A minap – minthogy gimnazista gyermekem rajongó lelkesedéssel szónokolt a készülő diáksztrájkról – alaposan megbeszéltük a pedagógusok huszonöt pontját, s nekiláttunk felfejteni a kibontakozó tanári tiltakozások szertefutó ág-bogait. Úgy hiszem, megértette, hogy a szökőnapra tervezett diák-, pontosabban szülő-, még pontosabban, az Orbán-gyűlölet keserű levében agyalágyultra párolódott, lelkiismeretlen szülők maroknyi csoportja által kezdeményezett iskola-sztrájk nem előbbre viszi közös ügyeinket, inkább hátra mozdítja. Már, ami az oktatást illeti. Ami pedig ebből esetleg társadalmunk, demokráciánk, közéletünk dolgaira vonatkozhat, nos, abban a tekintetben a legocsmányabb, legkárosabb, leggonoszabb kezdeményezés, amit a rendszerváltás óta megélhettünk. Azt hiszem, megértette, hogy, akik részt vesznek ebben az aljas visszaélésben, azok nem a történelem kerekének előremozdítói, csak korunk szomorú herosztratoszai.


Pontról pontra
Nehéz indulat nélkül beszélni arról, hogy az ellenzék tulajdonképpen gyerekkatonákat akar mozgósítani reménytelen ügye érdekében, de próbáljunk meg nagy lépéssel elhátrálni az abúzustól és lássuk inkább azokat az elhíresült pontokat! Kezdjük mindjárt azzal, hogy a huszonöt között legalább tíz akad, ami minden további nélkül elfogadható bárkinek, legyen kormánypárti, vagy ellenzéki, legyen tüntető tanár, vagy csodálkozó állami tisztviselő. Fontos ez a tucatnyi követelés, mert ezek körül elég gyorsan jöhetne létre megegyezés. Érdemes volna ezeket határozottan képviselni.
Vannak olyan pontok, amelyeket nem ért, csak az, aki közvetlen részese az oktatásnak. Talán ezekről is születhet megállapodás, de a laikusoknak itt nyilván nincs szavuk.
Vannak azután olyan követelések, amelyek az oktatás egész struktúrájának az újragondolása felé mutatnak. Ránézésre is látszik, hogy nem lehetnek rövid távú megállapodás részei, hiszen egy teljes ágazatot kellene újjászervezni megvalósításuk érdekében. De az nem kizárt, hogy ezekről értelmes vita kezdődhet, s talán még azt is elérhetik a pedagógusok, hogy hosszabb távon az általuk kívánatosnak vélt irányba haladjon az oktatáspolitika.
Végezetül van néhány olyan követelésük a tüntetőknek, amelyek mögött mély ideológiai meggyőződés lappang, s amelyek olyan világképet kérnek számon a kormányzaton, s azon keresztül a magyar társadalom jobboldali elkötelezettségű tagjain, amely azoknak nem sajátja. Egy jobboldali kormány, egy jobboldali többségre támaszkodó kormány nem vezethet be ultraliberális oktatáspolitikát. Aki megoldásban, együttműködésben, demokratikus párbeszédben gondolkodik, az nyilván egy percig sem gondolja komolyan, hogy az efféle követeléseket érvényesítenie kellene.


Irányváltás
És most lássuk a tiltakozókat! Mi több, lássuk szimpatizánsaikat is! Függetlenül attól, hogy a hangadók mögött állnak-e pártos érdekek, egyértelmű, hogy a tanári mozgalom – mint arra
Jámbor András éleslátóan rámutatott – legalább három tartalmat elegyít, olyan tartalmakat is egyébként, amelyeknek kevés közük van az oktatás minőségéhez.
A megmozdulások mögé hamar felsorakozott mindenki, aki szemben áll az Orbán-kormánnyal, és ez a tény önmagában is elég ahhoz, hogy valamiféle rendszerbuktató, forradalmi tematika felé húzza a kezdeményezést. Míg a kormány által összehívott oktatási kerekasztal tanácskozásának másnapján még minden résztvevő – nyilvánvalóan szakmai elkötelezettségének megfelelően – úgy nyilatkozott, hogy bíztató tárgyalás kezdődött, addig mára ott tartunk, hogy a tiltakozók – nyilvánvaló politikai elkötelezettségüknek megfelelően – megpróbálják össznépi tiltakozássá, kormánybuktató népmozgalommá dagasztani a tanárok ügyét.
Nehéz nem észrevenni a tragikus végkifejletet ebben az irányváltásban. Mert míg a tanárok huszonöt pontjáról lehetett volna úgy tárgyalni, hogy – nota bene a jobboldali polgárság támogatását is élvezve – a követeléseknek egy része megvalósuljon, addig a kormány-ellenes mozgalommal nincs miről beszélgetni. Efféle kezdeményezés ugyanis legközelebb 2018-ban lesz érdekes, és valljuk be, akkor sem túlságosan. A pedagógusmozgalom irányváltása nyilvánvaló kalandorság.  
Az ugyanis egészen biztos, hogy kormányváltás nem lesz most Magyarországon.


Visszaélés
Hogy ez ügyben szemernyi kétségünk se legyen, elég egy pillantást vetni a térképre, pontosabban a közvélemény-kutatásokra. A választók többsége egyértelműen a kormány mögött áll. Még, ha a pedagóguskövetelések egy részével egyet is tudna érteni a konzervatív polgárság, olyasféle mozgalomban még véletlenül sem venne részt, ami a kormány megbuktatását tűzi ki célnak.
Lassan írom, hogy a baloldal is értse: ők a világért sem akarják megbuktatni ezt a kormányt. És, ők a többség. Az egyértelmű többség.
És, ha mindezt elég világosan látjuk, akkor hadd kérdezzem meg: Van-e értelme az Orbán-gyűlöletet bevinni az iskolába? Szabad-e egy pártos kalandorakció kedvéért megmérgezni a gyerekek életét? Indokolhatja-e bármilyen forradalmi hevület azt, hogy iskolások körében is megjelenjen a társadalmunkat pusztító pártos szekértábor-küzdelem logikája? Valóban előre viszi-e közös ügyeinket, ha gyerekeink új vakcsoportokat hoznak létre a szökő napon otthon maradó és az iskolába indulók köre szerint?  
De kérdezhetném azt is: jó lelkiismerettel néznek-e tükörbe azok, akik személyes gyűlölségüket gyermekeik vállára akarják pakolni?
Nehéz teher ez nekik maguknak is. Nem lenne szabad a gyermeki szívek rajongásával visszaélve fiatal lelküket megnyomorítani általa.    

Ti mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…