A dolog egy sérülés sámánisztikus kezelésével kezdődött…
Nem. A dolog korábban kezdődött, ha jól emlékszem valami agykontrollos tanfolyammal. Az efféle hóbortra persze még a legjózanabb materialista is azt mondja, hogy hmmm…talán van benne valami, ártani meg biztosan nem árt.
A Fengsui szellemében átrendezett lakás már idiótább vállalkozásnak tűnt, különösen azért, mert barátom kifizetett a fengsui szakértőnek egy szakajtónyi pénzt, de legkülönösebben azért, mert itt már az ideológiai megokolás is más alapra került. Valami ilyesmivel érvelt barátom: Mi van, ha használ? Ugye érezni a leheletfinom különbséget?
No, aztán jött a táltos. És használt. A sérülés szépen gyógyult, jobban, mint az orvosok valaha is képzelték volna.
Gondolhatnánk, hogy a gyógyulással véget is ért a szeánszok sora, de nem. A sámánizálások átcsúsztak a beszélgetésbe, a beszélgetésből fejtágításba, s mára eltolódtak valamiféle sumér-szittya-hun-fajmagyar népszabadságfélóra irányába.
Barátom pedig, akivel korábban nagyszerűeket lehetett beszélgetni, - nyilván ezért is lett a barátom – újra és újra elmeséli legújabb szellemi szerzeményeit. Szerepel ezek közt minden, ami a populárszittyaizmus jelen állása szerint szerepelhet. Elmeséli ilyenkor népünk sumér őseredetét, a Kárpát-medence különleges geospirituális helyzetét, a Dobogókő szívdobbanásait, a Szent Korona szakrális aurájának évezredeken átívelő misztikus arkanumát. (Nem tudom ennek a tagmondatnak volt-e így értelme, de elég jól hangzik…) Szóval elmesél mintent, amit a posztmodern neosámánizmus nemzeti kelléktárában felhalmozott az elmúlt két évtized.
A magam részéről elég jól ismerem ezeket az elméleteket, s mindig élvezettel olvasom az efféle könyveket és kiadványokat. Élvezettel és mosolyogva. Nagyjából úgy, ahogyan az Alapítvány trilógiát, vagy a Kék hold völgyét olvastam. Nálam Badinyi Jós és Asimov egy polcon van, a jó scifi kategóriájába tartozik. Tudományos de főleg és elsősorban fantasztikus irodalom. Szórakozás. Játék: Mi mindent lehet kihozni a tudomány bizonytalan állításaiból? Merre lehet továbbfűzni a tudomány, adott esetben a történettudomány elvarratlan szálait?
Ez izgalmas kérdés.
Ezeket a tanokat komolyan venni, az más értelemben izgalmas probléma. Talán egy pszichiáter számára jelent szakmai kihívást…
De hadd mondjam el azt is, hogy én azon rejtői hitvallás talaján állok, mely szerint tisztelnünk kell felebarátaink agybaját. Ezért amikor barátom belekezd mondjuk az antituranista globális zsidó összeesküvés elemzésébe, vagy előadja nagymonológját a sámán-táltos-pálos rend által őrzött nemzeti megváltásprogramról, akkor készséggel meghallgatom, s csak néha-néha szúrok közbe egy-egy keresztkérdést, amivel összeravarni remélem.
De ez soha nem sikerül.
Ő ugyanis immár nem szabadon, hanem sémákban gondolkodik. A jó és a rossz, a helyes és a helytelen, a magyar és a nem magyar átvette a helyét majdnem mindennek, ami korábban lehetett érdeklődésre méltó, furcsa, vicces, vagy egyszerűen csak hétköznapi. Így aztán lassan elhalnak a beszélgetések, mert megszűnik a reflektálás, a visszacsatolás lehetősége. Illetve lassan beszűkülnek a témák, mert beszélgetni immár csak arról lehet, amiről a szittya-hun ősműveltség sem állít mást, mint a modern európai kultúra.
Például a dugásról…
Nem azt mondom, hogy ez unalmas, de őszintén szólva, bizonyos kor (16) fölött elég retartdált téma…
Az utolsó 100 komment: