Hadd kezdjem ezt a bejegyzést boldog emlékezetű Karl Popper jeles gondolatával, melyet a jövővel kapcsolatban vetett elénk: amíg nem láttunk ilyen folyamatot, addig semmiféle módszerrel nem tudjuk előre jelezni azt, hogy a hernyóból pillangó lesz. És hadd említsem meg mindjárt e cikk elején azt is, hogy néhány évvel ezelőtt elég alapos felmérés igazolta, hogy a közgazdász a gazdasági folyamatokról, a politológus a politikai trendekről, a szociológus a társadalmi változásokról semmivel sem ad jobb előrejelzést, mint bárki más. A társadalomról összegyűjtött tudás a múlt és a jelen értelmezésére vonatkozik, narratívák fabrikálására ad lehetőséget, és csak ennyiben vonatkozik a jövőre. Azaz a társadalomtudományoknak semmiféle tudományos apparátusuk nincs, amivel megjósolhatnánk, mi fog történni. Egyetlen társadalomtudós sem látja jobban, pontosabban a jövőt, mint ön, vagy én. Viszont el tud mesélni egy sztorit az emberi közösség pályájáról. Mint ön, vagy én…


Vele vagy nélküle?
Mindez azért érdekes, mert most, hogy késhegyre, sőt támogatási pénzekre menő vita bontakozott ki Európa aktuális politikai elitje és a magyar, illetve a közép-kelet-európai politikusok között, most, hogy Orbán Viktort már-már úgy emlegetik, mint az öreg kontinens alternatív politikájának, ellen-politikájának, politikai antitézis-közösségének vezetőjét, nos, mostanában egyre többen figyelmeztetnek: baj lesz abból, ha elszakadunk Európától. Főleg a hazai baloldal, a liberális, szocialista megmondóemberek, bloggerek, firkászok, politikusok hangoztatnak olyan hülyeségeket, mint egy Stirlitz nevű blogger, akinek írását a Mandíneren fedeztem föl: „Szembe megyünk … az EU-val, a világ negyedik legnagyobb gazdaságát jelentő Németországgal és szövetségeseinkkel is. És ha más nem is, ez biztosan a magyar külpolitika csődje.” De az idézet származhatna mástól is, Fodor Gábortól kezdve Gyurcsány Ferencen át egészen Bokros Lajosig bárkitől, s én is csak azért idézem a Mandínerre citált Stirlitzet, mert éppen az ő szövegén akadt meg a szemem, (no, meg kicsit a bloggertársnak kijáró tisztelet okán is).
De elég a nyájaskodásból! Lássuk, végre a lényeget! Azt ugyanis, hogy ugyan miféle oka lenne a magyar, vagy a közép-kelet-európai országoknak arra, hogy a halálugrásba kövessék a Nyugatot? Miért kellene részt vennie Magyarországnak, vagy bárki másnak Európa kollektív öngyilkosságában? Hol van az a passzus a társulási, szövetségi szerződésekben, amely szerint szövetségeseinkkel, gazdasági partnereinkkel, megkockáztatom, barátainkkal együtt kell menetelnünk a szuicídium útján?
Tudom persze, hogy a baloldali-liberális értelmiség egy pillanatig sem gondolja azt, hogy Merkel asszony és üzletbarátai öngyilkosságba vezetnék földrészünket. Éppen ellenkezőleg. Szerintük egy minden eddiginél fényesebb jövő felé igyekeznek, egy multikulturális Európa felé, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet.


Szerencsés csillagzatok
Nos, mindez nem kizárt. De nem is bizonyosság. Az a tény ugyanis, hogy Nyugat-Európa az utóbbi ötszáz évben többnyire jó döntéseket hozott, még nem jelenti azt, hogy mindig jó döntéseket hoz, nem jelenti azt, hogy a jövőben jó döntéseket fog hozni, és azt sem jelenti, hogy a rendkívül gyorsan változó világ ezernyi újdonsága ismét neki fog kedvezni, s könnyű lesz jó döntést hoznia.
Jóllehet fél évezrede, amikor új világunk megszületett, amikor a kapitalista viszonyok megjelentek, amikor a Föld hirtelen glóbusszá vált, amikor a hajózástól kezdve a fegyverkezésen át, a könyvnyomtatáson keresztül egészen a társadalmi struktúrák újragondolásáig, sőt az ember önmagáról alkotott képének újraértelmezéséig, azaz nagyjából a társas létezés minden területén átalakult kontinensünk, nos, akkor Nyugat-Európa elképesztően sok jó döntést hozott.
No, meg perszer döbbenetesen nagy szerencséje is volt. Azt tudniillik az újkor hajnalán kormányzó elitekről éppen úgy nem feltételezhetjük, mint ahogyan a maiakról sem gondolhatjuk, hogy valamiféle váteszi előrelátás okán hozták volna meg a maguk döntéseit. Inkább azt kell sejtenünk, hogy abban a történelmi helyzetben a briteknek, franciáknak, hollandoknak véletlenül egybe estek rövid távú érdekeik és hosszú távú lehetőségeik, s így az aktuális előny megragadásának igyekezete egy tartósan sikeres társadalmat hozhatott létre.


