Az Országgyűlés döntése értelmében 2001-től minden évben április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját. Azaz ma. A kormány megalakulásának zaja persze elnyomja a megemlékezést, de a magam részéről mostanában nagyon unom a politikát…
Holokausztozzunk inkább egy kicsit! Mert a holokauszt emléknapoknál kevés rettenetesebb dolgot tudok elképzelni. Hazug, álságos, szemforgató, beteges rendezvények ezek! És én még csak nem is hiszek az összeesküvés-elméletekben. Azt sem gondolom, hogy a legnagyobb baj a holokauszt-üzlettel, vagy a perverz üldözött-identitással volna. Még kevésbé tartom magam holokauszttagadónak, vagy olyasvalakinek, aki szerint a zsidók megérdemelték volna a sorsukat.
Mégis, ki nem állhatom ezeket az emléknapokat. Mondhatnám: holokauszt-emléknap- tagadó vagyok. Mindjárt le is írom, miért.
Mi vezetett a gyilkoláshoz?
A holokauszt-emléképítmény legnagyobb baja talán az, hogy végzetesen összemossa az egymással össze nem függő dolgokat.
Egy baráti társaságban egyszer arról beszélgettünk, visszatérhet-e a díszmagyar. A társaság zsidó tagja azzal vetett véget a kedélyes témának, hogy: előbb a díszmagyar, aztán jön a Dávid-csillag…
Istenem, mekkora hülyeség! Istenem, milyen mély neurózis! Istenem, mennyi szorongás!
Szeretném leszögezni: a holokauszthoz felé nem mutat sem a díszmagyar, sem a Horthy-rendszer eredményeinek elismerése, de még csak az antiszemitizmus sem, mi több, még a zsidótörvények sem.
Az, hogy megkülönböztetik, korlátozzák, gettókba kényszerítik a zsidóságot, vagy bármilyen kisebbséget, noha természetesen elfogadhatatlan, mégsem vezet feltétlenül az üldözöttek meggyilkolásához. Igaz a történelem során nagyon sok esetben vezettek e korlátozások gyilkos pogromokhoz, és az is igaz, hogy mindez megkönnyíti a nagyüzemi népirtás kivitelezését, de a holokauszt borzalmainak csupán vékony mellékszálát alkotják ezek a szörnyű folyamatok.
A köztudatban élő vélekedésekkel szemben az igazság az, hogy a népirtás javarésze nem a megsemmisítő táborokban zajlott, hanem közvetlenül a kelti front mögött, ahol a sonderkommandók – nem egyszer a helyi lakosság hathatós támogatásával - halomra lőtték a zsidókat, kommunistákat és más nem kívánatos elemeket. Ezeken a területeken a gyilkolást nem előzte meg semmiféle megkülönböztetés. Ha spontánnak nem is nevezhetők ezek a gyilkosságok, azért ekkor még messze állt a népirtás attól a szervezettségtől, ahova néhány hónapon belül eljutott.
Sőt - és ezzel lényegi ponthoz érkeztünk – a szervezett, megsemmisítő-táborokban zajló holokauszthoz éppen az vezetett, hogy a front mögött zajló mészárlással kapcsolatban komoly problémákba ütközött a náci vezetés. Mind a lakosság, mind a megszálló hadsereg állományának többsége elfogadhatatlannak tekintette a tömeges kivégzéseket, ezért Hitler és szűk környezete úgy döntött, elrejti a népirtást a biztosan felháborodó és esetleg tiltakozó be nem avatottak elől, és zárt, sőt álcázott táborokban folytatja azt.
Mindez azt jelenti, hogy Hitler és bűntársai eredetileg a háborús zűrzavar és a háborúval együtt járó pusztulás fedezete alatt próbálták meg kiirtani a zsidóságot, s csak később döbbentek rá arra, hogy a legképtelenebb háborús őrület sem álcázza eléggé a népirtás szörnyűségeit.
Azaz a holokauszthoz a szabadjára engedett háborús indulatok adták meg a kezdő lökést, és a náci diktatúra belső logikája – a vezér tévedhetetlenségébe vetett hit, a parancsuralmi rendszer, az ellenkezés lehetőségének elfojtása, na meg persze a hivatalossá vált fajelmélet - vezetett oda, hogy a halálkommandók szerepét a gázkamrák vették át.
