Tragikus esztendőt tudhat maga mögött a kormányoldal. A Fidesz a hatalmán kívül szinte mindenét elvesztette. Akarata megtört, ereje megroppant, hitelessége semmivé lett, támogatottsága köddé foszlott, mozgástere a formális jog paragrafus-tologatására szűkült. A 2012. évi kormányzati vesszőfutás oda vezetett, vagy hamarosan oda vezet, ahol még nem is olyan régen Gyurcsány Ferenc tárta szét tehetetlen kezeit. A Fidesz súlyos gazdasági kudarcai, erőszakos és megosztó kultúrpolitikája, keserű társadalompolitikai hátra arcai és zavarodott kiútkeresése minden szempontból a szocialista kormányzás borzalmas teljesítményét idézi. A botrányról botrányra, vereségből vereségbe bukdácsoló Orbán-kormány kétségbeejtő haláltánca súlyos kérdés körül pörög: Miképpen lehetséges az, hogy a gazdasági, politikai, társadalmi elképzelések és lehetőségek lényeges különbözősége dacára Orbán Viktor mégis szinte lépésről lépésre Gyurcsány Ferenc útját kénytelen járni? Miképpen lehetséges az, hogy a kétharmados felhatalmazás, a korlátlan hatalomkoncentráció, a tettek és döntések teljes szabadsága ellenére is oda tart Orbán, ahová a saját pártjában is páriává váló miniszterelnök kisebbségi kormánya jutott? Miképpen lehetséges az, hogy a gazdasági szabadságharc, az unortodox megoldások, a békemenetelő rajongótábor áldozatvállalása nem vezet sehova, csak ugyanoda, ahova a nemzetközi partnerek korlátlan kiszolgálása, a „merjünk kicsik lenni” politikája vezetett?
Számít-e valamit a kormány szándéka, elkötelezettsége, értékválasztása, érdekartikulációja?
És miért nem?

A sárkány és a valóság

„Szórakoztató álomvilág lehet az, amiben a szocialisták élnek. Az ő alternatív valóságuk jelentősen különbözik a Fideszétől, ám semmivel közelebb nincs a vérvalóhoz, mint az Orbáné. Amíg emezék nemzeti pántlikás győzelmi jelentésbe csomagolnák a seggpöttyrokonságot is, addig a szocik lassan meggyőzik magukat, hogy az zemberek mind hülyék, a saller meg amitől letérdeltek 2010-ben csak tévedés volt. Oka semmi, kizárólag a rohattfidesz lejárató kampányának volt köszönhető, ők bizony ártatlan elszenvedői voltak az indokolatlanul fölhergelt nép izmozásának." – írja egy közelmúlt posztjában Varánusz kolléga, akinek köztudottan büdös a szája, viszont cserébe több esze van, mint az ellenzéki összefogás vidám birkáinak együttvéve. Ő ugyanis sejt valamit abból a tragikus mocsárból, amibe egyre mélyebben süpped bele az ország, s amelyből nem lehet kikászálódni sem Gyurcsány, sem Orbán, sem Bajnai politikája által. A magyar lápvilágból nem vezet ki a régi és új ellenzék összekapaszkodása, ép ellenkezőleg: minden terve és fogadkozása ellenére egyre mélyebbre nyomja az ország többségét a sárba a politikai elit konok valóság-tagadása.
Az immár évtizede tartó hanyatlás mögött ugyanis nem pusztán a hatalom tehetetlensége, nem csupán a hazai politikai elit önző mohósága lapul, hanem valami tragikus félreértés: a valóság észlelésének hamis volta, a világ mibenlétének teljes félreértése, a létünket meghatározó folyamatok katasztrofális félremagyarázása áll. És ez a farkasvakság – úgy tűnik – független attól, hogy éppen kik vezetik az országot, független attól, hogy bal- vagy jobboldali párt irányítja az ügyeket, független attól, hogy a tekintélyelvűség, vagy a bárgyú populizmus áll a kormányrúdnál.
És abban a pillanatban, amelyben levetjük a pártszemüvegeket, amelyben eldobjuk a babonák és mendemondák hamis sillabuszait, amelyben elszakadunk a gazdasági, politikai és kulturális előítéleteinktől, és őszintén szembenézünk a valósággal, abban a pillanatban meglátjuk a kormány tragédiájának okát is.

