Boldogok a sajtkészítők

Sokáig azt gondoltam, hogy majd jól nem írok semmit menekült-ügyben, mert a dolog annyira magától értetődő, hogy szinte röhejes leírni. Ám ahogy telnek a napok és sokasodnak a menekültekkel foglalkozó írások, vélemények, mémek, viccek és egyéb aktivitások úgy mélyül el szívemben az elkeseredés, lelkemben a harag, elmémben a zavar. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezek – mármint a liberális, menekült-befogadó, filantróp indulat bajnokai – valóban ennyire hülyék. Pedig de.

Lári-fári!
Ezért most tegyünk föl emberbarátainknak pár egyszerű kérdést. Van nektek bármi egyebetek, mint Orbán ellenes indulatotok? Mert persze lehet utálni a kormányt, opponálni döntéseit, vitatni elképzeléseit, de éppen a menekült-ügyben szembe helyezkedni a többé-kevésbé józan kormánydöntéssel elképesztő felelőtlenség. S, hogy ez miért fontos, arra mindjárt rávilágít a következő kérdés.
Van nektek bármiféle elképzelésetek arról, hogy mi történjen a befogadott menekültekkel? Hogyan fognak beilleszkedni? Mihez fognak kezdeni magukkal? Miképpen fognak velünk – úgy értem, velünk, európaiakkal – együtt élni?  Hogy azt gondoljátok, ez nem gond? Hogy majd szépen asszimilálódnak? Vagy vidáman éldegélnek a maguk gettójában? Hadd idézzek e felületes válaszokkal kapcsolatban egy nagy baloldali gondolkodót: „Lári-fári!”
De ne álljunk meg itt, mert a fontosabb kérdés az, hogy valójában hány menekült befogadását tudnátok elképzelni? Pár tízezret? Pár százezret? Pár milliót? Néhány tízmilliót? Egy-két milliárdot? Hol a határ, amikor úgy érzitek, most már tényleg sok itt a néger?
Elgondolkodtatok már ezen a nagyon egyszerű mennyiségi problémán? És magyarázatként hadd tegyem hozzá, ez a kérdés szorosan összefügg az előzővel. Jól megragadható határa van ugyanis az asszimiláció lehetőségének, illetve lehetetlenségének.
De fordítanék egy kicsit a dolgon. Mindig zavart, amikor mennyiség alapján szörnyülködik a nyilvánosság a retteneten. Amikor a tömegbaleset borzalmasabb, mint száz apró halál, amikor a tömeggyilkosság megrázóbb, mint a csendes akasztgatás… Szóval azért megkérdezem: fölmerült már elmétekben, hogy az egy és az egymilliárd között emberiességi szempontból nincs különbség. És az megvan, hogy a befogadás – a korlátlan befogadás – erőteljesen ösztönzi a bevándorlást. Ha száz jöhetett mért ne jöhetne még száz, ezer, százezer?
Hogy azt képzelitek, annyi azért majd mégse jön?

Mi és ők    
Hát ez az! Mármint ez a következő kérdés. Humanitás szempontjából ugyanis nem lehet elválasztani az otthon maradó nyomorultakat az ide érkező nyomorultaktól. A kérdés tehát az: miért éppen azokkal kell Európának jót tenni, akik idáig elvergődtek, s azokkal miért nem, akik otthon maradtak? Az miért nem fáj nektek, hogy Burkina Fasóban éhen halnak az emberek, hogy Szíriában halomra gyilkolják a csuda tudja kiket, hogy Afrika sötét vidékein mindennapos pusztulás? Miért csak az zavar, hogy az ide jöttekre csúnyán néznek a rendőrök?
Annál is fontosabb ez a probléma, mert mindjárt elvezet a következő, igen fontos kérdéshez. Ti tényleg nem vagytok tisztában azzal a végtelenül egyszerű ténnyel, hogy a mi jólétünk és a harmadik világ nyomora szorosan összefügg egymással? Valóban olyan idióták vagytok, hogy nem értitek azt a napnál világosabb összefüggést, hogy a fejlett világ gazdagsága minden szempontból a fejletlen világ kizsákmányolására épül? Nektek nem érthető az, hogy a mi szabadságunk, vagyonunk, fogyasztásunk mögött az ő elnyomásuk, szegénységük, éhezésük áll?
Óh, nem, nem pusztán valami ősrégi történetekről, a prekolumbián kultúrák elpusztításáról, a tizennyolcadik századi arany-háromszögről, nem csupán az ópiumháborúról, a szipoj-lázadás vérbe fojtásáról, vagy a kongó vasút építéséről van szó! Hogy ma nem tűnik annyira durvának a kizsákmányolás az nem annak köszönhető, hogy valóban kíméletesebbé váltak módszereink, hanem annak, hogy viszonylag ritkán avatkoznak be a fejlett világ hadseregei a fejletlen világban. Megoldja a fosztogatást az elmúlt századokban kiépült komprádor-burzsoázia. Nem tudtátok?

Kizsákmányoló hagyomány
És azt sem tudjátok, hogy a ma általatok oly igen-igen elítélt európai ideológiák semmivel sem voltak rosszabbak, mint az általatok képviselt mai utódjaik? A tizennyolcadik századi keresztény felsőbbrendűség-eszme, tizenkilencedik-huszadik századi fehér rasszizmus ebben a tekintetben nem különbözik a mai liberális gazdaság- és társadalom-felfogástól. Vagy azt képzelitek, hogy csak azért, mert azokban nem, emebben viszont hisztek, emez humánusabb, emberibb, igazabb? Emez nem ugyanazt a kizsákmányolást szolgálja, mint amazok?
Ti tényleg hisztek azokban a tündérmesékben, amelyek szerint az európai civilizáció erejét humanitása adja? Ti tényleg azt hiszitek, hogy a mi civilizációnkat meg lehet védeni, fenn lehet tartani szép szavakkal, meggyőző érvekkel, és a szeretet erejével? Ti tényleg nem értitek, hogy az európai érékek mélyén kemény gyarmatosító és kizsákmányoló hagyomány rejtőzik, hogy szabadságunk, demokráciánk a miénk, és a miénk is csak azért lehet, mert a fenntartásához szükséges erőforrásokat elvesszük másoktól?
Hogy ez nem tetszik nektek? Hogy ezzel nem szerettek szembenézni? Hogy az efféle összefüggéseket szeretitek letagadni? Igen, tudom. És azt is tudom, hogy megkönnyebbül a lelketek, amikor pár menekültnek vihettek egy kancsó vizet, amikor néhány partra vetődött bálnát visszatuszkolhattok a tengerbe, amikor tüntetően örvendezhettek annak, hogy az Egyesült Államokban házasodhatnak a melegek.
És ti nem is sejtitek, hogy emberségünknek nem ezek a próbakövei?

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

A liberálisok persze mindjárt nekiugrottak Schiffer Andrásnak, amikor azt találta mondani, a Pázmányon tervezett holokauszt-stúdiumról, hogy „az eszköz, amit az egyetem választott káros, kontraproduktív.” Béndek Péter, a mostanában igen-igen felkapott, önjelölt miniszterelnök 1000 a mi hazánk című blogjában például ezt írta: „Mezei Balázs, a Pázmány tanszékvezető professzora világossá tette a Bölcsészkar álláspontját a Holokauszt-oktatás bevezetésével kapcsolatban, miszerint azt ezért kell tanítani az általánosan kötelező (kvázi közművelődési) tárgyak sorában, mert az az emberiség ügye és a magyar történelem része.”
Béndek Péter nyilván ismét azt hiszi, mondott valami érvszerűséget. (Láthatólag nem tudja, mi az…) A proffesszor „világossá tette,” „kell tanítani” „mert az az emberiség ügye és a magyar történelem része.”

Az emberiség ügye
Mintha a magyar történelemnek nem volna cirka egymilliárd olyan eseménye, amit nem tanítanak, nem is beszélve az emberiség ügyéről, amiről még azt is nehéz meghatározni, hogy micsoda. Hogy mást ne mondjak, Nietzsche azon kesereg csaknem minden kötetében, hogy az emberiségnek nincs célja. Ő a maga részéről az emberfeletti ember létrehozását, zsenik nevelését, esetleg a hatalom akarását javasolja. Szerinte effélék lehetnek az emberiség ügyei. A Béndek-Mezei páros javaslata ezzel szemben a holokausztra való emlékezés.
Na, ennyit az emberiségről!
A magyar történelemről és annak tanításáról azonban volna pár megjegyzésem. Nem, nem gondolom, hogy a trianoni országvesztésről kellene közművelődési stúdiumot indítani, ahogyan azt a Jobbik – az általa láthatólag hatékonynak gondolt, arányos ellencsapás, szemet szemért, trianont holokausztért vagy miféle elv alapján, lelkesen javasolja. Azt sem gondolom, hogy általában a népirtásokkal kellene foglalkozniuk a diákoknak, ahogy ők maguk felvetik nyílt levelükben. Miért éppen a népirtásokkal? Miért nem a gasztronómia kultúrtörténetével, a szexualitás normáinak változásával, divattörténettel, zenetörténettel, vagy, mit tudom én, a munkásmozgalom történetével? Bármelyik témakör alapos feldolgozása – kellő ideológiai megokolás mellett – lehet olyan fontos érdeke Magyarországnak, mint a holokauszt emlékezete.

Kalandos gazdaságtörténet
De, ha az egyébként erősen kétséges feltevést, amely szerint van szabad kapacitása diáknak, tanárnak, intézménynek, elfogadjuk valóságnak, akkor komolyabb témákat is megemlíthetünk. Bekerülhetne a tanmenetbe például a gazdaságtörténet. Pillanatnyilag ugyanis úgy néz ki a történelemoktatás, hogy abban valami rejtélyes okok következtében, nagy emberek szándékainak megfelelően, esetleg a szellem géniuszának megnyilvánulása miatt történnek a dolgok, s véletlenül sincs mögöttük gazdasági tény, hatás, vagy érdek. Pedig sok esetben tudjuk, milyen gazdasági előzménye volt egy-egy eseménynek. Tudjuk, miért tört ki a Dózsa-féle parasztháború, tudjuk, miért omlott össze a magyar állam 1526-ban, tudjuk, miért bírt kitartani a Rákóczi-szabadságharc olyan sokáig, sőt azt is tudjuk, mi indította el a reform-kort, miképpen omlottak össze 1849-ben a magyar szabadságharc pénzügyi alapjai. Ja, s, hogy el ne felejtsem, még azt is tudjuk, milyen gazdasági tényezők vezettek a németek által elkövetett népirtáshoz. Tudjuk, de nem mondjuk el a fiataloknak. Pedig a gazdasági és társadalmi események közötti összefüggések felismerése sokkal inkább érdeke Magyarországnak, mint a holokauszt emlékezete.

Klíma és kamat
De éppen taníthatnák azt is, milyen hatással volt, illetve lehet az éghajlatváltozás a társadalmi folyamatokra. Hogy a történelemnél maradjunk, azt azért izgalmas volna tudni, hogy a kora újkori „kis jégkorszak” amely időben éppen egybe esik Magyarország romlásának évszázadaival, vajon mennyiben volt oka ennek a romlásnak. De feltehetnénk azt a kérdést is, hogy a „kis jégkorszakot” megelőző, úgynevezett „középkori éghajlati optimum” mennyiben járult hozzá a középkori Magyarország virágzásához? De akár így, akár úgy kérdezünk, globális felmelegedéssel, éghajlatváltozással és mindenféle egyéb kellemetlen klíma-macerával küszködő korunkban, ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata sokkal inkább érdeke Magyarországnak, mint a holokauszt emlékezete.
Vagy elindulhatnánk a gazdasági környezet felől egy részletkérdés irányába is. Mondjuk, tanulhatnának egyetemistáink valami épkézláb dolgot a pénzgazdálkodás mibenlétéről, a pénzügyi rendszerről, a bankok működéséről. Megtanulhatnák esetleg, hogy mit jelent a részleges fedezet, hová vezet néhány év alatt a kamatos kamat, miért nő gyorsabban a töke-jövedelem, mint a munkajövedelem. A pénz története – kár hogy kevesen tudnak róla részleteket – tele van rendkívül vicces sztorikkal, kimondottan jól tanítható, matematikai képletekbe burkolható, hogy úgy mondjam, felhasználóbarát tananyag. És ebben a végtelenül eladósodott, hitelből hitelbe tántorgó, pénzügyi műveltséggel alig-alig rendelkező hazai vallóságban a pénzügyek megértetése sokkal inkább érdeke Magyarországnak, mint a holokauszt emlékezete.

Felelősség
Persze nem kell mindenáron a történelemnél maradni. Tanulhatnának a fiatalok mást is, ha már mindenképpen be akarunk venni az oktatásba valami újdonságot. Elmondhatná például valaki, hogy miképpen kell célokat kitűzni és megvalósítani, érdekeket, sőt önérdeket felismerni, és annak megfelelően cselekedni, hogyan lehet értékvilágot, főleg persze a saját érték-elkötelezettséget azonosítani, s, hogyan függ össze az értékorientáció a személyes identitással. Elmondhatná valaki, miképpen lehet, és miért érdemes felelősséget vállalnia önmagáért minden embernek, hogyan lehet kiterjeszteni a felelősségtudatot, s mely személyekért, csoportért érdemes vagy szükséges tennünk valamit. Mi több, még azt is elmondhatná valaki ezeknek a fiataloknak, hogy miképpen függ össze a felelősség a pénzügyi műveltséggel, a kultúra a környezettudatos viselkedéssel, a történelmi tudás az identitással…
De pillanatnyilag úgy tűnik, mindezeknek a megértetése sokkal kevésbé érdeke Magyarországnak, mint a holokauszt emlékezete.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a jövő évtől kötelező alapozótárgyként bevezetik „A holokauszt és emlékezete” nevű órát.

Ha a hallgatók a Facebookon, nyílt levélben, vagy bármilyen más módon tiltakoznak a holokauszt-stúdium bevezetése ellen, akkor az a napnál világosabban bizonyítja, hogy égető szükség van a holokauszt emlékezetének oktatására.

Ha a hallgatók a Facebookon, nyílt levélben, vagy bármilyen más módon egyetértenek a holokauszt-stúdium bevezetésével, akkor az a napnál világosabban bizonyítja, hogy égető szükség van a holokauszt emlékezetének oktatására.

Van más opció?

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

Ha egy történetről nem lehet harag és részrehajlás nélkül ítélni, akkor azt a történetet nem is lehet megérteni. Bár az egyes történelmi nézőpontok attól függetlenül is hitelesek, hogy egyébként erkölcsi megfontolásból, előítéleteink miatt, vagy bármi más okból egyiket preferáljuk, másikat elvetjük, ettől még nem válik egyik értelmezés sem igazzá vagy hamissá. Az erkölcs, az előítélet, a lelkiismeret ugyanis nem történelmi kategória. Hiába mondjuk ki a legyőzött, kirabolt, kizsákmányolt, elpusztított tömegek rettenetes sorsáról a magunk erkölcsi véleményét, ettől sem az események megértéséhez nem kerültünk közelebb, sem a probléma meghaladása felé nem tettünk egyetlen lépést sem. A történelem nagy tévedései, a hamis eredetmítoszok, a sajgó igazságtalanságok, a nemzeti, faji, kulturális öntömjénezés ezernyi narratívája attól nem lesz igaz, attól nem lesz hiteles, attól nem lesz történetírás, hogy egyébként megszólítja lelkünket a szerző heves elfogultsága. Mindez pusztán retorika.

Trianon és a nemzet
Trianon alternatívája nem nagy-Magyarország. Száz esztendeje sem volt az, ma sem az. De nem alternatívája a gyilkos rendezésnek a nagyobb Magyarország sem, a Horthy-féle területgyarapítás, vagy az akkoriban, esetleg a világháború után – a magyarok által lakott, a magyarok által dominált területek visszaszerzésével kapcsolatban – szőtt remények. Nagy-Magyarország, vagy a kevésbé megcsonkított, nem-annyira-nagy-Magyarország nézőpontjából sem megérteni, sem feldolgozni nem lehet a trianoni kataklizmát.
De nem lehet megérteni és feldolgozni a békekötés után mindjárt megjelent, és jelenünkben mainstreammá vált nézetek optikáján keresztül sem. A „határok légiesítése”, a „határok fölötti nemzet-egyesítés”, a „haza a magasban” neurotikus elképzelések, tagadásai a valóságnak, olyanok, mint amikor az egyén a tudattalanba száműzi a traumát.
A meg nem értés és a feldolgozatlanság abból az egyszerű tényből szármaszik, hogy a trianoni tragédiát nem lehet megoldani abból a nézőpontból, amelyik létrehozta. S nem kell túlságosan mélyre ásnunk ahhoz, hogy belássuk, a területgyarapítás, Észak-Erdély, Dél-Felvidék, és a többi magyar többségű terület hazatérése, vagy területet hagyva a csudába, a magyar kisebbségek – így, vagy úgy megvalósuló – hazatalálása mind-mind ugyanannak a szemléletnek a vetületei. Annak a nézőpontnak a variációi, amelynek keretei között létrejött a trianoni béke: a nemzetállami gondolkodás dimenziói.
Szögezzük le: a trianoni rendezés a nemzetállam eszméjének jegyében született, s annak jegyében fáj. Amiből mindjárt következik egy másik megállapítás: az ugyanis, hogy a trianoni fájdalom alternatívája egyúttal a nemzetállami koncepció alternatívája is kell legyen.

Nemzet és rendszer
Álljunk meg itt egy pillanatra és mélázzunk el a nemzetállam jelentőségén! Kétszáz esztendeje meghatározó nézet szerint a nemzet, s vele – a nemzet belső energiáit, egyedi sajátosságait, önértéket jelentő kulturális kincseit és egyéb egyéniségeit alkotó módon összefogó és kibontó –nemzetállam, a nemzet-építő állam a közösségi létezés legmagasabb foka, s ezen keresztül az emberi identitás legfontosabb vonatkoztatási pontja. Ám ez a „meghatározó nézet”, ha kicsit megkapargatjuk felszínének csillogó mázát, talmi giccsnek, hamis propagandának, álságos ideológiának bizonyul. Nincsen a nemzeti eszmében semmi, amit ne fedezhetnénk föl bármelyik vakcsoportban. A nemzet összetartó ereje, a nyelvi, kulturális közeg egysége, nem jelentősebb kovász, mint a vallás azonos rítusa, az osztály azonos érdeke, s öntudata, a nemzetség törzse, s gyökere, vagy a bármely tetszőleges identitáscsoport közös géniusza.  
A nemzet, s vele együtt a nemzetállam nem más, mint ideológia. Igaz, nagyon jól kidolgozott, két-három évszázad óta csiszolgatott, aprólékosan kimunkált ideológia. És mint ilyen, nem más, mint egy a „nagy narratívák” közül, a történelem során létrejött nagy elbeszélések egyike, amely a világ jelenségeit egymásra mutató, egységes történetté fűzi össze, hogy így hitelesítsen rendet és működést.
A posztmodern filozófia egyik legjelesebb képviselői Jean Francois Lyotard szerint a huszadik század derekáig jellemző modern gondolkodás úgy igyekezett elrendezni az emberi tudást, hogy minden gondolat egy nagy, egységes elbeszélés keretébe ékelődjön, s hosszabb távon összefüggő világmagyarázattá álljon össze.  Az egyes gondolatok attól váltak érvényes igazsággá, legitim tudássá, hogy a nagy elbeszélésbe illeszkedve igazolást nyerhettek. Így minden, vagy legalábbis majdnem minden gondolat, amit a társadalom elfogadhatónak tartott, a nagy elbeszélés egyes részleteinek kidolgozásaként, további kifejtéseként, gyarapításaként nyerhetett értelmet. Széljegyzetek az elbeszélésekhez című tanulmányában a következőket írja: A nagy elbeszélések, a meta-narratívák a fennálló társadalmi rendszer intézményeinek a fenntartására szolgáltak. Tulajdonképpen a világ ideológiai hátterét adták. A meta-narratívák legitimációként szolgálták a társadalmat, megadva annak metafizikai megalapozását.

