Más megmondóemberekkel szemben nekem fogalmam sincs arról, mi lehetett Orbán Viktor fejében akkor, amikor Tusnádfürdőn eltemette a liberális demokráciát. Nem tudom, hogyan kell értelmezni szavait, nem tudom, milyennek képzeli a jövőt, de még azt sem tudom, hogy az erdélyi táborban összefüggő programbeszédet szándékozott-e mondani a miniszterelnök, vagy csupán a napi eseményekre reagálva kínált magyarázatot hallgatóinak: mit, miért tesz, hogyan is lát bizonyos összefüggéseket.
Mindeme nem tudásból két dolog következik. Egyfelől az, hogy a beszéd nyomán fellángolt sajtóvitákat, elemzési kényszereket, harcos kedveket és odamondogató szándékokat igencsak erőltetettnek érzem. Mondott valamit Orbán, aminek kapcsán az elemzőnek eszébe jutott személyes rémálma, vagy személyes kánaánja, és ezt úgy tárja elénk, mint várható kormányprogramot. Röhejes!

A bármit tudó beszéd
Másfelől, és az előbbi megállapítással szoros összefüggésben, az is következik e nem tudásból, hogy az Orbán-beszéd nem alkalmas olyan elemzésre, mint amilyen értelmezés-áradatot elindított. Ha megszólalásával volt Orbánnak célja egyáltalán, akkor az inkább egyfajta teszt-cél lehetett: lássuk, mit szól e gondolatokhoz a közvélemény. A beszéd bármelyik mondata felfüggeszthető, zárójelbe tehető, másképp magyarázható, ha úgy adódna, de ugyanilyen lendülettel kibontható, elmagyarázható, szigorú rendbe fűzhető, ha amúgy reagálna a közélet. Ez a beszéd nem program, nem jövőkép, nem egy új világ kerete. Arra, hogy az legyen, igencsak összefüggéstelen. De bizonyosan több hétköznapi háttérmagyarázatnál, bizonyosan több a kormány tetteit logikai láncra fűző elbeszélésnél.
Hogy pedig több, az legfőképpen abból tudható, hogy Orbán olyan állításokat fogalmazott meg, amelyek már többször felbukkantak érvelésében, magyarázataiban. Újdonságként a liberális demokrácia vége, és egyes, külföldről pénzelt civil csoportokkal szembeni állásfoglalása jelent meg, de a munka alapú társadalom, a bankrendszer felének magyar kézbe kerülése, vagy a közösség-építő állam eszméje régóta jól ismert orbáni fordulat.
Hogy mindezek egyáltalán összetartoznak-e a miniszterelnök fejében, azt nem tudhatjuk, de például az én fejemben összetartoznak. Hogy azonban az én logikám az orbáni logikával párhuzamba állítható-e, azt megint csak nem tudom.
Így aztán, az írásfüggőséggel megvert emberek kényszerének engedve, de illő mértéktartással most csak annyit tehetek, hogy az Orbán beszéd kapcsán elmondom, mit gondolok én erről a liberális, demokratikus, civil-társadalmas, bankrendszeres, stb. káoszról, amit Magyarországnak nevezünk.

