Szomorúan tapasztaltam, hogy a feltűnően merész, szórakoztatóan retro hangulatú, a hetvenes-nyolcvanas évek erotikus nyarait idéző CBA-reklám eltűnt a nyilvánosság elől. A cég megrémült a feminista lobbi erőteljes nyomását tapasztalva, visszavonta hirdetését, s meghunyászkodva kért elnézést mindazoktól, akiket megbántott.
Pedig akiket megbántott nem fognak neki megbocsájtani. A CBA-reklám ugyan bárgyú és giccses, de olyan időket élünk, amikor a bárgyú és giccses dolgokat populáris üzenetnek hívják és mint ilyenek a hétköznapi józanságot képviselik, szemben azzal az elitista bolondkarnevállal, amit a globalitás urai normalitásként próbálnak lenyomni a torkunkon. Adott esetben egészséges elutasítása mindannak, ami korunkat mételyezi: genderfluiditásnak, metoo-idiotizmusnak, politikai korrektségnek, hiperfeminista öröm-tagadásnak.

Boldog jóléti erotománia
Én már a nyolcvanas években sem értetem, mi a baj a „nők tárgyiasításával”. Akkoriban jelentek meg nálunk átütő erővel az erotikus reklámok, akkor vált Magyarországon is lehetségesé, hogy aligöltözött, vagy egyáltalán nem öltözött lányok szexuális összefüggésekben (is) értelmezhető mímusokkal, gesztusokkal hirdessenek mindent, amit csak lehetett.
(Igaz, az ügynek volt néhány kártyanaptárban, illetve Rakéta-címlapon manifesztálódott előzménye, de a kártyanaptár-korszakban e jelenségek kritikája nem kapott teret. Úgy értem, az emberi elmékben. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a szép nők látványával valami baj lenne, hacsak nem a szocializmus korai-nyárspolgári éveiből itt rekedt erénycsőszöknek, akik azt hirdették: „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!”)
A nyolcvanas évek nyitottsága azonban elhozta a boldog jóléti erotománia boldogtalan kritikáját is, begyűrűzött Magyarországra a Nyugaton akkor már javában hülyeségeket beszélő feminista arrogancia sokrétű ágenciája: a „nők tárgyiasításának” szocio-, pszicho- és mindenféle egyéb -lógia szerinti veszedelmes átokformulája. Ezek nyomán pedig olyasmiben kellett volna bűnösnek találnunk magunkat, amit szórakoztatónak, érdekesnek és viccesnek látunk. Amikor a magyarázatok során kiderült, hogy ezek a reklámok a „legalantasabb ösztöneinkre” hatnak, akkor egyúttal azt a meglepő állítást is el kellett fogadnunk, hogy vannak alantas, sőt legalantasabbak ösztöneink, melyek nemcsak szégyenletesek, de nőellenesek is, azaz elnyomóak, férfisoviniszták, stb.

Ha vannak nemi szerepek…
Most a bikinis, spriccelgetős, jégkémmajszolós CBA-reklám nyomán újra ránkborult a nemiségtagadó szüfrazsettek szomorú panaszáradata, metoo-hangulatú fenyegetőzése. „A reklámfilm arcon csapásként éri a nőket” – írja a Femina.hu. „Szexista”, „megalázó”, „negatív”, „sértő és önbizalomromboló” – sorolja a jelzőket a szerző, majd így foglalja össze a maga tévképzeteit: a reklám „a nőket szexuális tárgyként állította be, akiknek nincs más dolguk, csak bevásárolni, vetkőzni, és a lehető legerotikusabban viselkedni azért, hogy lenyűgözzék a férfiakat”.
Azon túl, hogy az ominózus CBA-reklám valóban nem hordoz filozófiai mélységű üzeneteket, természetesen azt sem képviseli, amit sértett feministánk látni vél. Ide másolok még pár mondatot, hogy legyen min mosolyognunk. „A reklám a felnőtteknek azt sugallta, hogy a nők akkor igazán értékesek, ha nincs rajtuk sok ruha, és leginkább csak a vásárlásban vagy a szexisségben igazán jók. Persze, mindez egyébként csak akkor igaz, ha vékonyak, fiatalok és vonzók. A társadalmi nemi szerepeket még inkább felerősítette, az egyenjogúságot, vagyis az arra irányuló törekvéseket pedig semmibe vette, sőt hátramozdította. A férfiak egy részében ráadásul megszilárdította azt a felfogást, hogy a nők az ő vágyaik kielégítését szolgáló szexuális tárgyak, és nyugodtan így kezelhetik őket.”
Sok hasonló bárgyúságot ír cikkében Váradi Melinda, akiről egyébként elismerő szavakat is kell szólnunk: kiválóan megtanulta és szükség esetén szemlátomást kreatív módon tudja variálni a hardcore feminizmus toposzgyűjteményét.
Árulkodó a cikk talán leggonoszabb mondata: a hirdetés „a társadalmi nemi szerepeket még inkább felerősítette, az egyenjogúságot, vagyis az arra irányuló törekvéseket pedig semmibe vette, sőt hátramozdította.” Miközben az első tagmondat, a gender-gondolkodásnak megfelelve, olyasmit tart problémának, ami nyilvánvalóan nem probléma (Vannak nemi szerepek.), a második tagmondatban e ténnyel hozza összefüggésbe az amúgy valóban létező férfi-nő egyenlőtlenséget. Azaz – állítja a szerző –, ha vannak nemi szerepek, csökken az egyenlőség.
Hogy az állítás abszurditására fény derüljön, lássuk kicsit közelebbről a nemiséget!