Rendszer és alternatíva
Persze az efféle narratíváknak mindig van alternatívája. A nemzetről, s a nemzetállamról sem állítható, hogy az elmúlt évszázadokban a polgári társadalom kizárólagos ideológiája lett volna. Népszerűsége, sikere tagadhatatlan, de tévedés volna azt gondolni, hogy a XIX., XX. század egyetlen nagy elbeszélése, egyetlen ideológiája, s egyetlen identitás-csoportja lett volna. Az idősebb korosztály, amelyik még tanulta a munkásmozgalom történetét, most felidézheti az osztály-ideológiák különféle formáit, a marxi kommunizmus osztályharcos kollektivizmusát, az anarchoszindikalista mozgalmak már-már korporatív föderalizmusát, a bakunyini anarchizmus obscsina-ideálját, vagy a phrudoni mikrovállalkozói anarhizmus racionális individualizmusát, amelyek gyakorlatilag a nemzetállam születésétől kezdve ott álltak mellette, mint lehetőségek.
De a nemzetállamnak volt, illetve van konzervatív alternatívája is. Az Egyesült Államok fehér protestáns középosztálya – mint a társadalomszervező erő, mint vonatkoztatási csoport, mint identitásképző eszme, vagy akár, mint nagy elbeszélés – a szó klasszikus, európai értelmében nem nemzet. De Amerika szentháromsága, a faji, vallási és társadalmi státuszhoz igazodó identitás megjelent Európában is. Eszméinek egy részét a monarchia ideológiája szervezte egységbe. A világháború előtti évtizedek egyik legnagyobb hatalma, Európa csendőre, az orosz birodalom a vallás és a monarchia körül alkotta meg a maga rendszerét, a másik nagyhatalom, a Brit világbirodalom inkább a fehér felsőbbrendűség és a monarchia körül kristályosodott, s nem annyira a nemzeti eszme körül, bár az angol nemzeti öntudatot nem volna helyes elvitatni a szigetország lakóitól. A XX. század elején erőre kapó fasisztoid mozgalmak ugyancsak a fajt emelték a nemzet helyére, immár vallás és monarchia nélkül, de valamiféle baloldali színezetű osztályideológiával színezve…
Mindezt fontos látnunk, ha a trianoni tragédiát a maga helyén, vagy hadd fogalmazzak pontosan, egy értelmes történelmi elbeszélés keretei között szeretnénk megérteni. És persze a megértés során meghaladni.

Alternatíva és birodalom
A traumatikus békekötés előzményei és okai között ugyanis legfőképpen a kettős birodalom belső ellentmondásait kellene észrevennünk: azt a tényt, hogy miközben az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb szervezőelve a királyság és a társadalmi státusz volt, azonközben a birodalom legfontosabb állama, a Magyar Királyság – tagadva a birodalmi identitás-eszmét – nacionalista, nemzetállami koncepció szerint igyekezett önmagát meghatározni.  A magyar politikai és társadalmi elit, gyakorlatilag a reformkor hajnalán, azaz az ezernyolcszázas évek első évtizedeiben hitet tett a nemzetállami berendezkedés mellett, s erről jó száz éven keresztül nem is volt hajlandó lemondani. Hogy Nietzsche honnan vette azt a gondolatot, hogy minden közösségnek a környezetében lévő közösségek ellenében kell meghatároznia önmagát, nem tudom, de meríthette volna akár a magyar politikából is. A trianoni döntést megelőző száz esztendőben a függetlenség és a nemzetállami gondolat a magyar közélet számára magától értetődő ellenpólusa volt a birodalmi identitásnak. S persze szükségszerűen járt együtt a nemzetek feletti középkori magyar állam tagadásával, a latin közvetítőnyelv elvetésével, a regionális autonómiák, például a régi vármegyerendszer, vagy Erdély függetlenségének felszámolásával, illetve a kulturális sokszínűség helyére állított, egységes nemzeti eszme terjesztésével.

Birodalom és regionalitás
Ám a magyar nacionalizmussal nem pusztán a magyarországi nemzetiségek, illetve később az utódállamok nacionalizmusa állt szemben. A monarchiában volt szellemi tartalék ahhoz, hogy a magyar, román, vagy szláv, sőt német nacionalizmusokkal szemben valamiféle korszerű birodalmi eszmét fogalmazzon meg.
Ferenc Ferdinánd környezetében komoly tervek készültek azzal kapcsolatban, miként lehetne merőben új alapokra helyezni a Monarchiát. A hatalom várományosa idejekorán kidolgoztatta azokat a terveket, amelyek a dualista államszerkezetet felváltó, új, föderalista berendezkedés kialakítására vonatkoztak.
A reformintézkedések első lépéseként a birodalom kebelén belül létrehozták volna a Horvátország, Bosznia-Hercegovina, valamint Dalmácia alkotta Délszláv Királyságot. A délszláv társállam ugyanolyan jogállással rendelkezett volna, mint a Magyar Királyság az 1867-es kiegyezés után. Látszólag ennek semmi köze a birodalmi eszméhez, sőt inkább az ellen hat, hiszen a Magyarországon már meghonosodott nemzetállami eszme felé mozdítja a Monarchia szláv népcsoportjait. Ferenc Ferdinánd azonban úgy vélte, hogy a változás hatására – az általa egyébként nagyon nem kedvelt magyar elit – ráébred arra, hogy a nemzetállami gondolat az állam, s természetesen a magyar állam feldarabolásához vezet. Egyúttal persze a magyar törekvésekkel szemben egy harmadik erőt hoz létre. Így a trialista államszövetséggé átalakult Monarchia további belső reformjai előtt is megnyílhat az út.
Második lépésben ugyanis a Monarchiát föderális államszövetséggé alakította volna át az uralkodó, Nagy-Ausztriai Egyesült Államok néven. A lépés természetesen megszüntette volna az 1867-es osztrák-magyar, illetve az 1868-as magyar-horvát kiegyezésen alapuló struktúrákat. Az új rendszerben Magyarország a föderális államszövetség többiekével azonos jogú tagjává vált volna. A föderáción belül Ferenc Ferdinánd a mindenkori uralkodónak erős központi irányítószerepet szánt.

Regionalitás és tragédia
Ha mindezt az identitás kérdésére vetítjük, észrevehetjük, hogy Ferenc Ferdinánd a nemzeti gondolattal szemben a monarchia és – modern kifejezéssel talán azt mondhatnánk, a – lokalitás eszméjét akarta szembeállítani. Sőt, talán még azt is megkockáztathatjuk – mivel társadalmi, szociális változtatásokkal kapcsolatos terveiről nem tudunk –, hogy harmadik pillérként a hagyományos rend, a társadalmi státusz is betöltötte volna korábban betöltött szerepét.
A kérdéssel foglalkozó történészek – akik néhány hónappal ezelőtt Bécsben rendeztek konferenciát – biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd hatalomra kerülése esetén fenn maradt volna a Monarchia. Richard Ned Lebow, a londoni Kings College professzora úgy nyilatkozott, hogy ha Ferenc Ferdinánd túléli a szarajevói merényletet, megelőzhető lett volna az első világháború. „Ferenc Ferdinánd volt a legerősebb szóvivője az Osztrák-Magyar Monarchia békéjének. Személy szerint úgy vélte, és ebben nem is tévedett, hogy egy Oroszországgal szembeni háború mindkét birodalom végét jelentené.” Mindehhez hozzátette, hogy a trónörökös elleni merénylet ezt az erős féket távolította el a háborúhoz vezető folyamatból, egyszersmind ürügyet és ösztönzést adott a háború kirobbantásához.
Hasonlóan nyilatkozott a konferencia egy másik neves résztvevője, Holger Herwig, a University of Calgary professzora: „Az Osztrák-Magyar Monarchia nagy valószínűséggel magától nem omlott volna össze, ha nem megy a háborúba.”
Szimbolikus jelentősége van annak, hogy éppen a nemzetállami koncepcióval a leghatározottabban szemben álló államférfi meggyilkolása vezetett oda, hogy a térség népei egymásnak szakadtak, s a világégés végén a legbornírtabb – és persze az etnikai viszonyok zavaros volta miatt, eleve hamis – nemzetállami elképzelés jegyében szervezték újjá a Duna völgyét.

Tragédia és katarzis
Mindezeket tudva ideje kimondani: Trianon tragédiája nem abban áll, hogy megcsonkította a magyar nemzetállamot, hanem abban, hogy létrehozta a szláv, román, osztrák, lengyel nemzetállamokat. A trianoni béke szörnyűsége, ostobasága és embertelensége nem nagy-Magyarország felszámolása, hanem a nemzetállam diadala.  
És, amikor azon elmélkedünk, miképpen lehetne feldolgozni, megérteni és meghaladni ezt az évszázados traumát, amikor azt kérdezzük magunktól, mikor fogja végre túltenni magát a magyar társadalom a trianoni tragédián, amikor azt feszegetjük, mi a trianoni rendezés alternatívája, akkor valahol ott kell keresgélnünk a választ, ahol Ferenc Ferdinánd kereste: a regionalitás, a lokalitás, a szubszidiaritás és az autonómia környékén.
És napjainkban, amikor a regionális identitás ismét egyre határozottabban fordul szembe a nemzetállami koncepcióval, amikor a skót, a bajor, a katalán identitás lassan fontosabbá válik, mint a brit, német, és spanyol nemzeteszme, akkor talán volna lehetőségünk nekünk is arra, hogy felfedezzük a magunk, erdélyi, felvidéki, moldáv, stájer vagy éppen székely, pannon és jász-kun identitását. S ez egy napon fontosabb lehet, mint a nemzetállam.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

Az egykönyvűek, a felműveltek, a propaganda által megemésztettek, a kurzus-nyomorultak keblét büszkeség dagasztja: úgy hiszik, ismét egyszer valami jót tettek, megálljt parancsoltak a gyűlöletnek, rámutattak a veszélyre, kigyomlálták a gazt az egyetemi veteményből.
Ők büszkék s, én szégyenkezem. Szégyenkezem, jobban, mint amikor az országgyűlés megszüntette a szólásszabadságot, amikor bűncselekménnyé nyilvánította a véleménynyilvánítást. Mert akkor csak dogmává merevedett a hamisság, de ma a dogma kötelező tudnivalóvá emelkedett.

Dogmából hittétel
Mintha egy napról napra agresszívebben előretörő rendszerideológia telepedne rá életünkre. Beszivárog mindennapjainkba, gyökeret ver gyermekeink lelkében, megszállja életünket. A holokauszt-zsarnokság ott lesz előbb utóbb … a talpraálltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben, az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, épp oly hazug-harsányan zengő szoborkövekben, színekben, képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben; … az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget…
Hadd folytassam Illyés szavait: a filmben, a díjkiosztásban, az ellenzékiségben és kormánypártiságban, aljasul hazudva az oktatásban…
Lassan minden a holokauszt körül forog. Az iskolások kötelező tanulmányi útra mennek Auschwitzba, múzeumok és vándorkiállítások emlékeznek a vészkorszakra, tagadása bűncselekmény, s most, a kurzuskultúra nagyobb dicsőségére, íme, az egyetemen is helyet kapott a holokauszt-emlékezet.
Tegnap még csak egy gondolat volt a sok lehetséges közül, aztán dogmává lett, s a minap kötelező tananyaggá merevedett. Az izraeli nagykövetség közreműködésével, Európában elsőként a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kerül az egyetemi alapozó képzésbe a holokauszt története.

Uralni a múltat
Megdöbbentő megélni azt, ahogyan a lopakodó dogmatizmus napról napra nagyobb szeletet foglal el a szabadságból. És valahogy úgy kell lennie: nem pusztán egy lehetséges gondolat, egy szűk csoport, az emlékezetkultúra körül szerveződő mozgalom ér el itt apróbb-nagyobb sikereket, saját tanait, jelentőségét felmagasztalandó, de mintha a hamis mártíromság misztikuma egyre többször kapna támogatást a rendszertől, vagy fordítva: mintha rendszer és holokausztkultúra egymást erősítve, egymást támogatva igyekeznének maguk alá gyűrni az életet.
Ilan Mor, Izrael budapesti nagykövete mérföldkőnek nevezte a tantárgy bevezetését azon a hosszú és nehéz úton, amelyet Magyarországnak végig kell járnia, hogy megbirkózzon a múlttal és a jelennel, hogy demokratikusabb, toleránsabb ország legyen.
Ám ebből még a megfejtés nem következik. Hogy Magyarországnak meg kell birkóznia a múltjával, demokratikusabbá és toleránsabbá kell válnia, az persze árulkodó követelés. A múlt fölött való rendelkezés, a jelen fölött való rendelkezéshez is hozzásegít, hiszen a történelem értelmezése a jelen értelmezését is kijelöli. Ha a magyar múlt küzdelmes feladat, akkor valamit a múltban le kell győznie ennek a népnek, valamitől el kell szakadnia, valamit fel kell adnia, hogy jelene az elvárásoknak megfelelő lehessen.
De, ha mindez csak a demokráciáról és a toleranciáról szólna, nem volna olyan nehéz megemészteni. De a demokráciáról és toleranciáról nehezen beszélhet a dogma, a kötelező tananyag, a szólásszabadság csorbítása. Mélyebben kell lennie a magyarázatnak.

Kiváló rendszerideológia
Az izraeli nagykövet azonban valami lényegeset mondott, amikor bejelentette az egyetem, hogy a képzés részévé lesz a vészkorszak története.  Ilan Mor arról beszélt, hogy a holokauszt nem a náci haláltáborokkal kezdődött, hanem azzal a kővel, amellyel bedobták egy zsidó boltos kirakatát, az antiszemita kijelentésekkel, és azzal, amikor valakit a származása miatt köptek le az utcán. Majd leszögezte: a holokauszt alapja antiszemitizmus.
És ha ezt fogják tanítani a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, akkor ott bizony valami tudománytalan, hamis és álságos, ideológiai maszlagot fognak oktatni.
Mielőtt az a vád érne, hogy tagadok valamit, amit nem szabad tagadni, gyorsan leszögezem: nem a tényt, nem annak borzalmát, nem az ártatlanok szörnyű sorsát, hanem az okok és összefüggések efféle magyarázatát tartom bárgyúnak, hazugnak és kurzus-kerációnak.
A kijelentés, mely szerint a holokauszt alapja antiszemitizmus volna, s a képzés, amely erre a logikára fűzi föl a vészkorszak történetit, igazi babona, lapos összeesküvés-elmélet, ám kiváló rendszerideológia.

A fölöslegesek
A valóság ugyanis az, hogy a holokauszt mögött, mint minden népirtás mögött, hideg racionalitás, nyers gazdasági érdek áll. A rasszizmus, az antiszemitizmus, a nacionalizmus, az osztályharc, a vallási fanatizmus mindig csak ürügy, arra való, hogy polgártársainak meggyilkolását némán bírja eltűrni a társadalom, még inkább arra, hogy a népirtás végrehajtóinak jó lelkiismeretét biztosítása. Tartalmában esetleges, funkciójában szükséges szómágia, a valódi ok, a gazdasági megfontolás megvalósítása érdekében. A cél minden népirtás során csak annyi, hogy az elit kirabolhassa, azokat, akiket érdemes kirabolni, életlehetőségeitől megfoszthassa azokat, akiknek életterére maga tart igényt, veszélyes sokaságától megszabaduljon azoknak, akiket fölöslegesnek és fenyegetőnek tart. Egyszer indiánokat vagy négereket ölünk a földjeikért, másszor örményeket vagy zsidókat gyilkolunk műhelyeikért, üzleteikért és állásaikért, s újabban keresztényeket vagy mohamedánokat fejezünk le, mert túl sokan lettünk lehetőségeinkhez képest.
Ám az ideológia az egységes tényt részeire bontja, s emerről kijelenti, hogy régen volt, s ezért érvénytelen, másikról leszögezi, hogy az antiszemitizmus idézte elő, harmadikat terrorizmusnak nevezi el, negyedikről hallgat, mintha nem is történt volna meg soha. S így egyenként rá lehet mutatni minden népirtásra az újkor születésétől egészen napjainkig, Szent Bertalan éjszakájának szörnyűségétől, a holokauszton át, egészen az Iszlám Állam rémtetteiig, mindig másnak elnevezve egyazon rabló-hadjáratot, mindig más okokkal magyarázva ugyanazt az embertelenséget, mindig más összefüggésbe ágyazva a rendszer ismétlődő tömeggyilkosságait.
Miközben a nácik bűne csak annyiban az antiszemitizmus, amennyiben bűne az iszlám fundamentalistáknak a fundamentalizmus, hutuknak és tusziknak a törzsi etnicizmus, kommunistáknak az osztályharc. Hogy ez mennyire esetleges, azt éppen napjaink, ugyanott, de hol ezért, hol azért bekövetkező népirtásaiban érhetjük nyomon. Hogy azonban a valódi ok, a fölöslegesek elveszejtésének vágya, azt ugyancsak megmutatják a népirtások mögött álló gazdasági, demográfiai grafikonok. S a gazdasági megfontolás mögött minden esetben ott áll az embert és az emberi életet árunak, számnak, értéknek, vagy értéktelenségnek tekintő haszonelvű cinizmus.  
Ebben azonban közös a liberális, a totalitárius, és mindenfajta egyéb kapitalizmus.
Évente ötvenmillió fölösleges fogyasztót veszejtünk el.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Karinthy Frigyes: Nem mondhatom el senkinek

Most, hogy húsvét örömére az internet minden zegét és zugát meghódította Józsua, most, hogy a feltámadás nagyobb dicsőségére minden médiumból a krisztus mosolyog felénk, most, hogy a megváltás örömére a keresztényi hitvallás coming outja buggyan elő azokból is, akiket soha nem gondoltunk volna kereszténynek, nos, most jött el a pillanat, hogy elmondjam, miért vagyok ateista.

Szólok istennek, ha van
Mielőtt azonban bárki is azt gondolná, hogy valami valláson kívüli összefüggésekkel fogok előhozakodni, és holmi materiális elvek alapján próbálok istentagadó érveket felsorolni, sürgősen leszögezem: az csalás lenne. Mint ahogyan, mondjuk, bibliai idézetekkel alátámasztani isten létét, ugyancsak csalás. Vagy pontosabban petitio principii, azaz körkörös érvelés.
Persze, mindannyian saját hiteink foglyai vagyunk. Éppen a minap futottam bele egy nagyszerű tudományfilozófus, Paul Feyerabend gondolatába, aki azon elmélkedik egy helyütt: vajon miért tételeznénk fel, hogy a racionális megismerési forma, azaz a tudományos gondolkodás, kitüntetett szerepet játszik a nem racionálissal, például a vallással szemben. Ha érveink vannak mellette, akkor racionálisan próbáljuk alátámasztani azt az elképzelést, amely szerint a racionalitás jobb, mint az, ami nem racionális, és máris a körkörös érvelés csapdájába estünk. Ha viszont egyszerűen leszögezzük, akkor dogmát alkotunk, mégpedig gonosz dogmát, amely kimondja, hogy minden dogmával szemben előnyben részesítendő az ésszerű érvelés.  
Hasonló a helyzet a vallásos meggyőződéssel is. A vallás csak vallásos érvekkel támasztható alá, s kívülről nézve Jézus, Allah, vagy Quetzalcóatl csak abban különbözik az óvodás kisfiú képzeletbeli barátjától, hogy többen hisznek létezésében.

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem
Van azonban a hitetlenségnek egy belső, úgy értem vallásos logikája is. Ezért tehát most tegyük föl, hogy isten létezik. S én e feltételezés mentén vagyok ateista.
A következők miatt:
Minden, ami körülvesz, így, vagy úgy megragadható számomra. Isten egy olyan világba helyezett, amelyben van asztal, kalapács, szerelem, de még higgs bozon is van. A bennünket körülvevő anyagi, érzelmi, szociális háló túlnyomó része közvetlenül megtapasztalható, közvetlenül vagy közvetve kimutatható, de legrosszabb esetben is feltételezhető, mert léte következik a tapasztalati világból.
Ebből a megragadható univerzumból egyetlen tapasztalat hiányzik: isten.
Gyermekkorom óta komoly rejtély számomra, hogy isten, ha van, miért nem nyilvánvaló. Miért nincs jelen ebben a mi világunkban? Miért csak közvetítők útján érintkezik velünk? Mi több, miért csak évezredekkel ezelőtt élt váteszek állhattak vele szemtől szemben?
És mielőtt tovább fűzném a gondolatot, hadd szögezzem le: nem kételkedek abban, hogy neked, kedves olvasó van tapasztalatod istenről. Nem kétlem, hogy veled szóba áll, téged meghallgat, rád vigyáz. De nekem nincs ilyen nexusom a mindenhatóval. Én tőled hallhatok erről a tapasztalatról, vagy azoktól, akik hozzád hasonlóan megélték isten jelenlétét, s írtak, beszéltek róla. Így aztán úgy is feltehetném gyermekkorom kérdését: neked, vagy Mózesnek és Mohamednek miért jelenik meg isten, s nekem miért nem?