Másodlagos alkalmazkodás

Szilárd meggyőződése ugyanis a magyar közéletnek, hogy Magyarországnak a nyugati világhoz kell alkalmazkodnia. Akár így, akár úgy, de mindenképpen a nyugati tömb mellett van a helyünk. Ha az IMF segítségét nem is fogadjuk el, azért a kereszténység bástyásaként helytállunk, ha a szabadságharcot vívunk is, azért az Európai Unióból kiválni nem akarunk, vagy a másik oldalról nézve: ha egyenrangú gazdasági partnerek nem is lehetünk, azért a nyugat összeszerelő üzeme hadd legyünk. Csakhogy amilyen szilárd ez a meggyőződés, épen olyan hamis is. Nem azért, mintha tagadnunk kellene a nyugati világ értékeit, hanem azért, mert az alkalmazkodás lényeglét tagadja a rendszerváltás hamis logikája. Magyarország ugyanis a feltétlen nyugati orientációval nem a valóság kérdéseire ad választ, hanem valamiféle furcsa, másodlagos alkalmazkodást művel: alkalmazkodik az alkalmazkodáshoz. A világ ugyanis elsöprő gyorsasággal változik. Salim Ismail, a jövő technológiáit kutató Singularity University alelnöke nyilatkozott a minap a HVG-nek: „A világ alapvetően változott meg az elmúlt években. Húsz esztendeje például nem használtunk keresőmotorokat, mobiltelefonokat és közösségi hálózatokat. Ma ezekkel egy másodpercen belül kapcsolatba léphetünk a bolygón bárkivel. Ma egy afrikai farmer egy okostelefonnal több információt tart a kezében, mint Clinton elnök a beiktatásakor. Ez a technológia eddig soha nem tapasztalt demokratizálódása. Természetesen kudarc, hogy ezeket a technológiákat a társadalom nem tudja kellő mértékben befogadni, és ez elsősorban az elit kudarca. A technológia ebben a gyorsuló tempóban működik, de a különféle vezetők nem értik ezt a jelenséget."
Hadd pontosítsak: Mindegy, hogy a vezetők értik, vagy nem értik a bennünket körülvevő világot, az átalakulás lendületét, a kihívások sokaságát. A változásokra adott válaszaik ugyanis szükségszerűen önérdekűek. A nyugati hatalmak nagyjai, a világ vezetői nem is tehetnek mást, mint, hogy a maguk, pontosabban a mögöttük álló érdekek elvárásainak megfelelően alkalmazkodnak az új feltételekhez. A pénzügyi világ megrázkódtatásaira a bankuniós kísérletek adnak feleletet, az info-technikák fejlődésére az internet-cenzúra és a szerzői jogok körüli őrület ad választ, a gazdasági globalizáció kérdéseire pedig a jóléti rendszerek lebontása a megoldás.
És Magyarország ehhez a folyamathoz alkalmazkodik.

