez. A gyermekeké, a romolatlanoké, a szabadoké. Magam is emlékszem rá. És, ha elfelejteném, elég fellapoznom apám megsárgult, széthullott Ady kötetét:
„Ha jön az éjjel, tud aludni,
Ha jön a harc, hát talpra áll.
Ha ölelő szép asszony jön, ölel,
Jó cimborája jön, iszik
S mosolyog, ha jön a Halál.”
De ismerem máshonnan is. Bizonyára rengeteg mű jelent meg arról, miféle lény az ember, ha nem kötik gúzsba a kultúra és a civilizáció kényszerei. Itt van például a polcomon Bronislaw Malinowski Baloma című könyve. Hátborzongató részletességgel írja le a természeti népek önfeledt boldogságát, élmény- és érzelemgazdag, merész és kísérletező, ugyanakkor – többnyire – békés és együttműködő világát. Vagy itt van mellette Desmond Morris könyve, A csupasz majom. Az emberről szól. Arról a főemlősről, amelyik ma már alig ismer magára, amelyik ma már alig tudja felfedezni nyers, természetes, őseredeti mivoltát, annyi rojtot, bojtot, értékes szalagot akasztgatott magára. Amelyik megveti az ösztönt, elítéli a vágyat, lenézi a kényszerítő természeti erőt, ám mégis, minduntalan meghajol előtte, mert mást nem tehet.
Bayer Zsolt most haragszik rám. „Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik”.
 De azért csak képzeljünk el egy világot, ahol nincs hatalom és elnyomás, ahol nincs egzisztenciális és közösségi kényszer, ahol nincsenek rendőrök és erénycsőszök. „Hol a lélek magában nagy lehet, hová, ki bátor, az velem jöhet.”

S nem érzed-é eszméd közt az űrt?

És nekem úgy rémlik, nincs is olyan távol ez a világ. Itt van velünk, a bőrünk alatt. Itt van velünk, a kedves szíve dobbanásában, a kéj sikolyában, a baráti borozgatás napfényes rizlingjében, a klaviatúra akadozó kattogásában, képekben, szavakban, mosolyokban, szellemes blogokban és okos tanulmányokban.
A minap került elém a Spiked online magazinból Josie Appleton írása. Ő a londoni Manifesto Club elnöke. „Száz évvel ezelőtt kimúlt eszméket látunk kísérteni napjainkban, de nem önnön erényeik támasztották fel őket, hanem a mai kor ideológiahiánya.”
Igaza van. Ósdi, kiaszott, üressé lett tanok konganak fülünkbe. Híveik rendről, államról, nemzetről papolnak, istenről, egyházról, önmegtartóztatásról szónokolnak, nemi szerepekről, bűnről és erényről prédikálnak, hadseregről, dicsőségről, héroszok feltámadásáról álmodoznak. S miközben a forradalmi pátosz lázában égnek, sötét korok tégláiból a maradiság katedrálisát építik. Keresztény és iszlám fundamentalisták, nemzeti nagylétünk büszke hirdetői, gárdisták és internacionalisták: az ókonzervatív polgári giccs látomásszerű karneválja táncol körülöttünk.
 Másfelől meg, úgy hiszem, téved Appleton. Hiszen nem azért járhatja itt furcsa kánkánját a múlt ezernyi démona, mert korunknak nincs ideológiája. Ellenkezőleg: pont azért, mert van neki.
Habár igencsak furcsa ethosz ez. Különbözik mindattól, ami elmúlt, más, mint mi eddig volt, új és újszerű. Mi más is lehetne, ha egyszer a jelen szülötte?
Van egy posztmodern filozófus, Jean Francois Lyotard, aki úgy véli, megtalálta nyitját jelenünk titkainak. Ő úgy hiszi, hogy az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult az emberi gondolkodásmód. Hiszen míg a huszadik század derekáig úgy igyekeztünk elrendezni az emberi tudást, hogy minden gondolat egy nagy, egységes elbeszélés keretébe ékelődjön, s hosszabb távon összefüggő világmagyarázattá álljon össze, addig mára ez megváltozott. Nincs többé igényünk nagy elbeszélésre, nem lehet többé átfogó, összefoglaló, mindenre kiterjedő elméletet létrehozni, mert az egyes elméletek immár nem függenek egymástól. A posztmodern gondolatok önmagukban hordozzák hitelességüket, önmagukban állnak, s jelentőségüket kizárólag az adja, hogy tükrözik-e azt az értékvilágot, amit a közönségük magáénak vall. Az igazság így sokkal tágasabb lett annál, mint korábban gondoltuk, s az egészre vonatkozó univerzális igazság helyére az alternatív igazságot állítottuk.
 „Végsőkig leegyszerűsítve, a posztmodernt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg.” A nagy elbeszélések, a meta-narratívák ugyanis a rendszer fenntartására szolgáltak. Tulajdonképpen a világ ideológiai hátterét adták. A modern világba, a modern tudományba és intézményrendszerbe vetett bizalom eltűnésével a meta-narratívák is semmivé lettek. Nem hitelesíthettek semmit, s ezzel a maguk hitelessége is elveszett. A tudomány elvesztette népboldogító szerepét, a pénz mibenléte kérdésessé vált, a tudás relatívvá, a vezetés kétségessé lett, mert az ember felszabadult, az egyéniség – a maga minden kételyével és bizonytalanságával együtt is – önmaga jelentőségére ébredt.


Örüljünk, okosabb világ van, örüljük, hogy mi élünk abban.