Meg nem jelent, se borban és kenyérben
És most rögtön tessék újraolvasni az első bekezdést, mert az semmiképpen sem válaszolható az én kérdésemre, hogy a hit rögös útját személyesen kell bejárnom, isten éppen azért rejtőzködik, hogy kemény munkával kelljen eljutnom hozzá, a hit feladat, a hit akarat és szándék dolga. Miért volna nekem ilyen szándékom?
Akkor már logikusabb válasz az, hogy nekem éppen azért nincs istenem, hogy neked legyen feladatod. A te dolgod, hogy elvezess engem a vallásod szerinti üdvösséghez. Az én hitem nem az én, hanem pont, hogy a te feladatod. Már persze, ha úgy érzed, van efféle küldetésed.
Engem azonban ez a válasz sem tud megnyugtatni. Főképp persze azért nem, mert kimondottan idegesítenek a hittérítők, s eddig valamennyien kudarcot vallottak. Elképzelni sem tudom, hogy bármelyikük is sikerrel járhatna.
Elengedve azokat az – istenről alkotott fogalmainkkal eleve összeegyeztethetetlen – felvetéseket, amelyek szerint például isten engem eredendően kárhozatra szánt, s ezért nem mutatja meg magát nekem, nézzünk valami valószerűbb okot.  
Mert az eredeti kérdésre válaszolható például az is, hogy nekem egyszerűen nincs dolgom istennel. Minden különösebb nehézség nélkül feltételezhető, hogy isten engem azért helyezett egy racionális, anyagi, s nem utolsó sorban, számomra véges világba, mert azt akarja tőlem, hogy itt, ebben a tapasztalati közegben, próbáljak helytállni, mégpedig nélküle. Elképzelhető tehát, hogy isten maga akarja, hogy én ateistaként, sárba ragadt materialistaként, istentelenül éljem le földi létemet. Talán ő maga szánta nekem azt a sorsot, hogy parancsait tagadva, normáit megszegve, híveit kinevetve bukdácsoljak végig ezen a földön néhány évtizedet.
Ezért lehet az is, hogy miközben az örök élet ígéretét és a megváltás fájdalmát csupán bárgyú mesének gondolom, azonközben Thomas Mann pár mellesleg odavetett szavát örök bölcsességnek vélem. Amikor megkérdezték a nagy német írót mit becsül a legtöbbre, azt válaszolta, hogy a mulandóságot. Mert a mulandóság ad értéket az életnek és méltóságot az embernek.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

Angela Merkel igen okos asszony. Ezt persze eddig is tudtuk, vagy legalább reméltük, de a Bundestagban csütörtökön elmondott beszéde után már semmi kétség: sokkal eszesebb annál, mint amire a pár nappal korábbi szavaiból következtetni lehetett. A párizsi tüntetés, illetve a terrortámadás nyomán megszaporodó idegenenellenes kijelentésekre akkor úgy reagált: az iszlám Németország része. Csütörtökön azonban sokkal többet mondott ennél. Valószínűleg a közeljövő német egyházpolitikájának alapjait fektette le.

Egy az isten!
No, de kezdjük az elején! A liberális sajtóban gyökeret vert és nagy hangon szertekürtölt botor megállapítás szerint a terrorizmus az iszlámra hozza a legtöbb bajt, felerősíti az európai muzulmán-ellenes előítéleteket, gerjeszti az idegengyűlöletet, horribile dictu, még az is előfordulhat, hogy egyes európai országok nehezítik, vagy akadályozzák, esetleg komoly feltételekhez kötik a Közel-Keletről érkező bevándorlók befogadását.  Pedig – hangzik a sommás közhely – az iszlám és az iszlám terrorizmus között éles különbséget kell tenni, mint ahogyan a kereszténység sem azonos a keresztények által elkövetett rémtettekkel.
Ezt legutóbb, legszebben, és legbutábban a Kettős Mérce blogon fejtette ki Kopiás Attila Steve. Akit érdekel, itt beleolvashat. A szerző azt magyarázza komoly lelkesedéssel, hogy míg a „kereszténységet alapból ismerjük, van róla egy differenciált képünk” addig az „iszlámról viszont a legtöbbünknek szinte semmi ilyen kulturális műveltsége nincs…” Ez akár igaz is lehetne, ám az iszlámot illető műveletlenségből nem következik az, hogy jogtalan és indokolatlan volna egy lapon említeni az iszlámot és az iszlám fundamentalizmust. A blogger azt írja: „Az ISIS, az Al-Kaida és a Boko Haram ugyanis magukat muszlimnak tartó szervezetek. Pont ugyanúgy, ahogy a KKK, az IRA, Kony Lord’s Resistance Armyja, vagy Breivik is kereszténynek tartották magukat... És igen, sok más mellett jelentős problémája az iszlámnak a belőle kinövő, majd rátámadó, rajta uralkodni akaró dzsihádista szekták léte. … Ők az iszlám extra radikális szélsőjobbja… És nem, nem állítom azt sem, hogy ne lenne egyes országokban a mérsékeltek körében is jelentős támogatottsága egyes radikális eszméknek, de … pontosan tudjuk, hogy ez nem csak nem általánosítható a teljes társadalomra, de még csak azt sem jelenti, hogy a szimpatizánsaik többsége osztaná extremitásukat.”
Eddig idézem az liberális előítélet téveszméit. Mindez persze ostobaság. Egyfelől azért, mert a KKK, az IRA, vagy Breivik borzalmas tetteiket nem a kereszténység, illetve a maguk vallásának nevében, annak üzenetét, parancsait, lényegi mondanivalóját esetleg félreértve követték el, hanem más, a kereszténységtől független ideológiák nevében. Másfelől azért is butaság, mert az iszlám fundamentalisták viszont igen.
A helyzet ugyanis az, hogy az iszlám és a kereszténység között van néhány apró, de annál lényegesebb különbség. Ám mielőtt sorra venném ezeket, le kell szögeznem valami igen fontosat: Azt ugyanis, hogy minden monoteista vallás – lényegéből adódóan – kizárólagosságra törekszik. Míg a politeista vallások számára nem megrázó, ha az idegen hitű másképp nevezi, vagy másképp tiszteli a maga isteneit, addig a monoteista vallások hívei számára ez elviselhetetlen. A másság ugyanis a több istenben hívő számára csak annyit jelent, hogy léteznek olyan istenek, szertartások, amiket ő esetleg nem ismer. És, mivel ilyenek még a maga vallásán belül is létezhetnek, semmi különöset nem talál az ismeretlen istenek tiszteletében. Ezzel szemben Jahve, Krisztus, vagy Allah hívei számára más isten imádása az egyistenhit tagadása, azaz a hit tagadása, s mint ilyen, égetni való eretnekség. Eltűrése hosszabb távon a hit fellazulásához vezet, mint arra az európai kultúra utóbbi évszázadai kellő bizonyságot kínálnak. Mindez azt jelenti, hogy bizony, mindhárom monoteista vallás kíméletlen az eretnekekkel szemben, s, ha meg akar maradni annak, ami, nem is tehet mást.

Augsburg és a szüfrazsettek
Ámde – a jelentéktelenül csekély létszámú és ezért szempontunkból most mellékes zsidó vallás és – a muzulmán hit valamint a kereszténység között akad pár lényeges különbség.
Az első egy teológiai eltérés. Míg a muszlimoknak Mohamed a prófétájuk, aki nem nagyon különbözik Mózestől, Dávidtól, vagy Salamontól, maguk is agresszív és bosszúálló nomád beduinfőnökök, addig a keresztény tanok élén egy végtelenül szerény, hatalom nélküli, az erőszakot végletesen elutasító, a szeretetről, megértésről és megbocsátásról prédikáló nagyvárosi hippi áll. Ami persze önmagában nem lenne olyan fontos különbség, mégis hivatkozási alapot kínál mindahhoz, ami a kereszténység az elmúlt ötszáz évben lett.
A második eltérés ugyanis egy fél évezreddel ezelőtti konfliktusból, illetve annak 1555-ös lezárásából következik. A Német-Római Birodalomban a 16. században dúló vallásháborúkat lezáró augsburgi vallásbéke ugyanis olyanokat mondott ki, amiktől az iszlám – ugyancsak megosztott – híveinek ma is égnek áll a haja. Az augsburgi birodalmi gyűlésen kötött béke-megállapodás értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. A dokumentum arról is rendelkezett, hogy a fejedelmek nem folytathatnak hittérítő tevékenységet más államok területén, határaikon túl élő hittestvéreiket sem védhetik meg, felekezeti indokból pedig nem lehet háborút indítani.
Hogy aztán persze a békét nem tartották be, az mellékes ahhoz képest, hogy az elkövetkezendő évtizedekben újra és újra megerősítették, módosították, kiterjesztették, s lassan-lassan a keresztény civilizáció részévé tették. Ehhez hasonló, a vallási kultúra egészét átfogó, a vallásszabadságot intézményesítő, s a lelkiismereti szabadság felé mutató kezdeményezésről a mohamedán világ – a gyakorlatban persze gyakran érvényesülő toleranciája dacára – sem tud.
Az Augsburgban kikövezett úton továbbhaladva jutott el Európa a felvilágosodáshoz, s vele a laicizmushoz, az egyház és az állam teljes szétválasztásához, illetve általában a szekularizációhoz, amelyre végül a fogyasztói társadalom materiális hedonizmusa tette föl a koronát.
Noha a keresztény egyházak mindent megtettek azért, hogy fékezzék, útját állják, sőt, ha lehet, visszafordítsák e folyamatot, azért Európában mind általánosabbá vált az a meggyőződés, hogy a vallás magánügy, az egyház társadalmi szerepének elfogadása az egyén szempontjából csak választható alternatíva, és semmiképpen sem kötelező tény.
Dacára annak, hogy Európában ma már nehéz keresztény fundamentalistát találni – még papot sem igen lehet úgy felszentelni, hogy az új egyházfi szívét-lelkét ne itatták volna át a felvilágosodás lelkiismereti szabadságának eszméi – azért a felvilágosodás európai eredményei mégsem váltak, nem is válhattak a keresztény egyházak hittételeivé. Az afrikai és a latin-amerikai kereszténység a maga elnyomó apparátusával majdnem olyan kizárólagosságra tör, mint a mohamedán vallás a saját világában. Hogy ezt mi itt Európában alig érzékeljük, az inkább tájékozatlanságunk miatt van, nem azért mert a kereszténység a harmadik világban európai értékek szerint működne.
Ugyan hogyan is működhetnének akkor európai értékek szerint a mohamedán egyházak, amelyeknek történetéből az augsburgi vallásbékétől kezdve a női emancipációig mindaz hiányzik, ami Európát európaivá teszi?

Hit és hitújítás
A liberális sajtó állításaival szemben érdemes tehát leszögezni: a mohamedán világban mindenki fundamentalista. „A muszlimok gondolkodása szerint ugyanis minden muszlim fundamentalista kell, hogy legyen. A Korán ugyanis Isten szó szerinti kinyilatkozása, szövege szent és sérthetetlen. A Koránon, a Próféta és a társainak cselekedetein alapuló iszlám jogrendszer, az usul, még ma is fundamentuma, alapja a bíráskodásnak majd minden muszlim országban.” – irja Müllner Nándor a Könyvkultúra Magazin hasábjain.
Hogy ebből a talajból vidáman ki tud sarjadni a terror és az erőszak, az nem kérdés. A kérdés inkább az, hogy vajon a tolerancia is ki tud-e belőle nőni. És ezzel hadd kanyarodjak vissza Merkel asszony eszéhez!  A német kancellár ugyanis csütörtökön a törvényhozás alsóházában, miközben ismét elítélte a párizsi vérengzést és hitet tett amellett, hogy az iszlám Németország része, azt is hangsúlyozta, hogy tisztázni kell a muzulmán vallás és az iszlamista terror viszonyát.
A kancellárasszony – mint beszédéből kiderült – tisztában van azzal, hogy a sok német nehezen emészti meg Christian Wulff volt korábbi német államfő szavait: a keresztény-zsidó gyökerek mellett az iszlám is Németország része.  
A németek ugyan „nem az iszlám ellenségei”, de „nem a Koránnal nőttek fel” és „bizonytalanok, tanácstalanok” – fogalmazott Merkel asszony. „Az kérdik tőlem, hogy melyik iszlámról van szó”, és hogy lehet-e hinni abban „az újra és újra elismételt mondatban, hogy az iszlámra hivatkozó gyilkosoknak semmi közük az iszlámhoz”. Ezek „jogos” kérdések – fejtette ki a kancellár, hangsúlyozva: „fontos és sürgető, hogy az iszlám papság tisztázza” őket.
Hadd ismételjem meg a lényeget: „fontos és sürgető, hogy az iszlám papság tisztázza…”
És akkor ezt értsük a helyén!
Fontos és sürgető, hogy a német, illetve az európai az iszlám papság tisztázza viszonyát az európai kultúrához, szokásokhoz, a vallás- és lelkiismereti szabadság kérdéseihez, a nemek egyenjogúságával kapcsolatos kérdésekhez, az egyház társadalmi szerepével összefüggő problémákhoz, az erőszakhoz, s ezernyi más kérdéshez.
Ha a német kormányfő komolyan gondolja szavait, akkor az azt jelenti, hogy – akár állami támogatással is – de hamarosan létrejöhet egy új mohamedán irányzat, egy európai iszlám, amelyik valóban képes lesz beilleszkedni az európai kultúrába, amelyik elismeri a világi jogrendet, a női egyenjogúságot, és általában az egyén lelkiismereti, sőt véleménynyilvánítási szabadságát.
Bár a mohamedán vallástól sem idegen a sokszínűség, sőt az iszlám némelyik irányzata meglepően közel áll az európai vallásos miszticizmushoz, azért azt sem árt tudni, hogy a német kancellárasszony, olyan vallási reformot követel az iszlám papságtól, amelyre az nem biztos, hogy képes lesz. A mohamedán hagyomány szerint ugyanis a hitújítás önmagában is eretnekség, s mint ilyen, halállal büntetendő.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

Most, hogy Orbán Viktor mondott valamit a „tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező kisebbség”-ről, olyasvalamit, ami nem illeszkedik be hézag nélkül a vérliberális világszellem idétlen krédójának rigmusába, fellángolt a vita arról, hogy miféle válasz adható a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadásra.
A sajtóban szokás szerint félreszaladó polémia állításaival szemben azonban: semmit nem kell tudnunk az iszlámról, a Charlie Hebdoról, a terrorizmus lélektanáról, de még az európai szabadságeszméről sem ahhoz, hogy felettébb karakteres véleményünk legyen a tennivalókról. Hogy a Hegelnek tulajdonított mondást idézzem: nem kell ahhoz suszternek lenni, hogy tudjuk, hol szorít a cipő.
Elég, ha van valamiféle képünk arról, milyen cipőt szeretnénk, azaz magyarán, elég azon elmélkednünk, miféle Európában kívánunk élni. S, ahogy én látom, nagyjából négy, igen-igen egyszerű sarokpont köré szerveződik a disputa.
Íme:

Multikultúra
A Magyarországon is divatos, erős vélemény-nyomással bíró szélsőségesen liberális álláspont szerint egyfelől mindenki azt mond, ír és rajzol, amit akar, a bevándorlókat pedig szívesen látjuk. Most, hogy egyre világosabban látszik, valami baj van ebben a nagy multikultúrában, hát mindenféle programokkal, támogatásokkal segítünk nekik a beilleszkedésben.  
A bűnözőket, terroristákat, és egyéb törvényszegőket természetesen üldözzük, bebörtönözzük, ahol esetleg mindenféle programokkal, támogatásokkal segítünk nekik a szabadulásukat követő beilleszkedésben.
Annyit azért hajlandóak vagyunk engedni a liberális elvekből, hogy alkalmasint akadályozzuk a gazemberek beszivárgását Európába. Ha nagyon muszáj, hát hozzájárulunk, hogy szigorúbb legyen a schengeni határellenőrzés, szélesebb jogokat kapjanak a titkosszolgálatok, növekedjen a rendőrség létszáma, és így tovább.
Hogy mindez a szabadságjogok rejtett csökkentését jelenti, nem olyan nagy baj. A lényeg az, hogy a liberális ideológia, és a deklarált szabadságjogok ne csorbuljanak, illetve ne legyen észrevehető a csorbulásuk. Tulajdonképpen ez történt a Word Trade Center elleni támadást követően az Egyesült Államokban.

Húzzatok a picsába!
A klasszikus szabadelvű álláspont úgy véli, az európai szabadság, a mi szabadságunk. A szólás és véleménynyilvánítás és általában az Európában érvényesülő emberi jogok, európai értékek. Örülnénk, ha megoszthatnánk másokkal, de nem ragaszkodunk mindenáron ahhoz, hogy az arabok, perzsák, oroszok, kínaiak is olyan szabadságban éljenek, mint mi. Ha amazok teokratikus rendszerekben akarnak létezni, ám tegyék, de tegyék otthon. Aki idejön, aki velünk akar élni, az akarjon európai is lenni, az akarja, szeresse és tisztelje az európai szabadságot. Aki erre nem képes, az menjen haza, illetve, azt nem fogjuk beengedni.
Nagyjából ezt mondta Orbán a minap, ezt mondta Milos Zeman cseh államfő a hét végén, de a legpontosabban Rotterdam muszlim polgármestere Ahmed Aboutaleb fogalmazott a múlt héten: „Felfoghatatlan, hogy a szabadság ellen tudtok fordulni... De ha nem tetszik a szabadság, akkor, az isten szerelmére, pakoljatok és menjetek innét. Ha nem érzitek itt jól magatokat, mert általatok nem szeretett humoristák újságot csinálhatnak, húzzatok a picsába! Tűnjetek el Hollandiából, ha nem találjátok itt a helyeteket!”
A keményebb önvédelem azt diktálná, hogy küldjük haza azokat, akik őrizni akarják vallási-kulturális hagyományaikat, burkában, kendőben járatják lányaikat, asszonyaikat, illetve tiltsuk meg az efféle viselkedést, mint ahogyan Franciaországban néhány esztendeje megtették, vagy ahogyan Svájcban népszavazás tiltotta meg újabb mecsetek építését. A megengedőbb álláspont az, hogy, aki itt van, az majd lassan asszimilálódik – ezt egyébként szelíd kényszerrel, tiltással, és komoly támogatással, integrációs programokkal segíthetjük is –, de utánpótlást ne kapjon az idegen kultúrájú közösség.  

Túl sok szabadság!
A klasszikus konzervatív álláspont hívei úgy tartják, Európa túllőtt a célon, szabadsága több mint elég. A magyar sajtóban is megjelentek azok a vélemények, amelyek szerint a Charlie Hedbo kihívta maga ellen a sorsot: nem kellett volna mások érzékenységével játszania. A válság megoldása ebben az összefüggésben az, hogy – tekintettel mások érzékenységére – elsősorban a szabadságot kell korlátozni, másodsorban esetleg a fundamentalistákat is lehet fékezni. De azért a konzervatív vélekedés szerint egy hithű muzulmán majdnem olyan jó fazon, mint egy hithű keresztény, vagy vallásos zsidó, de mindenképpen sokkal jobb arc, mint egy nihilista, ateista, liberális köcsög.
A minap éppen Márfi Gyula veszprémi érsek fogalmazta meg, hogy terrortámadásért felelősnek tartja a Charlie Hebdo alkalmazottait és „azt az ultraliberális törvényhozást” is, mely a „vallásukhoz ragaszkodó európai polgárokat nem védi meg az olyan durva, ízléstelen és – egy normális jog szerint – törvénytelen támadásoktól, mint amilyeneket az említett újság rendszeresen elkövetett”. „Miért kellett neki Mohamed prófétát meztelenül ábrázolnia, miért kellett neki a keresztények Szentháromság hitét a lehető legalpáribb módon kigúnyolnia? Mi kényszerítette arra a lapot, hogy izraelita hívő testvéreink hitéből is gúnyt űzzön?” – fogalmaz az érsek.  
És, hogy kerek legyen a kép, szögezzük le, hogy Európa számos országa helyt ad az efféle elképzeléseknek. A konzervatív álláspont érvényesülésének legdöbbenetesebb sikere a holokauszttagadás kriminalizálása.

