Aljas és gonosz szöveg terjed a közösségi oldalakon. Olyan ismerőseim és barátaim is megosztották, akiktől, bizony sokkal többet vártam. Persze, tudom én, hogy az ember sokszor úgy olvassa az efféle jegyzeteket, mint ahogyan a háttérzajként dünnyögő televíziós reklámokat fogyasztja. Így aztán egy-két meggyőző fordulat nyomán hajlamos hitelt adni a legprimitívebb állításoknak is. Mégis: a gondolkodni rest, hinni méla, az előre-csócsált eszméken kérődző, szellemtelen idiotizmus kiáltványát közzétenni, újra és újra megosztani, lájkolni és terjeszteni, nos, az meglehetősen szánalmas értelmi önvallomás.
Hogy azonban értelmezhető legyen az állítás és a tagadás mibenléte, ide másolom a szöveget, majd megírom annak, ha nem is életszerű és hiteles, ha nem is valóságos és kikezdhetetlen, de legalább biztató és lelkesítő változatát.

A kapitalizmus krédója

Egy amerikai közgazdasági professzor egyszer kijelentette, hogy ő sosem buktat meg egyetlen diákot sem, viszont nemrégiben egy egész osztályt megbuktatott. A professzort az háborította fel, hogy a diákok kitartottak az „Obama care” nevű szociális program mellett, szerintük nagyszerűen működik. A diákok arra hivatkoztak, hogy nem lesz többet szegénység, sem gazdagság, mindenki egyenlő alapok, egyenlő feltételek mellett fog élni.
A professzor, aki nem értett egyet a diákjaival, azt monda, gondolják ki a tervet és majd elválik kinek lesz igaza. A tanár azt javasolta, hogy attól a perctől mindenki osztályzatát összeadják és egy átlag osztályzatot fog kapni mindeni. A diákok beleegyeztek a tanár javaslatába. A legjobb ötöst, míg a legrosszabb egyes osztályzatot kap.
Az első teszt után minden diák négyest kapott. Azok, akik nem tanultak kellőképpen örültek az eredménynek, viszont azok, akik sokat tanultak kellemetlenül érezték magukat.
A második teszt során azok a tanulók, akik az elsőnél keveset tanultak még kevesebbet tanultak, míg, akik először is beleadtak mindent úgy gondolták nincs értelme keményen dolgozni a jobb jegyért, míg a többiek lazsálnak. A második teszt eredménye mindenki számára egy ketteses lett. A harmadik tesztnél már szinte senki nem fektetett energiát és időt a tanulásra, így az egész diáksereg megbukott.
Ekkor a professzor azt mondta nekik, hogy a szocializmus ugyan ilyen módon alapszik és azért fog az is megbukni. Mert ha a jutalom elég nagy, a szorgalom is nagyobb, hogy valaki sikeres legyen. De ha egy kormány elveszi a jutalmat az igyekvőktől, hogy a lusta is jól járjon, senki nem fogja törni magát, ha Ő azért kevesebbet kap.