Fiatalság-életöröm
Miért sugallná azt a bikiniben vásárolgató lányok látványa, hogy „a nők akkor igazán értékesek, ha nincs rajtuk sok ruha?” Miért kellene azt gondolnunk, egy ilyen spot láttán, hogy a nők csak „a vásárlásban vagy a szexisségben jók?” Vagy, hogy kizárólag a fiatal és vékony nők értékesek?
Ilyen üzenetei nincsenek a reklámnak.
Egy nyári – vélhetően üdülőhelyi üzletben – nem egyszer fordulnak meg fürdőruhás vásárlók, akik között egyébként mindenféle értékes emberek, tanárok, orvosok, vámügyintézők is akadnak. Ám az magától értetődik, hogy esztétikai élményt – akár a férfiak, akár a nők számára – csak a fiatal és szép nők (és férfiak) jelentenek. Bármennyire sajnos ez a csúnyácskább feministák számra. A szép emberek minden szempontból előnyben vannak a rútakkal szemben, az okosak a butákkal szemben, az egészségesek a betegekkel szemben, a fiatalok az öregekkel szemben, a heteroszexuálisok a homoszexuálisokkal szemben, a gazdagok a szegényekkel szemben, a vonzók a taszítókkal szemben. Lehet e tények ellen ágálni, de a valóság tagadása a gender-tanszékeken és a feminista folyóiratokon kívül nem igazán kifizetődő.
A reklám a feminista értelmezéssel szemben a fiatalság-életöröm (szex, móka, hancúrozás, közösség, buli, szórakozás) élménycsomagját igyekszik összekötni a CBA-ban való vásárlás (amúgy nem túl érdekes) eseményével. Hogy ezt ügyesen vagy ügyetlenül, ízlésesen vagy ízléstelenül teszi, annak a szempontunkból nincs jelentősége. Viszont kétségtelenül olyasmi, amit már a nyolcvanas évek óta „a nők eltárgyiasításának”, újabban meg „szexizmusnak” is neveznek. A reklám „a férfiak egy részében … megszilárdította azt a felfogást, hogy a nők az ő vágyaik kielégítését szolgáló szexuális tárgyak, és nyugodtan így kezelhetik őket” – hirdeti szerzőnk a nőpolitika vaskos dogmáját.

