Holnapra megforgatjuk…
A hazai rendszerkritika 3. rész
Egyre több közgazdász, elemző, szakértő veti föl, hogy a világgazdaságban tomboló válság-cunami nem a kapitalista rendszer működésével együtt járó, és szinte természetes ciklikus krízis, hanem valami gyökeresen új, nyomasztóan elhúzódó, túlságosan sok irányba ható, és mindezekkel együtt borzasztó nehezen értelmezhető mélyrepülés. Még azt is fölvetik néhányan – például Daniel Alpert és Nouriel Roubini, két nemzetközi hírű közgazdász –, hogy ez a válság a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti. Azaz elképzelhető, hogy abban a válságban, amit megélni vagyunk kénytelenek, a tőkés gazdaság újabb nagy átalakulását tapasztalhatjuk meg. Ám mielőtt ismételten félreértenék olvasóim ezeket a szavakat, sürgősen ide írom: nem gondolom, hogy temetni kellene a kapitalizmust. Az azonban igenis elképzelhető, sőt, egészen biztos, hogy változóban van. Ugyanis mindig minden változik. A kapitalizmus is. A szabad verseny, a monopolkapitalizmus, az imperializmus és sok egyéb után most a globalizáció korszakát éljük, de nyilván ez sem fog örökké tartani. Így valóbban jó esély van arra, hogy néhány évtized múlva gyökeresen más logika mentén szerveződik a társadalom.
Ebben az összefüggésben pedig nem pusztán érdekes, de nagyon is fontos kérdés, hogy miképpen viszonyul a hazai közélet az alternatív megoldásokhoz, az útkereső eszmékhez, a legújabb gazdaságpolitikai tendenciákhoz. E tekintetben – meglepő módon – lényegesen jobban állunk, mint sejtenénk.
E sorozat a rendszerkritikus eszmék szellemében járja körül a hazai kezdeményezéseket. A Matolcsy féle „unortodox” gazdaságpolitika és a Jobbik tragédiája után, lássuk, lehet-e más a politika!
Lappangó forradalom
A napokban a Népszabadság komoly feddésben részesítette az LMP-t. Arról szó sem lehet – írta Révész Sándor a Jobbik a jobbik? című írásában –, hogy a honi fasiszta bandával bármiféle ügyben, bárki, bármikor összefogjon. „A Jobbik az állampolgári egyenjogúság brutális tagadásának, a rasszizmus intézményesítésének, a cigányok, a zsidók, az ateisták, a liberálisok, a szocialisták elleni vad uszítás pártja… Ha az LMP ebben a Jobbikban nem ismeri föl a neonácik pártját vagy a neonáciságot nem tartja a politikai együttműködést kizáró körülménynek, akkor hogyan számítsunk rá a magyar demokrácia védelmében?!” Az LMP tehát legyen szíves szépen beállni a megújult hazafias népfrontba és lépjen föl az a szocialistákkal, a gyurcsányistákkal, és a többi baloldali csoporttal együtt a fenyegető fasiszta veszély ellen.
Szoci… szoci… Szocialista?
Az arrogáns és bődületesen ostoba kifakadást az LMP helyében a leghatározottabban utasítanám vissza, és sürgősen rámutatnék arra, hogy szerencsétlen Népszabadságnak, Révész úrnak, és az összes hozzá hasonló őskövületnek semmit sem sikerült tanulnia az elmúlt két emberöltő során… De most nem erről akarok írni. Valójában ugyanis nem az a kérdés, hogy a baloldal miképpen próbálja a saját aklába terelgetni az LMP-t. Az igazi kérdés az, hogy miként foganhatott meg ilyen képtelen ötlet ezeknek a brontoszauruszok a sekélyes elméjében.