Hanyatló kor? Beteg világ? Ahogyan Zsolt barátom írja?
Soha nem értettem, miért hazudják némelyek betegesnek a boldogságot. Hiszen nem arra rendeltetett az ember, hogy szolgáljon eszmét és urat, hogy vakon kövessen pátosszal-terhelt, elaggott jelképeket, hogy egy közösség fogságába verve, vakhittel viselje kultúrája rálakatolt láncait.
Örömre, szépre és jóra termett, bármit is károgjanak a bánatos, szürke, alkonyati varjak.
Olvasni kell Epikuroszt, Nietzschét és főképp Madáchot. Luciferi korba léptünk. A fényhozó korába.  
Akad persze, aki inkább a rosszat látja. Benjamin Barber, amerikai politológus például úgy hiszi, hogy az ember gyermeteggé válása jellemzi korunkat: ma a felnőttek egy torkos gyerek tudatállapotában élnek, s végletekig lebutított filmeket, gyorséttermi ételeket és videojátékokat fogyasztanak.
Miközben az elmúlt korok az erényeket helyezték piedesztálra, a ma a vétkeket.
Csakhogy amennyire igaz Barber magyarázata, pont annyira közhelyszerű is. A gyermeki szellem felbukkanása csak arról a pátoszködbe burkolódzó, szikár hegycsúcsról nézve infantilizmus, ahonnan Bayer, Barber és annyi más erénycsősz figyeli. Csak akkor lennének vétkek a vétkeink, ha hinnénk a vétkezésben, s az ő erényeikben. De jobbára nem hiszünk.
 Eminnen, a bűntelenség barátságos, szerethető, ligetes völgyből szemlélve gyermeki lelkünk áradása öröm, kaland és felfedezés. Nincs igazuk az a hamis prédikátoroknak, amikor élethabzsoló örömeinkben csak a lebutított filmeket, a gyorséttermeket és a szabad szerelmet látják. A létezés élvezésének van igényesebb változata is. Bár nyilván a többség nem jár ezen az úton, mint ahogyan egyébként soha nem is járt rajta. De azért az öröm nyitott a szellem előtt is. Nem pusztán arról szól korunk, hogy vásárolhatunk, nyaralhatunk, szerelmeskedhetünk, amennyit csak akarunk, hanem arról is, hogy tanulhatunk, olvashatunk, múzeumba, színházba, koncertre, kiállításra járhatunk, amennyit csak bírunk.
Mi több: a gyermekei szabadság ethoszának megjelenése szerencsésen esik egybe egy sor nagyszerű találmány elterjedésével. A kommunikáció forradalma, az információhoz jutás lehetőségének korlátlan kitágulása, nem pusztán az anyagi, de a szellemi, érzelmi térben is elérhetővé teszi az életöröm minden forrását. Barátaink, közösségeink, irodalmunk, tudományunk, mind-mind egy karnyújtásnyira van. Valóban közel a nap, amikor a „vágyaink és a laptopunk” segítségével hozzá férhetünk mindahhoz, amit a világ kínál, amit az emberiség felhalmozott az elmúlt évezredekben, vagy amit éppen most hoz létre.
Zsolt barátunk káoszt és nihilizmust sejt korunk gyermeki sokféleségében. Olyasféle utat lát a kortársak útjában, amely nem vezet el az igazsághoz, nem talál el értékekhez, nem jut el a dolgok abszolút állapotához. S azt hiszi, a posztmodern értékrelativizmus egyben a süppedés útja is. Hiszen, ha sokféle igazság létezhet, ha sokféle érték fér meg egymás mellett, ha nincs abszolút helyes és helytelen, akkor a legigénytelenebb igazságának is lehet létjoga. S így – ő azt képzeli – foggal-körömmel kell kapaszkodnunk a múltba, mert különben elvész mindaz az érték, amit az emberiség évezredek alatt felhalmozott, elvész az emberi kultúra minden vívmánya, eredménye.
Ámde félelme alaptalan.
Az emberi civilizáció legjelesebb vonulatai akkor is elevenek maradnak, ha nem védelmezi azokat a kizárólagosság nimbusza. Semmiképpen nem vész el Beethoven lenyűgöző muzsikája, akkor sem, ha sokan inkább könnyűzenét hallgatnak. Nem vész el Shakespeare, Dante vagy Homérosz géniusza attól, ha sokan csak az internetet böngészik. Nem vész el a tudomány zsenialitása attól, ha sokan hisznek a magazinok horoszkópjaiban. Mindig lesznek ugyanis igényes gondolkodók, igényes nézők, igényes olvasók és hallgatók, akik élményt és katarzist találnak Dosztojevszkij, Bach vagy Heidegger műveiben. Az alternatív kultúráramlatok léte semmiképp sem fenyegeti műveltségünk legfontosabb, legemberibb, legjelentősebb értékeit.
Az ember – hosszú története folyamán először – abba a helyzetbe jutott, hogy a civilizáció és a kultúra áldásait úgy élvezheti, hogy közben nem kell a társadalom ezernyi pressziójának megfelelnie.
Olyanná lehet végre, amilyennek született, mint az őserdei vad, a bennszülött, a romlatlan gyermek, a maga meztelen örömigényével, végtelen tudásvágyával, felszabadult közösségi kapcsolódásaival.
És ez érték.
Szerintem az.


Utóirat Szent Istvánhoz kapcsolódva

A „legendák, mítoszok, mesék, babonák, hősök”  nagyszerű dolgok. Melengetik a lelket, felemelik a szívet, megnyitják a mindenség kapuit. De azért, aki a mesét valóságnak képzeli, az egy rémálomszerű világban él.