A mára kialakult, és történészeink munkája nyomán mind árnyaltabbá váló Horthy-kép, hála istennek, egyre kevésbé ad okot arra a vehemens tiltakozásra, amely a vasárnapi szoborállítást kíséri.  Persze, ez a tudományos Horthy-ábrázolás a szoborállításra sem ad okot, de hát az emlékműveket nem az Akadémia állítja. És, mint az a Kereki önkormányzat döntése nyomán világossá vált, nem is az egységes nemzeti emlékezet. A szobrokat a hatalomra jutott érdekközösségek állítják, nagyjából akkor, amikor érdekazonosságuk mellé artikulálni kezdenek valamiféle értékorientációt is.
 

A társadalom támaszai

Ebből az aspektusból nézve a mai szoborállítás érdekes tanulságokkal szolgál. Horthy Miklós szobrát ugyanis nem a kormány rendelte és állíttatja valami központi térre, hanem egy vidéki önkormányzat helyi vezetői. Ez a szobor nem a Fidesz központi értékvilágát fejezi ki, nem Orbán Viktornak és szűk körének értékartikulációját hordozza, de elég hűségesen tükrözi a Fidesz alsó káderrétegének világfelfogását. Pontosan visszaadja az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” elvét, híven hordozza a magyar közelmúlt és sajnos a magyar jelenvaló opportunista, tekintélyelvű, félfeudális – és e tulajdonságai révén sikeres – kispolgárságának lételemeit.
A Fidesz-rendszer alsóbb szintű vezetői – önkormányzati képviselői, polgármesterei, bürokratái és technokratái – ugyanis pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyekkel a sikeres opportunisták mindig is rendelkeztek, s amely tulajdonságok a Horthy-rendszerben éppen olyan szükségesek voltak a politikai és gazdasági karrierhez, mint amilyen szükségesek később, a Kádár-érában voltak. Régi családi hagyomány, jól fejlett szociokulturális örökség adja újra és újra a nemzedékek kezébe ezt a magatartásformát.
S az önmagát hosszútávra tervező hatalom hamar fölismeri Magyarországon az egyszerű szabályt: tartós berendezkedésre akkor van esélye, ha egyértelmű, és természetesen pozitív tartalmú választ tud adni az állam emlőjén lógó, a mikrohatalom lehetőségeivel kufárkodó, önző és korrupt kisburokraták, minipolitikusok, törpekáderek hívószavaira. E réteg ugyanis – érdekeinek megfelelően – a végsőkig hűséges a rendszerhez, igaz, a "végső" fogalma ebben az esetben igen távol esik a haláltmegvető hűség ideáljától. E réteg ugyanis a rendszerért tenni ugyanúgy nem hajlandó, mint ahogyan az országért, a társadalomért, vagy fellengzősebben a nemzetért sem tesz semmit, semmit, ami vagyonát, jövedelmét, pozícióját kurtítaná, vagy veszélyeztetné.  
 

Párhuzamok

E réteg és e rétegben öröklődő viselkedésmód pompásan megtalálta a helyét a Horthy-rendszerben, a szocialista struktúrában, és úgy tűnik, most végre elfoglalja pozícióit a rendszerváltást lezáró Magyarország, hosszú távú berendezkedést ígérő orbáni világában. Horthy Miklós fából készült emlékműve ékesszóló kifejezője e réteg identitásának. Benne van minden, amit a Fidesz-hatalom piramisának alsó szintjein helyet találó csoportokról tudunk. És ez a tudás valóban kísértetiesen emlékeztet mindarra, amit a két világháború közötti világról a legobjektívebb szűrön áteresztve is tudhatunk.
E két világlátásnak lényeges elemei ugyanis túlságosan hasonlóak. És itt nem azokról a lapos párhuzamokról kell szót ejteni, amit a sületlen baloldaliság újra és újra felró Horthynak, vagy éppen Orbánnak, sokkal inkább azokról, ami akár Kádárnak is felróhatóak volnának: Például e rendszerek születését kísérő bosszúszomjas leszámolás-sorozatról. Például a tragikus hétköznapi valóság és a hatalmi ideológiából áradó magasztos társadalmi önkép súlyos ellentmondásairól. Például a meghirdetett nemzeti, vagy társadalmi célok és a kormányzati döntések összetartásának teljes hiányáról. Például a nemzeti függetlenség jelszavainak hangoztatása mellett a külső erőközpontok előtti feltétlen meghajlásról. Például a belső gyarmatosítás borzalmas folyamatairól. Például a korrupció, a nepotizmus, a hatalmi önkény gátlástalan virágzásáról. Például a hosszútávon gondolkozó, felelős döntéseket meghozó, s a jövő érdekében akár mai konfliktusokat is felvállaló államvezetés teljes hiányáról. A holnap felzabálásáról, az önző osztálypolitikáról, a szűkkeblű közigazgatásról, a balkanizálódásról, a felelőtlen sodródásról, a nemzeti tragédiák közelgésének fel nem ismeréséről.
 

Útban a tragédia felé

Horthy szobrának mai felállítása nem Horthy Miklósról szól, még csak nem is Orbán Viktorról beszél, hiszen – tévedés ne essék, Horthy nem példaképe Orbánnak. Orbántól távol áll az a patetikus, múltba révedő klerikális nacionalizmus, ami Horthy Miklós korát jellemezte. Orbán inkább valamiféle korszerű tekintélytisztelet köré építeni a maga Országát. Olyasféle államról álmodik, amelyben a modernitás és a hagyomány, a haladás és az érték-konzervativizmus, a bürokrácia és a szabad polgári lét jól megfér egymással. De Orbán, mint gyakorlott politikus, azt is tudja, hogy tartós berendezkedést arra a rétegre építve teremthet legkönnyebben és leggyorsabban, amely réteg kiszolgálója és haszonélvezője volt Horthy és Kádár Magyarországának. Hogy azonban az így megteremtett konszolidáció nem lehet más, mint amilyennek látszik, hogy ez a konszolidáció államelvé teszi a korrupciót, a felelőtlenséget, a nyárspolgári giccset, az végül Orbán tragédiája lesz. Mint ahogyan e döntés vezette tragédiába Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János Magyarországát is.   

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.