Látszatdemokrácia
Hogy a későbbiekben majd ne érje meglepetés olvasóimat, mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy demokrácia tekintetében a rendszerváltás során súlyos optikai csalódás áldozata lett az ország. Elterjedt és a demokrácia kizárólagos mércéjévé vált az a felületes okoskodás, hogy több párt egyenlő több demokrácia. A megjelenő többpártrendszer mögött azonban rövid idő elmúltával egyre kevesebb demokrácia lett. Eltűntek azok a társadalmi alapok, amelyeken a demokrácia megállhat, s helyüket a látszat-demokráciában vigyorgó korrupt elit bűnszövetkezetei foglalták el.
A nyolcvanas évek második felében, a Kádár-rendszer utolsó éveiben a magyar demokrácia minden tekintetben szélesebb volt, mint a rendszerváltás után beszűkülő többpárti közélet. Klubok, körök, egyesületek, szakszervezetek, egyházi mozgalmak virágoztak, s keresték a kibontakozás útjait. Nem hurcolták a nyakukon sem a Párt, sem egyetlen párt terhét, nem függtek a politikai széljárástól, de éppen, hogy ők alakították a közélet szeleit. Akkoriban a kis- és mikrovállalkozások, a gebines, maszek, kisiparos, gmk-s, kkt-s, kszt-s kezdeményezések a kapitalizmus legbarátságosabb arcát mutatták. A vállalkozó-kedv érvényesülhetett, a középosztály megerősödhetett, s a szegények és gazdagok közötti különbség olyan csekély volt, hogy a társadalmi érdekérvényesítés lehetősége a legszélesebb rétegek számára volt adott. Tény, hogy az érdekérvényesítés csatornái nem a klasszikus demokrácia elvei szerint működtek, de a hangulatjelentésekből következő kormányzati intézkedések, a szervezett közösségi összefogással megépülő gáz-és csatornarendszerek mégiscsak azt bizonyítják, hogy az alulról jövő kezdeményezések valahogy utat találtak maguknak az egypártrendszer bürokráciájának sötét folyosóin.
A megszülető többpártrendszer mindennek véget vetett. A pártok elképesztő gyorsasággal álltak a multinacionális érdekek, illetve a velük szövetkező hazai oligarchák szolgálatába, a közösségi érdekérvényesítés helyére a vállalati és politikusi érdek összefonódása került, a korrupció meghódította a parlamentet és az önkormányzati közgyűlést, a közélet kiüresedett, a társadalom anyagi különbségei pedig elképesztő méreteket öltöttek. Az ezredfordulóra már odáig jutottunk, hogy nem lehet felismerni olyan politikai döntést, amely mögött ne fedezhetnénk föl korrupt vállalati érdeket, legyen szó devizahitelekről, útépítésről, ingatlan-értékesítésről, vagy csak egy játszótér felújításáról. A rendszerváltás során kialakult magyar társadalom mindennek nevezhető, csak demokratikusnak nem. Hiányoznak belőle a demokrácia feltételei, az érdekérvényesítés mechanizmusai, de még az érdekartikuláció lehetőségei is.
Hogy ez a rendszer nem maradhat így, hogy egy közösségépítő, közösség által jól kontrollálható rendszerre volna szükség, az nem kérdés. Hogy akar-e ilyen társadalmat Orbán, azt persze nem tudom.

Ámokfutó liberalizmus
Hasonló képet mutat mindaz, amit a liberális szemlélettel hozhatunk összefüggésbe. A rendszerváltó magyar liberalizmus idétlenül túlterjeszkedett hatókörén, s az egyéni szabadság, a személyes érték- és életmódválasztás lehetőségén túl bekebelezett mindent, ahol szabályoknak, normáknak, és közösen vállalt felelősségnek kellene lennie. Hiszen míg az magától értetődik, hogy magánéletében mindenki úgy él, úgy boldogul, azt gondol, és azt tesz, ami kedve szerint való, az már elfogadhatatlan, ha ugyanezt a közösség képviselőjeként, a közösség által fontos posztra állított személyként teszi. Egy tanártól elvárható, hogy magán-meggyőződéseit félre téve a közösség értékvilágát képviselje, az orvostól megkövetelhető, hogy alternatív gyógyításokba vetett hitét magában tartva a tudományos eredményeket közvetítse, egy rendőrnek kutya kötelessége a bűnöző személyiségi jogai ellenére is a közösség egészét védelmeznie.
A magyar liberalizmus képtelennek bizonyult arra, hogy választóvonalat húzzon az egyén korlátlan szabadsága, érzékenysége, védelme és a közösségi érdek közé. Mi több, a személyes szabadság védelme érdekében kimondottan közösségellenes törvényeket és szabályokat hozott, olyanokat, amelyek valami fals és valóságtó elrugaszkodott önmegvalósítás-centrikus, egyénközpontú ideológia beteg termékei. Még azt is megakadályozta ez a sánta liberalizmus, hogy a közösség által elvárt szabályok mibenlétéről, közös normáinkról, egy-egy csoporttal szemben elvárt viselkedési kódexekről komoly vita alakuljon ki, mert egy ilyen vita, liberális barátaink szerint óhatatlanul a szabályozás irányába mutat, s mint ilyen, szemben áll a termékeny egyéni szabadság eszméivel. Pedig legyen szó cigányságról, szülői létről, gyermekvállalásról, pedagógusokról, holokauszt-lobbiról, bankrendszerről, vagy politikai aktivitásról, joggal elvárható, hogy világos normák alapján legyen eldönthető: te, barátom a közösség javára, vagy mindannyiunk élősködőjeként létezel-e közöttünk. Joggal elvárható, hogy a normaszegés ne maradjon következmények nélkül, mi több, talán még az is elvárható, hogy a közösségért legderekasabban kiállókat, a mindannyiunk javáért áldozatot hozókat jutalmazza a társadalom. Például úgy, ahogyan a kialakuló, új nyugdíjrendszer premizálja a több gyermeket tisztességgel felnevelő szülőket.
A nyakló nélküli liberalizmussal szemben komoly érv közösségi létünk ténye. Elképzelhetetlen, hogy fennmaradjon egy olyan társadalom, amelyben az egyéni szabadság felülírja a közösség érdekeit. Pontosabban ez csak úgy elképzelhető, ha a közösség nevében egy nyílt vagy rejtett hatalom, egy liberális diktatúra, vagy egy befolyásos gazdasági elit hozza meg a közösség egészét érintő döntéseket. Az egyén liberális szabadsága a közösség elnyomásával kell, hogy karöltve járjon.

