Néhány napja azt írta a Kettős Mérce blog, hogy „Az elmúlt hetekben (újra) divat lett Magyarországon gyűlölni, divat lett gyűlölni a menekülteket, a buzikat, a másként gondolkodókat. …Ha bedőlsz a menekültezésnek, ha bedőlsz a buzizásnak, …pontosan azokat az erőket erősíted, akik nem hagyják, hogy a társadalom az egészségügyről, az oktatásról, a jövőnkről beszéljen. Amikor gyűlölsz bárkit is, csupán a politikai hatalom fenntartását támogatod: a rendszer részévé és működtetőjévé válsz.”
Akár igaza is lehetne a Kettős Mérce szerzőinek, hiszen a jól hangzó klisé – ha kiszolgálod a hatalom gyűlöletpolitikáját, a hatalmat szolgálod ki – akár igaz is lehetne.
Csak nem igaz.
A menekülteket, a buzikat és a másként gondolkodókat – ezek közül korunk alternatív sztárközgazdászát, Thomas Pikettyt választanám, hogy esszém kerekké lehessen – összekötő kapcsolat sokkal mélyebb ugyanis annál, mint amennyire a felületes közhely ábrázolja.

A modernizmus lendületében
Nem állítom, hogy kizárólag azok a szempontok motiválják menekülteket, a buzikat és a másként gondolkodókat övező vitát, amelyeket mindjárt felsorolok, még abban sem vagyok biztos, hogy felvetéseimet nem írják-e fölül a konfrontációkban megjelenő zsigeri gyűlöletek, de talán érdemes elgondolkodni azon, miképpen illenek bele diszpozícióink a társadalomról alkotott képeinkbe, miképpen változatja meg a világ változása érveink igazságtartalmát.
Tudom, hogy ez így egy kicsit bonyolult, de máris elmagyarázom: Érdemes azzal kezdeni, hogy a második világháború után, az Európában kialakult jóléti társadalmak önmagukon túlmutató ígéretet hoztak. Olyan jövőképet kínáltak a fejlett világ polgárainak, amely a jóléti állam további kiterjesztését, folyamatos térhódítását, fejlődését, tágulását ígérte. Az akkori amatőr és hivatásos jövőkutatók, scifi-írók és publicisták, politikusok és kávéházi megmondó-emberek – a kor szövegeinek szembeötlő tanúsága szerint – mély meggyőződéssel hitték, hogy olyan világ van születőben, amelyben a társadalom egyre több feladatot, terhet, és felelősséget vesz át az egyéntől. Azaz olyan világ van születőben, amelyben az egyénre egyre kevesebb kényszer rakódik. Kevesebbet kell dolgoznia, mert helyette gépek végzik a munkát. Kevesebbet kell háztartásával bíbelődnie, mert készételként beszerezhető, az üzemi étkezdében megkapható a szükséges kalória, s különben is, háztartási gépei elvégzik a legszükségesebbeket. De még közvetlen családtagjaira sem kell túl sok időt és energiát fordítania, mert a bölcsődék, óvodák, iskolák, kórházak, szanatóriumok, és végül az idősotthonok széles hálózata életkor szerint a legkitűnőbb ellátást nyújtja a rászorulóknak.
S az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, a modernizmus lendületében jövőt lelő emberek őszintén hittek abban, hogy a szabvány szerinti konzerv jobb, mint a nagymama befőttje, sőt, még abban is, hogy a szabvány szerinti, tudományos alaposságú gyermekgondozás jobb, mint amit egy hétköznapi anya tud nyújtani.
Hogy ez akkor igaz volt-e, vagy igazzá válhatott volna, ha az akkori trendek hosszabb távon is érvényesülnek, nos, azt nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy akkoriban, közelebb álltunk az eszme megvalósulásához, mint ma.