Kettőt egy csapásra
Végül a szélsőjobb álláspontja szerint sok a szólásszabadság és természetesen sok a bevándorló. Az elkötelezett jobboldali szerint nem pusztán az itt élő, veszélyes idegeneket kellene sürgősen hazaküldeni, nem pusztán a további bevándorlást kellene megakadályozni, de egyúttal az érték- és tekintélyromboló véleményeket is sürgősen be kellene tiltani. Öntudatos jobboldali egy percig sem kételkedik abban, hogy a Charlie Hebdo, nálunk meg, mondjuk a Magyar Narancs egy igazi szennylap. Olyan orgánumok ezek, amelyek a tagadás kultúráját közvetítik, így rombolva a családot, a munka becsületét, a vezetők tekintélyét, a vallás és az egyház erejét, egyszóval a hagyományos értékvilágot. Legfőképpen ez a kétszáz esztendeje tartó rombolás juttatta el Európát oda, hogy rákényszerülünk a bevándorlók befogadására. Ha a Charlie Hebdo és a vele egy húron pendülő, értéktagadó liberalizmus nem pusztítaná világunkat, akkor természetesen bevándorlókra sem lenne szüksége Európának, az anyák szülnének, a dolgozók szorgoskodnának, isten kegyelmében élve világunk napfényes és derűs hely lehetne. A szélsőséges liberalizmustól és a bevándorló kisebbségektől lehetőleg egyszerre kell megszabadulnunk.
Persze a keményebb és őszintébb szélsőjobboldali pártok nézőpontja a közelmúltban, Európában nemigen tudott érvényre jutni. Az efféle elvek leginkább az arab világban, a muzulmán teokráciákban – ahol például a házasságtörő asszonyt megkövezik, a valláshagyót pedig, biztos, ami biztos, lefejezik – virágoznak. De ott aztán nagyon.   

Na, ezek közül tessék választani!

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

Botond barátom, aki maga is remek blogot vezet, azt mondta a minap: „Úgy vagyok mostanában a politikával, mint valami extraperverz melegpornó filmmel, amelyben két szőrös és hájas pasi…” (Nem részletezem, milyen cifra képekkel folytatta a film bemutatását Botond, mert az efféle elhajlással éppen úgy vagyok, mint ő a politikával. Ezért csak a mondat végét idézem ide:) „Nem, hogy megnézni nem szeretném, de tudni sem akarok róla, hogy ilyen van.”

Egy kockás felöltő
Mostanában sokan kérdezték (majdnem annyira sokan, mint amennyien, mondjuk, az Orbán-ellenes tüntetés-sorozat rendszeres látogatói), hová lett a Sajtkészítő, miért nem írok újabban egy sort sem.
A válaszom többnyire az, mint Fülig Jimmié: elvesztettem a meggyőződésemet. Bár nem loptam Valparaisóban kockás felöltőt, és nem érzem úgy azóta, hogy úrnak születtem, meggyőződés híján még annyira sem érdemes blogot írni, mint amennyire dolgozni érdemes volna. Azért legalább fizet valaki. Ezért meg csak pár baráti vállveregetés jár, meg persze a váteszek magasztos öntudata. Egyikért sem kívánom strapálni magam.

 
Káosz és kommentár
Ám a valóság ennél kicsit komolyabb. Azért nem írok ugyanis, mert a káoszt nem lehet kommentálni. Sem a kormány ténykedései nem alkalmasak komolyabb elemzésre, sem az ellenzék, újabban a civil tüntetők mozgása nem értelmezhető sehogyan sem, de még a nemzetközi helyzet fokozódása mögött sem érhetőek tetten az okoknak és érdekeknek, az értékeknek és elköteleződéseknek még a legaljasabb viszonyrendszere sem.  (És akkor ezzel a bekezdéssel a magam részéről le is tudtam a kötelező évértékelést…)
Ami viszont megragadható, azaz a káosz léte, arról meg sok újat nem lehet mondani. Persze, néhány szégyentelen tollnok, megpróbálja találgatásait, vágyait, fantáziáit elemzésként közzétenni, de az efféle publicisztika még a félelmekben, reményekben, ötletekben osztozó közönség számára is csak alig-alig fogyasztható, a gondolkodók számára pedig nyilvánvalóan emészthetetlen.
Úgy vagyunk most a politikával, a közélettel, meg úgy általában a magyar társadalommal, mint a fizikusok az ősrobbanás 10^-33 másodpercét megelőző idővel. Ami ott történik, az kívül esik mindazon, mit bölcselmünk felfogni képes, ami ott történik, az beláthatatlan, megérthetetlen, s a leglaposabb közhelyeken kívül, kevés egyéb mondható el róla.  
Igen, pontosan annyira primitívek, ötlettelenek és önsorsrontóak vagyunk, mint ahogyan azt a – közhelyeket írni nem szégyellő – publicisták megfogalmazzák. E tényeknek pedig további részleteit kár kibontani.

 
Tegnap és holnap
Hogy most mégis írni kezdek, az attól jön, hogy néhány hete komoly felismeréshez segített hozzá egy beszélgetés. Ahhoz ugyanis, hogy a most és a holnap között szükségszerű ív feszül. Az imént olvastam el valami cikket, vagy posztot arról, hogy mivel is kellene foglalkoznia egy leendő ellenzéki kerekasztalnak, átfutottam pár perce Szalay Kriszta színművésznő, Orbán Viktorhoz írott, hasonló témájú nyílt levelét, bele-bele szaladok itt az interneten mindenféle pontokba, javaslatokba, kezdeményezésekbe. És bár e posztokban többnyire merő ostobaságok sorakoztak, szép franciabekezdésekbe rendezve, azért a kérdés csak kérdés marad. Kormánypárti barátaim számára úgy fogalmaznám át a felvetést, mivel is kellene foglalkoznia egy elkövetkezendő Nemzeti Konzultáció-sorozatnak. Vagy mindkét oldaltól függetlenül, úgy is kérdezhetném, miről kellene folynia értelmes társadalmi párbeszédnek.
A 10^-33 másodpercet megelőző időben ugyanis olyasmi történik, ami minden továbbira kihat, ami minden továbbit meghatároz.  Amiről most beszélünk, olyan lesz a holnapunk, és én bizony nem szeretném, ha azok a bárgyú és szellemtelen gondolatfoszlányok határoznák meg a jövőmet, amelyekkel manapság telve van blog, sajtó és közbeszéd.
Jó lenne fontosabb dolgokról is szót ejteni! Olyasmiről, ami nem a tegnapból mered ránk üres szemekkel, hanem a holnapból kacsint felénk. És bár korábban is voltak efféle bejegyzések itt, ezentúl már csak a lehetőségekről szól a BASK.
Remélem, lesz kivel vitatkozzak.                       
 

Kedvcsinálónak ide linkelek néhány korábban megjelent rendszerkritikus, alternatíva-kereső cikket.

Szakadárok igazsága
A feltétel nélküli alapjövedelem feltételei
Szólítsatok ezentúl Lorettának!
Egyetemek alkonya
Bal, jobb, bal, jobb, mennek a majmok

Iskola a holnap határán
Levél görög barátaimnak
A Nyugat alkonya
Építsünk várakat!
Görög tüzek fénye
Helyi pénzek itt is, ott is
Mi legyen a családdal?

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Most, hogy Balogh Zoltán elhíresült szavait meglovagolva méltó módon – azaz aktuálpolitikai célok érdekében vívott heves propagandaháborúval – megemlékezett az ország a cigány holokausztról, itt az ideje tovább bővíteni a holokauszt-megemlékezések sorát.
Úgyis olyan kevés van belőlük.

Melegek és mások
A mai napon véletlenül beleszaladtam egy aprócska írásba a facebookon, amely szerint a meleg holokausztról sem volna illő megfeledkeznünk. A szöveg különböző forrásokra hivatkozva elmondja, hogy 1933 és 1944 között homoszexualitásért elítélt férfiak száma 50 000 és 63 000 között lehetett, akik közül tizenöt ezret koncentrációs táborokba deportáltak, ahol hét-tízezren meg is haltak.
Egy kommentelő odaírta a szöveg alá: Volt leszbikus, meg transznemű holokauszt is…
Igazat kell adnom a szerzőnek, s a hozzászólónak egyaránt.

Íme, a lista
Ezért felszólítom olvasóimat, hogy a kijelölt nyomvonalon továbbhaladva egyetlen holokausztról se feledkezzünk meg!  Megfelelő méltósággal emlékezzen az ország a következőkről:
Zsidó holokauszt,
Cigány holokauszt,
Meleg holokauszt,
Leszbikus és transznemű holokauszt,
Elmebeteg és értelmi fogyatékos holokauszt,
Német kommunisták és szociáldemokraták holokausztja,
Hadifogságba esett orosz katonák holokausztja,

Folyt. köv.
Amennyiben a lágerkörülményeken kívül elkövetett rémtettek is holokausztnak tekinthetőek (márpedig a lemészárolt zsidók jelentős részét nem a táborokban ölték meg), akkor kiegészíthető a sor a következőkkel:
Szovjet lakossági holokauszt (Esetleg bontva: leningrádi holokauszt, orosz értelmiségi holokauszt, ortodox vallási vezetők holokausztja, szovjet kommunisták és komiszárok holokausztja…),
Lengyel lakossági holokauszt,
Jugoszláv partizánholokauszt,
Európai ellenállók és antifasiszták holokausztja,
…
Kérem, akinek ebben a rövid és hevenyészett listában nem jutott holokauszt, de úgy érzi, jár neki, az kommentben jelezze igényét!

Más megmondóemberekkel szemben nekem fogalmam sincs arról, mi lehetett Orbán Viktor fejében akkor, amikor Tusnádfürdőn eltemette a liberális demokráciát. Nem tudom, hogyan kell értelmezni szavait, nem tudom, milyennek képzeli a jövőt, de még azt sem tudom, hogy az erdélyi táborban összefüggő programbeszédet szándékozott-e mondani a miniszterelnök, vagy csupán a napi eseményekre reagálva kínált magyarázatot hallgatóinak: mit, miért tesz, hogyan is lát bizonyos összefüggéseket.
Mindeme nem tudásból két dolog következik. Egyfelől az, hogy a beszéd nyomán fellángolt sajtóvitákat, elemzési kényszereket, harcos kedveket és odamondogató szándékokat igencsak erőltetettnek érzem. Mondott valamit Orbán, aminek kapcsán az elemzőnek eszébe jutott személyes rémálma, vagy személyes kánaánja, és ezt úgy tárja elénk, mint várható kormányprogramot. Röhejes!

A bármit tudó beszéd
Másfelől, és az előbbi megállapítással szoros összefüggésben, az is következik e nem tudásból, hogy az Orbán-beszéd nem alkalmas olyan elemzésre, mint amilyen értelmezés-áradatot elindított. Ha megszólalásával volt Orbánnak célja egyáltalán, akkor az inkább egyfajta teszt-cél lehetett: lássuk, mit szól e gondolatokhoz a közvélemény. A beszéd bármelyik mondata felfüggeszthető, zárójelbe tehető, másképp magyarázható, ha úgy adódna, de ugyanilyen lendülettel kibontható, elmagyarázható, szigorú rendbe fűzhető, ha amúgy reagálna a közélet. Ez a beszéd nem program, nem jövőkép, nem egy új világ kerete. Arra, hogy az legyen, igencsak összefüggéstelen. De bizonyosan több hétköznapi háttérmagyarázatnál, bizonyosan több a kormány tetteit logikai láncra fűző elbeszélésnél.
Hogy pedig több, az legfőképpen abból tudható, hogy Orbán olyan állításokat fogalmazott meg, amelyek már többször felbukkantak érvelésében, magyarázataiban. Újdonságként a liberális demokrácia vége, és egyes, külföldről pénzelt civil csoportokkal szembeni állásfoglalása jelent meg, de a munka alapú társadalom, a bankrendszer felének magyar kézbe kerülése, vagy a közösség-építő állam eszméje régóta jól ismert orbáni fordulat.
Hogy mindezek egyáltalán összetartoznak-e a miniszterelnök fejében, azt nem tudhatjuk, de például az én fejemben összetartoznak. Hogy azonban az én logikám az orbáni logikával párhuzamba állítható-e, azt megint csak nem tudom.
Így aztán, az írásfüggőséggel megvert emberek kényszerének engedve, de illő mértéktartással most csak annyit tehetek, hogy az Orbán beszéd kapcsán elmondom, mit gondolok én erről a liberális, demokratikus, civil-társadalmas, bankrendszeres, stb. káoszról, amit Magyarországnak nevezünk.

Látszatdemokrácia
Hogy a későbbiekben majd ne érje meglepetés olvasóimat, mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy demokrácia tekintetében a rendszerváltás során súlyos optikai csalódás áldozata lett az ország. Elterjedt és a demokrácia kizárólagos mércéjévé vált az a felületes okoskodás, hogy több párt egyenlő több demokrácia. A megjelenő többpártrendszer mögött azonban rövid idő elmúltával egyre kevesebb demokrácia lett. Eltűntek azok a társadalmi alapok, amelyeken a demokrácia megállhat, s helyüket a látszat-demokráciában vigyorgó korrupt elit bűnszövetkezetei foglalták el.
A nyolcvanas évek második felében, a Kádár-rendszer utolsó éveiben a magyar demokrácia minden tekintetben szélesebb volt, mint a rendszerváltás után beszűkülő többpárti közélet. Klubok, körök, egyesületek, szakszervezetek, egyházi mozgalmak virágoztak, s keresték a kibontakozás útjait. Nem hurcolták a nyakukon sem a Párt, sem egyetlen párt terhét, nem függtek a politikai széljárástól, de éppen, hogy ők alakították a közélet szeleit. Akkoriban a kis- és mikrovállalkozások, a gebines, maszek, kisiparos, gmk-s, kkt-s, kszt-s kezdeményezések a kapitalizmus legbarátságosabb arcát mutatták. A vállalkozó-kedv érvényesülhetett, a középosztály megerősödhetett, s a szegények és gazdagok közötti különbség olyan csekély volt, hogy a társadalmi érdekérvényesítés lehetősége a legszélesebb rétegek számára volt adott. Tény, hogy az érdekérvényesítés csatornái nem a klasszikus demokrácia elvei szerint működtek, de a hangulatjelentésekből következő kormányzati intézkedések, a szervezett közösségi összefogással megépülő gáz-és csatornarendszerek mégiscsak azt bizonyítják, hogy az alulról jövő kezdeményezések valahogy utat találtak maguknak az egypártrendszer bürokráciájának sötét folyosóin.
A megszülető többpártrendszer mindennek véget vetett. A pártok elképesztő gyorsasággal álltak a multinacionális érdekek, illetve a velük szövetkező hazai oligarchák szolgálatába, a közösségi érdekérvényesítés helyére a vállalati és politikusi érdek összefonódása került, a korrupció meghódította a parlamentet és az önkormányzati közgyűlést, a közélet kiüresedett, a társadalom anyagi különbségei pedig elképesztő méreteket öltöttek. Az ezredfordulóra már odáig jutottunk, hogy nem lehet felismerni olyan politikai döntést, amely mögött ne fedezhetnénk föl korrupt vállalati érdeket, legyen szó devizahitelekről, útépítésről, ingatlan-értékesítésről, vagy csak egy játszótér felújításáról. A rendszerváltás során kialakult magyar társadalom mindennek nevezhető, csak demokratikusnak nem. Hiányoznak belőle a demokrácia feltételei, az érdekérvényesítés mechanizmusai, de még az érdekartikuláció lehetőségei is.
Hogy ez a rendszer nem maradhat így, hogy egy közösségépítő, közösség által jól kontrollálható rendszerre volna szükség, az nem kérdés. Hogy akar-e ilyen társadalmat Orbán, azt persze nem tudom.

Ámokfutó liberalizmus
Hasonló képet mutat mindaz, amit a liberális szemlélettel hozhatunk összefüggésbe. A rendszerváltó magyar liberalizmus idétlenül túlterjeszkedett hatókörén, s az egyéni szabadság, a személyes érték- és életmódválasztás lehetőségén túl bekebelezett mindent, ahol szabályoknak, normáknak, és közösen vállalt felelősségnek kellene lennie. Hiszen míg az magától értetődik, hogy magánéletében mindenki úgy él, úgy boldogul, azt gondol, és azt tesz, ami kedve szerint való, az már elfogadhatatlan, ha ugyanezt a közösség képviselőjeként, a közösség által fontos posztra állított személyként teszi. Egy tanártól elvárható, hogy magán-meggyőződéseit félre téve a közösség értékvilágát képviselje, az orvostól megkövetelhető, hogy alternatív gyógyításokba vetett hitét magában tartva a tudományos eredményeket közvetítse, egy rendőrnek kutya kötelessége a bűnöző személyiségi jogai ellenére is a közösség egészét védelmeznie.
A magyar liberalizmus képtelennek bizonyult arra, hogy választóvonalat húzzon az egyén korlátlan szabadsága, érzékenysége, védelme és a közösségi érdek közé. Mi több, a személyes szabadság védelme érdekében kimondottan közösségellenes törvényeket és szabályokat hozott, olyanokat, amelyek valami fals és valóságtó elrugaszkodott önmegvalósítás-centrikus, egyénközpontú ideológia beteg termékei. Még azt is megakadályozta ez a sánta liberalizmus, hogy a közösség által elvárt szabályok mibenlétéről, közös normáinkról, egy-egy csoporttal szemben elvárt viselkedési kódexekről komoly vita alakuljon ki, mert egy ilyen vita, liberális barátaink szerint óhatatlanul a szabályozás irányába mutat, s mint ilyen, szemben áll a termékeny egyéni szabadság eszméivel. Pedig legyen szó cigányságról, szülői létről, gyermekvállalásról, pedagógusokról, holokauszt-lobbiról, bankrendszerről, vagy politikai aktivitásról, joggal elvárható, hogy világos normák alapján legyen eldönthető: te, barátom a közösség javára, vagy mindannyiunk élősködőjeként létezel-e közöttünk. Joggal elvárható, hogy a normaszegés ne maradjon következmények nélkül, mi több, talán még az is elvárható, hogy a közösségért legderekasabban kiállókat, a mindannyiunk javáért áldozatot hozókat jutalmazza a társadalom. Például úgy, ahogyan a kialakuló, új nyugdíjrendszer premizálja a több gyermeket tisztességgel felnevelő szülőket.
A nyakló nélküli liberalizmussal szemben komoly érv közösségi létünk ténye. Elképzelhetetlen, hogy fennmaradjon egy olyan társadalom, amelyben az egyéni szabadság felülírja a közösség érdekeit. Pontosabban ez csak úgy elképzelhető, ha a közösség nevében egy nyílt vagy rejtett hatalom, egy liberális diktatúra, vagy egy befolyásos gazdasági elit hozza meg a közösség egészét érintő döntéseket. Az egyén liberális szabadsága a közösség elnyomásával kell, hogy karöltve járjon.

