A forradalom napján a forradalomról beszélgettünk az ebédlőasztalnál. Bizonyára ezernyi családhoz hasonlóan. Még élnek a hősök, még elevenek az emlékek, még megvannak valahol az elsárgult újságlapok: Nagyapa ott volt a rádiónál… István bácsi maga is lőtt az orosz tankokra… És Ila nénédéknél, a komód fiókjában van egy fémdarab, amit a Sztálin-szoborról vertek le annak idején… Nem, nem keressük meg a géppuskákat, amiket apám elrejtett. Nem turkálhatunk egy ma már idegenek által lakott bérház pincéjében… 
Folyt a szó, ahogyan szokott, míg tizenéves fiam – aki, úgy tűnt, teljesen belefeledkezett a rántott szelet marcangolásába – meg nem kérdezte: Te apa, tulajdonképpen miért ünnepeljük az elbukott forradalmainkat?

Meghalni egy ügyért

Rohantak a gondolatok a fejemben. Igen. A kérdés jogos. Az, hogy Franciaországban, vagy az Egyesült Államokban megünneplik a forradalmat, illetve a függetlenség kikiáltását, érthető. Győztek. De nekünk valójában mi ünnepelni valónk van? Na, nem is a rántott szelet volt az oka a rágódásnak…
- Nyilván nem az elbukást ünnepeljük – feleltem óvatosan – hanem a kiállást az igazságért, azért, amiben hiszünk, egy szebb, szabadabb, igazabb világért.
- De miért nem ünnepeljük a győztes forradalmakat?
- Nem-nagyon van nekünk ilyenünk.
- Minket mindig csak elnyomtak, legyőztek?
- Nem – válaszoltam – sokszor, okos alkuk, bölcs megállapodások révén előbbre juthattunk. Igaz, hogy az 1848-49-es forradalom elbukott, de húsz évvel később, a kiegyezés után nagyon sikeressé vált az ország. Vagy abban a rövid egy-két évben, amikor a második világháború után megindult az újjáépítés. És végül is a jelenlegi demokratikus, szabad világot – annak minden hibájával együtt is – egy okos alkunak köszönhetjük, a rendszerváltásnak.
- Akkor miért nem ezeket ünnepeljük?
- Hát… talán azért nem, mert ezekhez nem kell bátorság, önfeláldozás, szenvedélyes elszántság. A forradalmainkra emlékezve azonban azokra a hősökre is emlékezünk, akik életüket adták egy igaz ügyért, a hazáért és a szabadságért.

Józan számítás

A szájába tömött egy fél uborkát, és miközben rágcsálta, úgy nézett rám, mint aki igen elégedetlen a válasszal. Igaz ügy, haza, szabadság. Meglehetősen elvont fogalmak. Egy tízegynéhány éves gyereknek nincs füle az effélékre. De talán, ha értené, akkor sem tartaná annyira fontosnak, mint a szüleink nemzedéke. Ezek a srácok másképp látják a világot… Naivitásuk mögött olykor hideg racionalitás lapul. Végül kibökte:
- De apa, lett eredménye ennek az áldozatnak?
- Hát, többnyire nem sok. Inkább csak annyi, hogy a következő nemzedékek erőt meríthetnek a hősöknek a példájából. Rájuk gondolva lehet elszánásunk ahhoz, hogy, ha kell, akár életünket is adjuk a hazáért.
- Miért?
- Azért, hogy a többiek, akik életben maradnak, a gyermekeink, asszonyaink, barátaink egy boldogabb világban élhessenek.
- Én nem volnék boldog nélküled, apa.
- Igen, ezt megértem…
- Akkor miért halnak meg mégis ezek a hősök a hazáért?
- Mert az a boldogtalanság, amit a hősi halottak rokonai éreznek, elmúlik. És később ők is boldogabbak lesznek, mint a többiek.
- Szerintem ez hülyeség.
- Lehet, hogy igazad van. Mégis így kell gondolnunk.
- Különösen akkor hülyeség, ha elbukik a forradalom. Akkor tényleg minek haltak meg a forradalmárok?
- De azt nem lehet előre tudni, hogy el fog bukni…
- Szerintem lehet.
- Hogy lehetne?
- Elég megnézni, hány katonája van az ellenségnek, milyen fegyverei, kiket győzött le a közelmúltban és máris kiderül, hogy erősebb vagy gyengébb minálunk.
- Hát, ez igaz, de tudod, egy-egy ország ereje időnként változik. Lehet, hogy ma már nem is olyan erős, mint régen volt. Lehet, hogy le tudjuk győzni.
- És ezért a „lehetért” érdemes meghalni?

Élni egy ügyért

Persze, hogy nem érdemes. Meghalni semmiért nem érdemes, gondoltam magamban. De hát itt nem is a meghalásról, nem a mártíriumról van szó, hanem csak a kockázatról. Arról, hogy képesek vagyunk-e szembe nézni a veszéllyel. Remélve egyébként, hogy nem is olyan nagyon veszélyes.
- Tudod, az ember időnként nagy kockázatot vállal. Senki nem akart meghalni a forradalmárok közül, de vállalták a kockázatot ezért a „lehetért”. Emlékszel, amikor Amerika felfedezéséről beszélgettünk? Szörnyen kockázatos út volt. Nem lehetett előre tudni, hogy belehalnak-e vagy sem. Nem tudhatták, hová jutnak el. De azért elindultak… És hány, de hány olyan orvos volt, aki a kikísérletezett szérumot magának adta be, hogy megtudja hatékony-e. Igen, az ember néha kockáztat, néha akár az életét is kockáztatja azért, hogy előbbre vigye azt az ügyet, amiben hisz.
- De ezt nem lehet úgy, hogy ne haljon bele a forradalmár?
- De lehet. Azok a reformok, a kiegyezések, az okos kompromisszumok, amikről az előbb beszéltünk.
- Te, apa! Szerintem ezeket kellene megünnepelnünk. Szerintem nagyon rossz, ha meghalnak az emberek. Különösen azoknak rossz, akik szerették őket. És különösen akkor rossz, ha nem is sikerül a forradalom… Tudod, apa, úgy kellene csinálni, hogy ne mi haljunk meg a hazáért, vagy a többiekért, hanem ők. Mármint az ellenség haljon meg a maga hazájáért. Ha akar. Mi meg éljünk a mi hazánkért, a mi ügyeinkért, és főleg azokért, akik szeretnek minket.
- Igen, fiam. Úgy kellene csinálni.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.