Általában nem kedvelem a kvótákat, minden szempontból a valóság megerőszakolásának tartom az efféle ötleteket, most az egyszer azonban a leghatározottabban kvótapárti vagyok. Mert bár igaza van Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternek, aki hétfőn Prágában azt nyilatkozta: „Ábrándokat kerget az Európai Unió, ha azt gondolja, hogy a kötelező kvótarendszer megoldhatja a migrációs válságot”, ugyanakkor a kvóta – hadd tegyem hozzá – meglepően sok problémánkat megoldhatja. Na, pont a jövevényeket nem fogja megállítani, annyi baj legyen!

Illiberális ötlet
Kezdjük talán azzal, hogy a kvótarendszer igazi illiberális ötlet. Nem is értem igazán, miért berzenkedik ellene miniszterelnökünk. A kvóta ugyanis mindent tagad, amit az individuál-liberális dogma helyesnek, fontosnak, értékesnek tart. Viszont mindazt képviseli, amit a közösségi gondolkodás, a nemzeti szemlélet, a szociális igényeket az egyén követelései elé helyező nézőpont érvényesnek állít.
Ha nem is először, ha nem is példa nélkül, de a migráns-kvóta ügyében igen határozottan fordul szembe Európa a liberális dogmával, vagy pontosabban a valóság falán koppanó liberális vaskalap okozott olyan sérülést viselőinek, hogy íme, felismerték: a még több szabadság nem minden esetben, és főleg nem mindenkinek megadva viszi előre közös dolgainkat.
A menekült-kvóta ugyanis csak akkor értelmezhető, mert csak akkor érvényesíthető, ha három fontos feltétel teljesül vele kapcsolatban, három tősgyökeres illiberális feltétel.

Feltételek
Elsősorban kényszerítő erővel kell helyben tartani a migránsokat. Annan nyilván semmi értelme nem volna, hogy a kijelölt lakóhelyről minden különösebb következmény nélkül el lehetne költözniük. Ezt egyébként az ötletgazdák is felismerték. Az európai külügyminiszterek értekezletét megelőző híradások már arról szóltak, hogy a terv szerint az, aki elhagyja a kvóta által szabott lakóhelyét, kiutasítható az Európai Unióból.
A másik tényező – amiről egyelőre nem esik szó, de tulajdonképpen pont ennyire magától értetődő – az lenne, hogy a kvóta nem pusztán országok között, de országokon belül is megvalósítható. Ha ugyanis Németország, Hollandia és Svédország joggal berzenkedik az ellen, hogy az összes bevándorló náluk óhajt letelepedni, akkor ugyan, miért ne tiltakozhatna ugyanilyen joggal Budapest, Berlin, vagy Koppenhága az ellen, hogy – az Európai kvóta szerint az adott államra eső – összes jövevény az ország leggazdagabb településén, többnyire a fővárosban akarjon otthonra találni. Ha pedig egy állami közösség értelmes tiltakozását el kell fogadnunk, akkor egy városi, megyei, települési közösség érvelését sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Amennyiben tehát van európai kvóta, kell, hogy legyen települési kvóta is, amely az egyes államokon belül, az egyes települések között osztja szét a bevándorlókat.
Végezetül a harmadik, bevallom szívemnek legkedvesebb, feltétel az, hogy semmiféle szempont alapján nem mérlegelheti az Európai Unió azt, hogy a kvóta – az egyes nemzetállamokon belül – kikre vonatkozik, és kikre nem. Nehéz ugyanis a jövevények körét annál pontosabban meghatározni, mint ahogyan a hétköznapi tapasztalat meghatározza. A kvóta nem vonatkozhat azokra a honfoglalókra, akik a 2015. év folyamán léptek az Unió területére, sem azokra, akik 2014. óta jöttek, hanem mindazokra vonatkoznia kell, akik bevándorlóként élnek Európában. Pontosítsuk ezt a kifejezést: bevándorlóként, azaz idegenként, azaz a mieinktől eltérő szabályok szerint, azaz valami alternatív szociokulturális örökséget hordozva élnek közöttünk. Egyszóval, ha van kvóta, akkor az bármelyik problémás közösségre kiterjeszthető.
Valami ilyesmit pedzegetett egyébként a miniszterelnök is, amikor azt vetette föl: „Magyarország nem kéri, hogy osszuk szét Európában" a hazai cigányságot.
A kvóta létéből ugyanis logikailag csak az következhet, hogy minden országnak joga lesz a problémás embercsoportok felbontására, szétszórására, a gettók, a no-go negyedek, a putritelepek felszámolására, mégpedig éppen úgy, ahogyan az európai politikusok a migráns-kvótát elképzelik: kötelező lakhely kijelölésével.

