Nagyobb bajok vannak földön és égen, Horacio, mintsem bölcselmetek álmodni képes. Nagyobbak, mert mindaz, amit a napokban a Fideszes honatyák előadtak, például a családon belüli erőszak ügyében, nos, mindaz egy szomorú dráma immár sokadik felvonása. A színpadon ugrabugráló fő- és mellékszereplők mögött, a szereplők szájából elhangzó idétlen és hátborzongató szavak mögött, esetlen mozdulataik, buta tetteik és bárgyú gesztusaik mögött ugyanis rendszer áll, tragikus rendszer.
Mielőtt azonban félreértések adódnának, sürgősen tisztázzuk: nem hiszem, hogy a kormánypártok tagjai és vezetői osztatlan lelkesedéssel sorakoznának föl a Varga képviselő úrból kibuggyant ókonzervatív családmodell zászlaja alatt. A Fidesz lényegében elhatárolódott Vargától. És azt sem hiszem, hogy a késhegyre menő vita a lényegről szólna.
A kérdés ugyanis nem a mit, hanem a miért. Nem fontos, hogy a szereplők mit mondanak, vagy gondolnak, inkább az: miért vállal immár sokadjára olyan csatát a Fidesz, amelyben a bukás elkerülhetetlen.
Ami hiányzik
A legforróbb indulatok napjaiban nem szóltam hozzá a családon belüli erőszak körül kibontakozó vitához, mert nem hiszek ebben a kérdésfelvetésben. Néhány nap elmúltával, azonban talán már föl lehet tenni az ügy kapcsán a valódi kérdéseket is. A Fidesz legutóbbi parlamenti bukása ugyanis éles fénnyel világítja meg a kormányzópárt legsúlyosabb problémáinak egyikét.
Nézzük tehát először a kérdést magát!
Sok idealistához hasonlóan én sem kedvelem a családon belüli erőszak témáját. Nagyjából azért nem, amiért a Fidesz sem szereti. Lényegét tekintve egyetértek azzal, hogy egy – más törvényekben jól szabályozott – problémakör kiemelése, önálló kezelése fölösleges. Mi több, azzal is egyet értek, hogy nem szerencsés a családot negatív összefüggésekben emlegetni. Meg aztán van olyan gondolatom is az ügyről, hogy a családon belüli erőszak fogalma valami kifordított logika szerinti meghatározás. Az elsődleges probléma ugyanis nem a családon belüliség, hanem az erőszak, s ehhez képest másodlagos, hogy az erőszaktevő azokkal konfrontál, akikkel leggyakrabban van együtt, azaz a családtagjaival. Különösen akkor, ha ezek gyengébbek, mint ő.
Mindazonáltal, megértem azoknak az érvelését, akik szerint mégis szükség van önálló törvényre a témában. A családon belüli erőszak kérdését – bár nekem nem sokat jelent – mégis elismerem szimbolikus problémának. Egy ilyen törvény tényszerű változást nem nagyon hozna, viszont világos üzenetet közvetítene a társadalom felé: nem tűrjük el, hogy bárki is tulajdonának tekintsen másokat.
A tervezett – és meg nem valósult – szabályozás értelme pont ennyi és semmivel nem több.
Hogy azután egy ilyen üzenetnek mekkora jelentősége van, abban senkivel nem vitatkozok. Aki hisz benne, aki fontosnak tartja, az hirdesse és képviselje.
Szerintem mindegy, hogy van-e ilyen törvényünk vagy nincs. És, ha mindegy, akkor éppenséggel lehetne. Annyi dolog van körülöttünk, amit én fölöslegesnek tartok, más meg fontosnak. Vagy amit én fontosnak tartok, más meg fölöslegesnek. De hát az efféle tolerancia végső soron a társadalmi együttműködés minimuma. Egy olyan minimum, amelynek elfogadása, úgy tűnik, hiányzik a Fideszből. Katasztrofálisan hiányzik.
Amit tudunk
Azzal ugyanis, hogy a Fidesz – pusztán ideológiai okokból, egy furcsa, rejtélyes agytröszt szándékainak megfelelően, egy kétségbeesett ember kusza vagdalkozásait követve – nem volt hajlandó felvállalni a családon belüli erőszak ellen föllépést, olyan csata megvívására kényszerült, amit csak elveszíteni tudott.
Pedig a józan ész, de akár a gonosz politikai cinizmus minden érve amellett szól, hogy a kormánypárt fölkarolja a százezer aláírással hitelesített kezdeményezést. Vezérszónokai kiállhattak volna a család védelmében, a nők és gyermekek jogai mellett, és jó lelkiismerettel besöpörhették volna az ezért járó elismerést. Az sem baj, ha a politikai haszonból a kezdeményezőknek is jut egy kevés. Ezért a kevésért ugyanis viszonzást várhatott volna a kormányerő.