Problémáinkat magunknak kell megoldanunk
A nyolcvanas években azonban mindez szétesett. A globalizáció nem pusztán a jóléti állam alól húzta ki a talajt, de a gondoskodó állam lehetőségét is semmivé tette, s természetesen a jóléti társadalom jövőképét is lerombolta. Thomas Piketty A tőke a XXI. században című sok vitát kavaró könyvében éppen erről beszél. Kutatásai szerint a tőke megtérülési rátája hosszú távon meghaladja a gazdaság növekedési rátáját, és ez nagyfokú vagyoni koncentrációhoz vezet. Azaz a kapitalista viszonyok között egyre nagyobb vagyoni egyenlőtlenség felé tart a világ. A jóléti társadalmak korában, azaz a huszadik század derekán erőteljes állami intézkedések – adók, elvonások – korlátozták a tőkejövedelmek gyarapodását, s ez az elvonás tette lehetővé a jóléti államok kialakítását és fenntartását. A globalizáció azonban lehetővé tette a tőke számára, hogy kibújjon a rárótt közterhek megfizetése alól, s mára odáig jutottunk, hogy az egyes államok egymással versenyeznek a befektetők kegyeiért. Arról tehát szó sem lehet, hogy a jóléti táradalom fenntartását a tőke finanszírozza. Bomlanak is, ahogy fogynak a rendelkezésre álló erőforrások.  
Az emberek többsége – a megváltozott viszonyokat látva – ma már nem hisz abban, hogy a társadalom, az állam megoldja személyes nehézségeit, szabadidőt, családhelyettesítő intézményrendszert, egészségügyi ellátást, nyugdíjat biztosít az egyénnek. Ellenkezőleg. A társadalom egyre inkább abban hisz, hogy problémáinkat magunknak kell megoldanunk. Felértékelődtek tehát az egyén és az állam között még létező köztes szerveződések, újra jelentőséget nyert a család, az egyház, a hivatás-közösség, egyre fontosabbak a társadalmi kohéziót biztosító intézmények, önkormányzatok, nemzetiségi szervezetek, egyetemek, és más hasonló autonómiák. És természetesen velük együtt felértékelődött az államnak egy hagyományos funkciója, a – mondjuk úgy – nemzetállami szerep. Szemben a jóléti állam szervező, újraosztó feladatával korunk állama hagyományos modell szerint lehet sikeres, azáltal, ha megvédi a családokat, a lokális és horizontális szerveződéseket, egyszóval segíti polgárait abban, hogy kisebb-nagyobb terekben, egymással együttműködve választ találjanak hétköznapjaik nehézségeire.
A kisközösségek jelentőségének felismeréséről árulkodik a lassan nálunk is egyre ismertebb kommunitarista mozgalom, amelynek ideológusai szorgalmasan mutatnak rá arra, hogy az egyén nem létezhet közösség nélkül, az egyén a közösségben terem, egyedi önmegvalósítása nem feltétlen érték, s különösen akkor nem érték, ha közösségellenes, romboló tartalmakat hordoz.        

Alkalmazkodás és illúzió
De már sokat kanyarogtam, úgyhogy itt az ideje, hogy rátérjek a melegek, meg a bevándorlók problémáira. A jóléti állam által ígért jövőképben a kisebbségek – legyenek azok bármiféle fajták – nem jelentenek problémát. Személyes sorsuk nehézségeit, beilleszkedésüket, asszimilációjukat, ha erre egyáltalán szükség van, éppen úgy megoldja a jóléti állam, ahogyan a tősgyökeres honpolgárok nehézségeit is megoldja. A családok széthullása, az egymás mellett élő közösségek kapcsolatának hiánya, vagy akár ellenségeskedése, a nemzeti jelleg hanyatlása egyaránt hiányzik erről a problématérképről, mert ezeknek az akkoriban avíttasnak vélt szerveződéseknek, ideológiai képződményeknek jelentősége amúgy is csökkenni látszott, s úgy tetszett, helyüket a kiteljesedő jóléti államra támaszkodó, mind szabadabb egyén önmegvalósítása veszi át.  
Természetesen mára mindez illúzióvá lett. A globalizáció nehézségeivel birkózó államok legfeljebb azt ígérhetik polgáraiknak, hogy megvédik munkahelyeiket, otthonukat, személyes szabadságukat, polgári biztonságukat. Persze sok esetben nem képes arra a kormányzat, hogy megvalósítsa ígéreteit, egyre hátrább szorul, egyre kevésbé hatékony, egyre kevesebbet mer vállalni, hiszen a multinacionális nagyvállalatok, a befektetői érdekek folyamatos hátrálásra kényszerítik. (Ahogyan azt egyébként éppen ezekben a napokban láthatjuk Görögországban…)
Az állam immár nem old meg semmit, vagy egyre kevesebbet, s a polgárságnak önmagára, illetve saját közösségeire kell számítania. A kortárs közgondolkodás tart mindentől, ami közösségeit fenyegeti, a multikulturális médiától, a nemzeti hagyományokat fellazító migrációtól, a családokat veszélyeztető ultraliberális eszméktől, a melegházasságtól, a gender-ideológiától, a feminizmustól.