Ember és környezet
Eddig a feltételek. És, hogy mindez miért pompás jövőkép, azzal kapcsolatban hadd idézzem egy nem túl régi bejegyzésem néhány mondatát: „ha itt akarsz élni, ott laksz, ahol mondjuk. Sajnos rád nem vonatkozik a költözködés szabadsága. Mint említettem, nem akarjuk, hogy bandába verődjetek, ezért szét fogunk szórni benneteket Európa összes falujába, hogy lehetőleg ne is találkozzatok egymással. Tudod, így könnyebb lesz az asszimiláció. Fiaid már nem is fogják beszélni a te nyelvedet, csak a barnább bőrük fogja emlékeztetni őket arra, hogy bevándorlók. De mivel lakóhelyükön más bevándorló nem lesz, az ő gyermekeik, unokáik, már egész világos bőrrel születnek. Néhány évtized múlva már nem is lesz feltűnő, csak furcsa egzotikum.”
Azért itt most azt is hozzátenném, hogy az asszimiláció valóban és egészen pontosan így működik. Ma már számos kiváló kutatás – egyebek mellett Zimbardo fantasztikus stranfordi börtönkísérlete – bizonyítja, hogy az ember nem csak, vagy nem elsősorban szilárd egyéniség, hanem inkább olyasféle lény, amely a változó viszonyokhoz alkalmazkodva alakítja ki, illetve formálja meg újra és újra személyiségét. A legtöbben azért gondolják magukat jellemes embernek, mert elég jól kontrollálják a környezetüket, azaz eleve kerülik azokat a helyzeteket, ahol a számukra komfortos és hiteles létezéstől eltérő módon kellene vagy lehetne viselkedni.
Azon szerencsések közé tartozom, akiket Popper Péter tanított, s éppen ő volt az, aki először hívta föl a figyelmemet az egyén és környezetének szoros kapcsolatára. Ausztráliát bűnözőkkel népesítették be, mégis az ott lakók többsége derék farmer lett – mondta. A viselkedés, a személyiség, az ember – ma már elég pontosan tudjuk – társadalmi kontextus függvénye. Vannak helyzetek, amelyek annyira erősek, hogy felülírják jellemző viselkedésünket, és személyiségjegyeinket. Ide idézek Malcolm Gladwell Fordulópont című kötetéből egy gondolatot: „A minket közvetlenül körülvevő társadalmi és fizikai világ jellege – az utcák, amiken járunk, az emberek, akikkel találkozunk – igen nagy szerepet játszik annak meghatározásában, hogy kik vagyunk, és hogyan cselekszünk.”

Barátok, közellakók
És hogy mindez miképpen függ össze a kvótával, azzal a lehetőséggel, hogy nem európai módon szocializált közösségeket asszimiláljuk, nos, arra is választ adnak az elmúlt évtizedek kutatásai. Tudjuk például, hogy – ismét Gladwellt idézem – „amikor az afroamerikaiak száma egy adott kerületben elért egy bizonyos pontot – mondjuk 20%-ot – a szociológusok hirtelen fordulat, a járványszerűen jellemző kiköltözés jelenségét figyelhették meg: a még ott élő fehérek szinte azonnal, mindahányan egyszerre elköltöztek a környékről.” Hasonló jelentősége van annak a megfigyelésnek, hogy amikor a magasan képzett emberek lélekszáma egy adott lakókörnyezetben 5% alá csökkent, akkor számos deviáns viselkedésforma robbanásszerűen jelenik meg. Általában úgy tartják, hogy amennyiben a magas társadalmi státuszú lakosság aránya 2,2 százalékkal csökken, azaz 5,6-ról 3,4-re, akkor például az iskolákban a kimaradások aránya, a gyermeklányok szülési rátája és más devianciák a duplájára nőnek.
Környezetünk – hadd húzzam alá még egyszer – elképesztő erővel hat ránk. Egy közismert kísérlet szerint barátaink 88 százaléka ugyanabban az épületben lakik, sőt, ezeknek a fele a megkérdezettel azonos emeleten. Egy másik felmérés, amely arra kereste a választ, miért barátkozunk egymással, ugyancsak azt mutatta ki, hogy a fizikai közelség fontossága meghaladja a hasonlóság jelentőségét. Vagyis nem keresünk barátokat. Azoknak a társaságát keressük, azokhoz csapódunk, akik velünk azonos mikrokörnyezetben élnek.
Az Európa összes falujában utcájában szétszóródó bevándorlók minden józan feltevés szerint rendkívül rövid idő alatt asszimilálódnának. És a módszert alkalmazva, a kvótát minden rosszul szocializált csoportra kiterjesztve, rövid úton asszimilálhatjuk a szlöm-települések valamennyi lakóját.
Ha másért nem, már ezért megéri támogatni ezt a kvóta-koncepciót.

Ti mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…