Holnapra megforgatjuk…
A hazai rendszerkritika 1. rész
Egyre több közgazdász, elemző, szakértő veti föl, hogy a világgazdaságban tomboló válság-cunami nem a kapitalista rendszer működésével együtt járó és szinte természetes ciklikus krízis, hanem valami gyökeresen új, nyomasztóan elhúzódó, túlságosan sok irányba ható, és mindezekkel együtt borzasztó nehezen értelmezhető mélyrepülés. Még azt is fölvetik néhányan – például Daniel Alpert és Nouriel Roubini, két nemzetközi hírű közgazdász –, hogy ez a válság a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti. Azaz elképzelhető, hogy abban a válságban, amit megélni vagyunk kénytelenek, a tőkés gazdaság újabb nagy átalakulását tapasztalhatjuk meg. Könnyen lehet, hogy néhány évtized múlva mindaz, amit most tudunk a gazdaság működéséről csak emlék lesz, csak történelem, és egy gyökeresen más logika mentén szerveződik a társadalom.
Ebben az összefüggésben azonban érdekes lehet, hogy miképpen viszonyul a hazai közélet az alternatív megoldásokhoz, az útkereső eszmékhez, a legújabb gazdaságpolitikai tendenciákhoz. E tekintetben – meglepő módon – lényegesen jobban állunk, mint sejtenénk. Ugyanakkor persze azzal is szembe kell néznünk, hogy a hazai pártok és mozgalmak által megfogalmazott gazdaságpolitikai alternatívák legalább annyi sebből véreznek, mint a mainstream gazdaságirányítás.
A következő sorozat a rendszerkritikus eszmék szellemében járja körül a hazai kezdeményezéseket, megvizsgálva a Matolcsy féle „unortodox” gazdaságpolitikát, a Jobbik rendszerkritikus zsákutcáját, az LMP útkereső, nyugatias globalizációkritikáját, és végül a valódi alternatívákat, amelyek rendkívül izgalmasak és eredetiek, viszont jó eséllyel tökéletesen működésképtelenek.
Az unortodoxia diszkrét bája
Most, hogy véget érni látszik az „unortodox” gazdaságpolitika időszaka, érdemes megnézni, vajon miben is állt az a nem tankönyvi közgazdaságtan, amelyet Matolcsy György képviselt. Nagy adag jóhiszeműséggel megáldva ugyanis eddig azt feltételezhettük, hogy az egyes lépések majd elvezetnek valahova, majd összeállnak valami egységes koreográfiává, majd kibontakozik belőlük valami értelmes gazdaságpolitikai koncepció. Mára azonban világossá vált, hogy a program fenntarthatatlan, a magyar gazdaságirányításnak fejet kell hajtania a nemzetközi pénztőke előtt, s vissza kell térnie az ortodox megoldásokhoz. A kudarc, bármilyen körmönfont kommunikációval is próbálja csökkenteni jelentőségét a kormány, az IMF visszahívásával kétségtelenné vált. Ámde azt, hogy mi ennek a kudarcnak az oka, csak akkor érthetjük meg, ha megpróbáljuk föltérképezni, mit is akart elérni a nemzetgazdasági miniszter.
A nagy terv
Matolcsy György ugyanis okos ember. Korántsem olyan szerencsétlen álmodozó, mint amilyennek a klasszikus iskolákhoz tartozó közgazdászok beállítják, korántsem olyan ostoba fajankó, mint amilyennek a média bemutatja. Meggyőződésem, hogy kiérlelt koncepcióval állt a gazdaságirányítás kormányrúdjához, s hogy kudarcot vallott, az nem pusztán a saját hibája.
Az eredeti elképzelés nagyon leegyszerűsítve az volt, hogy a belföldi fogyasztás élénkítése jó hatással van a hazai termelésre is, így a fogyasztás növelésével beindítható lesz a gazdasági növekedés. Az Orbán-kormány kezdeti intézkedései mind erre mutattak. Ámde borzasztó hamar kiderült, hogy a hazai fogyasztást nem lehet igazán felpörgetni. Egyrészt azért nem, mert a belföldi fogyasztókra nehezedő terheket – az állami kiadások gigantikus nagysága miatt – nem lehet jelentősen csökkenteni, másrészt azért sem, mert a külföldi érdekeltségek elszívják a hazai jövedelmeket. Túl kicsi és túlságosan sok szállal kötődik a magyar gazdaság a Nyugathoz. A kormány tehát megpróbálta ezeket a hatásokat ellensúlyozni. Igyekezett, és máig igyekszik csökkenteni az állami kiadásokat. Leépítéseket hajt végre az élet minden területén, napirenden vannak az elbocsájtások, a szociális ellátások kurtításai, és így tovább. Másrészt arra törekedett, hogy a külföld elvonásait lényegesen mérsékelni tudja, elsősorban a devizában eladósodott lakosság terheinek csökkentésével, másodsorban a hazai gazdasági szereplők támogatásával, hogy ne külföldi, hanem magyar árut vásárolhasson a polgár, s végezetül az állami kiadások növelésével, hiszen végső soron az állami megrendelés is a hazai keresletet élénkíti. Mindezekhez azonban nem álltak rendelkezésére a szükséges források. A kérdés ilyenformán az volt, hogy miképpen lehetne úgy csökkenteni az állami kiadásokat, s vele együtt a lakosságra nehezedő elvonásokat, hogy közben az állam többet tudjon költeni, mint amennyit eddig költött.