Munka és morál
És végezetül ejtenem kell néhány szót a munka alapú társadalomról is. Az ugyan tény, hogy az orbáni idea nem tűnik korszerű eszmének, hiszen mostanában inkább tudás alapú társadalomról szeret beszélni a világ, ha a jövőbe tekint, de talán Orbán nem véletlenül ragaszkodik ehhez a szófordulathoz. Nyilván pontosan tudja, hogy a munka önmagában értelmetlen, s különösen nem teremt versenyképes országot, ha elfelejtik összekötni a tudással. Mégsem beszél a tudásról, mégis csak a munkáról beszél. Nyilván szándékosan teszi. Az is kiderült Orbán Tusnádfürdőn elhangzott szavaiból, meg számos korábbi nyilatkozatából, hogy számára a munka alapú társadalom leginkább a jóléti társadalom alternatívája.
Ebben a keretrendszerben azonban a munka társadalma korántsem annyira irtóztató, mint abban a közegben, amelybe az ellenzéki elemzők teszik. Ebben az összefüggésben a munka elsősorban egy normarendszer része. Mindegy, hogy fizikai, szellemi munka, mindegy, hogy mekkora tudás áll mögötte, a munka itt becsület dolga.
Másfelől a munka ebben az összefüggésben az egyéni hasznosság fokmérője. Sokan megírták már, hogy a munkanélküliség legszörnyűbb vonatkozása nem a pénztelenség, hanem a fölségesség. Nincs deprimálóbb, nyomasztóbb, elkeserítőbb érzés az egyén számára, mint az, ha úgy érzi, létezése üres, tartalmatlan, munkájára, hozzájárulására nem tart igényt a közösség. S ebben a tekintetben Orbán munka alapú társadalma megint csak szembefordulás a liberális önmegvalósítással, amelyben az egyén önérték. Itt nem az. Itt az egyén akkor értékes, ha a közösségre vonatkoztatva érték, ha hasznos tagja társadalmának.
És természetesen a munka alapú társadalom jelentheti egy olyan modellt is, amelyben a közösségi ellátások, a nyugdíj, az egészségbiztosítás, de akár még a jogbiztonság is csak annak jár, aki a munkával kapcsolatos normához igazodik, aki dolgozik ereje és tehetsége szerint.

Rémületes világ?
Ha van jövőkép, ami kibontakozik Orbán beszédéből, akkor az egy közösségi létre épülő, az egyéni életben szabadelvű, de minden alkalommal, amikor az egyén és a közösség viszonya felmerül, a közösség érdekében normákat szabó világ ez, olyan világ, amelyben az elsődleges érték, az elsődleges szabály és az alapvető norma az, hogy mindenki végezzen valami hasznos, mindannyiunk életét jobbá, szebbé, élhetőbbé tevő munkát.
Ha ez riasztó, hát riadjanak meg tőle, azok, akik segélyből élnek, akik gyermekvállalás helyett a magasabb életszínvonalat választották, s most csodálkoznak, hogy nincsen, aki megfizesse nyugdíjukat, akik kedvelik, ha homeopátiás hazugsággal kezelik nagyon is valós betegségeiket, akik örömmel figyelik a hosszas és eredménytelen jogi eljárásokat olyankor is, amikor két tekintélyes pofon jó útra téríthetné az ifjú bűnözőt. Riadjanak meg tőle a komprádorburzsoázia bérencei, a hazug történelmi mítoszok hívei, az önmegvalósítás kufárjai, a globális világrend tragédiáinak fel nem ismerői!
Én nem tartom rémisztőnek ezt a világot.