Kik voltak a gyilkosok?
A holokauszt-építmény hasonló összemosó hamissága az, hogy mindenkit bűnösnek, de legalább is cinkosnak tekint, aki bármilyen módon is kollaborált, vagy akár csak egyetértett a náci rezsimekkel, netán ma szimpatizál a náci eszmékkel. A megemlékezések szónokai hajlamosak arra, hogy felelőssé tegyenek korokat, nemzeteket azokért a borzalmakért, melyeket a zsidóság elszenvedett, pedig a felelősség ilyen kiterjesztése kétségtelenül hamis.
Simon Wiesenthal , a legismertebb nácivadász, éppen e a hamisság ellen küzdött egész életében. Úgy vélte a holokauszt felelőseinek felkutatására, és bíróság elé állítására nem azért van szükség, hogy bosszút álljon a világ az embertelenségekért, hanem azért, hogy kimutatható legyen a személyes felelősség. Hiszen az NSDAP-tag müncheni cipész, vagy a nyilas őrvezető soproni házmester az esetek többségében semmit nem tudott arról, milyen sors vár a zsidóságra. A gyilkosságokra azonban néhányan parancsot adtak, mások pedig végrehajtották ezeket. Nos, ők és csakis ők a felelősek a holokausztért. Senki más.
Kiket gyilkoltak meg?
Van egy belső ellentmondása is a holokauszt-építménynek. Erre akkor döbbentem rá, amikor utána olvasva megtudtam, hogy semmi biztosat nem lehet tudni arról, végül is hány zsidót öltek meg a népirtás során. Mégpedig azért nem, mert a háború lezárultával megszűnt az emberek faji, vallási, etnikai stb. megkülönböztetése. Így az áldozatok között is elég nehéz azt kutatni, ki volt zsidó és ki nem. Az kimutatható, hogy ki halt meg a fronton, ki lett a bombázások áldozata, kik pusztultak el a munkaszolgálat során, kit végeztek ki haláltáborokban, és kiket lőttek a Dunába, de hogy ezek közül ki volt zsidó és ki nem, arra nézve csak becslések vannak.
De – és ez ismét nagyon lényeges – ha elutasítjuk az emberek megkülönböztetését, akkor ezt a halálban is el kell utasítanunk. Becsületes ember nem tartja számon senki zsidóságát. Sem az élőkét, sem a holtakét. És számomra ez a holokauszt-építmény legbántóbb vonása.
Hát hogy jön ahhoz bárki is, hogy kisajátítsa az én halottaimat. A világháború alatt meghalt és meggyilkolt magyarok számomra magyarok voltak, függetlenül attól, hogy akkoriban megkülönböztették őket valami ostoba ideológia alapján. Én, és a modern világ nem ismer ember és ember között különbséget.
Ha sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: a holokauszt-építmény egy rasszista ideológia, a zsidóságnak nincsenek halottai, mert ez a megkülönböztetés a szabad világban érvénytelen.
Kikre kell emlékezni?
Végezetül el kell mondanom azt is, hogy a holokauszt-építmény súlyos hibájának tartom az áldozat-centrikusságot. Áldozatnak lenni nem jó és a legkevésbé sem emlékezetes dolog.
Ha én zsidó lennék, semmiképpen sem akarnék magamra venni egy ilyen borzalmas emléket. Kézzel-lábbal tiltakoznék a sok egyforma holokauszt-megemlékezés ellen. Mert rettenetes, beteges és megnyomorító gondolatnak tartanám azt, hogy én egy olyan népnek a tagja vagyok, amelyet, mint a barmot, vágóhídra lehet vinni.
Ha már a zsidóság rettenetes sorsáról kerülne szó, sokkal inkább megemlékeznék a varsói gettólázadásról vagy a sobibori felkelésről. Vagy megemlékeznék azokról az Igazakról, akik mentették a zsidókat, megemlékeznék Kéthly Annáról, ,,az egyetlen férfiről a magyar parlamentben”, aki elutasította a zsidótörvényeket, a bolgár kormányról, amely a náci csatlósok közül egyedüliként tagadta meg a zsidók deportálását, netán Horthyról, aki megtiltotta a budapesti zsidók összegyűjtését és elszállítását, de semmiképp sem emlékeznék meg magáról a népirtásról. Mi értelme van annak?