A közösség ereje

Az öregedő, még a kommunista boszorkányüldözések idején, a McCarthy korszakban szocializálódott közgazdász professzor csúnyán összeszólalkozott diákjaival. A tanárt az háborította fel, hogy a diákok kitartottak az „Obama care” nevű szociális program mellett, mindenféle kommunitarista eszméket hirdettek, szociális jogokról, egyenlőségről, a Wall Street elfoglalásáról szónokoltak. Magabiztosan állították: az efféle rendszerek nagyszerűen működnek. A diákok váltig bizonygatták, előbbre visz az emberiség ügyét, ha nem lesz többet szegénység, sem gazdagság, mindenki egyenlő alapok, egyenlő feltételek mellett fog élni. Nem szabad megijedni az efféle társadalmi innovációktól.
A professzor, akinek persze égnek állt a haja diákjai eszméit hallva, azt javasolta, próbálják csak ki az egyenlősdit. Bejelentette, hogy ezentúl valamennyi diák osztályzatát összeadja, elosztja a diákok számával, és az így keletkező átlagot fogja megkapni mindenki. A legjobb ötöst, míg a legrosszabb egyes osztályzatot kap, s az ezekből megszülető szummát írja be az indexbe. A diákok vigyorogva egyeztek bele a tanár javaslatába.
Az első teszt után a professzor mosolyogva osztotta ki a dolgozatokat. A lapokon szereplő eredményekkel szemben, a megállapodásnak megfelelően, mindenkinek hármast írt be. Az átlagot.
– Jó lecke lesz – gondolta magában – egy egész forrófejű osztályt fogok megbuktatni a szemeszter végére…
A diákok aggodalommal eltelve nézték az eredményeket. Azok, akik nem tanultak túl sokat, örültek a közepesnek, azok viszont, akik sokat tanultak, kellemetlenül érezték magukat.
– Ez így nem lesz jó – szólalt meg végül valaki.
– Igen, tanulni kell a hülyéknek is – kontrázott a másik.
– Jaj, de okos vagy! De hogyan veszel rá egy idiótát arra, hogy szedje össze magát? – kérdezte a harmadik.
Bob, az osztály egyik leglinkebb tanulója, aki persze semmit nem értett az aggasztó folyamat veszélyeiből, kaján vigyorral szólt közbe: – Susanne melleiért bármire képes lennék.
Susanne nem volt sem ostoba, sem sértődékeny, sem prűd. Pontosan tudta, hogy ebben a helyzetben az ő két formás melle közösségi értékké lett. – Rendben van – szedte elő legkacérabb mosolyát. – Láthatod mind a kettőt. De csak akkor, ha év végére három jegyet javítasz.
– Én szívesen tanulok Bobbal – vette fel a fonalat Steve, a szemüveges, vékonydongájú fiú. – De akkor… de akkor… Susanne…
– Persze, te is láthatod – mosolygott rá a lány, és megrázta göndör fürtjeit.
Hökkenten nézett össze a csapat. Hökkenten, mert a megoldás ott hevert előttük.
És lassan megindult a szavak áradata. Az egyik lány isteni almás pitéjét ajánlotta föl, a másik az apja által készített, házi rozspálinkából ígért nagyobb mennyiséget, a harmadik a tengerparti családi nyaralóban tölthető hétvégét dobta be a felajánlások közé, még Bob, az izomagyú testépítő is megígérte, hogy mindenkinek személyre szabott edzéstervet készít, aki részt vesz a zárthelyikre való közös felkészülésben.
Susanne mellei, Gabrielle rúdtánca, Rick apjának kocsmája, Bernie alapszintű squash-oktatása és mind a többi vonzó lehetőség éppen elég motivációt adott a kis csapatnak ahhoz, hogy megszervezzék és megvalósítsák terveiket. Andrew, akinek apja marketing tanácsadó volt, és ezért némi jártassággal bírt az efféle ügyekben, még arra is figyelt, hogy fenntartsa a csapat motivációját. Megszervezte, hogy az ígért örömökkel kapcsolatban mindenki minden héten posztoljon ki valami csábítót a Facebookra.
Az év végére valamennyi diák jelest kapott.
A professzor nem értette a dolgot. Ő úgy hitte, hogy a szocializmusnak meg kell buknia. Mert ha egy kormány elveszi a jutalmat az igyekvőktől, hogy a lusta is jól járjon, senki nem fogja törni magát. Nem tudta, hogy a közösség, az összefogás, az együttműködés igazi eredményekre vezet. Nem tudta, hogy a végső cél – legyen az jó osztályzat, a sikeresebb élet, a nagyobb gazdagság – motivációk ezernyi fajtájával érhető el. Nem tudta, hogy az élet középpontjába állított, kiemelt jelentőségűnek mondott és ilyen módon a misztifikált jutalom – osztályzat, pénz, rang, vagy dicsőség – nem hat mindenkire. Viszont az együttműködő közösség képes lehet arra, hogy a csoport minden tagjának motivációt kínáljon, s ezáltal a közös cél felé hajtson egyest és együttest.

Álomország

Az eredeti szövegben öt „tanulságos” ostobaság zárja a történetet, amelyeknek citálásától megkímélek mindenkit. Olyan közhelyek ezek, amelyek a szegények ellen uszítanak, az önzést méltatják, s általában is arról szólnak, hogy a szűkös javak elosztása során biztosan lesznek nyertesek és vesztesek. Szóval megannyi lapos sületlenség.
Helyettük ide írok néhány értelmes gondolatot, hogy jobban hasonlítson ez a szöveg amarra.
Íme:
Tragédia felé halad az a társadalom, amelyben a szegények és a gazdagok különbsége túl nagyra nő. Egyértelmű kutatások igazolják, hogy jómódot biztosító színt fölötti jövedelem már nem járul hozzá a személyes elégedettség érzéséhez, ezért a normalitásra törekvő társadalom éppen úgy akadályozza a túlzó jövedelmek, mint ahogy a mélyszegénység kialakulását.
Sokan és sokféleképpen kapunk olyasmit, amiért nem nekünk, hanem valaki másnak kellett megdolgoznia. Ezt a szociológia a társadalmak rejtett tőkéjének hívja, és beleérti a felhalmozott tudást, az emberi viszonyokat, az emberek közötti bizalmat, a szervezettséget, a jogrendet, s más efféléket. Hogy világos legyen mennyit ér mindez, ide írom: egy mexikói migráns, abban a pillanatban, ahogy amerikai földre lép, közel négyszázezer dollárral lesz gazdagabb. Ennyit számít az a különbség, ami az amerikai és a mexikói társadalom tudását, szervezettségét, bizalmát, egyszóval láthatatlan tőkéjét elválasztja egymástól.
Ezért aztán egy felelős kormánynak első és legfontosabb dolga az, hogy olyan viszonyokat teremtsen, amelyben érdemes élni és dolgozni.
És ebben a munkában a közösség éppen azokra a tényezőkre építhet leginkább, amelyek attól sokszorozódnak meg, hogy igazságosan és bő kézzel szétosztják azokat. A tudás, az egészség, a jog és a közbizalom, s nem utolsó sorban a sokrétű motiváció, azaz a magas szintű tolerancia a legfontosabb előrevivői minden társadalomnak.
És még egy mondat a végére. Nedeczky Gyuri bácsitól, kiváló vívóedzőnktől hallottam valamikor nagyon-nagyon régen: „Jaj annak, aki nem tud álmodni többé."

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.