A romantikus mítosz, mely szerint egy ember, esetleg egy nemzedék képes megváltoztatni az ország, a nemzet, a közösség sorsát, egyszerűen nem igaz. A nagy emberek hamis legendája vérbeli XIX. századi ostobaság, amely Magyarországon sajnos ma is meghatározza némely politikai közösség működését. Pedig Szent István királyunk csak egy hataloméhes trónbitorló volt, aki önnön legitimációja érdekében – szakítva az eddigi szimbolikus világgal – újszerű, és akkoriban korszerű jelképek sorával vette körül magát: koronával, kereszttel, megyésispánnal.
A nagy ember kicsinysége
Általában még a legegyszerűbb találmányokra sem igaz a bárgyú nézet, amely valami jeles nagyság nevéhez köti az újdonság megalkotását. A valóságban a neves feltalálók, szinte kivétel nélkül csak továbbfejlesztettek egy-egy már létező eszközt, amely így alkalmassá vált valamire újra, valami másra, valami olyasmire, amire eddig nem használták. Mi több, igen sok olyan lelemény akad, amelyet párhuzamosan, vagy egy-két év különbséggel itt is-ott is megalkotnak. Még az olyan kivételesnek gondolt nagyságok sincsenek egyedül, mint Kolumbusz. Hiszen első útját követően, tőle függetlenül, hárman is kikötöttek Amerika partjainál.
Semmiféle életrevaló újdonság nem születhet meg a magányos ember elméjében. Az újat a kor hozza, az újra a kor válik éretté, az igényli, az várja, az akarja. Az alkotó csak annyit tehet, hogy megfelel erre az igényre.
Hogyan hihetünk hát komolyan Szent István államalapító tetteiben? Még Gézával, azaz az előző nemzedékkel együtt sem lehetett képes arra, hogy megváltoztassa a társadalmat, ha az nem állt volna készen a változásra, ha az nem akarta volna, ha az berzenkedett volna ellene.
Az ország urai
Az állam kialakulása, vagy a társadalom bármiféle átalakulása lassú folyamat. Mire a magyar törzsi-nemzetségi világ feudális állammá lett, jó néhány évszázad eltelt. És igen valószínű, hogy nem is a magyarok játszották ebben a főszerepet, hanem az itt élő, már letelepedett, már lokális feudális rendszerekbe szerveződött szláv, avar, frank és mindenféle egyéb népek, csoportok, maradékok.
A honfoglaló magyarok inkább csak erre a már félig-meddig feudális társadalomra telepedtek rá, annak uraiként, és annak asszimilációs hatásaihoz lassan alkalmazkodva.
Hogy ez a folyamat István idejére vált olyannyira éretté, hogy Vajk nagyúr koronát kérhetett a pápától, nem az ő érdeme. Nem ő formálta az országot a maga képére, legjobb esetben is csak képviselni tudta az átalakuló ország valóságát.
A romantikus álmokkal, a magunk – korszerűnek vélt – képére faragott ország legendájával jó lenne mihamarabb leszámolni. Nem sikerülhet, nem sikerült soha senkinek. A romantikus álom, hogy a társadalom felülről formálható, egyszerűen hamis. És e hamisság, valahányszor az igazság próbája elé került, mindannyiszor vért, szenvedést és könnyeket hozott. S hosszabb távon sem a történelmi emlékezet főáramában, hanem a kultúrtörténet furcsa, perverz gnóm-gyűjteményében kapott csak helyet.
Az ország urainak dolga nem a forradalom, hanem az ügyes alkalmazkodás elősegítése. Ha ezt tette István, nagyra tarthatjuk. Ha ezt tenné bárki, akit a nemzet élére emel sorsa, megbecsülhetnénk. De az erőszakos nemzetvezetők, a forradalmi pátosztól fűtött váteszek, a társadalom átformálására törő próféták, vezérek és hadurak, jobb, ha nem hiszik, hogy ők a történelem urai. A história nem tűr efféle urakat a nyakán.
Változó korban
István korára a magyar társadalom olyan helyzetbe jutott, hogy a politikai vezetésnek lehetősége volt arra, hogy új típusú közmegegyezést hozzon létre. Az évszázadokon keresztül formálódó feudális berendezkedés jogi és anyagi biztonságot nyújtott a társadalom széles rétegeinek. Azoknak is, akik a kalandozások során még hittek abban, hogy a rétegződő, differenciálódó közösségben a nyertesek közé kerülhetnek, s álmaik Augsburg után szertefoszlottak.
Ma azonban a magyar társadalom még nem tart itt. Az új alkotmány, mint új típusú koronázás nem zárt le semmit. Ez a közösség még nem adta föl reményeit, nem nyugodott bele abba, hogy új urainak árnyékában kelljen élnie. Ez a közösség még forrcong, remél, és küzd a jobb sorsért. Ez a társadalom még nem élte át a rendszerváltó indulatok Merseburgját. Még nem zárult le semmi, még nem ért véget semmi. Magyarország nem áll készen arra, hogy nyakába vegye a rendszerváltás győzteseinek igáját.
Mi több: azt is hiszem, hogy a járom, amelyet szorgos kezek faragnak nekünk, sem nem modern, sem nem újszerű, sem nem európai. S mert a magyar társadalom jóval korszerűbb annál, mint amilyennek a parlament gót ablakaiból tűnik, nem is lehet vállára szorítani azt a szűk és alkalmatlan igát, amelyet most eszkábálnak nekünk.
Hmm…
A teljes igazság kibontása érdekében azért ide kell írnom: Remélem.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
Az utolsó 100 komment: