Február első napjaiban a Beszélő Online hasábjain papírformának megfelelő, lapos és unalmas diskurzus bontakozott ki arról, vajon van-e értelme a holokauszttagadás kriminalizálásának. Révész Sándor írása váltotta ki a tagadás tilalma melletti gyors és elszánt felsorakozást, pedig Révész csak annyit írt: nem sok értelme lett a közelmúltban befejeződött első magyarországi holokauszttagadó pernek. A hozzászólók szinte valamennyien elismételték a „nagymamám méltósága” típusú egocentrikus érvrendszert, felsorolták az antifasiszta küzdelem valamennyi giccses és tartalmatlan közhelyét, végül melldöngetve tettek hitet a bárgyú és szellemtelen holokauszt-kultúra mellett.
A szellemi pojácákat felvonultató előzmények után nem remélem, hogy a Beszélő közzéteszi azt a néhány felvetést, amit én itt összehordok, de az intellektuális lelkiismeret szelíd ösztönzésének engedve nekem meg kell osztanom e blog olvasóival mindazt, ami szerintem valóban elgondolkodtató problémává teszi a holokauszttagadás kérdését.
A mostanában zajló nagy antifasiszta nekibuzdulás mellett, Ádám Zoltán, Zolnay János, Pásztor Tibor szűklátókörű és kárörvendő írása után felüdülés lesz áttekinteni az értelem túlsó partjára.
Mi történelem és mi nem az?
Először is le kell szögeznem, a holokauszt közismert története valójában nem történelem, csak emlékek kolosszális halmaza. Az élő hagyományban fellelhető adatok, részletek, emlékdarabkák kritikátlan szajkózása és egymás után illesztgetése nem történetírás. Hiszen azok az események, amelyek az emlékezetben fennmaradtak, tipikusan csak egy satnya részfolyamatát jelentik a történelemnek, s más részfolyamatok feltárása és értelmezése nélkül értelmetlenek maradnak.
Saul Friedländer 1989-ben, egy jeruzsálemi történészkonferencián fejtette ki: „A soá, bár szélesebb körben ismert manapság, mint azelőtt bármikor, nem kristályosodott ki valamiféle monumentális és mitikus történetté sem az áldozatok történelmi tudatában, sem pedig úgy általában a nyilvános vitákban és beszélgetésekben; tulajdonképpen egy strukturálatlan közemlékezettel van itt dolgunk."
Friedländer ugyanakkor gyakorlatilag ennek okát is kimondta: „történelmi tudatunk perspektívájából ez a múlt semmi olyasmivel nem ismertet meg bennünket, ami összevethető volna ennek az eseménynek a borzalmasságával." Bár ő itt nyilván arra gondolt, hogy a holokauszt egyszeri és megismételhetetlen tragédiája a világnak, valójában azt mondta el, hogy egyszeri és megismételhetetlen tragédiája az azt átélő nemzedéknek.
Az emberi emlékezet megbízhatatlansága miatt elkerülhetetlen az, hogy a történelmet meghatározott nézőpontból írjuk meg. Különösen elkerülhetetlen akkor, ha a kulturális környezet – például az állandó holokauszt-megemlékezésekkel – eleve torzítja az emlékezetet. Egy ilyen kulturális közegben az emlékezet megváltozik, az emlékezetet megalkotó preferenciák a közvélekedésnek megfelelően alakulnak. Benedikt Kautski, a legnagyobb osztrák bank, a Creditanstalt Bankverein vezérigazgatója – aki négy évet szenvedett Auschwitz-Birkenauban – az Ördög és Átkozottak című művében egyértelműen és nyíltan kijelentette: „Sohasem láttam semmi elgázosításra alkalmas berendezést, és ismereteim sem voltak gázkamrákról”. A könyv II. kiadásában Kautski így módosította ide vonatkozó állítását: „Itt közlöm a gázkamrák leírását, melyeket én magam nem láttam, de olyan sok oldalról tanúsították hihetően, hogy nincsenek aggályaim a beszámoló közlését illetően.” Mindez természetesen semmit nem mond arról, hogy voltak-e gázkamrák Auschwitzban vagy sem, de híven tükrözi az emlékezetet, s ezen belül a memoárirodalmat, azaz végső soron a holokauszt elsődleges forrásait rendkívüli mértékben terhelő kulturális nyomást. És e meghatározó kulturális presszió mellé újabban egyre több országban hozzájárul a büntetőjogi nyomás is.
A történetírónak azonban, múlton kívüli helyzetéből adódóan mindenképpen, sőt mindenáron el kell szakadnia a múltbéli tapasztalattól, hiszen ha annál marad, csak ismételgetni tudja az egyre inkább eltorzuló emlékezet hagyományait, de sohasem vállalkozhat arra, hogy a történelemről valami érvényeset, ezért esetleg érdekeset írjon. A történész nézőpontja ugyanis szükségszerűen a jelené, a maga korának lehetőségeit, gondolatait, kulturális elfogultságait tükrözi. A történész a mából tekint a múltba, narratívája a ma narratívája lesz a múltról, és semmiképpen nem lehet azonos a múlt tanúinak eredeti elbeszélésével, még csak nem is hasonlíthat arra.
A történeti narratíva ugyanis nem maga a valóság, hanem csupán az egykori valóság utólag megkonstruált képe. A történész történelmet hamisít, amikor azt állítja, képes feltárni a hajdani valóságot. Egyszerűen azért, mert a forrásokban megőrződött sok különálló résztörténet egybekapcsolása, egyetlen összefüggő történetté formálása pusztán a történetíró alkotó munkájának az eredménye. Ugyanannak az eseménynek már megtörténte idején is többféle értelmezése lehet, vagy ami valószínűbb, több résztörténetben is szerepet játszhat, s ezért többféleképpen maradhat nyoma a forrásokban is. S így a forrás jelentősége a nagyon is különböző résztörténetekben elfoglalt helyével együtt változik.
A zsidóság szempontjából a náci népirtás elsősorban antiszemita összeesküvés volt, ezért minden zsidó forrás ezt támasztja alá. Hogy más források, például a sokat szenvedett szovjet lakosság másképp látta a náci rémtetteket, az szinte magától értetődik. Mint ahogyan az sem kétséges, hogy a háborús bűnösök vallomásaiból, a fasiszta rendszer hajdani híveinek emlékirataiból is egy egészen másféle kép rajzolódhat ki. Hogy ezek közül melyiket kell előnyben részesíteni, arról azonban nincs és nem is lehet tudományos konszenzus. A narratíva létrehozásának nincsenek olyan szabályai, mint a forrás elemzésének és értelmezésének. Amint a források összeállítása után megkezdődik a történelmi narratíva megalkotása, a történész képzeletére, érzékenységére, belátására kell hagyatkoznia az olvasónak. A történelmi mű tehát lényegében a történész képzeletének terméke.
A valóság legmélyebb tisztelete című írásában Hans Kellner azt írja, hogy a múlt nem kínálja fel a róla elmondható történet lehetőségét. A múltban, állítja Kellner „…nincs rendbetételre váró történet; legyen szó bármilyen történetről, az csak az elmélkedés aktusából alakulhat ki." A történelem tényei tehát nem adottak, hanem sokkal inkább a kulturális környezetből származó hagyományok. Roland Barthes A történelem diskurzusa című írásában hasonló eredményre jutott: „a feljegyzés a jelentősből fakad, de... csak az lehet jelentős, ami méltó az emlékezetre, vagyis méltó arra, hogy feljegyezzék". Azaz a forrás, a történelmi dokumentum csak az adott kulturális közegben értelmezhető, és ezért a történelmi tény mindig csak utólag kap történelmi jelentőséget, s épp azáltal kapja ezt meg, hogy a történész felhasználja. Hogy világos legyen, miről is van szó, elmondom, hogy a nürnbergi perben a zsidóság tömeges meggyilkolásának vádja önállóan nem bukkant föl, csak általában a polgári lakosság ellen elkövetett gaztettekről beszéltek az ügyészek. A hatvanas évek végéig a holokauszt fogalma egyáltalán nem szerepelt a világháború történetében. A zsidóság tragikus sorsát egyszerűen olyan résztörténetnek fogta föl a történetírás, amely a történelmi narratíva egésze szempontjából mellékes és jelentéktelen.
Holokauszttagadás
A hatvanas évek végétől kialakuló holokausztkultúra azonban nem talált utat a történetírás felé. A strukturálatlan holokauszt-emlékezet ordító problémáira mi sem hívja föl jobban a figyelmet, mint az, hogy az eddig egyedüliként megszületett és igazán történelminek nevezhető holokauszt-narratíva maga a holokauszttagadás. Sajnos ez akkor is igaz, ha józan ember nem oszthatja a holokauszttagadók nézeteit, különösen nem azokat az antiszemita gondolatokat, amelyek itt-ott kibuggyannak e szövegek mögül. Ám minden jobb meggyőződésem dacára is kénytelen vagyok elismerni, hogy a holokauszttagadás az egyetlen világos és kortárs nézőpontot elfoglaló, a forrásokat a maga nézőpontja jegyében megrostáló, a ma embere számára valamiféle értelmezhető világnézetet kínáló történelemkép. Hogy ezzel a nézőponttal a történelemkedvelő közönség nagyobb része nem tud azonosulni, az korunkra nézve szerencse. Ám az, hogy a holokauszttagadás egyáltalán megszülethetett, az a vészkorszak bemutatás-módjának keserves kudarca, s pontosan jelzi, hogy mára elégtelenné, sőt hamissá vált az emlékezet laza szövetéből összeálló történelemkép.
Mindaz, amit a revizionista történészek szakmai szempontból képviselnek, csupán a közvetlen emlékezet szempontjából elfogadhatatlan, a történetírás széles távlatú perspektívájából nézve azonban még akkor is hasznos, ha felvetéseikkel nyilvánvalóan tévúton járnak. A holokauszttagadók ugyanis olyan kérdéseket tesznek föl, amelyekre a klasszikus holokausztkultúra nem tud választ adni. Hogy ez sértő azoknak, akiknek meggyőződésük, hogy az ő emlékezetük az egyetlen hiteles előadásmódja a holokauszt történetének, az érthető. Viszont egyértelmű ostobaság. Az Emberi Jogok Ligája képviselője, a kanadai David Matas például így nyilatkozott a holokauszttagadásról: ,,A holokauszt hatmillió zsidó, köztük kétmillió gyermek meggyilkolása. A holokauszt tagadása ugyanennek a hatmilliónak másodszori meggyilkolása. Először életüket semmisítették meg, utána halálukat. Az, aki tagadja a holokausztot, a holokauszt bűntényének részesévé válik.” Matas szavai természetesen az agresszív és felfuvalkodott ostobaság megnyilvánulásai, és híven tükrözik a valóban történeti megközelítést ellehetetlenítő élő emlékezet álláspontját. Ám az igazi kérdés végül is nem az, hogy egy szimbolikus gyilkosság, azaz a holokauszttagadás valóban bűnössé teheti-e az embert, hanem az, hogy történelemmé válhat-e a holokauszt-emlékezet. Ennek eldöntése ugyanis az egész tagadás-problémát zárójelbe teszi.