Az integráció csapdájában

Egy közelmúlt kutatás tanulsága szerint Magyarországon 1990 óta csökken a társadalmi mobilitás, az újabb generációk tagjai tehát egyre kisebb arányban képesek a szüleiknél magasabb státuszt szerezni. Az olyan csatornák, mint az oktatás vagy a rugalmas munkaerőpiac, melyek egy ideális társadalomban lehetővé teszik a feljebb lépést, nálunk beszűkültek. De hozzá kell tennem: a társadalmi felemelkedés lehetőségei a nyugati világban is korlátozottá váltak: az USA-ban, Német- vagy Franciaországban majdnem olyan nehéz a családi felemelkedés hagyományos útjait bejárni, mint Közép-, Kelet-, vagy Dél-Európában.
A magyar tragédia lényege pedig az, hogy a Nyugat minden egyes válasza a változó körülményekre – az erős országok természetes megoldásmódjának megfelelően – a gyengébb országokra hárítja a problémákat. Ha nyugaton meginog a pénzügyi rendszer, a periférikus, félperiférikus területeken nőnek a kamatok, ha nyugaton bomlik a jóléti társadalom, keleten és délen meg is szűnik, ha amott csökken a vásárlóerő, emitt nincs munka...
Minden kormány, amelyik a nyugati integrációt elsődleges célnak tartja, valójában nem tesz mást, mint a nyugati társadalom fenntartásának szolgálatába állítja a nemzeti erőforrásokat. Bár Orbánék megpróbáltak lazítani a köteleken, az unortodox kísérlet nem sikerülhetett, mert a kormány nem tudott kilépni a nyugati integráció csapdájából. Hozzá kell tennem, hogy ebből a csapdából nem is olyan egyszerű kilépni, vagy talán nem is lehetséges, mert a centrum-országokkal való tényleges szembefordulás azonnali és tragikus államcsődöt jelentene.
Mindez tehát nem jelenti azt, hogy a nyugatos elköteleződést fel kellene adnia Magyarországnak. De azt biztosan jelenti, hogy a másodlagos alkalmazkodás stratégiájától mindenképpen el kellene szakadni.
A változó világhoz való autonóm alkalmazkodás mellesleg a nyugati világ haladó erőinek is alapvető kérdése. Az occupy mozgalom, a kalóz- és zöldpártok, sőt bizonyos fokig a szélsőjobboldali csoportok nagyjából egységes stratégiája éppen az, ami a magyar, görög, spanyol és portugál stratégia is lehetne: Felismerni, hogy a hatalmat gyakorló nyugati gazdasági és politikai elit, illetve a periférikus, félperiférikus országok komprádor-elitje elsősorban a saját érdekei szerint politizál, a saját érdekeinek megfelelő választ keres a világ új kihívásaira. Ezek a válaszok azonban semmiképpen sem lehetnek igazi megoldások, különösen nem jelenthetnek megoldást a periférikus országok számára, hiszen lényegük éppen a változások tagadása, megfékezése, integrálása a fennálló gazdasági, politikai rendbe. Ez az integráció azonban eleve kudarcra ítéltetett: a kibontakozó tudományos, technikai és mentális átalakulás egyszerűen szétfeszíti a fennálló rend kereteit.

Alternatív modellek

Nem válasz az internet szabadságára az internet cenzúrája, nem válasz a pénzügyi rendszer katasztrófájára a bankrendszer egységesítése, nem válasz a közösségi hálózatok fejlődésére a demokrácia korlátozása, és nem válasz az információáramlás szabadságára a tandíj bevezetése.
Hadd idézzem újra Salim Ismailt: „A világ számos nagy problémája – mint a járványok terjedése, a klímaváltozás egyes folyamatai, a pénzügyi válság – exponenciálisan gyorsuló jelenségekre vezethető vissza, és arra, hogy nem tudtuk, miként kell ezeket a folyamatokat kezelni. Ha gyorsuló változásokkal, problémákkal van dolgunk, hasonlóképp gyorsuló megoldásokat kell találni.”
A válasz azokban az alternatív társadalmi modellekben rejlik, amelyeket ma a zöldek, kalózok és egyéb rendszerkritikusok képviselnek, még akkor is, ha sok felvetésük nehezen értelmezhető a fennálló vonatkoztatási rendszer keretei között, vagy hadd mondjam inkább úgy, akkor is, ha sok ostoba és ábrándos ötlet kíséri a megoldáskereső nemzetközi brainstormingot.
Az Orbán-kormány katasztrofális politikája mögött nem a diktatúra, a kultúrpuccs, vagy a tündérmese valóságának képzelése áll, bár vitathatatlan, hogy az ilyen motivációk nem segítik a társadalom értelmes alkalmazkodását. A Fidesz-hatalom borzalmas teljesítménye mögött ugyanazok a hatóerők állnak, amelyek a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kormányok tragikus teljesítményét okozták, s amelyek egy esetleges Bajnai-Mesterházi kormány tragikus döntéseit is meghatározzák majd.
Eben gubát cserél az, aki csak azon töri a fejét, hogyan szabaduljon meg Orbántól. A Fideszt mindenáron leváltani éppen olyan értelmetlen és tartalmatlan cselekvés, mint vizet hordani a tengerbe. A rendszert kell leváltani, vagy legalábbis a rendszert kell megreformálni: És ehhez nem a hazai komprádor-burzsoázia másik szárnyát, a rendszerváltó politikai-gazdasági elit baloldalinak nevezett híveit kell hatalomhoz segíteni, hanem zöldeket, kalózokat, civileket, és mindenféle egyéb radikálisokat.
Persze lehet, hogy addig még újra bele kell kóstolnunk a baloldali kormányzás keserű valóságába is.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.