Persze mélyebb gondolkodók is eljátszadoznak olykor hasonló ötletekkel. Azt írta a minap Török Gábor, hogy „a Jobbik és az LMP előtt is óriási lehetőség áll. Mi lenne, ha a "Jobbik az olasz Fini pártjának útját követné, újszerűségét és radikalizmusát megőrizve konszolidálódna, az LMP pedig felismerné, hogy nem elhúzódni kell az MSZP-től, hanem okosan és erőt mutatva rátámadni. A Jobbik „új jobboldalnak”, az LMP „új baloldalnak” nevezné magát, ezzel is jelezve, hogy kettős harcra készül (egyrészt a régivel a saját oldalon, másrészt a másik oldallal), egyértelműen deklarálva, hogy nem együttműködni akarnak a régiekkel, hanem legyőzni, meghaladni, kiszorítani akarják őket. Nem félnének attól, hogy támadjanak: nem keresnének a maiak által parlagon hagyott, lefedetlen, de sokkal kisebb hozamot biztosító helyeket (szélsőjobb, zöldpárt), hanem bejelentenék igényüket a vezető szerepre. Ahogy a korábban liberális Fidesz tette ezt 1994 után a régi jobboldallal, megérezve, kihasználva a lehetőséget.”
És van is valami abban, amit Török Gábor ír. Az LMP ugyanis kísértetiesen hasonlít a hajdani Fideszre. Afféle elvált szülők gyermeke: mélyen demokrata, igen liberális, elég zöld, meglehetősen hagyománytisztelő és némiképp szoci… szoci… Szocialista? Szociáldemokrata? Szociálliberális? Hát nem is tudom. Talán annyira nem is szoci. Annyira semmiképpen sem, hogy átvegye az MSZP, és utódpártjai helyét a baloldalon. Az a szavazóbázis, amelyik itt még fellelhető, pontosabban felkutatható, nem az LMP bázisa. Ha megfeszül, akkor sem az.
A rendszer maga
Az LMP a felületes szemlélő számára valóban baloldali pártnak tűnik. Széles látóterű, européer mozgalom. Törekvéseiben egy ideális világ képe rajzolódik ki. Egy kiegyensúlyozott, biztonságos, környezetvédő, közösségi, értékteremtő, igazságos és alapvetően élhető világ. Klasszikusan baloldali értékek mentén épülő utópia ez, amelyben a humanitás végre diadalt arat az embertelenség fölött, amelyben az együttműködés legyőzi a kizsákmányolást, amelyben a közös ügyek – a környezet, a jövő, a demokrácia és a jólét – egyértelműen fölényben van az önző, szűklátókörű és rövidtávú egyéni érdekekkel szemben.
Csakhogy e program mögött kell lennie valami másnak is, olyasvalaminek, ami teljességgel hiányzik a mai baloldali pártokból. Bár magam is hiszek abban, hogy a demokrácia ír mindenféle bajunkra, a demokratikus megoldások önmagukban mégsem fogják tudni megváltoztatni a rendszert. A fennálló viszonyok ugyanis éppen azért olyanok, amilyenek, mert ilyen a rendszer maga. Hiába törekszik arra egy párt, egy kormány, az Európai Unió, vagy akár az ENSZ, hogy megóvja a Földet, hogy igazságosabbá tegye a világot, hogy csökkentse a környezet és az ember kizsákmányolását, ha a rendszer alapja éppen a kizsákmányolás, akkor a kísérlete kudarcra van ítélve.
Az újabb tárgyalási fordulóhoz éppen a napokban érkező kiotói egyezmény pontosan tükrözi, miképpen fut zátonyra a jobbító szándék az önző, rövidtávú érdek szikláin. A tervezett nemzetközi összefogás sehogyan sem tudja meggátolni a káros anyag kibocsájtás növekedését, mivel a legfontosabb tárgyaló feleknek elemi érdeke a növekedés, és vele együtt a környezetrombolás. A távlatos következmények elől pedig úgy menekülnek, hogy megpróbálnak a leggazdagabbak közé emelkedni, azok közé, akik majd a szegényekre háríthatják a globális környezeti katasztrófa hatásait. Így működik a rendszer. Ezzel kell szembefordulni.
Az LMP ideológusai alighanem tudják, hogy a közösség összefogása önmagában csak kevéssé korlátozhatja az erősek hatalmát, önzését, kizsákmányoló törekvéseit. Ha az LMP a rendszer alapvető kritikája helyett, csupán hibáit bírálná, ha nem venné észre, hogy ezek a hibának látszó jelenségek valójában nem hibák, hanem a rendszer lényeges elemei, ha nem volna hajlandó szembenézni azzal, hogy a globális struktúrák korrekciója nem számolja fel az elnyomás és kizsákmányolás borzalmas hálózatát, akkor az LMP valóban szembe fordulhatna a Jobbikkal, s összefoghatna a magyarországi baloldallal.