Úgy tűnik, hogy míg a társadalom többsége józanul alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, addig a liberális társadalmi mozgalmak megrekedtek a hatvanas-hetvenes évek eszméi között, s máig azt képviselik, amit annak idején, erősen ragaszkodnak a jóléti állam illuzórikussá váló társadalomképéhez. A kisebbéig jogok lelkes képviselői továbbra is abban hisznek, hogy az állam, a társadalom megoldja az egyéni nehézségeket, integrálja a migránsokat, kiigazítja a hibásan működő családokban keletkező problémákat, s általában is biztosítja a szabad egyéni önmegvalósítás ezernyi formáját. Ezért mindegy – képzeli a hatvanas-hetvenes évek szellemében rekedt szellemiség –, hogy milyen a család, milyen a nemzeti kohézió, milyen a társadalom strukturáltsága, azaz létezik-e társadalom vagy sem.

Két nézőpont
A többség azonban mindennek éppen az ellenkezőjét gondolja: úgy véli, az egyéni önmegvalósítás a közösség javára kell, hogy kiteljesedjen, a jól szocializált, közösségeibe beágyazott egyén nagyobb biztonságban van, és társainak is nagyobb biztonságot jelent, mint az egyénieskedő különc, a család, az egyház, a hivatás, a nemzet nem pusztán identitást ad, de védőburkot is kínál, amely védelemre nagyobb szükség van, mint az elmúlt évszázadban valaha. Ennek megfelelően a különféle kisebbségek léte aggasztó teher, veszélyes rontás, kezelendő kihívás. A bevándorlók, a melegek és mindenféle egyéb kívülállók feladata a gyors beilleszkedés, vagy a gyors eltűnés, hogy ne jelentsenek veszélyt a társadalom nehezen összeálló hálózatára.
Az össztársadalmi vízió és a kisebbségi jogokkal kapcsolatos vízió elvált egymástól.
Kétségtelen tény, hogy egyénként vonzóbb és felemelőbb a személyes önmegvalósítás lehetőségét kínáló jóléti-liberális alternatíva, ám sajnos azzal is szembe kell néznünk, hogy miközben a liberális baloldal ragaszkodik illúzióihoz, egyúttal ahhoz a gazdaságpolitikához is ragaszkodik, amely kihúzta a talajt a jóléti rendszerek alól és végső soron ellehetetlenítette annak egyénre vonatkozó szabadságeszményeit. (Ahogyan azt egyébként éppen ezekben a napokban láthatjuk Görögországban…)
Ezért kétségtelen az is, hogy a felelős, családban, nemzetben, közösségben gondolkodó új-konzervatív álláspont közelebb áll a valósághoz, érettebb alkalmazkodást tükröz, hitelesebb választ kínál a jelen problémáira, mint a jóléti illúzióhoz ragaszkodó ellentétpárja.
A kérdés ilyenformán az, hogy miben bízunk. Hiszünk-e abban, hogy az állam mindent meg tud oldani, hogy legalább hosszú távon jobb lesz a tudományos alapokon álló bölcsőde, mint a család, hogy hatékonyabb lehet-e a média-integráció, mint a hagyományos társadalmi struktúra, hogy az egyén szabad önmegvalósításának akkor is van értelme, ha nem kapcsolódik semmi közösségihez?
Vagy abban hiszünk, hogy az állam pillanatnyilag nem képes személyes felelősségünket átvállalni, a legtöbb, amit elvárhatunk tőle az az, hogy fenntartsa, a társadalom köztes rendszereinek – család, nemzet, egyház, hivatás – integritását, remélve, hogy ezek, évezredes működésüknek megfelelően biztosítani tudják életünk kereteit?
És a két nézőpont kibékíthetetlen.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.