Pistike utál iskolába járni. Pistike igen okos fiúcska, s mint ilyen, nem szereti az iskolát. Normális gyerek – mint az köztudott – nem kedveli az iskola kényszerintézményét. Megjegyzem, a normális tanár sem kedveli. Igaz, – de ezt valóban csak zárójelben teszem hozzá – normális tanár sokkal kevesebb van, mint normális diák. Így a tantestület tagjainak többsége csak ritkán lóg a suliból. Ráadásul e ritka napokon is olyan körülményekre hivatkozik, amiket akár maga is elhihet, ha feltétlenül szüksége volna arra, hogy megnyugtassa lelkiismeretét… Ezzel szemben a tanulóifjúság jelentős része, ha teheti, őrömmel űzi az iskolakerülés ősi és nemes sportját.
A mai napon, Pistike számára különös konstellációt hoztak létre a csillagok. Az hagyján, hogy a szökőnap, s a mögötte meghúzódó zavaros csillagászati magyarázat eleve rejtélyessé tette kis barátunk számára február huszonkilencedikének dátumát, mást is tartogatott ez a hétfő.
– Holnap nem mész iskolába – szólt anya fiának, mikor vasárnap este haza ért a Várkert Bazár előtt tartott tüntetésről, a sarokba támasztotta a maga rímelte „Demokrata maradok, Orbántól kiütést kapok” feliratú – mint kiderült, a tüntetésen kevéssé népszerű – táblát, és elégedetten rogyott le a tévé elé. Úgy érezte ma is tett valamit a demokráciáért. Történelmet írt. És hétfőn is történelmet ír.
– Holnap nem mész iskolába, Pityu! – ismételte meg.
Az ifjú manipulátor –, aki éppen el akarta mondani, milyen komoly fejfájás fogja gyötörni holnap, hiszen frontérzékeny, s mostanában úgy kóvályognak a frontok mifelénk, mint a migránsok a görög hegyek között – döbbent zavarral bámult közéleti küzdelmek harcaiban megfáradt anyjára.
A gyermek világképe egy rövid anyai mondat alatt semmivé lett. A létezés racionális alapjai, az oksági összefüggések szerint megálló, ésszel felfogható, szándékkal és a meggyőzés hasznos eszköztárával befolyásolható világ elvesztette kereteit. Cseppfolyóssá vált, mint Sartre, Camus, Kirkegaard és az összes egzisztencialista szenvedésteli közege. Pistike megélte a „belévetettség” állapotát, és sajnos nem rendelkezett az önkifejezésnek azzal a nyelvi gazdagságával, amelynek segítségével feloldhatta volna az „ittlét abszurditásának” problémakörét.
Rendelkezett azonban okostelefonnal és internetkapcsolattal, és mivel korántsem volt annyira ostoba, hogy belenyugodjon az értelmetlen káosz tomboló riadalmába, rövid kutatás után a következőket derítette ki.
1. Az idei február 29. nem csupán egy szokásos szökőnap, de egyúttal a „Nem leszek suliban” nap is.
2. A haverjai sem mennek iskolába.
3. A tanárok jelentős része örül annak, hogy a gyerekek egy része nem megy iskolába. (Pistike nem tudta, hogy a tanárok jelentős része azt se bánná, ha soha többé egyetlen gyerek sem menne iskolába, de ezt most ne nyissuk ki. )
4. Az otthon maradó haverok szülei többnyire maguk kezdeményezték az otthon maradást.
Pistike okos fiú volt. Az összeszedett tényekből, kétségtelenül mintaszerű szillogizmusok rövid sorával a következő konklúziókat szűrte le.
1. A többiek utálják az iskolát. (Mondjuk, ezt eddig is tudta.)
2. Anya utálja az iskolát. (Ez meglepte.)
3. A többiek anyja is utálja az iskolát. (Ezek után ezen már nem csodálkozott.)
4. A tanárok egy része is utálja az iskolát. (Mondjuk, ezt is sejtette, de még magának sem merte bevallani.)
Mindezektől függetlenül – mert Pistike, mondom, okos gyerek volt – még utána is guglizott az ügynek, és így kiegészíthette frissen összegereblyézett tudását egy fontos információval, nevezetesen azzal, hogy az iskola, az oktatásügy, a tankönyvek, a tantervek (Ez meglepte, mert eddig nem derült ki számára, hogy a tanítás tervszerűen folyna…) mind-mind egy rakás szerencsétlenség, legjobb lenne felszántani az egészet, és sóval behinteni a helyét.
Ezzel lényegileg egyet értett.
De Pistike – mert okos fiú volt – mindezeken elgondolkozott. Emígyen: „Ha az iskola, úgy, ahogy van semmit nem ér, ha szüleim és tanáraim is utálják az iskolát, ha tudják – hiszen többször kinyilvánítottam – hogy én is utálom az iskolát, továbbá, ha valamennyi diák, tanár és szülő, utálja az iskolát, akkor tulajdonképpen miért kell oda járnia mégis minden nap, minden gyereknek?”
Végül Jocóka –, akit le akart hívni focizni, de kiderült, ő azok közé tartozik, akik mindezek dacára mennek iskolába – oldotta meg Pistike nagy kérdését: miért is létezik egyáltalán iskola.
A revelatív telefonos párbeszéd így hangzott:
– Jössz focizni?
– Nem, suliba kell mennem.
– Hogyhogy?
– Anyám azt mondta, nincs, aki vigyázzon rám. Valahol lennem kell…
Ti mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…