Tudják, amit tudniuk kell
Csakhogy nekem úgy tetszik, a Lehet Más a Politika tagjai pontosan tudják, amit tudniuk kell: A mélyszegénység terjedése, a gazdagok és szegények között növekvő szakadék, a globális környezet kizsákmányolása, a közösségek felbomlása és a vele együtt járó kulturális hanyatlás önmagukban nem megfékezhetőek. Nem hibák. Ezek a globális világ legfontosabb hajtóerői.
Hadd idézzek most egy kicsit bővebben egy érdekes könyvből:
„Annak a döbbenetes globális kizsákmányolásnak nyomán, amelynek mi, európaiak és amerikaiak a haszonélvezői vagyunk, a legbrutálisabb nyomorba taszítjuk a világ szegényeit. Rablógazdálkodásunkkal lehetetlenné tesszük számukra az oktatást, el¬érhetetlenné a kultúrát, megvalósíthatatlanná a közéleti szabadságot, felszámoljuk a hagyományos összetartó erőket adó közösségeket. Amit mi, európaiak és ameri¬kaiak, japánok és ausztrálok ma teszünk a világban, az semmiben sem különbözik a nácik tetteitől és terveitől. A harmadik világ mai valósága semmiben nem kü¬lönbözik a Generalplan Ost valóságától. Pontosan ugyanazt kapják tőlünk Ázsia, Afrika és Latin-Amerika szegényei, mint amit a náciktól kaptak a lengyelek, az oroszok, az ukránok és persze a zsidók. A náci vezetők sokszor idézett, népirtásra buzdító kirohanásai rettenetes valósággá dagadtak. A „neked meg kell halnod, hogy mi élhessünk” jelszava nem veszett ki a világból azáltal, hogy kivégeztük, s megbün¬tettük egy fasiszta rezsim képviselőit. Sőt, éppen a hetvenes, nyolcvanas években, a globális gazdaság és az azt hitelesítő holokauszt-mítosz kialakulásának idején minden korábbinál nagyobb kegyetlenséggel rontott a világra. … A szegénység terjedésének végső oka az, hogy a gazdagok, erőfölényükkel élve, egyenlőtlen küzdelemre kényszerítik a szegényebbeket. A fejlett világ életszínvonala és a nyomorban élő milliárdok életszínvonala – végső soron – egy tőről fakad. Emez csak úgy jöhetett létre és tartható fenn, hogy amaz létrejött és fennmarad. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Az atlanti élet¬színvonal igenlése, elfogadása egyúttal a harmadik világ életszínvonalának elfogadását, jóváhagyását is jelenti. A fejlett világ népei a bennszülötteknek kimondatlanul is gyilkosai.”
(Rácz András: Torkig vagyok a holokauszttal! www.torkigvagyok.hu)
Így az LMP programja, bár látszólag csak egy ábránd arról, hogyan élhetnénk, ha mindenki jó, bölcs, és belátó lenne, valójában súlyos rendszerkritikát is tartalmaz. A naivan idealistának tűnő LMP igencsak racionális párt. Elsősorban rendszerkorrekciót akar, egy ideális világot próbál teremteni a meglévő lehetőségeknek egyébként megfelelően, a fennálló viszonyokat nem megkérdőjelezve, azzal, amije van, ott ahol van, úgy, ahogy lehet. Ám azt valószínűleg minden LMP-s tudja, hogy az az út, amelyen elindult, előbb-utóbb megkerülhetetlenül elvezet a nagy elnyomó és kizsákmányoló rendszerek, a multinacionális erőközpontok, a globális struktúrák, a pénzuralmi oligarchiák kritikájához is.
És ezért téved Révész, a Népszabadság, a Gyurcsány-fanok kicsi, de lelkes csapata, egyszóval az egész hagyományos baloldal az LMP-t illetően. Ez a párt végső soron sokkal közelebb áll a súlyos rendszerkritikához, mint a hagyományos baloldalhoz, s ebben az értelemben közelebb áll a Jobbikhoz, mint akárki gondolná.
Legközelebb nagyjából innen folyatatom, s bemutatom kisebb,
de annál eredetibb rendszerellenes kezdeményezéseket.
A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