A nemiség mélyén
Ezek a fogalmak hamis világképet tükröznek, olyasféle kategóriák, mint a fajvédők fejében a „rasszhigiénia” vagy az asztrológus számára a „házak”, „jegyek”, „aszcendensek”: csak akkor jelentenek valamit, ha előzetesen már elfogadtuk azt az értelmezési keretet, amiben értelmet nyernek.
A szentimentális nőpolitikai felfogással szemben a tudományos tapasztalat azt mutatja, hogy a nemiség mélyén meglehetősen személytelen késztetések lappanganak. Az ember – és sok más, hozzánk hasonlóan erős szexuális drive-val rendelkező lény – megdöbbentően gazdag fantáziával avatja szexuális partnerré élő és élettelen környezetét. Akinek van kan kutyája, az olykor bizonyára meglepődik, mi-mindenre nem veti rá magát a blöki. Aki jártas az archaikus kultúrákban, az ugyancsak csodálkozhat, milyen gátlástalan őszinteséggel beszélnek a mítoszok a tárgyakkal, állatokkal, vagy akár holttestekkel létesített aktusokról. A viktoriánus prüdéria persze szívesen utalja a szimbólumalkotás tárgykörélbe az efféle históriákat, de a még ma is élő, megdöbbentő hagyományok elárulják, hogy semmi jelképes nincs e történetekben. És végül, ha már a kártyanaptárok felidézésével kezdtem, hadd említsem meg az egykori Magyar Ifjúság felvilágosító rovatát, ahol a lehető legmeglepőbb ötletekkel ostromolták az útkereső kamaszok a türelmesen válaszolgató Veres Pál doktor urat.
Tegyük hozzá ehhez a csomaghoz azt a másik körülményt, hogy szexelni nagyon sokféle okból lehet. A partner szeretete, megbecsülése, az ő öröme, igénye – egyszóval mindaz, amiben a partner személyessége számít – a lehetséges aktus-indokoknak csak nagyon kicsi szeletét foglalja el. Ezzel szemben a stresszoldás, a kíváncsiság, a szórakozás-unaloműzés, az anyagi vagy társadalmi előny, az identitás-építés, a közösségalkotás, vagy akár hagyományőrzés okán és még ki tudja mennyi féle-fajta indok alapján létrejövő nemi kapcsolatban sokszor semmiféle szerepet nem játszik a partner kiléte, pláne nem személyisége.
A nők (vagy férfiak) „eltárgyiasítása” ilyetén már fogalmi szinten is hamis felvetésnek mondható. Úgy kelt bűntudatot a férfitársadalomban, hogy mögötte semmi bűnös nincs. Ami mögötte van, az egy meglehetősen ködös idea, amely a romantika bárgyú érzelgősségének ábrándos szövetéből alkotta meg az emberpár kapcsolatának éteri eszményét.

Szex a környezetben
Hasonlóan kifordult fogalom a „szexizmus”. Az egészséges ember, kivált az egészséges fiatalember (férfi és nő egyaránt) szexista: mindig, minden körülmények között és minden lehetséges partnert tekintve a nemiségen jár az esze. Aki nem így cselekszik, azt nem olyasvalakinek kell tekintenünk, mint aki érett moralitással rendelkezik, hanem inkább betegnek, öregnek, hormonzavarokkal vagy mentális problémákkal küzdő szerencsétlennek.
Az érett ember természetesen tudja uralni indulati életét, de sem tagadni, sem elfojtani nem akarja. A környezet feltérképezése lehetséges nemi partnerek után kutatva nem szexualizálása a világnak, hanem természetes alkalmazkodási folyamat, amelyben a sokféle okból és sokféle partnerrel létesíthető kapcsolat lehetőségeit vesszük tudomásul.
Ha egy reklám úgy jelenik meg ebben a környezetben, hogy szexuális vonatkozásokkal ruház föl szexuális felhívó jegyekkel nem rendelkező elemeket (hancúrozó bikinis lányokkal népszerűsíti az üzletláncot), az persze meghökkentő, de morálisan nem kifogásolható. Főképp akkor nem, ha a nemi eredetű érdeklődés kiváltására olyan – von haus aus pont erre szolgáló – elemeket használ, mint amilyen a fiatal női (férfi) test.

Téveszmék
Az ilyen reklámok, ahogyan a CBA-filmje, vagy a hetvenes évek kártyanaptárai a szexualitás szórakoztató jellegét emelik ki, s azt igyekeznek összekapcsolni a reklámozott áruval, szolgáltatással. Nincs ebben semmi megalázó a nőkre nézve. Csak az a tény van benne, hogy a nemiséggel személytelenül is tudjuk szórakoztatni egymást (vagy magunkat).
A valóság ilyesféle felmutatása végső soron csak akkor sértő, ha ütközik azzal a téveszmével, amit a szerelmes-romantikus szappanoperák és ponyvaregények, a genderszemlélet alapján álló nőpolitika, esetleg a beauvoiri feminizmus képvisel férfiak és nők kapcsolatáról. És akkor érdemes miatta erőteljes felháborodást mímelni, ha az államtól meg a társadalmi szereplőktől, (például a CBA-tól) elvárják, hogy ültessék át a valóságba embernemesítő téveseszméiket.
De hát mi, józan konzervatívok már vagy három évszázada feltettük az ilyen aktivistáknak a felvilágosodás nagy kérdését: miért éppen a ti rögeszméiteket kellene tiszteletben tartani? Miért nem a muszlimokét, a kommunistákét, vagy az emberevőkét?