Hogy a holokauszttagadók, bár teljesen alkalmatlan eszközökkel, a vészkorszak történelmi narratívájának megalkotására törekszenek, azt egy német revizionista történész, Martin Broszat és a főáramú holokauszt-emlékezetet képviselő Saul Friedländer között, 1990-ben zajlott levélváltás részletén tudom bemutatni. Broszat arra hívta fel a figyelmet: elérkezett az ideje, hogy a Harmadik Birodalmat kiszakítsák abból a „morális karanténból”, amelybe a háború győzteseinek történetírói, irodalmárai és filmrendezői zárták. A hitlerizmus időszakát is objektív tényekre alapuló, szenvedélymentes történetírással kell feldolgozni. Saul Friedländer válaszában azzal vádolta meg Broszatot, hogy „abszolút tudományos” történetírása közvetve erkölcsi relativizmust hirdet. Az izraeli kutató szerint a sine ira et studio történetírás csak „normális” társadalmak esetében valósítható meg, márpedig a náci időszak alapvető történeti sajátossága a „kriminalitás” volt. Amennyiben a rendszer „normális” és „kriminális” részei nem választhatók széjjel, a „semleges” vagy „objektív” nézőpontú történeti elbeszélés sem alkalmazható. A holokausztot nem lehet úgy vizsgálni, mint bármely más korszakot, írja Friedländer. „A nácizmusról írni nem olyan, mint a tizenhatodik századi Franciaországról értekezni."
Friedländer azonban téved. Mert az, hogy számára vagy a túlélők számára elfogadhatatlan a harag és részrehajlás nélkül megalkotott történelmi narratíva, korántsem jelenti azt, hogy a következő generáció, azaz a ma alkotni kezdő nemzedék számára is az lesz. A holokausztot igenis lehet úgy vizsgálni, mint bármely más korszakot, a nácizmusról igenis lehet úgy értekezni, mint a tizenhatodik századi Franciaországról. Sőt érvényes, azaz a jelen világ számára is hiteles történelmi narratívát csakis ebből a nézőpontból lehet létrehozni.
Önbeteljesítés
Befejezésül érdemes pár szót ejtenem arról, hogy a holokauszttagadást tilalmazó törvény milyen beteges logika alapján születhetett meg és maradhat érvényben. Okfejtésemből eleve kizárom azt az egyértelmű badarságot, hogy a holokauszttagadás utat nyit egy új holokauszt felé. Ez az ostoba gondolat csak a strukturálatlan soá-emlékezet logikája szerint lehet érvényes elv. Arról sem kívánok beszélni, hogy kegyeleti okok esetleg jogosulttá tehetik a legalapvetőbb emberi jogok korlátozását, mert az aránytalanság nyilvánvaló. Az viszont nagyon is izgalmas kérdés, hogy miféle társadalmi erők, miféle hatásmechanizmusokon keresztül képesek érvényesíteni a maguk olykor egészen döbbenetes elgondolásait.
A dolog kulcsa azokban a társadalmi közegekben kereshető, amelyek a holokauszt-emlékezetet fenntartják. Aki azt hiszi, hogy itt most egy jóízű zsidózás következik, az téved, mert a zsidóságnak – mint a holokauszt-emlékezet ezernyi más problémájához – ehhez sincs semmi köze. Intézmények, múzeumok, kutatóhelyek, egyesületek, szervezetek, sőt intézményesült személyek, jeles történészek, hírneves náci-vadászok képviselik ma a holokauszt-emlékezetet. Tulajdonképpen ezek a társadalmi szereplők egyfajta szubkultúrát testesítenek meg, s mint ilyenek, nagyon hatékony kultúraformálók is egyben. Kutatásaik, bejelentéseik, rendezvényeik, megemlékezéseik sokszor átlépik a hagyomány- vagy inkább emlékezetőrző csoportok kereteit, s a lehető legszélesebb nyilvánosság felé is utat találnak. Mi több, elképzeléseiket oly igen eredményesen tudják hitelesíteni, hogy gyakran – sok évtizedes tapasztalatukra hivatkozva – a holokauszt interpretációjának egyedül lehetséges formájaként képesek elfogadtatni a társadalom többi szereplőjével a maguk nézetrendszerét. Úgy is fogalmazhatok, ezek a csoportok sikeresen sajátítják ki a vészkorszak emlékezetét.
