Egészen megdöbbentő módon reagált az ellenzék, s nem utolsó sorban az ellenzéki sajtó Kövér László minapi ötletére. A kormány rendeletalkotási jogának felvetése teljes elutasítással, sőt rosszul eljátszott, mondvacsinált felháborodással találkozott a baloldali, liberális megmondóemberek körében. Dacára annak, hogy az elképzelés – a megfelelő korlátok és biztosítékok mellett – valóban a demokráciát segítené.
Az országgyűlés
Talán azzal érdemes kezdeni ezt a posztot, hogy a politika iránt érdeklődő közvélemény a rendszerváltás után igen hamar felismerte azt a problémát, amire most az Országgyűlés elnöke megoldást kínált. Jónéhány esztendővel ezelőtt Antalóczy Attila szocialista országgyűlési képviselővel, egy zamatos nyúlpaprikás mellett – édesanyját dicséri az ebéd, édesapját a nyúltenyészet – beszélgettünk arról, mennyire nyomasztó, mennyire elkeserítő, mennyire földre lapító helyzetet jelent az, hogy az országgyűlésből hiányzik a politikai vita. Pengeváltások vannak csupán, néha megrázóan primitívek. Előfordul olykor, hogy lelkiismeretükre hallgatva szavaznak a képviselők, de többnyire csak a pártfegyelemnek, a pártérdeknek megfelelő, gondolkodás nélküli gombnyomogatások zajlanak. Olyasmi pedig még véletlenül sem eshet meg, hogy egy kormánypárti képviselőt érvekkel, szavakkal, komoly beszéddel meggyőzzön egy ellenzéki szónok.
Ilyesmire nem csak azért nincs lehetőség, mert a politikusok ragaszkodnak a pártprogramhoz, vagy a pártvezér elképzeléséhez, hanem főleg azért, mert nagyon ritka az igazi vita a Házban. Ritka, mert nem érnek a képviselők arra, hogy vitatkozzanak. Milliónyi oldalt kell, vagyis, hát kellene átolvasniuk. A törvények ugyanis minden részletre kiterjedő aprólékossággal tárgyalják az új szabályokat, s ráadásul minden vicik-vacak ügy törvényi keretek között nyer szabályozást.
Pedig az ország gyűlésének nem azzal kellene foglalkoznia, hogy részletekbe bonyolódva alkossa meg a jogszabályokat, hanem elsősorban azzal, hogy az előterjesztett törvény, hogyan és miképpen illeszkedik, vagy nem illeszkedik mindahhoz, amit a világról gondolunk. A tartalmas és emelkedett politikai vita fórumának kellene lennie a Háznak, nem holmi részletszabályokkal bíbelődő hivatalnak.
A biztosítékok
Persze ehhez elsősorban az kellene, hogy képviselőink olyan emberek legyenek, akik képesek efféle párbeszédre, akiknek a fejében előfordulnak gondolatok, akik ki tudják fejteni, s alkalmasint meg is tudják védeni nézeteiket. Ha valaki elolvassa a régi idők parlamenti beszédeit, el fog képedni attól, amit talál. A háború előtt a magyar országgyűlésben nem csupán értelmes és tisztelettudó – már úgy értem, a tények, érvek, emberek, nézetek előtt tiszteletet mutató – vita zajlott, de a képviselők nem is olvasták szövegeiket, hanem jobbára szabadon beszéltek. A felolvasott szöveg a primitív, szónoki képességekkel nem bíró, tehát a közösség képviseletére alkalmatlan embert mutatott (volna).
Nyilván az sem mindegy, hogy Kövér László elképzelése miképpen tud megvalósulni. Egészen pontosan körül kell határolni azokat a kereteket, amelyek között a kormány, a miniszter, vagy akár az önkormányzat rendeletet alkothat. Most azzal érvel a felbolydult ellenzéki méhkas, hogy az ördög a részletekben van. Amennyiben az kisebbségi képviselők nem szólhatnak bele abba, milyen részletszabályokat tartalmazzon egy törvény, akkor eljön a legsötétebb diktatúra. Úgy tesz ez ügyben az ellenzék, mintha bizony a tartalmas politikai vitáktól megfosztott parlamentben lehetősége volna arra a kisebbségnek, hogy ténylegesen beleszóljon a törvényalkotásba… Pedig az ördög nem minden egyes törvény részleteiben van, hanem annak az egyetlen törvénynek a részleteiben, amely a rendeletalkotási jogköröket szabályozza.
És a megfelelő emberek és a megfelelő szabályok mellett természetesen szükség lenne valamiféle semmítőszékre is, egyfajta kibővített, vagy inkább alsó fokú alkotmánybíróságra, amely azt vizsgálná, hogy a rendelet megfelel-e a törvénynek, a corpus jurisnak, az alkotmánynak, s amelynek értelem szerűen jogában állna megsemmisíteni a hibás, törvénytelen, vagy értelmezhetetlen rendeletet.
Az ellenzék
De ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, leginkább arra volna szükség, hogy a politikai elit ki tudjon lépni a falra festett sátán veszélyének félelméből, hogy némiképp megbízzon politikai ellenfeleiben, hogy azt ne tartsa az ellenoldalt a legborzalmasabb diktatúrák örökösének, esetleg újraépítőjének.
De, hát addig, amíg a Házban nem folyik értelmes és tartalmas közéleti vita, amíg a politika az ellenfél démonizálásáról, az indulatok felkorbácsolásáról, a gyűlölet mozgósító erejéről, vagy éppen a lapos és felületes népszerűség-hajhászásról szól, addig efféle bizalom nem születhet. Még akkor sem, ha egyébként a pártok értelmesebbjei, a közélet nyugodtabb alakjai, a nemzet, a haza sorsán komolyan gondolkodó közszereplők pontosan tudják, hogy mennyire gonosz és hamis törekvés az ellenoldal diabolizálása, mennyire romboló a gyűlölet elszabadítása, mennyire végzetes a politikai bizalomhiány.
Mert mindez pontosan oda vezet, ahova most is vezetett: a parlament, attól félve, hogy nyakába kell vennie a kormány rendeletalkotási jogából következő diktatúrát, inkább önként hajtja nyakát az aprólékos jogszabályalkotás – mindent magasabb gondolatot sárba húzó, minden tartalmi politizálást meggyilkoló, minden világnézeti vitát kiirtó – szomorú rabigájába.
Beleégett ez a politikai elit a maga gyűlölködésébe, beleposhadt az ellenzék a maga állandó diktatúra-kiabálásába. S immár képtelen észrevenni azt, hogy az agyondolgoztatott parlament, a jelentéktelen ügyekben jelentőségteljesen határozó országgyűlés, a tartalmas politikai vitáktól megfosztott Ház a legnagyobb ellensége a demokráciának.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
