Új kultúrharc van kibontakozóban Magyarországon. A konzervatív kurzus dacos elszántsággal törekszik a maga értékrendjének betonba öntésére. A miniszterelnök a pápához látogat, a köztársasági elnök sekélyes dolgozatot ír (irat) a kereszténység erényeiről, föl- fölmerül a hitoktatás valamiféle visszacsempészése a közoktatásba, és abban is biztosak lehetünk, hogy a készülő új alkotmány jó erősen belekapaszkodik majd isten hófehér szakállába.
Számomra a legizgalmasabb kérdés az, hogy a megidézett teremtő, a keresztény isten lesz-e, vagy csak úgy általában valami deista legfőbb lény. Mert míg emez felőlem megjelenhet fűben, fában, egyházban és alkotmányban, addig a keresztények megfeszített istenét nem szeretném viszontlátni a templom falain kívül. Mindjárt le is írom, miért.
A halál vallása
A Biblia hemzseg az elfogadhatatlan, bornírt ostobaságoktól, az ószövetség istene egy kíméletlen tömeggyilkos, az újszövetségé pedig súlyosan skizoid alak, aki – bár a megbocsájtás és a szeretet istene - mégsem tudja megbocsájtani az ember bűneit, csak súlyos áldozat árán. Az egész Bibliában nagyjából tíz olyan mondat van, ami különösebb gond nélkül elfogadható, ebből azonban öt, nem keresztényi gondolat, hanem egyetemes emberi értékek megfogalmazása.
A szent könyv túlnyomó része, a keresztény tanítás központi állítása gonosz, életellenes uszítás. Ez a tanítás a földi létet, csak, mint a túlvilági élet előszobáját értelmezi, mi több siralomvölgynek, nehéz és keserves próbatételnek tartja. Ezzel a hozzáállással természetesen tagad mindent, ami a földön szép, jó, kellemes, vagy örömteli. Nincs más vallás, amely az embert eredendően bűnösnek tartaná, és állítólagos bűnéért vezeklésre ítélné. Nincs más vallás, amely a nemiség, s más testi örömök megtagadására buzdítaná híveit. (Az, hogy sok vallás az önmegtartóztatást bizonyos időszakokban, bizonyos körülmények között előírja híveinek, más tőről fakad. A ramadán böjtje, vagy a hindu szent önsanyargatása az extatikus állapot elérésének eszköze, de nem bűnös dologtól való tartózkodás.)
A szabadsághoz szokott, az élet sokrétű gazdagságára nyitott - a művészetet, a tudást, a szerelmet, az emberi kapcsolatokat, lakomákat és más testi-lelki örömöket élvezni tudó - ókori polgár bízvást tarthatta az emberiség ellenségeinek a keresztényeket.
Az elnyomás egyháza
Maga a keresztény egyház is kevés erénnyel dicsekedhet. Fennállásának kétezer éve alatt mindig is a korlátlan hatalom és a brutális elnyomás intézménye volt. Szemben állt a haladással, a gondolkodással, a személyes autonómiával, azaz mindazzal, amit ma emberhez méltónak tartunk.
A keresztény egyház milliók haláláért felelős közvetve vagy közvetlenül, százezrek lelki és szellemi nyomorúságának előidézője, a modern európai gondolkodásmód és életvitel kialakulásának legfőbb akadálya volt. Mindaz, ami Európában az elmúlt kétezer évben történt, és előbbre vitte népeinket, jó volt és hasznos, boldogságot adott és örömöt, könnyebbé vagy szebbé tette az életet, az javarészt a keresztény egyház ellenére, annak üldöztetése dacára történt. A szabad gondolatot, az autonóm életet hirdető Voltaire pontosan tudta, mit mond, amikor a keresztény egyházról úgy nyilatkozott: tapossátok el a gyalázatost!
Mi több, még az is hamis állítás, hogy az egyház mentette át az ókori kultúrát a születő középkori Európa számára. Hiszen, ha megnézzük a latin világ örököseit, vitathatatlan, hogy mind az arab, mind a bizánci kultúra sikeresebben, hatékonyabban őrizte meg az ókor műveltségét, mint a keresztény Európa. Keleten fennmaradt a jogrend, a civilizáció, a tudás, míg Nyugaton mindezt egy sötét, babonás halálvallás váltotta föl. S bár az igaz, hogy a kereszténység személyességet, személyes felelősséget hirdető tanítása alapozta meg a reneszánsz, majd később a felvilágosodás nagy eszméit, azért az is tény, hogy újjászületni, felvilágosodni a keresztény egyház halálcentrikus tanításaihoz, sötét vakhiteihez képest kellett.
A szeretet és a végtelen
Ugyanakkor vitathatatlanul akadnak értékei is a keresztény tanításnak. Krisztus újítása és máig időtálló tanítása a szeretet. Amiből persze következik néhány nagyon derék dolog. Például a kereszténység azon kevés vallás egyike, amely emberszámba veszi a nőket, az elesetteket, a kiszolgáltatottakat. Nem isten személyre szabott büntetését látja a földi nyomorúságban, hanem a minden emberre kimért próbatétel egyik változatát. S a próbatételhez hozzá tartozik az is, miképpen viszonyul a keresztény e nyomorultakhoz.
A személyes hitvallás ugyancsak a szeretet parancsából következik. Szeretni nem lehet közösségben, vagy szertartások által. Szeretni csak személyesen lehet. Így a kereszténység létrehozott egy személyességre épülő, az ókori mediterrán, közel-keleti, közösségcentrikus vallásokhoz képest egy újszerű vallásos gondolkodásmódot, amelynek középpontjában a hitvalló egyén áll. Az ideális keresztény tetteivel, mélyen megélt érzelmeivel, isten felé és többi ember felé megnyilvánuló szeretetével tesz tanúságot hitéről. Nyilván nem véletlen, hogy Európában most, a kereszténység hanyatlásával éppen azok a vallások, vallásos tanok, terjednek - mint a buddhizmus, vagy a new age mozgalmak egyes irányzatai - amelyek a transzcendens hasonlóan személyes megélését hirdetik.
Ámde a kereszténységnek e személyessége végső soron nem is keresztényi tanítás. Pusztán egyfajta korai, vallásos megfogalmazása annak, amit a modern pszichológia az érett személyiség fontos vonásának tart. Az érett személyiség ugyanis egyebek mellett rendelkezik azzal a képességgel, hogy saját magát és tevékenységét a valóság végső lényegével igyekszik összefüggésbe hozni, abban elhelyezni és ahhoz vonatkoztatva megérteni. Maslow érzékletesen „óceáni” attitűdnek nevezi ezt a belső magatartást, olyasvalaminek, ami a végtelen világ nagyságát és saját létünk csekélységét egyszerre képes látni. És a végtelen világ, ebben az összefüggésben, szükségszerűen túlnő az anyagi valóságon: az ember áll itt isten színe előtt. De ehhez nem kell kereszténynek lenni.