Tekintettel arra, hogy a társadalom többségét egyáltalán nem érdekli a holokauszt, e kisajátító törekvéssel sincs semmilyen probléma mindaddig, amíg a szubkulturális elképzelések megmaradnak a maguk vonatkozási rendszerében, tehát valóban a történelmi múlt eleven emlékezetét őrzik. És ez még akkor is így van, ha a kiforratlan emlékezetet megpróbálják érvényes történelmi narratívaként bemutatni. Hogy nem az, senkit nem kell, hogy zavarjon. Ámde, ha az emlékezet az áltudományos történészviták keretein is túlterjeszkedve átlép a büntetőjog területére, akkor felháborító módon avatkozik bele a hétköznapok világába, akkor olyasféle erőszakot próbál tenni a társadalmi többségen, amit a leghatározottabban vissza kell utasítania minden józan embernek.
Hogy ez a visszautasítás mégsem mehet zökkenők nélkül, azaz, hogy az emlékezet-őrző szubkultúrának miért olyan erős az érdekérvényesítő képessége, miért lehet olyan nagy befolyása a kultúrára, arról egy rendkívül káros és valóban nagyon veszélyes jelenség gondoskodik. A holokauszt-szubkultúra ugyanis hol rejtett, hol nyílt módon antiszemita kártyákkal játszik. És nem csak abban az értelemben, hogy antiszemitizmusnak minősít minden olyan elgondolást, ami kívül esik az e szubkultúra által kialakított holokauszt-értelmezésen, hanem abban a klasszikus értelemben is, amely a zsidóságnak valamiféle speciális és erőteljes társadalmi befolyást tulajdonít. E szubkultúra egyes szereplői ugyanis – éppen a hatékonyabb érdekérvényesítés céljából – gyakran élnek a zsidóság befolyására hivatkozó blöffel. Ha nem is nyíltan kimondva, de számos félmondatos utalásból kihámozható az a hamis fenyegetés, hogy azok, akik e szubkultúra érdekeit és elképzeléseit semmibe veszik, a nemzetek fölött álló zsidó érdekekkel találhatják szemben magukat.
Így a holokauszt-emlékezet szubkultúrájának érdekérvényesítő képessége annál nagyobb lesz, minél többen hisznek egy efféle zsidó lobbi létében, azaz minél erősebb egy társadalomban a rejtett antiszemitizmus. Ha ugyanis egy társadalom szellemi, politikai, gazdasági vezetői képesek feltételezni, hogy a zsidó emlékezet intézményei befolyással bírnak a világ zsidóságának közvéleményére, s ennek révén jutalmazni vagy büntetni tudják az adott társadalmat, akkor e vezetők ugyanazt a szempontrendszert képviselik, mint amilyet Hitler és hívei követtek.
Én sem a zsidó lobbi létezésében, sem másféle összeesküvés-elméletekben nem hiszek. És ajánlom mindenkinek, hogy ne higgyen bennük. Sőt, tragédiának látom ezt a jelenséget. Hiszen minden józan megfontolással szemben és a holokauszt emlékezetét őrző csoportok elsődleges érdekeivel szemben is, éppen az antiszemita előítéleteket erősíti.
A Beszélőben zajló vita itt olvasható:
Révész Sándor: Nesztek, ítélet!
Ádám Zoltán: Miért lehetséges tiltani a holokauszt tagadását?
Zolnay János: Végre törvény, végre ítélet!
Pásztor Tibor: Értelmes ember nem zsidózik, a hülyéknek tilos!
A bejegyzés szövege a Torkig vagyok a holokauszttal című könyvem néhány bekezdésének átformálásából született.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