Még azt is megtehette volna a Fidesz, hogy a családon belüli erőszak helyett olyan nevet talál az üldözendő jelenségnek, ami nem helyezi negatív összefüggések közé a családot. Szólhatott volna az új szabály az életközösség visszaéléseiről, vagy a háztartási erőszakról, vagy valami ilyesmiről.
Ehelyett azonban a Fidesz a legdurvább módon fordult szembe a probléma felvetőivel. Szabadjára engedve képviselőinek legbutább indulatait belerohant egy olyan konfliktusba, amit csak elveszíteni tudott.
Megnyerni ugyanis nem lehet egy ilyen csatát. Abból a pozícióból semmiképpen sem, amelyben most a Fidesz van. A szavazatfölény pusztán annyit hoz a kormánynak, hogy megtudjuk, amit eddig is tudtunk: a Fideszben erős a pártfegyelem, a Fidesz többségben van az országgyűlésben, a Fidesz nem kedveli a családon belüli erőszak témáját. Ja, és, hogy a Fideszben akad néhány idióta alak.
Viszont elveszíteni lehet. Csúnyán, nagyon csúnyán. Pontosan úgy, ahogyan a Fidesz elvesztette ezt az ütközetet. Is.
Ami számít, és ami nem
És a bajok itt kezdődnek. Vagy pontosabban ezzel folytatódnak. Azok a pofonok ugyanis, amelyekbe mostanában sorozatosan rohan bele a kormány, kezdenek rendszerré összeállni. Itt már nem arról van szó, hogy valamit elszúrtak, rosszul mértek föl, ostobán számoltak és ezért kudarcot szenvedtek. Nem. Egyre élesebben kirajzolódnak egy önző, kisstílű, rövidlátó, az ésszerűségtől és életszerűségtől messze szakadó politika körvonalai. Egyre inkább úgy tűnik, a Fidesz nem azért bukja el sorban a csatáit, mert hibázik, tehát mert másképp működik, mint ahogyan szeretne. Hanem éppen azért, mert úgy működik, ahogyan azt helyesnek képzeli. A hiba, a kudarc, a politikai vereség, úgy látszik, maga a rendszer, a rendszer terméke, szükségszerű következménye. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az a döntéshozatali mechanizmus, ami a sorozatos ostobaságok mögül újra és újra kikandikál, az termeli ki magából a valósággal szemben álló világértelmezéseket, s így a kudarcra ítélt kezdeményezéseket.
A családon belüli erőszak ügye, az IMF-tárgyalás hónapok óta húzódó gyermeteg komédiája, a baltás gyilkos kiadásának világraszóló botránya, a termőföldek körüli panamák sokasága, a Simicska-birodalom agresszív térhódítása, Schmitt Pál elnökké választása, és csúfos bukása, a nyilvánvalóan alkalmatlan és jelentéktelen emberek kinevezése a legkülönfélébb fontos posztokra, mind-mind ennek a döntéshozatali rendszernek a termékei.
És ez a rendszer valójában nem más, mint Orbán Viktor szűk környezete, a miniszterelnöki stáb boszorkánykonyhája, a kancellária hátsó szobája. Egy karizmájának maradékába kapaszkodó, megkopott népvezér, egy hatalomvesztéstől rettegő politikus, egy megtört és meggyötört ember ábrándjai és reményei, félelmei és rémlátomásai irányítják az országot.
És hiába látja sok Fideszes vezető – szakterületüknek megfelelően, más-más kérdésben ellentmondva a miniszterelnöknek –, hogy tragédia felé rohanunk, semmit nem számít érvelésük. A Fideszben olyan rendszer alakult ki, amely Orbán vezetését megkérdőjelezhetetlenné teszi. S most, hogy a miniszterelnök döntéseit egyre kevésbé irányítja a józan megfontolás, és egyre inkább vezeti a presztízsharc, a lenézett szavazópolgárok megszólításának igénye, a saját tábor egyben tartásának reménye, egyszóval a választási kármentés lendülete, most napról-napra olvad el annak esélye, hogy a kormány racionális választ tudjon adni, az élet igazi kérdéseire.
De azért ne bánkódjunk nagyon. Lehet, hogy Orbánnak ugyanaz az a küldetése, mint Gyurcsánynak. A nagy ember, bukásával maga alá temeti híveit is. S, ahogyan az MSZP széthullott Gyurcsány után, ugyanúgy süppedhet a semmibe a Fidesz is. Az utolsó nagy rendszerváltó erő összeomlása pedig bizonnyal valami újnak lesz a kezdete.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