Munka és morál
És végezetül ejtenem kell néhány szót a munka alapú társadalomról is. Az ugyan tény, hogy az orbáni idea nem tűnik korszerű eszmének, hiszen mostanában inkább tudás alapú társadalomról szeret beszélni a világ, ha a jövőbe tekint, de talán Orbán nem véletlenül ragaszkodik ehhez a szófordulathoz. Nyilván pontosan tudja, hogy a munka önmagában értelmetlen, s különösen nem teremt versenyképes országot, ha elfelejtik összekötni a tudással. Mégsem beszél a tudásról, mégis csak a munkáról beszél. Nyilván szándékosan teszi. Az is kiderült Orbán Tusnádfürdőn elhangzott szavaiból, meg számos korábbi nyilatkozatából, hogy számára a munka alapú társadalom leginkább a jóléti társadalom alternatívája.
Ebben a keretrendszerben azonban a munka társadalma korántsem annyira irtóztató, mint abban a közegben, amelybe az ellenzéki elemzők teszik. Ebben az összefüggésben a munka elsősorban egy normarendszer része. Mindegy, hogy fizikai, szellemi munka, mindegy, hogy mekkora tudás áll mögötte, a munka itt becsület dolga.
Másfelől a munka ebben az összefüggésben az egyéni hasznosság fokmérője. Sokan megírták már, hogy a munkanélküliség legszörnyűbb vonatkozása nem a pénztelenség, hanem a fölségesség. Nincs deprimálóbb, nyomasztóbb, elkeserítőbb érzés az egyén számára, mint az, ha úgy érzi, létezése üres, tartalmatlan, munkájára, hozzájárulására nem tart igényt a közösség. S ebben a tekintetben Orbán munka alapú társadalma megint csak szembefordulás a liberális önmegvalósítással, amelyben az egyén önérték. Itt nem az. Itt az egyén akkor értékes, ha a közösségre vonatkoztatva érték, ha hasznos tagja társadalmának.
És természetesen a munka alapú társadalom jelentheti egy olyan modellt is, amelyben a közösségi ellátások, a nyugdíj, az egészségbiztosítás, de akár még a jogbiztonság is csak annak jár, aki a munkával kapcsolatos normához igazodik, aki dolgozik ereje és tehetsége szerint.

Rémületes világ?
Ha van jövőkép, ami kibontakozik Orbán beszédéből, akkor az egy közösségi létre épülő, az egyéni életben szabadelvű, de minden alkalommal, amikor az egyén és a közösség viszonya felmerül, a közösség érdekében normákat szabó világ ez, olyan világ, amelyben az elsődleges érték, az elsődleges szabály és az alapvető norma az, hogy mindenki végezzen valami hasznos, mindannyiunk életét jobbá, szebbé, élhetőbbé tevő munkát.
Ha ez riasztó, hát riadjanak meg tőle, azok, akik segélyből élnek, akik gyermekvállalás helyett a magasabb életszínvonalat választották, s most csodálkoznak, hogy nincsen, aki megfizesse nyugdíjukat, akik kedvelik, ha homeopátiás hazugsággal kezelik nagyon is valós betegségeiket, akik örömmel figyelik a hosszas és eredménytelen jogi eljárásokat olyankor is, amikor két tekintélyes pofon jó útra téríthetné az ifjú bűnözőt. Riadjanak meg tőle a komprádorburzsoázia bérencei, a hazug történelmi mítoszok hívei, az önmegvalósítás kufárjai, a globális világrend tragédiáinak fel nem ismerői!
Én nem tartom rémisztőnek ezt a világot.

A blog rendszeres olvasói talán már hiányolták a Sajtkészítők bejegyzéseit, ám a közelmúltban sem időm, sem kedvem nem volt posztolgatni. A minap azonban szívmelengető agresszióval lepett meg bennünket a magyarnaracs.hu. Közzétett egy szubjektív listát a magyar hülyékről. A hetilap a „szoft kretének” közé sorolta a gasztrofasisztákat, a flúgos, de ártalmatlan ufóhívőket, a chemtrail-bolondokat, akik szerint a repülők kondenzcsíkjával mérgezik az embereket. Kártékonyabb, „középsúlyú” kategóriába kerültek a Mancsnál a békemenetesek, a turbómagyarok, illetve a némiképp veszélyesebbnek gondolt kétezerhatozók és a putyinisták.  A magyarnarancs.hu szerint a legkreténebbek az oltásellenesek, akik először a gyerekükkel tolnak ki, majd az egész közösségükkel, a feljelentők és végül, a kártékonyság netovábbjaként, a legkártékonyabbak: a holokauszttagadók.

Alapkategóriák
Árulkodó, önleleplező lista. Egy beszűkült, szigorúan gondolatmentes, de meghatóan szorongásteli felsorolása mindannak, amire furcsán néz a liberális értelmiségi, amitől óvni, védeni szeretné közösségét, vagy amit törvénnyel tiltana, ha tehetné. Még szerencse, hogy nem teheti. Két okból. Egyfelől azért, mert a Mancs listáján olyan jelenségek szerepelnek hülyeségként, amik nem hülyeségek, hanem érték-alternatívák. Másfelől azért, mert a felsorolásból – a liberális krédónak megfelelően – számos elmebetegség hiányzik, mások pedig nevetségesen eltúlzott hangsúlyt kapnak.
Az ötlet azonban vitathatatlanul szellemes, ezért a magyarnarancs.hu nyomán, összeállítottam a magam tizenkettes debilitás-listáját.  Amely egyébként nem azért lett tíz helyett tizenkét pontos, hogy közelebb álljon a magyar szívhez és lélekhez, hanem azért, hogy elférjen rajta, a Magyar Narancs néhány idiótája, köztük rémek réme, az – egyébként ártalmatlan – holokauszttagadó is.  Rögtön essünk is túl a három alapkategórián: ők a megszállottak, a jámbor bolondok és a tudományfetisiszták.
A MEGSZÁLLOTTAK közé tartozik az autodidakta somelier, a Nagy-Magyarország feltámadásában reménykedő, a sorozatfüggő, a hagyományőrző, és sok egyéb repetitív viselkedési és gondolati mintázat megjelenítője. Ők inkább unalmasak, mint aggasztóak. Tudatos elkerülő-magatartással minimumra csökkenthető annak esélye, hogy túl sok információt szerezzünk a hátul képzett szilvaízről, a székely megmaradás esélyeiről, illetve a baranta mibenlétéről.
JÁMBOR BOLONDOK-nak tekinthetőek az ufóhívők, Jézus a magyarságának állítói, a pilisi szívcsakra kutatói, a magyarok sumér, hun, indián, szíriuszi, stb. kapcsolatainak felfedezői, és mások mellett igen, a holokauszttagadók is. Jellemzően senkinek nem ártanak bolondériájukkal, saját, külön bejáratú, és nyilván valamiféle önigazolásra is alkalmas történelemképüket építgetik, ápolgatják, szeretgetik. Na, nem mintha a mainstream történelmi narratívának más volna a funkciója…  
És ez át is vezet bennünket a TUDOMÁNYFETISISZTÁK világába. Ezek a kapaszkodókeresők már olvastak tudományos publikációkat, illetve azok bulvárosított változatait. Azt hiszik, hogy a tudomány végső megállapításokat tesz. Nem is sejtik, hogy a dogma nem tudományos kategória, a cáfolhatóság, megkérdőjelezhetőség viszont igenis az. Az efféle scientisták persze nyilván erős önigazolást találnak jelen tudományunk legbizonytalanabb állításaiban is – legyen szó holokauszttörténetről, közgazdaságtantól, esetleg idegen civilizációk létének esélyéről – és ezért foggal-körömmel ragaszkodnak a maguk babonás tudományfelfogásához. A hideg rázza őket annak esélyétől, hogy egyben, s másban akár igazuk is lehet azoknak, akiknek állításait – mert szemben áll önigazolásukkal – elvetik.

Ártalmas ostobák
A középmezőnyben az én listámon is a veszélyes és kártékony idióták kapnak helyet. Hogy melyik, mennyit tud ártani, az helyzeti energiájától függ, attól, hogy butaságai mekkora körben hatékonyak, ne adj isten, hatalmat is képes szerezni ahhoz, hogy téveszméiből rendszert szerkesszen. Mivel a lista a mának szól, ezért jelenlegi veszélyességük szerint rendszerezem e korántsem jámbor dilinyósokat.  
Pillanatnyilag a VALLÁSI FANATIKUSOK-kal kezdődik ez a sor, hiszen szerencsére a mai Magyarországon nincs túl erős befolyása a szektás, mély-keresztény, és egyéb fundamentalista csoportoknak. Annak ellenére, hogy a saját közegükben, híveik körében annyi kárt okoznak, amennyit csak tudnak, a többségi társadalmat egyelőre nem fenyegetik. De ne legyen kétségünk: ha tudnának, mindnyájunkat máglyára küldenének.    
Hasonlóan értelemrombolóak, és sajnos már a médiában is megjelentek a következő kategória tagjai, az ilyen-olyan ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLETEK HÍVEI. Ők minden baj forrásának a szabadkőműveseket, illuminátusokat, a Bilderberg-csoportot, a chemtrail-permetező rejtélyes hatalmakat, a pénz-világközpontot, a Tel Aviv – New York – Brüsszel tengelyen felsorakozó emberevőket, és más efféléket tartanak.
Náluknál is többet ártanak, mert nem csupán hülyeségeket beszélnek, a TUDOMÁNYTAGADÓK, akik valami egészen megmagyarázhatatlan indíttatás miatt azt hiszik, hogy az orvoslás, illetve általában a modern tudomány, és a tudományos gondolkodás egyetlen célja az embereknek ártani. Ezért a maguk részéről hátat fordítanak az európai civilizáció legtöbb szellemi eredményének. Ők az oltás- és gyógyszerellenes károkozók, a mágikus világképek rajongói, az okkult tanok befogadói, a fengsui-zavarodottak, a kézrátéttel gyógyítók, a sámánok, az Oravecz Nóra, illetve Paulo Coelho fanok, és egyéb fényevő mélyhülyék. Némelyikük a szó legszorosabb értelmében gyilkos, hiszen a tanaiknak megfelelő életvitel következtében időnként elpusztulnak azok, akiken egyébként egy orvos segíthetett volna.
Hasonlóan kártékonyak az AGRESSZÍV IDENTITÁSCSOPORTOK tagjai. Rasszisták, antiszemiták, büszke hidegek, asszonyverő himsoviniszták, gayparade-szervező meleg aktivisták, osztályöntudattól duzzadó kommunisták, akik mind meghatározónak, fontosnak, különlegesnek képzelik az önazonosságukat meghatározó csoportot, mit sem tudva arról, hogy e csoportok többnyire hamis kategóriák.
És természetesen nem hiányozhatnak e felsorolásból az előbbi kategória antagonistái, a PC-IDIÓTÁK széles táborának tagjai, akik ugyancsak azt hiszik, hogy a megbántott identitás valódi sérülést jelent, s ezért nem merik néven nevezni, a buzit, a cigányt, a négert és a zsidót, se senkit és semmit, ami nem felel meg annak a rejtélyes és meghatározhatatlan politikai korrektségnek, amiről csak ők tudják, hogy micsoda.
E két csoport tagjai egyébként éppen annyi hülyeséget terjesztenek, mint a tudománytagadók, mi több éppen annyira felbujtói gyilkosoknak, mint azok.
A középkategória végére a HARCOS ÁLLATVÉDŐK-et hagytam. Lelkükön ugyan nem szárad szórványos gyilkosság, bűnpártoló magatartás, vagy támogató passzivitás, mint az előbbiekén, ám sokan vannak, és tetemes károkat okoznak. Lényegében egy mágikusan antropomorf világképet hurcolnak magukkal, s ennek fényében azt képzelik, hogy az állatokat – mint az embereket – meg kell óvnunk minden fájdalomtól, szenvedéstől, kíntól. Persze józan ember nem kívánja gyötörni az állatokat, de ha az állatok jólétének igénye miatt drágább lesz az élelmiszer, akkor a legszegényebb emberek fognak gyötrődni. Az egyszerű összefüggés dacára az állatvédők az állatok oldalára állnak. Vélhetően fogalmuk sincs arról, mit jelent szegénynek lenni.  

És, akik miattuk okunk van aggódni
A legveszélyesebbek közé azokat soroltam, akik pillanatnyilag a legtöbb kárt okozzák, dacára annak, hogy az efféle mentális zavarok általában nem túl ártalmasak. Most mégis az a helyzet állt elő, hogy téveszméiknek, hazugságaiknak, és sok esetben aljas törekvéseiknek megfelelően a mai Magyarországon a következő három csoport tagjai okozzák a legélesebb konfliktusokat.
A DIKTATÚRA-RETTEGŐK-kel kell kezdenem. A Gyurcsány-rajongókkal, az Amerikai Népszava olvasókkal, a Klubrádió-hallgatókkal, különösen Bolgár György beszélgetőpartnereivel, és nem hiányozhatnak innen a Magyar Narancs olvasói, írói, levelezői és szerkesztői. Ezek az emberek, és a hozzájuk hasonló bajkeverők legfőbb állítása szerint rohanunk a diktatúrába, a magyar kormány élén személyesen Belzebub áll, akinek egyetlen küldetése a modern magyar társadalom lerombolása, felszámolása, illetve visszavezetése egy feudalisztikus, fasisztoid, monarchiába. Szerintük tehát jön a Horthy-rendszer, vagy valami annál is rosszabb, mert abból, ami jön, hiányzik majd mindaz, ami a két világháború közötti elviselhetetlen világot legalább valamelyest elviselhetővé tette. A diktatúra-rettegők persze nem csak azzal ártanak, hogy a maguk rémképeit politikai ellenfelükre vetítik, hanem elsősorban azzal, hogy érdekeiknek megfelelően fenntartják a magyar politikai élet bináris oppozícióját, átjárhatatlan tábor-politikáját, lövészárok-logikáját, a párt-ellenfél diabolizálásának gusztustalan hazugságát.    
Annak ellenére, hogy a diktatúra-veszély hirdetői minduntalan támaszkodnak rájuk, önálló és ártalmas csoportként kell tekintenünk a HOLOKAUSZT-BOLONDOK szomorú közösségére. Ők nagyjából azt hirdetik – talán hellyel-közzel hiszik is –, hogy mindaz, ami az első világháború után történt, a zsidók miatt esett meg. A zsidóság kiirtása volt legfőbb célja tengelyhatalmaknak és csatlósaiknak, s a zsidóság megmentése volt a Szövetségesek legfőbb küldetése. Izrael létrehozása a XX. század legfontosabb eseménye, tűzzel-vassal való fenntartása pedig korunk egyes számú kihívása. A holokausztot egyedi, különleges eseménynek tartják, amely tulajdonképpen nem része a történelemnek, mert a történelemtudomány klasszikus eszközeivel le sem írható, meg sem ragadható, fel nem fogható. Úgy képzelik tehát, hogy a holokauszt valami történelem-feletti borzalom, áldozatainak tisztelete így egyfajta kategorikus imperatívusz, feltétlen követelmény minden ember számára. Jámbor idióták is lehetnének e szerencsétlen holokauszt-fogyatékosok, de sajnos az utóbbi években olyan helyzetbe kerültek, hogy tévtanaik a mainstream közbeszéd részévé lettek, hovatovább azt is elérték, hogy dogmáik nyomán a magyar országgyűlés – annyi más törvényhozáshoz hasonlóan – korlátozta a szólásszabadságot. És ez a tény felkiáltójelként figyelmeztet a holokauszt-bolondok veszélyességére: van okunk tartani tőle, hogy ha meg nem fékezzük őket, akkor ezek a szerencsétlenek a vészkorszak emlékezetének oltárán egyre többet áldoznak majd fel az emberi jogokból.
Végére hagytam azt a csoportot, amelynek aggasztó jelenlétét sokan észre sem veszik, amely lappangó rákbetegségként pusztítja társadalmunkat, amely megmérgezi józanságunkat: a GLOBÁLIS KAPITALIZMUS APOLOGÉTÁI-nak körét. Ők annyit tesznek csupán, hogy minden rendelkezésükre álló fórumon – televízióban, újságban, blogfelületen, pódiumon és szónoki pulpituson – népszerűsítik a modern kapitalizmust, hirdetvén, hogy a jelen problémáit, ha akadnak egyáltalán ilyenek, a rendszer hamarosan megoldja. És amúgy sem tudnánk elképzelni olyan társadalmat, ami ennél jobban, hatékonyabban, eredményesebben, demokratikusabban, stb. működne. Azon túl, hogy a kapitalizmus apologétáinak szinte minden szava hazugság –, hiszen a rendszer hatékonysága mögött fenntarthatatlan rablógazdálkodás, a természet, a közösség, s végső soron az egyén kifosztása áll, a problémáknak nem megoldója, hanem okozója, s demokráciája üres látszat csupán – a globális tőke szálláscsinálói igazi károkozók. Rombolásuk eredménye a társadalmi innováció hiánya, az alternatív elképzelések marginalizálódása, a rendszer megújításáról való elmélkedés kiszorítása a közgondolkodás folyamataiból. Soha nem volt még ennyire üres az emberiség jövője. Hogy nem tudunk elképzelni egy szerethető, megvalósításra érdemes, hatással, alkotással, gyarapítással betölthető holnapot, az a globális kapitalizmus bárgyú híveinek aggasztó befolyását tükrözi. 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Igazi kórussá állt össze a baloldali tömörülés minden hangja, most, hogy talált egy szólamot, amelyen nem csupán azt lehet elzengeni, mennyire utálják ők együtt, közösen, összefogva Orbán Viktort, hanem azt is, hogy miért. Azért ugyanis, mert nem akar vitatkozni Mesterházy Attilával. Az egységes hang ugyan valódi újdonságot nem jelent, mert a baloldal kampánya így is, úgy is Orbánról szól, nem a baloldalról, ám arra mindenképpen alkalmas az új téma, hogy elgondolkozzunk a miniszterelnök-jelöltek vitáinak lehetséges konstellációin.

Orbán-bárki más

Ilyen vita nyilvánvalóan nem lesz. A sas nem kapkod legyek után. Orbánnak semmiféleképpen nem érdeke bárkivel is polémiába ereszkedni Olyan toronymagasan vezet ellenfeleivel szemben, hogy a bármilyen vita csak ronthatna esélyein. Nincs szüksége arra, hogy reális ellenfélként, valós alternatívaként tüntesse ellenzékét, nem evett bolondgombát, hogy vitakészségével legitimálja kihívóit. Márpedig egy miniszterelnöki vita mindenképpen ezt eredményezné. Akkor is, ha Orbán esetleg felmosná a parkettet vitapartnereivel. A tény, hogy leereszkedik hozzájuk, felemelő lenne ellenfeleinek. Orbán pedig – jól látszik eddigi kormányzásából, illetve a Fidesz eddigi kampányából – egy szalmaszálnyi esélyt sem akar felkínálni ellenfeleinek.

Vona-Mesterházy

Ilyen vita sem lesz. Vonának sem lenne túl előnyös egy ilyen megmérettetés, Mesterházynak meg még annál is kevésbé. A baloldal évek óta kialakított, hagyományos stratégiája a Jobbikkal szemben, a radikális párt marginalizálása, olyatén beállítása, hogy a Jobbik párbeszédképtelen, vitaképtelen közszereplő. Egy Vona-Mesterházy vita ezt a stratégiát tagadná meg. Ami – bár a baloldal időnként homlokegyenest az ellenkezőjét teszi annak, amit józan ésszel várni lehetne – mégis elképzelhetetlen. A ma még erősebb Összefogásnak, nem hiányzik egy hozzá mérhető Jobbik, különösen nem hiányzik az a Jobbik, amelyik évek óta szívja magához a szavazókat a baloldalról.
Mesterházi első számú érdeke, hogy ilyen vitára ne kerüljön sor, hogy Vona és a Jobbik a baloldal részéről karanténban maradjon.
És különösebb érdeke Vonának sincs abban, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltjével vitázzon. A hanyatlóban lévő pártcsoport által ráaggatott bélyeg levakarása valószínűleg nem ér annyit, amennyit a részéről felállított baloldali-idegenszívű stb. karantén fenntartása lehet.
Meg aztán azt sem tudja senki, hogy egy ilyen vita hatására merre mozdulnának a balról jobbra húzódott, vagy húzódni szándékozó választók.