A nagy összeomlás
A megoldás a különadók rendszere lett, illetve a nyugdíjalapok államosítása, amelyek révén a kormány onnan szerezhetett pénzt, ahol az a legkönnyebben halmozódott föl. S, ha eddig nem is volt semmi „unortodox” az elképzelésekben, a bankadóval, a multikra kirótt különadóval, a kötött árfolyamú végtörlesztéssel, s a nyugdíjalapok elvételével már nagyon is azzá vált. Ezek a lépések ugyanis nem csupán szokatlanok, de ellentétesek az euro-atlanti gondolkodásmóddal, végső soron valamiféle revolverpolitika megnyilvánulásai. Ez persze önmagában nem olyan nagy baj, hiszen a legtöbb állam ott zsarolja a nálánál gyengébbeket, ahol csak tudja, a baj az, hogy a mi kormányunk a nálánál erősebbekkel húzott ujjat.
A következmény nem pusztán az lett, hogy Orbán Viktorra és Matolcsy Györgyre kígyót-békát kiabált a Nyugat, hanem az is, hogy Magyarországot megbízhatatlan, sőt az európai gazdaságjogi elgondolásokkal szembeforduló államként könyvelték el. S ennek a besorolásnak rettenetes gyorsasággal meg is érkezett a maga hozadéka: a magyarországi befektetések olyan kockázatossá váltak, hogy piszkos ügyecskéink híreinek terjedésével egyre drágább lett a számunkra elérhető külföldi tőke. Az állampapírokat a kutya sem veszi, a forint elértéktelenedik, a tőke menekül. Ráadásul a megsarcolt bankok, nagyvállalatok, multinacionális cégek kárukat gondolkodás nélkül a lakosságra tolták, így a belföldi fogyasztás élénkítéséből végül semmi nem lehetett.
Matolcsy és Orbán nyilván abban bízott, hogy a hazai növekedés előbb indul be, mint ahogyan az „unortodox” gazdaságpolitika hatásai visszaütnek, s akkor a dinamikus bővülés keretei között megbirkózhatunk majd ezekkel a kihívásokkal. Azzal nyilván nem számolhattak, hogy a „gazdasági szabadságharc” legdinamikusabb évében, azaz nagyjából a mögöttünk hagyott esztendőben olyan súlyos gazdasági válság zuhan a világra, amelynek káros hatásai mindenképpen elértek volna bennünket, így azonban teljes kiszolgáltatottsággal fogjuk elviselni a csapást. S mellette még azt a reflexiót is, amit az eddigi intézkedések kiváltottak.
A nagy ámítás
Az Economist szerint „Matolcsy nem ortodox gazdaságpolitikája szerencsejáték volt”. Arról szólt, hogy a kormány serkenti a belföldi és a kiviteli keresletet, úgyhogy az visszaállítsa a gazdasági növekedést, még mielőtt a hiány utoléri. „Tizennyolc hónap elteltével a növekedést nem sikerült megvalósítani” – írja a lap. S ezzel a szabadságharc gyakorlatilag megbukott. Kormányzati forrásokra hivatkozva azt állítják az elemzők, hogy a visszatérő valutaalap éppen ott lesz a legszigorúbb, ahol a szabadságharc a legdinamikusabban folyt. A végtörlesztési lehetőség, valamint a bankadó megszüntetése biztos, hogy feltételei lesznek az IMF-fel kötendő új hitelkeret-szerződésnek. A valutaalap ugyanis már régen egyértelművé tette, hogy ezek veszélyeztetik a pénzügyi rendszer – azaz a bankrendszer – stabilitását.
Tulajdonképpen igaza van Schiffer Andrásnak, aki hétfői napirend előtti felszólalásában „inkoherens ámokfutásnak” nevezte a kormány gazdaságpolitikáját. A Matolcsy-féle „unortodox” gazdaságpolitika ugyanis valójában nem volt „unortodox”. A kormány mindvégig betartotta azokat a játékszabályokat, amelyeknek áthágását a legközvetlenebb veszélynek érezte. Mivel Brüsszel nem engedte, Orbán sem engedte elszállni a hiányt, pedig az infláció gerjesztése még az ortodox gazdasági logika szerint is lehetséges gazdaságpolitika. Ám igazán eretnek lépésekre a kormány nem vetemedett. Nem államosította a bankokat, nem vonta nemzeti ellenőrzés alá a pénzrendszert, nem vezetett be kötött devizagazdálkodást, nem kérdőjelezte meg az adósságszolgálatot, hogy csak néhányat említsek a valóban „unotrodox” megoldások közül. (Ezeket majd a Jobbik fogja megtenni, de róluk legközelebb írok.) Azaz végső soron az Orbán-kormány gazdaságpolitikája soha nem állt szemben a mainstream közgazdasági felfogással, annak csupán valamiféle sajátos és hazardírozó változata volt. Vagy pontosabb, ha úgy fogalmazok, nem az Európában elfogadott gazdasági szemlélettel állt szemben, hanem az európai jogi kultúrával, de legfőképpen a biztonságra törekvő, kiszámítható környezetben bízó, a kalandorpolitikát elvető polgári társadalomképpel. De az ortodox gazdasági felfogástól az Orbán-kormány nem tudott, nem mert és tulajdonképpen nem is igen akart elszakadni.
A sorozat következő részében a Jobbikról mondok tanulságos véleményt.
A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.