Meghasadt kontinens
Ostobaság volna azonban azt feltételezni, hogy ez az előnyös konstelláció az idők végezetéig fennállhat. Az elmúlt évtizedek éppen azt mutatják, hogy szerencsés csillagállása alól elfordulni látszik Nyugat-Európa. Sem a globalizáció folyamatait, sem a tudományos-technikai forradalom eredményeit nem tudja a legelőnyösebben kihasználni. A harmadik világ nem pusztán a menekültek tömegeivel, de belső elszegényedés folyamatinak köszönhetően is megérkezett Nyugat-Európába. A tőke megtalálta annak lehetőségét, hogy ott hasznosuljon, ahol a legjobban hasznosulhat, s ez éppen nem Európa. A kultúra popularizálódása üzleti vállalkozássá, szórakoztatóiparrá tette a műveltséget, az oktatás, a kutatás, a tudományos, vagy művészeti teljesítmény immár nem az embert szolgálja, hanem a profitot. S mindezekkel szoros összefüggésben a fehér ember évszázadokon át csiszolgatott értékvilága – a szabadságba, a haladásba, az egyenlő esélyekbe, a közösségi részvételbe, az alkotó, kutató, kísérletező ember minőségi létébe vetett hit – is foszladozni kezdett. Helyét a hétköznapok örömigénye, s az ilyen, vagy olyan köntösben felbukkanó vágy mind gyorsabb kielégítésének ígérete foglalja el.
Különösen kedvezőtlennek tűnik az a tény, hogy elvált egymástól a jövő és a jelen, a mostban meghozott döntések nem építik, inkább rombolják Európa hosszú távú esélyeit. Az Unióról, a közös pénzről, a kontinens államai között köttetett ezernyi szerződésről egyre jobban látszik, hogy nem a közös érdekeket, sokkal inkább az elit-klub érdekeit szolgálja, már-már úgy tűnik, a ketté hasadó kontinens élősködő gazdagokra és kihasznált szegényekre válik. Európai közösségünk szempontjából egyre több rossz döntés születik, mert a döntések csak a mind szűkebbre szoruló elit-országoknak lesznek javára. A rossz döntések láncolata pedig tragikus örvénybe ránthatja európai álmainkat.
Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy elérkezett a Nyugat alkonya. Efféle jóslatnak nem volna értelme. Semmiféle eszközzel nem látható előre, hogy a jelenlegi folyamatok hosszabb távon hová vezetnek, merre mutatnak. De éppen ezért gondolom azt, hogy van létjogosultsága az alternatív struktúráknak. Van létjogosultsága annak, hogy a fejlett világ (fél-)perifériája kidolgozza a maga variációit, meghozza a maga autonóm döntéseit, kialakítsa a maga – Nyugattól független – stratégiáit. A történelem nagy újításai, sikeres projektjei szinte mindig efféle fél-perifériákon termettek. A görög csoda az ázsiai kultúra peremén, a kereszténység a római birodalom legszélén, a reneszánsz a gótikus Európa határvidékén született.  
Kelet és Nyugat, függőség, és függetlenség, haladás és maradás között hánykódó kompország kormányosának nincs iránytűje, amely boldog part felé mutatna biztos utat. Nem kell követnünk Európa minden rezdülését csak azért, mert nagyra értékeljük hajdan csodálatos társadalmi innovációit. A hernyó, amit az elmúlt évszázadokban megfigyelhettünk holnapra bármivé lehet. Akár féreg maradhat, akár pillangóvá szárnyasodhat. Ki tudja nem válik-e ismét csúszó-mászó pondróvá ez a mi csillagkoszorús, kék pillangónk?

Ti mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…