Mesterházy-Schiffer

Ez tulajdonképpen lehetséges, bár Mesterházynak nem érdeke. A baloldal számára cseppet sem kívánatos, hogy az Összefogás szavazóinak egy része számára alternatívát jelentő, az Összefogással keményen dacoló LMP-re figyelmet irányítson. Egyetlen egy oka lehet Mesterházynak arra, hogy belemenjen egy ilyen vitába, az, hogy a polémia során meg tudná mutatni: az LMP miatt fogják elveszíteni a választást, az LMP a hibás abban, hogy nem lehet leváltani Orbánt. Ez elég nyomós érv, különösen, ahogy közeledik április 6-a, úgy lesz egyre nyomósabb.
Schiffer számára viszont nagyon előnyös lenne egy ilyen küzdelem. Függetlenül a vita kimenetelétől, maga a vita ténye azt jelentené, hogy az LMP reális alternatívája a baloldali összefogásnak. Ráadásul Schiffer ez alkalommal arra is rámutathatna, miért nem lehet úgy kormányváltást csinálni, ahogyan azt a baloldali együttműködők elképzelik.
Schiffer sok új szimpatizánst nyerhetne, Mesterházy a régi törzsgárda megtartásában reménykedhetne. Nem is kizárt, hogy lesz ilyen vita.

Schiffer-Vona

Erre van a legnagyobb esély, ráadásul ez lenne a legérdekesebb beszélgetés. A két rendszerkritikus párt közötti diskurzus nem csak azt mutatná meg, melyik milyen alternatívát kínál a fennálló rendszerrel szemben, de azt is elérhetné, hogy a politikai másság, az alternatíva-keresés, a rendszerváltás meghaladásának szándéka legitim közéleti magatartás, reális út legyen polgártársaink szemében.
Egy ilyen vitát mindkét félnek érdekében állna megtartani. Szavazótáboraik viszonylag messze állnak egymástól, így attól nem kellene tartaniuk, hogy az összecsapás kimenetele miatt szavazatokat veszítenének. Vona ugyanakkor kitörne a baloldal által rácsukott karanténból, elfogadott, vitaképes pártként tudná megmutatni magát. Az LMP pedig a maga törpepártiságából lábalna ki a vita segítségével. A tizenegynéhány százalékos, napról napra népszerűbb Jobbik, a megmérettetés által jelentőset húzhatna a néhány százalékos LMP népszerűségén. Még akkor is, ha a rettegők végleg elfordulnának az öko-párttól. Őket már úgyis elvitték a kiszakadók.
Ez az igazi nyer-nyer típusú játszma lenne.
És ráadásul még a média is odafigyelne rá. A baloldali vita-követelő-kórus ugyanis addigra annyira felcsigázza a vita iránti közérdeklődést, hogy a sajtó minden szereplője nyálát csorgatva tudósítana a Vona-Schiffer pankrációról.

Mesterházy-Schiffer-Vona

Ha azonban a Mesterházy-Schiffer, és a Vona-Schiffer vitára is sor kerül, akkor annak a vitasorozatnak az LMP lesz a legfőbb haszonélvezője. Azzal ugyanis az LMP válik az egyik leghitelesebb, – legalább a vitára érdemes kategóriába bekerülő – párttá. És hosszú távon akár a baloldaliság, akár a rendszerkritikusság letéteményesévé. A két vitával így az LMP többet nyerne, mint egyikkel, vagy másikkal. Hatásuk nem pusztán összeadódna, de fel is erősödne.
A vicces az, hogy a baloldal annyira béna, a miniszterelnök-jelöltek vitáját követelő akaratában, hogy miközben Orbánt próbálja lejáratni, önmagát kényszeríti bele egy olyan helyzetbe, amelyben az LMP-ből megteremti a saját baloldaliságának alternatíváját.
Egyébként nekünk, választóknak a 2014-es kampány két legizgalmasabb, és leghatásosabb – népszerűségben, szavazatokban is mérhető – vitája lenne. Ráadásul ezek a viták tényleg érdekesek lehetnének, már amennyiben kinézünk, Vonából, Mesterházyból, vagy Schifferből bármiféle érdekfeszítő mondatot...

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Vajon melyiket szeretjük inkább: az amerikai média-demokrácia jelszavaival gyarmatosító multinacionális vállalati érdekeket, vagy az önrendelkezés eszméit hirdetve hódító orosz oligarchákat? Vagy jobb esetleg így kérdezni: melyik a fontosabb, a demokrácia, vagy az önrendelkezés, melyik a vonzóbb az orosz vagy az amerikai hegemónia? És mindezekhez képest van-e bármiféle jelentősége a területi integritásnak?
No, igen, Ukrajnáról van szó. Ukrajnáról, Krímről, Kárpátaljáról, a Doni medencéről, és persze Oroszországról. Most, hogy a nyugati világ minden említésre méltó és említésre méltatlan szereplője elítélte az ukrajnai orosz beavatkozást, ideje lenne kicsit színesebb képest festeni keleti szomszédunknál uralkodó káoszról. Dacára annak, hogy – a politika által nyakunkba hazudott vélekedés szerint – a nép egyszerű gyermeke általában minden kérdésben erőteljes színvakságban szenved, s nem képes mást látni, csak feketét és fehéret, a magam részéről bízom abban, hogy kellő egyszerűsítés-sorozattal meg lehet mutatni, mi fontos, és mi nem fontos az ukrán válságban.   

Hatalmak, értékek

Kétségtelen, hogy az amerikai demokráciának jobb a sajtója, aminek köszönhetően hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy az Egyesült Államokban valódi népuralom, igazi önigazgatás van. Ezzel szemben – a negatív közvélekedésnek megfelelően – úgy hisszük, hogy az orosz társadalom közel áll a diktatúrához. Mindez persze nem igaz. Végeredményét tekintve semmiképpen sem az. Itt is, ott is a meghatározó gazdasági szereplők hozzák meg a fontos döntéseket. Csak a döntés-előkészítés Keleten kissé nyersebben, rusztikusabban, őszintébben zajlik, míg Nyugaton inkább manipulatív eszközökkel folyik.
Az orosz demokrácia azonban nagyjából demokrácia, nagyjából olyan állapotban van, mint a századelő nyugati demokráciái, és nagyjából úgy is viselkedik, mint a hajdani gyarmatosítók: nagyhatalmi, gazdasági érdekeinek megfelelően kiterjeszti befolyását bárhova, ahova csak tudja.
A nyugati demokráciák nem abban térnek el az orosztól, hogy mást tesznek, hanem abban, hogy, amit tesznek, azt jobban kommunikálják. A jobb marketingmunka azonban nem lényegi, csupán felületi különbség.
Mert, hát azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy amikor az Egyesült Államok bevonul egyik-másik olajállamba, megszállja a világpolitika stratégiai helyszíneit, amikor anyagi, vagy fegyveres segítséget nyújt az amerikai érdekeket kiszolgáló, de egyébként rettenetes diktátoroknak, akkor a demokrácia eszméinek, játékszabályainak lelkes terjesztése érdekében szórja precíziós bombáit a célterületre?
Amikor Oroszország nagyhatalmi érdekeinek megfelelően jár el, amikor az orosz kisebbség jogait védi a Krímben, a Dnyeszter mentén, vagy bárhol a világon, akkor pontosan azt teszi, amit az USA tesz, Latin-Amerikában, a Közel-Keleten, vagy Afrikában: védi érdekeit. Ha az USA részéről elfogadható a hatalmi-gazdasági érdek és az emberi értékek árukapcsolása, ugyan miért kevésbé elfogadható ugyanez az árukapcsolás az oroszok részéről?
Nagyhatalmak játéktere a világ. Ezzel a kérdéssel egyszerűsíthetünk.

Demokraták, autokraták

Hogy jobb az amerikai-nyugati marketing demokráciában élni, mint az orosz-keleti vad-demokráciában az persze egy pillanatig sem kétséges. Csakhogy a dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Pontosabban látszik, hogy korántsem egyszerű. A nyugati típusú demokrácia ugyanis nem pusztán elhatározás eredményeként születik meg, hanem ezer és ezer eredő szerencsés összefutása következtében. Hagyományok, intézmények, kulturális tényezők, szokások, nem utolsó sorban anyagi helyzetek, egzisztenciális függések és függetlenségek következtében. A demokrácia bonyolult mátrixában csak egy tényező az emberi, közösségi akarat, s nem is a legjelentősebb. Hasonlóan csekély tényező a beavatkozó nagyhatalom érték-exportja, mi több, még anyagi támogatása is keveset számít.
Egy közösség, egy ország, egy társadalom nem válik demokratikussá attól, hogy ezt akarják tagjai, hogy létrehozzák a demokrácia intézményeit, hogy partnerei segítik a demokratikus folyamatokat.   Mindezeknél több, tartalmasabb, lényegibb változás kell ahhoz, hogy egy ország maga mögött tudja hagyni a látszatdemokráciák, banánköztársaságok, kleptokráciák világát.  
Hogy a nyugati típusú demokrácia nagyon nehezen ver gyökeret keleten – Magyarországtól Irakig hosszan sorolhatók a kétes kísérletek – az nem a szándékok hamisságát, hanem a megvalósítás nehézkességét mutatja. Hogy az orosz demokrácia olyan, amilyen, az sem nem meglepő, sem nem tragikus. Nem tud másmilyen lenni. Mint ahogyan az ukrán demokrácia sem térhet el jelentősen az orosztól. Hangsúlybeli különbségek mellett a független Ukrajna negyedszázados történetében sem nagyon láthatunk mást, mint azt, amit Oroszországban tapasztalhatunk. Oligarchák, erős emberek, autokrata hatalmasságok, korrupt köztisztviselők és természetesen erősen korlátozott demokratikus jogok jellemzik ezt a vidéket. Alig kétséges, hogy Ukrajna sem így sem úgy, sem az orosz, sem a nyugati befolyás mellett nem tud egyik napról a másikra kilépni a maga árnyékából.  Minden népfelkelése, minden demokratikus kísérlete, minden szabadságvágy a csak kicsi lépéssel viszi közelebb egy ideális demokráciához. Olyan kicsi lépéssel, amekkorácskát Oroszország is megléphet akármikor.
Ukrajnát keleti típusú, archaikus demokráciára ítélte jelenlegi gazdasági-kulturális állapota. Ezzel a kérdéssel is egyszerűsíthetünk.

Egység és kisebbség

És, ha már a demokrácia állapotáról került szó, írjunk néhány bekezdést arról az ukrán demokráciáról, amelynek védelmében most olyan lelkesen fenyegetőznek a nyugati hatalmak. A sokrétű problémából húzzuk most ki az emberi jogok, a korrupció, a többpárti megmérettetés kérdéseit. Mindenkori kormányzat és mindenkori ellenzék nagyjából ugyanazt tudja e tekintetben: nagyjából hagyja működni a demokratikus alapintézményeket és nagyjából mindent ellop, amit lehet.  
Ezzel szemben a kisebbségi jogok tekintetében Ukrajna durván antidemokratikus ország. A többnemzetiségű Ukrajna rövid létének harmadfél évtizede alatt mindent megtett azért, hogy a kisebbségek ne érezzék otthon magukat szülőföldjükön. Még a hivatalos érvelésbe is bekerült a cinikusan őszinte fordulat: a nemzetiségi autonómiák elismerése, a nemzetiségi jogok garantálása olyan mozgásokat indítana el, amelyek Ukrajna egységét veszélyeztetnék…
Mintha bizony Ukrajna egysége valami fontos dolog, abszolút érték, elsődleges szempont volna. Őszintén: kit érdekel Ukrajna egysége, azon a néhány ukrán oligarchán kívül, akiknek ilyen-vagy olyan érdeke az ország távoli perifériáihoz kötődik?
De az évek óta szajkózott hivatalos érvelés pontosan tükrözi a valóságot, azt ugyanis, hogy Ukrajna megalakulása óta kötéltáncot jár a lét és a széthullás között. A belső nemzeti feszültség, az orosz-ukrán szembenállás olyan erős, hogy – az ellopható ezermilliárdokon kívül – más nem is nagyon foglalkoztatta az ukrán elitet, mint ez a konfliktus. Hol bővítették, hol szűkítették a kisebbségek jogait, attól függően, hogy éppen orosz-barátok, vagy ukrán hazafiak kerültek meghatározó pozícióba, attól függően, hogy a hatalomra jutott elit éppen a nyugati multinacionális érdekek, vagy az orosz oligarchák érdekei mellett találta meg a számítását. Ukrajna létének negyedszázada azonban nem volt elég ahhoz, hogy megnyugtató megoldást találjanak a kisebbségi kérdésre. Olyasmit, amivel elégedettek lehetnek az oroszok, ukránok, románok, tatárok, ruszinok, sőt még a magyarok is. Kijev nagyjából annyit tudott tenni ebben az ügyben, hogy rátette ülepét a fortyogó fazékra, aztán, ha feszültség már nagyon emelgette a fedőt, hát kiengedett egy kis gőzt.  
A győzedelmes ukrán ellenzék, az új hatalom egyik legelső intézkedése az volt, hogy eltörölte a nemzetiségek számára némi jogokat biztosító nyelvtörvényt, azzal az ígérettel persze, hogy majd csinálnak egy jobbat. Azzal nyilván nem számoltak, hogy nem lesz idejük erre a törvényalkotásra. Az intézkedést követően ugyanis a kisebbségek, főleg persze az oroszok, úgy döntöttek: nem az ő kormányuk az, amelyik hatalomra jutott Kijevben. Sőt, úgy tűnik, a Krímben már azt is eldöntötték: nem az ő országuk, az, amelyiknek kormánya Kijevből üzenget.
Hogy éppen kik vannak hatalmon Ukrajnában, az sem a demokrácia állapotán, sem a nemzetiségek jogain nem változtat lényegesen.  Ezzel a kérdéssel is egyszerűsíthetünk.

Területi hazugság

És egyszerűsíthetünk a területi integritás kérdésével is. Bár az európai országok most nagy hangon védelmezik Ukrajna egységét, a dübörgő szavak mögött régóta nincs tartalom. És éppen a most leghangosabb európai hatalmak voltak azok, amelyek felszámolták ezt a tartalmat.
Nagyjából száz évvel ezelőtt, a trianoni rendezés során a nyugati világ lemondott a harmincéves háborút lezáró, a vesztfáliai béke óta érvényes diplomáciai hagyományról, amely az európai hatalmi egyensúlyra épült. Abban a rendszerben az egyes államok területi integritása, vagy legalábbis az állami egységek megőrzése valóban fontos volt. 1648 és 1918 között – kevés kivételtől eltekintve – csupán egy-két várost, néhány tartományt csatolgattak hol ide, hol oda. Ennek azonban vége van, immár száz esztendeje. Hogy azóta csak egy komoly európai háború volt, az ránk nézve szerencse, de semmit nem változtat azon a tényen, hogy a területi integritás eszméje visszavonhatatlanul semmivé lett.  
És magyarázatként sürgősen szögezzük le: a területi integritás nem érték. Egyáltalán nem az. Semmiféle emberi összefüggésben nem értelmezhető diplomáciai fikcióvá vált, a nemzetközi jog ostoba mantrája lett. A területi változatlanság, az államhatárok állandósága ugyanis szemben áll az egyéni szabadsággal, a közösségek önrendelkezésének elvével, végső soron magával a demokráciával.
Hiába hazudoznak a területi integritás hívei olyan kerek aljasságokat, mint amilyet a minap előbüfögött Milan Stech, a cseh szenátus elnöke: „– Az önrendelkezési jog követelése sosem lehet a szuverenitást és a területi épséget is magába foglaló nemzetközi jog fölé rendelve", azért egy igazán demokratikus világot nem így képzelünk el. Hiába próbál előcsalogatni rossz emlékű asszociációkat a cseh politikus: „– Ami Ukrajnában történik az valami olyasmi, ami Csehszlovákiában történt 1938-ban (…) tudjuk, hogy ennek milyen kellemetlen, nehéz és fájdalmas következményei lettek (...) egész Európa és gyakorlatilag az egész világ számára", azért valójában azt tudjuk, hogy a kellemetlen következmények inkább a határok sérthetetlenségének idióta álmából származtak, nem a szudétanémetek elszakadási vágyaiból. Hiába hasonlítja Putyint Hitlerhez, Oroszországot a náci Németországhoz a volt amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton, azért nyilvánvaló, hogy Ukrajna mai határait nem az orosz agresszió fogja megsemmisíteni, hanem az a szomorú tény, hogy Kijev képtelen biztosítani a kisebbségek szabadságát és önrendelkezését.   

Egy szerethetőbb világ

És miután ennyi mindent sikeresen kihúztunk a képletből, előttünk áll az az egyetlen kérdés, amivel valóban érdemes foglalkozni az ukrán válság kapcsán: az ugyanis, hogy a soknemzetiségű ország kisebbségei önállóak lehetnek-e végre.
Szergej Akszjonov, a krími parlament által megválasztott helyi kormány feje a közelmúltban így nyilatkozott: „– A félszigeten csak az történt, amire a kijevi Majdanon az ukrán politikusok a népet felszólították, vagyis a nép a saját kezébe vette a hatalmat. Ami érvényes a fővárosra, Kijevre, annak érvényesnek kell lennie a Krími Autonóm Köztársaságra is.” És tegyük hozzá, annak érvényesnek kell lennie Dél Oroszországra, Kárpátaljára, a Don vidékére is.
Mert, hát végső soron miféle értékek mentén képzelnénk el egy szerethető világot, ha nem a szubszidiaritás, az autonómia, az önrendelkezés értékei mentén? Mi más lehetne fontos ebben a sokféle egyéni szabadságtól szétszabdalt világban, ha nem az, hogy minden közösség – amely bármiféle identitás alapján önmagát közösségnek tudja – maga intézhesse a sorsát? Mi más vihetné előbbre közös európai kultúránkat, ha nem a baszkok, a katalánok, a skótok, a bretonok, a székelyek, a bajorok és a krími oroszok autonómiája? Egy szerethető világban e népeknek önálló országa lenne. Hát akkor ugyan miért ne lehetne önálló országa a krími, vagy a dél-kelet ukrajnai oroszoknak, a kárpáti ruszinoknak, a bukovinai románoknak, és persze velük együtt az ukránoknak is? Ugyan milyen elvi alapon kényszeríthetné rá Ukrajna a maga tervezőasztalnál meghúzott, idióta határait azokra a népekre, amelyek nem akarnak e határokon belül élni? Az ugyanis nem elvi alap, hogy a krími szecesszió nyomán ugyanezt a kérdést fel kellene tenni Szlovákiának, Romániának, Franciaországnak, és Spanyolországnak is, és természetesen ugyanazt a választ kellene rá adni: azt a választ, hogy a határok stabilitásának igénye nem olyan nyomós érv, amely felülírhatná a közösségek önrendelkezéshez való jogát.
És ebből a szempontból mindegy, hogy az új szabadállamok mennyire válnak függővé a térséget uraló nagyhatalom akaratától, mindegy milyen állapotban van demokráciájuk, mindegy milyen gazdasági érdekcsoportok előtt kénytelenek meghajolni, mindegy mennyire korrupt a helyi politikai elit. Mindegy, mert e kérdésekre sem így sem úgy, sem a nagyobb állam részeként, sem önálló köztársaságként nem tud jobb választ adni a helyi közösség, mint amilyet gazdasága, kultúrája, közéleti tapasztalata megenged neki.  Kelet-Európa most attól lehet szebb, demokratikusabb és szerethetőbb, ha a helyi közösségek szabadságát biztosítani tudja, függetlenül attól, hogy azok, akik ehhez hozzásegíthetik, mennyire szépek, demokratikusak és szerethetőek.

Néhány héttel ezelőtt a Mazsihisz azzal a követeléssel állt elő, hogy a kormány ne állítsa fel a a Szabadság térre tervezett német megszállási emlékművet, Szakály Sándort váltsa le a Veritas Történetkutató Intézet éléről, és garantálja, hogy a Sorsok Háza úgy mutatja be a holokausztot, ahogyan abban a magyar állam felelőssége tettenérhető legyen. Mivel a zsidó hitközségek elvárásainak azóta sem felelt meg a kormány, a Mazsihisz úgy döntött, nem vesz részt az idei Holokauszt Emlékév eseményein.

