Folyik a nagy nyugdíjügyi adok-kapok. A nép egyszerű fiai felháborodnak, hogy a kormány lenyúlta a pénzüket, a kormány meg úgy tesz, mintha éppen az elherdálástól mentette volna meg a polgárok félretett garasait. Az ellenzék igyekszik meglovagolni a kormányellenes hangulat hullámait, a kormány meg lepofoz mindenkit, aki szembe fordul vele. Az egész meglehetősen randa ügy mindenről szól, csak éppen arról nem, amiről egyszer már beszélni kellene végre: miért olyan fontos ez a gusztustalan nyugdíjmizéria.
Te már elgondolkoztál azon, miért fizetünk egyáltalán nyugdíjat? Miért kell amúgy életerős, alkotókész férfiakat és nőket kivonni a munkaerőpiacról, és hazaküldeni? Miért bizonyos – amúgy a kormány pillanatnyi érdekei szerint meghatározott – korhatár fölött lévőket küldjük nyugdíjba? Miért ne lehetne a nyugdíjas fizetett szabadságát szétteríteni a társadalomban és fiatalnak öregnek juttatni belőle? Mondjuk ösztöndíjat adni a tanulni vágyónak, átképzési lehetőséget kínálni a munkanélkülinek, vagy egyszerűen megfordítani a dolgot, és a tankötelezettség korhatárának radikális emelésével nem az öregeket parkoló pályára küldeni, hanem a fiatalokat hozzásegíteni ahhoz, hogy több tudást, szerezzenek, s e tudást a jövőben mindannyiunk javára gyarapíthassák?
Te már elgondolkoztál azon, hogy ha a demográfiai folyamatok miatt, hosszú távon amúgy is fenntarthatatlan a nyugdíjrendszer, akkor minden nyugdíjreform pusztán egy halálra ítélt struktúra agóniáját hosszabbítja meg? Eszedbe jutott már, hogy ez a hosszas haláltusa mennyi felesleges indulattal, feszültséggel, de legfőképpen milyen őrületes pénzpocsékolással jár? Ha úgyis tudjuk, hogy nem működik, ha úgyis biztosak lehetünk benne, hogy a nyugdíjrendszer ma ismert formái mindenképpen megbuknak, ha úgyis lehetetlen fenntartani azokat, akkor nem lenne jobb a mesterséges életben tartás helyett valami mást kitalálni?
Te már elgondolkoztál azon, hogy azt a rengeteg pénzt, amit ma a nyugdíjasokra költünk, nem lehetne-e hasznosabban, értelmesebben felhasználni? Miért nem a fiatalabbakra költjük? Miért nem a gyermeket vállaló családoknak adjuk? Miért nem az oktatásra, a jövő nemzedékeinek kiművelésére áldozzuk? Vagy miért ne lehetne ugyanezt a pénzt az egészségmegőrzésre fordítani? Mindjárt kevesebben lennének azok, akik hatvanegynéhány évesen már tényleg képtelenek értelmes munkát végezni. Vagy, még jobbat mondok: miért ne lehetne vállalkozásfejlesztésre fordítani? Hiszen akkor lehetőség nyílna arra, hogy a ma munkához nem jutó százezrek valamennyiünk érdekében kamatoztassák erejüket, s még azoknak is juthatna munka, akiket ma nyugdíjba zavar a társadalom…
Te már elgondolkoztál azon, milyen borzalmas dolog nyugdíjasnak lenni? Milyen szörnyű élet az, amelyben a társadalom többé nem tart igényt a munkádra, amelyben a „vén hülye” állandó, eposzi jelzője lesz a nevednek, amelyben a fölöslegesség érzése mindennapi kísérőtársaddá válik. Bár most talán azt hiszed, hogy a hobbik és az unokák majd kitöltik az életedet, lelked mélyén nyilván tudod, hogy ezek csupán az üres és tartalmatlan napok pótszerei lesznek. Igazi feladat, igazi kihívás, igazi munka nélkül senki nem élhet. S talán te is tudod, amit minden nyugdíjas érez, ha bevallani talán nem is meri magának: a nyugdíjazással az ember a halál előszobájába lép.
Te elgondolkoztál már azon, milyen ostoba, hazug és embertelen rendszer körül folyik most a kormány és az ellenzék csatája? Feltűnt esetleg, hogy olyasmiért harcolnak, ami pár év múlva már biztosan nem létezik? Neked már eszedbe jutott, hogy kilépj a hagyományos és sokszor nagyon is álságos szemléleti formák keretei közül, és úgy tekints rá a világra, amilyennek te magad látod, s ne úgy, ahogyan a megszokás mutatja? Hiszen a nyugdíj pusztán egy szokás. A modern, európai ipari társadalmak viszonylag új keletű hagyománya. Száz évvel ezelőtt nem létezett. És száz év múlva sem lesz. Miféle szükségszerűség írja elő mai létét? Miért kellene most lennie? Akkor pedig nem lenne hasznosabb azon elmélkedni, hogy mi legyen helyette?