Honfitársaink voltak

Nem teszik jól a Mazsihisz vezetői, hogy úgy próbálják beállítani a megemlékezést, mintha a holokauszt emlékév legfontosabb szereplői a zsidó hitközségek volnának. Köszönjük szépen, kellő kegyelettel meg tudunk emlékezni halottainkról nélkülük is. Igen, a mi halottainkról, azokról a magyarokról, azokról az emberekről, akiket a vészkorszak idején megfosztottak jogaiktól, elhurcoltak, legyilkoltak.
Hogy ők mellesleg többnyire zsidók voltak, az számomra éppen úgy mellékes, mint ahogyan az sem érdekel, hogy munkatársaim, barátaim, közeli és távoli ismerőseim közül ki, milyen közegből érkezett. Nem érdekel, hogy ez vagy az zsidó-e, vagy sváb, zsinagógába jár, vagy templomba, eszik-e disznóhúst vagy nem. A derék embereket kedvelem, a megvetendőket pedig megvetem.
És bármilyen meglepő, pontosan így vagyok azzal a sok százezer lemészárolt honfitársammal is.
Ugyan miért volna borzalmasabb egyik értelmetlen halál, mint a másik? Ugyan mit számít az, hogy ezeket az embereket azért ölték meg, mert kommunisták, cigányok, partizánok voltak, vagy azért, mert zsidónak tartották őket? Ugyan mit számít az, hogy az elpusztítottak őrizték-e őseik hitét, vagy már régen kikeresztelkedtek? Ugyan mit számít, hogy a magyar zsidó közösség a magáénak tartotta-e az akkor leöltek egyikét-másikát, vagy csak a náci ideológia csinált zsidót belőlük? Ugyan mit számít, hogy azért végeztek vele, mert anyakönyvében egy-két zsidó felmenő is találtatott, vagy csak azért, mert megjelenése, arcformája, vagy ki tudja miféle, ostoba, áltudományos látszólagosságok miatt zsidónak vélték az einzatsgruppe-hordák?
Mert ott, a gázkamra hörgő zuhanyrózsája alatt remegve, mert a keretlegények rúgásaitól karikára görnyedve, mert a Duna-parton a meztelen talpakban érezve a jéghideg jövőt, mert a kiásott gödrök szélén, mésszel lelöttyintett holttestekre meredve nem képzelek zsidónak senki embert. Sem zsidónak, sem sem cigánynak, sem semmi néven nevezhetőnek nem gondolom azt, aki efféle rémülettel szembe kell, hogy nézzen.

Ne ölj!

Zsidó hitközségek? Okoskodhatnak felőlem úgy a holokauszt mindenféle megszállottjai, rajongó emlékezői, elszánt tagadói, hogy azért mégiscsak zsidók voltak a meggyilkoltak, nem hiszek nekik. Hazugnak és embertelennek, aljas gazfickóknak tekintem azt, aki méricskéli a borzalmakat.
Azok az áldozatok ugyanis legelsősorban emberek voltak. Gyermekek, asszonyok, öregek, dolgozni már nem bíró, agyongyötért szerencsétlenek. Hogy zsidók is egyben? Mit számít az? Éppen annyira voltak zsidók, mint amennyire magyarok, annyira, amennyire könyvelők, kereskedők, anyák és gyermekek.
Hogy zsidóságukért ölték meg őket? Hogy a zsidósághoz tapadt a kiközösítések, a megaláztatások hosszú sora, amit el kellett szenvedniük, mielőtt végeztek velük?
Hát persze! Csakhogy az egyik nem függ össze a másikkal. Apartheid rendszert fenntartani, rasszista alapon szelektálni, zsidókat kitiltani az egyetemről, gettóba zárni, kitelepíteni, svábokat, magyarokat, lengyeleket, görögöket kiüldözni a hazájukból, mind-mind gonosz dolog. Soha ne történhessen meg újra efféle gyalázat!
De mégiscsak más milliószám legyilkolni a fölöslegesnek, károsnak, alacsonyabb rendűnek mondott embereket. Nem, nem bocsánatos sem ez, sem az. De a különbség a kettő között elmonhatatlanul nagy. A rasszista, nacionalista, vallási alapon álló üldöztetést ugyanis túl lehet élni. Keserves fogcsikorgatással, idegenbe veszve, zokogva, és megalázottan, de túl lehet élni. A mészárlást nem.
Nem az volt a bűnük a náci pribékeknek, hogy zsidókat öltek, hanem az, hogy öltek. A parancsolat nem úgy szól, hogy ne üldözd a zsidót, hanem úgy: ne ölj. Hogy egyébként a zsidókat se üldözd, a cigányt se gyalázd, a négert se tartsd rabszolgaként, az már előrelépés az emberség lajtorjáján. Az alap a gyilkolás tilalma.

Halottak haszna

Soha nem gondoltam, hogy Jenő bátyám, apám ifjúkori barátja és megrögzött ultipartnere zsidó lett volna. Kereszténynek, magyarnak vallotta magát. Szeretetre méltó ember volt, amíg élt. Csak halála után tudtam meg, hogy néha, éjjelente összevizelte az ágyat. Olyankor Auswitzról álmodott. A lágerőrök ütéseiről, a szögesdrótok borzalmáról, az agyonvert társakról, az égő hús rettenetes szagáról...
Sehogyan sem bírok zsidókat, kínaiakat, lengyeleket látni azokon a régi fotográfiákon. Csak végtelenül kiszolgáltatott embereket, a végső pillanattal szembenéző, halálra rémült rettegőket, csak valami ködös túlvilágban reménykedő, kegyelemért könyörgő, zakatoló szívű megalázottakat mutatnak nekem azok a képek. Ha valaki azt hazudja, hogy ők ott és akkor zsidónak, cigánynak, vagy bármi másnak gondolták magukat, elképzelni sem tudja, miféle borzalom lehet szemébe nézni a halálnak.
Aki nem embert lát ezeken a képeken, az nem tudja, mi az emberség.
Aki úgy gondolja, hogy a zsidó hitközségek nélkül nem lenne teljes a megemlékezés, az valami egészen botrányos módon vélekedik az ártatlanok haláláról. Aki honfitársaink értelmetlen és éppen ezért tragikus halálát zsarolásra használja fel, aki a halottak zsidóságára, ilyen vagy olyan voltára sandítva próbálja a saját jelentőségét alátámasztani, aki bojkottálja a borzalomra való közös megemlékezést, csak azért, hogy saját történelemértelmezését kötelező dogmává tehesse, az valami borzalmas ocsmányságra készül: az sok százezer embertársunk pusztulásából próbál előnyt kovácsolni magának.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Nézd meg, mit csináltál! Nézd meg, mit csináltál, kevéssé tisztelt törvényhozó, amikor nyakunkra szabadítottad ezt a dogmatikus szemléletet, amikor előnyben, törvényi védelemben részesítettél egy történelemképet, s egy másikat bűnnek nyilvánítottál. Mintha bizony egyik igazabb lenne, mint a másik! Mintha volna történelmi igazság! Nézd meg, mit csináltál! Nézd, hova vezetett mára feneketlen ostobaságod, a történelem-mérgezés ősbűne, a tagadás kriminalizálása! Nézd ezt a sok nyomorultat, nézd kapálózásukat, nézd, ahogy belecsimpaszkodnak abba az értelmetlen szabályba, ahogy a törvényi felhatalmazás, a büntetőjogi kategória és a jog mögé rejtezve védelmezik a maguk csálé igazságát! Nézd, ahogy azzal a hamis paragrafussal próbálják agyoncsapni azokat, akik nem úgy látják múltunkat, ahogyan szerintük látni kellene. Hallgasd, ahogy történelemhamisítást kiáltanak azok, akik dogmáik védelmezésével a tudományos vita létjogosultságát tagadják, s így magát a tudományt hamisítják meg!

Feljelentők

Most például az történt, hogy a Demokratikus Koalíció feljelentést tett Szakály Sándor ellen, akit holokauszt-tagadással vádol. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója ugyanis interjújában azt mondta, hogy a Magyarországról történt első, 1941-ben Kamenyec-Podolszkba irányuló deportálás idegenrendészeti eljárásnak tekinthető, mert azokat toloncolták ki, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal. Ide írom a holokausztkárosult feljelentő nevét is: Szakály ellen Dr. Oláh Lajos tett feljelentést a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek bűneinek a Btk. 333. §-ába ütköző nyilvános tagadása miatt.
Aztán az is történt, hogy a baloldali közvéleményformálók hecckampányt indítottak egy tervezett emlékmű ellen. Az 1944-es német megszállás borzalmainak mementója alkalmat ad sokaknak, hogy rögzítsék, és újra elmondják saját történelemképük sarokpontjait, mint ahogyan például a minap egy csomó történész megfogalmazta kiáltványában: az emlékmű „meghamisítja történelmünk egy fontos időszakát és relativizálja a holokauszt történéseit… A magyar holokauszt a magyar hatóságok aktív közreműködésével zajlott le. Az emlékmű azonban a felelősséget kizárólag a németekre és a német hadsereg „nyilaskeresztes fiókáira” hárítja. A valóságban a nyilasok az 1944 nyarán lezajlott deportálásokban semmilyen szerephez nem jutottak". A történészek egyúttal felszólítják a kormányt, hogy „hagyjon fel közelmúltunk meghamisításával, a holokauszt történetének relativizálásával..."
Ide írom ezeknek az embereknek is a nevét. Nagy nevek. Meghatározó történészek. Meghatározó képviselői annak a világképnek, amelynek középpontjában egy bárgyú összeesküvés-elmélet áll, amely egy primitív linearitás mentén építi föl a múltat, és amelyben a nemzeti, jobboldali kormányzástól a Horthy-rendszeren, át a fasizmusig, s onnan a gázkamrákig egyenes vonal vezet. Hogy ez a linearitás inkább asszociációs lánc és nem történelmi narratíva, hogy ez a linearitás nem létezik, hogy a történelem sokkal bonyolultabb annál, semhogy erre az együgyű sémára fel lehessen fűzni, az nem zavarja őket.
A nyilatkozat aláírásával Bencsik Péter, Deák Ágnes, Eörsi László, Fazekas Csaba, Frojimovics Kinga, Gecsényi Lajos, Gyáni Gábor, Hajdu Tibor, Hosszú Gyula, Karády Viktor, Karsai László, Kenedi János, Klaniczay Gábor, Kovács M. Mária, Kövér György, Majsai Tamás, Mink András, Molnár Judit, Ormos Mária, Paksy Zoltán, Pihurik Judit, Rainer M. János, Sipos Péter, Toronyi Zsuzsanna, Ungváry Krisztián, Vonyó József állított ki magáról szomorú bizonyítványt: azt ugyanis, hogy nincsenek tisztában a történelemtudomány mibenlétével.

Elbeszélők

Történelem ugyanis, mint olyan nem létezik. A történelem nem a múlt tényeinek tárháza, hanem a narratívák, az elbeszélések könyvtára. A múltról szóló tudomány nem a múlt tényeinek szorgalmas gyűjtögetéséből áll össze, hanem inkább abból, ahogyan a történész e tények között válogat, s válogatásának eredményeként értelmes egésszé fűzi össze a históriát. Pontosabban egy lehetséges históriát.
Nem a történelmi maradványok, az emlékezők beszámolói, a múzeumban kiállított tárgyak, korabeli dokumentumok és hasonló emléknyomok a jelentik a történelmet, hanem az az elbeszélés, amelyben ezeket a maradványokat felhasználja a mesélő. Csakhogy egy adott tényanyagból ilyen és olyan történet egyaránt kikerekedhet. S hogy mit tart fontosnak és mit tart jelentéktelennek a történész, az csak az ő belátásától függ, pontosabban attól, milyen történetet szeretne megfogalmazni.
Az a tény, hogy például a Magyarországról történt első deportálás idegenrendészeti eljárás volt, lényegtelen ahhoz képest, hogy sok ezer ember kegyetlen halálát jelentette. Ezért felháborító az „idegenrendészeti” megfogalmazás. Kamenyec-Podolszkban ugyanis tömeggyilkosság történt. Egyfelől.
Másfelől, azaz egy másféle történelmi elbeszélés keretében azonban inkább az idegenrendészeti intézkedés tűnik fontosnak, és ettől eltérő – de egyébként megrázóan tragikus – esemény az, hogy mi lett a deportáltak sorsa Kamenyec-Podolszkban. És a két kérdés nem feltétlenül tartozik össze. A deportáltak legyilkolása ugyanis –ebben a narratívában – egy másik történet következménye, s nem az „idegenrendészeti eljárás” eredménye. Akkor sem, ha a linearitás, az időbeli-térbeli egymásutániság egyébként fennáll. A tömeggyilkosság egy másik eseménysor, a náci fajelméletből kinövő keleti népirtás számláját terheli.
Hasonló a helyzet az ország német megszállásával, a holokauszttal, a Vörös Hadsereg megjelenésével, de még akár az ötszáz esztendeje volt Dózsa-féle parasztháborúval is. Az, hogy mit minek látunk, mit, minek mondunk, a rendelkezésre álló tényeket hogyan súlyozzuk és a történelmi elbeszélésben hogyan hangsúlyozzuk, az nem a tények, hanem szándékok kérdése.

Hívők és kétkedők

A történelem nem valóság. A történelem pusztán egy történet a valóságról. Egy értelmezés. És, ami a legviccesebb, a történelmi narratíva nem is a múltról szól, hanem a jelenről. Arról, hogy mi, ma élő emberek, mint gondolunk elődeink szavairól, tetteiről, mulasztásairól. Azaz a történelem – mint annyi más szellemtudomány – a jelen embereinek kínál mankót: mi helyes és mi helytelen, mi értékes és mi értéktelen, mi derekas, és mi megvetendő. Értékrend. Kulturális iránytű. Mentális útmutató. A narratíva a múlt eseményeihez való viszonyunkról, értékeinkről, ítéleteinkről mesél. Vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazok a történelmi narratíva a kulturális narratíva része, építőköve.
És, mivel kultúránk sok eredőből összeálló, sok irányba tartó, szerteszaladó, ágas-bogas élmény, hát a tudományos eredmény is ennek megfelelő bizonytalanság. A tudomány eredménye nem az igazság, ahogy az Index cikkírója képzeli: „Az emlékművet… kritikusai elsősorban azért bírálják, mert Magyarországot a náci birodalom áldozataként tünteti fel. Ez – az egyébként az Alaptörvényben is megjelenő – történelemszemlélet élesen szembe megy a történettudomány bevett álláspontjával, mely szerint a magyar holokausztért a náci deportálásában készségesen segédkező magyar államigazgatás is felelős...”, aki a „történettudomány bevett álláspontjáról” beszél. A tudománynak nincs bevett álláspontja. A tudománynak vitái vannak. Így a történettudománynak is. A végső igazság, a jóváhagyott álláspont, az elfogadott nézet a dogmatikus ideológiák sajátja. A tudomány azonban az efféle megközelítést logikailag kizárja: vagy tudományos valami, tehát vitatható, vagy vitathatatlan, tehát dogmatikus.
Természetesen kultúránkban vannak dogmatikus elemek, dogmatikus vonulatok is: a hívő számára a vallási parancs nem vita tárgya. A totális eszmék elkötelezettjei számára sem kérdés az, hogy a világ akkor lesz boldogabb, ha mindenki betartja az ideológiai elvárásokat. A tekintélyelvű ember sem kérdez rá az általa tisztelt, elfogadott, referencia-pontnak gondolt autoritás hitelére. De azért ezek a dogmatikus elkötelezettségek jobbára a magánszféra keretei között maradnak. Csak ritkán esik meg, hogy a szakmai, hitéleti, szektás dogmák kibuggyanjanak a maguk határai mögül, s közéletünket fertőzve, dogmává tegyenek olyasvalamit, amit a többség nem tekint dogmának. A kétkedő, vitatkozó, érveket váró többségi kultúrának mindenre inkább szüksége van, mint dogmákra: szüksége volna például meggyőző és érdekes, felemelő és élményt adó narratívákra. Olyan történelmi elbeszélésekre, amelyeket lehet vitatni, és amelyeket lehet szeretni.
Az a narratíva azonban, amelyet most olyan buzgón véd tucatnyi történészünk, amelynek nevében feljelentették Szakály Sándort, amelynek nevében hecckampány folytat a baloldal a náci megszállás tervezett monumentuma ellen, amelynek nevében turul-szobrokat, Trianon-emlékműveket, Horthy-büsztöket takarítanának el a dogmák hívei, amelynek nevében történelemhamisítást kiáltanak ott, ahol egy másik elbeszélés próbál megszólalni, amelynek nevében büntetőjogi kategóriává válhatott a kétely, nos, ez az elbeszélés nem szerethető. Legfőképpen azért nem, mert dogmáival megláncolni próbálja a gondolat szabadságát.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

В ПАМЯТЬ
освобождения г. Пскова от большевизма
германскими войсками
9 июля 1941 г.

Pszkov város felszabadításának
EMLÉKÉRE
a bolsevizmus alól
a német hadsereg által
1941. július 9.

A kép és a fordítás A Wang folyó versei blogról származik.

Elementáris felháborodással fogadta a baloldal a náci megszállás emlékművének tervét. Kevés olyan ügy volt eddig nálunk, ami ilyen mélyen megrázta volna a baloldali publicisták, politikusok, véleményformálók világát. Igaz, a baloldali-liberális közélet mindent gyűlöl, ami egy kicsit is kilóg az évtizedek óta kiforrott mainstream világmagyarázat kánonjából, de ilyen penetráns felhördülést talán még semmi nem okozott. A baloldaliság identitása,önazonossága, önigazolása kerültek veszélybe.
Magyarország német megszállása egyértelműen vízválasztó. Az akkori és az azt követő események értelmezése a mai Magyar társadalom számára teremt zsinórmértéket. Kinek ilyet, kinek olyat.

Bűnös nemzet

A baloldali-liberális világmagyarázat mibenlétét egyértelműen tükrözi az, ahogyan az ellenzéki publicisták, a baloldali elkötelezettségű szervezetek közleményei nekirontottak az emlékmű tervének. A német megszállásra emlékező monumentummal kapcsolatban persze nem pusztán a tiltakozók átkozódását hallhatjuk, olvashatjuk, hanem sok esetben azt is, miért nem szabad felállítani azt az emlékművet. És ezekből az elemzésekből összeáll a közelmúlt magyar történelmének jól ismert baloldali narratívája is:
Ez az elbeszélés arról szól, hogy a hárommillió koldust kitermelő, a trianon-traumát feldolgozni képtelen, szélsőjobboldali, rasszista Horthy-Magyarország szövetségese, a náci Németország, a kormányzat egyetértésével és támogatásával bevonult a szövetségeshez, hogy így biztosítsa a háborús kitartást. A német csapatok jelenlététől lényegében függetlenül, a magyar hatóságok mindent megtettek a fasiszta szövetséges érdekében: hadban tartották az országot, és nem mellesleg annyi zsidót, cigányt, baloldalit, stb küldtek haláltáborba, illetve lőttek a Dunába amennyit csak tudtak.
A történetből kikerekedő disztópia szerint a németek, győzelmük esetén, folytatták volna tudatos és előre eltervezett népirtást. A zsidók után megsemmisítik a cigányokat, szlávokat, és egyéb alacsonyabb rendű népeket (esetleg a magyarokat is). Hogy ez végül nem történhetett meg azt – jelenlegi baloldalunk szerint – elsősorban a nyugati szövetségeseknek köszönhetjük, akik részben a Szovjetunió önfeláldozó harcának köszönhetően, megszabadítottak bennünket a náci rémuralomtól. A korábbi változatban a felszabadulásunk – elismert nyugati segítség dacára – elsősorban a szovjetek műve volt.
Ebben a narratívában fontos szerepet játszik a bűnös nemzet víziója. A magyarság bűnös, mert az emberiség ellenségeiként megtestesülő gonosz szövetségese gyanánt a végsőkig kitartottak a nácik mellett. S nem utolsó sorban bűnös azért, mert nem nézett szembe saját bűneivel, nem vezekelte le rettenetes vétkeit, máig nem hajlandó tudomásul venni szörnyű rémtetteit, illetve nem hajlandó levonni az azokból levonható ésszerű és erkölcsös tanulságokat: minden jobboldali, nacionalista elhajlás a poklok kapuit nyitja meg.

Kényszerpálya

Ezzel szemben a jobboldali narratíva, amelynek alappillérei már az új alkotmányban is megjelennek, s amely most emlékműállításban fog materializálódni így szól: a konzervatív, de értékvezérelt, kulturális eredmények sorát kitermelő, a Trianon utáni nehéz helyzetben konszolidációt teremtő Horthy-Magyarországot megszállta a náci Németország, mivel meg akarta akadályozni a magyarok háborúból való kilépését. A kormányzat elsősorban azért maradt a helyén, hogy minimalizálni tudja a náci megszállás által okozható károkat, és ereje szerint meg is tette azt. A német csapatok jelenléte ellenére a magyar hatóságok mindent megtettek a magyar lakosság érdekében: szabotálták a háborús erőfeszítéseket, és nem mellesleg annyi zsidót, baloldalit, lengyelt, stb. mentettek meg, illetve segítettek külföldre, amennyit csak tudtak.
A történet jövőképe szerint a németek, győzelmük esetén pontosan ugyanúgy viselkedtek volna, mint a többi gyarmattartó nagyhatalom, azaz a végsőkig kizsákmányolnak minden elnyomottat. Az akkori kormányok tehát értelemszerűen arra törekedtek, hogy a legkevésbé legyen elnyomott, a legkevésbé tűnjön ellenségnek a magyarság. Ebben az elbeszélésben a zsidóság tömegeinek elpusztulása sem az első lépés volt az alacsonyabb rendű népek kiirtásának útján, hanem inkább egy – az embertelen náci ideológiából ugyan következő, de mégiscsak – spontán tragédia. Hogy az internált tömegek (zsidók, cigányok, hadifoglyok, lengyel és orosz értelmiségiek, stb.) legyilkolása megtörténhetett, az elsősorban a nyugati hatalmak cinkosságának köszönhető, akik akkoriban nem pusztán rasszizmus tekintetében voltak Hitler bűntársai, de még a nácik egyik legfontosabb szövetségesével, a Szovjetunióval is összeálltak. Nagyhatalmi érdekeiknek megfelelően odadobták a zsidókat, majd Közép- és Kelet-Európa népeit a náciknak, majd a náciknál sokkal veszélyesebb, embertelenebb és gyilkosabb szovjet terrorrezsimnek.
Ebben a narratívában fontos szerepet játszik a kényszerpálya víziója. A nagyhatalmak szorításába került magyarság, elsősorban a nyugat közönye miatt, előbb a náci, majd a szovjet rezsim igájába került, kormányainak lehetőségei pedig a károk csökkentésében ki is merültek. Ami embertelenség itt történt – a magyar zsidóság pusztulása, a háborús emberveszteség, a visszaszerzett területeink újbóli elvesztése, Budapest lerombolása stb. – az nem a magyarság bűne, inkább, vesztesége. A kényszerpálya vízió máig vezet, hiszen ebben a történetben a Kádár-rendszer, sőt a rendszerváltó baloldal is lényegében zökkenőmentes folytatója a nagyhatalmakat kiszolgáló, lelkiismeretlen hazafiatlanságnak.

Nemzeti öncélúság

A két elmélet ilyenformán természetesen nem pusztán a történelemről szól, sokkal inkább a jelenről. A baloldali narratíva – több kevesebb változással – csaknem hetven esztendeje kialakult és tartja magát. Középpontjában a gonosz ellen küzdő jók állnak, – nálunk előbb a szovjetek, mostanában a nyugati szövetségesek – akik áldozatot nem sajnálva megmentik a világot a rettenetes alternatívától, a náci borzalomtól. A győztesek legitimációs elmélete ez szőröstül-bőröstül.
A jobboldali narratívát mostanában próbálja kialakítani és elfogadott történelmi állásponttá tenni a kormányzat. Ez azonban korántsem egyszerű faladat, mert a jobboldali, konzervatív ideológusok kevés mintát találhatnak munkájukhoz. A győztesek értelmezését ugyanis nem pusztán a győztesek használják, de a legyőzöttek is átvették, s – például a holokauszttagadás kriminalizálásával – kötelező elemként beépítették az önmagukról alkotott képbe. A jobboldali narratíva így előzmények és támogató környezet nélkül alakul, viszont nagy előnye, hogy jóval reálisabb, és árnyaltabb világmagyarázatot kínál, mint a mindent feketére és fehérre mázoló baloldali elbeszélés. Valósághűbbnek láthatjuk a kényszerpályák történetének árnyaltabb színeit, még akkor is, ha a mélyén rejlő pesszimizmus olyan kurucos heroizmushoz vezet, mint az Orbán-kormány szabadságharcai a rezsi, a multinacionális vállalatok, a nemzetközi nagy bankok, vagy a brüsszeli diktátumok ellen.
És ezzel el is érkeztünk a kérdések kérdéséhez. Oda ugyanis, hogy mi jobb nekünk, magyaroknak: ha meghajlunk a mindenkinek jót akaró, a jót megfellebbezhetetlenül képviselő nyugati szövetséges előtt, azonosulunk szándékaival, megfelelünk elvárásainak, kiszolgáljuk érdekeit, s így járulunk hozzá ahhoz, hogy világunk szebb, jobb, élhetőbb legyen, vagy az, ha saját nemzeti céljainkra fókuszálva ellenállunk az önérdekeiket érvényesítő, a világ minden erőforrását maguknak akaró, más érdekeket semmibevevő nagyhatalmak nyomásának, és megteszünk mindent, ami erőnktől telik, hogy az idegen érdekek helyett a magunk céljait valósítsuk meg. Már amennyire a jelen kényszerpályái megengedik...

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Rogán Antal Fidesz frakcióvezető a devizahitelezés ügyében hozott jogegységi határozat után úgy vélekedett: a Kúria a bankok oldalára állt. Álságos nyilatkozat. Minta Rogán Antal nem tudná: a Kúriát ők állították oda. Már úgy értem ők, a rendszerváltó politikai elit.

Nem kell ahhoz marxistának lenni, hogy tudjuk, minden hatalom osztályhatalom. Ma már persze árnyaltabban fogalmaz a szociológia. Elavult kifejezés lett a társadalmi osztály és helyét a hatalomból így vagy úgy részesülő rétegek, érdekeiket hatékonyabban vagy kevésbé hatékonyan érvényesítő csoportok foglalták el. Az osztályharc fogalma is kiment a divatból. Társadalmi dinamikákról beszélünk inkább, hiszen ezek árnyaltabban és hitelesebben írják le a társadalmi mozgásokat, mint a marxi terminológia. De azért ma pontosan ugyanúgy látja minden szakember, mint látta százötven évvel ezelőtt: a törvények érdekeket testesítenek meg, csoportérdekeket, s csak annyiban képviselik a közjót, amennyiben a preferált csoportok – úgy általában – áldásos tevékenységet folytatnak.

Nem kell ahhoz gazdaságtörténésznek lenni, hogy lássuk, a rendszerváltás folyamatának legnagyobb tévedése az volt, amikor a politikai elit minden komolyabb megfontolás nélkül elfogadta a globális kapitalizmus hiszekegyét, és kiszolgáltatta az ország minden erőforrását a multinacionális nagyvállalatoknak, nemzetközi bankhálózatoknak. Minden erőforrását, mondom, s ezen erőforrások közé értem a jogrendet is. Ilyen körülmények között nem is lehet csodálkozni azon, hogy a paragrafusokhoz mereven ragaszkodó jogásztársadalom, szakmai hitelének megfelelően kizárólag jogi nézőpontból vizsgálta a devizahitelesek ügyét. Úgy döntött, ahogyan döntenie kellett.

Nem kell ahhoz politikusnak lenni, hogy felfogjuk, a Kúria döntésének nyomán a rendszerváltás jogalkotói folyamatának egésze válik megkérdőjelezhetővé. Elég, ha pillantást vetünk arra, milyen csoportok üdvözölték lelkesen a jogegységi határozatot: A határozat közzététele után emelkedett az OTP, a MOL, a Magyar Telekom és a Richter Gedeon részvények árfolyama. A BUX 1,93 százalékos emelkedést produkált hétfőn. Kuti Ákos, az Equilor Befektetési Zrt. vezető elemzője szerint a piaci szereplők tekintélyes része számolt azzal, hogy a devizahitelek kapcsán a bankoknak a markáns veszteségeket kell leírni, és az a várakozás gyengítette a forintot az elmúlt hónapokban. A mostani döntés alapján úgy tűnik, hogy a bankok eddig leírt veszteségei nem nőnek jelentősen tovább, ezzel a forintra nehezedő nyomás csökken. A Kúria határozata enyhíti a piaci feszültséget. Török Bálint, a Buda-Cash Brókerház elemzője úgy vélekedett, a Kúria határozatával a legrosszabb forgatókönyv veszélye elhárult.

Nem kell ahhoz részvényesnek vagy banktulajdonosnak lenni, hogy felfedezzük, a befektetői érdekeket szinte kizárólagosan védelmező rendszerváltó jogrend mellett komoly erőcsoportok állnak. A jogegységi határozattal kapcsolatos nyilatkozatok közül könnyedén kiválogathatók azok, amelyek a jogi normák érvényben hagyása mellett javasolják a legszegényebbek megsegítését.
Az MSZP-s Simon Gábor a Kúria hétfői döntését úgy értékelte, hogy innentől kezdve nincs ok arra, hogy a kormány tovább halogassa az érdemi lépéseket, a Nemzeti Eszközkezelő megerősítését, a bérlakásprogram elindítását. Az Együtt-PM véleménye szerint a Kúria döntését sem kormányfőnek, sem pártoknak nem illik befolyásolni, vagy véleményezni. Bajnaiék valós megoldásokat várnak a kormánytól, de úgy vélik, ehhez csak jogállami eszközöket lehet felhasználni.

Nem kell ahhoz komoly rendszerkritikai tapasztalat, hogy felismerjük, melyek azok a politikai erők, amelyek – a multinacionális érdekek ellenére is – ki szeretnék szabadítani az országot a rendszerváltás téves és egyoldalú jogrendjéből. Az LMP-s Schiffer András szerint azt kéne vizsgálni, milyen törvényalkotási lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy a bankok „csalárd módon ne fosztogathassák tovább” az embereket. A Jobbik szerint a Kúria hétfői döntésével bebizonyosodott, hogy a bíróság nem fog a devizahitelesek oldalára állni, csak a bankok érdekeit védi. A Jobbik a legkeményebben visszautasítja a Kúria döntését. Nagy Márton, a jegybank ügyvezető igazgatója szerint a Kúria nem hozott döntést az erőfölénnyel való visszaélés, azaz az egyoldalú szerződésmódosítás tekintetében. Kövér László, az Országgyűlés elnökeazt pedig a következőképp nyilatkozott:az igazságszolgáltatás tagjai példát vehetnének a környező országokról, ahol a hasonló ügyekben a bíróságok a saját polgáraik oldalára álltak, nem pedig az idegen kézben lévő bankokéra.

Nem kell ahhoz forradalmárnak lenni, hogy tudjuk, katasztrofális következményekkel járhat az, ha a devizahitelesek ügye nem oldódik meg rövidesen. Magyarországon közelítőleg félmillió olyan ember van, aki devizahitelben került eladósításra. Az eladósodottak közvetlen családtagjaikkal együtt 2-3 millió embert jelentenek. Ők közvetlenül érintettek. De a felvett hitel – illetve a hitelre és nem áruvásárlásra költött forintok – közvetett módon mindannyiunk életét befolyásolják. Mindenkinek kevesebb jut, mindannyiunk pénze az, amit a külföldi bankok profitként kivisznek az országból.

Nem kell ahhoz végzetesen altruistának lenni, hogy belássuk, téves és szűk látókörű nézet az, hogy a devizahitelesek maguknak köszönhetik problémáikat. Az ő problémájuk a mi problémánk is. A lakosság harmadának kiszolgáltatottsága a maradék kétharmadot is lehetetlen helyzetbe hozza. Az ő problémájuk a mi problémánk is. A rendszerváltás során létrehozott jogrend nem pusztán a devizahiteleseknek hátrányos, de általában mindenkinek az. Kivéve persze a bankokat és más multinacionális érdekcsoportokat.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Van olyan, hogy valaki a maga módján zseniális? Talán van. És, ha van, akkor Gyurcsány Ferencre bizonyosan ráillik ez a kifejezés. Zseniális, mert valami elképesztő manőversorozatba fogott, mert valami hosszú távú, nagy ívű, messzire tekintő koncepciót próbál megvalósítani. És zseniális, de csak a maga módján, ugyanis víziója pusztán abban a szűkös vonatkoztatási rendszerben igaz, amelyben Gyurcsány a főszereplő, abból kilépve, a világ tényeivel komolyan megütközve már csupán sületlen és tartalmatlan erőlködés.

Farokkergetők
Ha már vonatkoztatási rendszerről van szó, hadd, kezdjem azzal, milyen elképesztően szűk látókörű ez a mi „demokratikus ellenzékünk”. Lassan egy hete uralja a közbeszédet a baloldal Műegyetemnél rendezett nagygyűlésének tragikomédiája. És e hét alatt egyetlen olyan elemzést, nyilatkozatot, magyarázatot, nyílt levelet, vagy bárgyú pletykát nem lehetett látni, olvasni, hallani, amely ki bírt volna lépni a rövid távú érdek, a választási hacacáré szavazatmaximalizáló keringéséből. Úgy rohanja, harapja, hisztizi körül a baloldal a Műegyetemnél történteket, mint mikor kutya kergeti a saját farkát.
A Mesterházy-Bajnai szövetség vezérei most elsősorban azzal vannak elfoglalva, hogy szóval, tettel, bűnbak-állítással, megbélyegzéssel, dibolizálással, egyszóval mindazzal, ami a politikai harc eszköztárában csak megtalálható, végleg kizárják az összefogásból Gyurcsány Ferencet és pártját. S közben nem is sejtik, hogy szorgos elhatárolódásuknak egyetlen nyertese lehet: maga Gyurcsány. Közben nem is értik, olyan dráma színpadra vitelén fáradoznak, amelynek forgatókönyvét nem más írja, mint maga Gyurcsány.
A nagy csőbehúzó, a nagy manipulátor, Osztap Bender vérbeli örököse megírta a maga kottáját, s most – pártvezetőtől plakátragasztóig, ifjú facebook arctól nyugdíjas munkásőrig, baloldali betelefonálótól liberális rádióriporterig – abból játszik az egész ellenzéki tábor.
Pedig, ha akadna valaki ebben a rövidlátó, szerencsétlen, jobb sorsra nem érdemes társaságban, aki ki tudna kukucskálni a jelen nyomorúságából, az észrevehetné: van ennek a történetnek olyan értelmezése, amelyben minden esemény – Nagy Imre háza előtt mondott beszédtől, a pártfinanszírozással kapcsolatos sejtetésen át, a Műegyetemnél történt skandálásig – felfűzhető egy világos politikai szándék zsinórjára. Persze csak akkor, ha feltételezzük, hogy Gyurcsány Ferenc zseniális politikus… zseniális, a maga módján.

Az apostol
Induljunk ki a következőkből: Gyurcsány Ferenc miniszterelnök akar lenni. Pillanatnyilag azonban olyan gyenge a pártja, hogy semmi esélye nincs erre a szerepre. Még akkor sincs egyébként, ha esetleg beveszik az ellenzéki összefogásba. Viszont ez nem olyan nagy baj, mert az ellenzék, összefogva, vagy szétszóródva, de mindenképpen veszíteni fog 2014-ben. Gyurcsány tehát nem 2014-re, hanem 2018-ra készül. Ő akkor akar miniszterelnök lenni.
Ehhez viszont több feltételnek meg kell valósulnia. Először is, Gyurcsány nem lehet tagja a 2014-ben várhatóan csúfosan megbukó ellenzéki összefogásnak. Viszont mindent el kell követnie, hogy azt a látszatot keltse, ő, a maga részéről bármit megtenne az Orbán-buktató olajfa együttműködés érdekében, még akár –mint azt legutóbb kijelentette – a képviselőségről is hajlandó lenne lemondani. Az Orbán-ellenes egység önfeláldozó, önfeladásig szenvedélyes, mindenre, valóban mindenre elszánt politikusaként lép elénk most Gyurcsány, akit azonban eltaszít magától az eddig kialakult ellenzéki összefogás.
Másrészt a Mesterházy-Bajnai konglomerátumnak valóban elképesztően meg kell buknia tavasszal. Tehát nem kicsit, hogy hősünk szavát idézzem. Gyurcsánynak így legfőbb érdeke, hogy a lehető legjobban lejárassa a szövetséget, hogy hozzásegítse ahhoz, hogy lejárassa magát, hogy ország-világ előtt bizonyságot nyerjen: tehetetlen és tehetségtelen összefogásba vetette Orbán-buktató reményeit a baloldal.
S Gyurcsánynak bizony minden eszköz rendelkezésére áll ehhez az aknamunkához. Sejtetések pénzes emberekről, furcsa videók nyilvánosságra kerülése, megzavart nagygyűlések, nyilvános üzengetések, és még ki tudja, mi minden lehet a tarsolyában. Pártelnöki, miniszterelnöki múlttal komoly muníciót összegyűjthetett. Senki ne csodálkozzon azon, ha a közeljövőben elképesztő dolgok kerülnek majd napvilágra a „demokratikus ellenzék” nagyjairól, vezetőiről, jelöltjeiről. És még az sem árthat Gyurcsány ambícióinak, ha kitudódik, hogy az aljas kiszivárogtatások, obstruált tüntetések, lerombolt ellenzéki esélyek mögött ő áll. Bármikor mondhatja ugyanis: így kénytelen nyomást gyakorolni a baloldali együttműködést kisajátító pártelitekre, annak érdekében, hogy a tömegek által óhajtott teljes ellenzéki összefogás előtt megnyissák az utat, hogy belássák végre, Orbán leváltásáig, csak a legszélesebb koalícióval lehet eljutni.
S ő minél többször bírja majd elmondani kézfogásra bíztató szavait, s a szocialista-szabaddemokrata tábor minél többször lesz kénytelen visszautasítani az ellenséges szövetséges felajánlkozását, annál világosabb lesz mindenki számára: Gyurcsány összefogást akar, az összefogottak pedig ki akarják utálni maguk közül az kormányváltás legharcosabb apostolát.
Mindeközben Gyurcsánynak természetesen fenn kell tartania az Orbán legádázabb és legesélyesebb ellenfeleként kialakult közképet magáról, de ez olyannyira könnyű feladat számára, hogy túl sok szót nem is érdemes rá vesztegetni.

Számvetés nélkül
Ebben a jövőképben a baloldali összefogás erői – köszönhetően amúgy is esélytelen helyzetüknek, s köszönhetően a gyurcsányi revolverpolitikának – súlyos vereséget szenvednek tavasszal. A Fidesz ismét elsöprő győzelmet arat, s az összeborult pártokra a szétesés vár. Bajnai és barátai visszasüppednek oda, ahonnan kidugták a fejüket, az MSZP ifjú titánját megpuccsolják a közelmúltban kiebrudalt – de befolyásukat megőrző – nagy öregek, a szocialista pártnak nem csupán népszerűsége, de talán egysége is veszélybe kerül…
Gyurcsány végül is arra jött rá, amit minden jó stratéga felismerne ebben a helyzetben: A Fidesz segítségével az egész hagyományos baloldalt eltakaríthatja a maga útjából. A maradék liberálisokat a maradék szocialistákkal együtt, a nagy öregeket és a kevésbé nagy fiatalokat egyszerre lökheti politikai süllyesztőbe. A Fidesz törekvése, hogy lesöpörje a hazai közélet pályájáról a „kommunistákat” most Gyurcsánynak kedvez. Ő az, aki meglátta ellenfele erejében a gyöngeséget. Azt ugyanis, hogy a 2014-es katasztrofális MSZP vereség után a baloldali térfélen senki nem marad, aki összefogja a baloldali, Orbán-gyűlölő csoportocskákat. És előbb-utóbb új vezérnek kell születnie. És ugyan, miért ne lehetne ez a vezér éppen ő? Ő, aki a legharcosabban kiáll az orbáni diktatúra ellen, aki a legkeményebben képviseli az összefogás szükségességét, aki megmondta előre, hogy úgy nem fog menni, ahogy ezek elképzelték. És akkor, 2014 után, valódi építkezésbe foghat. Összegyűjtögetheti a baloldal széthullott dirib-darabjait, és maga alá gyömöszölheti azokat, hogy így építse föl a maga hatalmának dombját.
A terv jó, okos és előrelátó. Benne van minden, amit tudni kell a stratégiáról és taktikáról, benne van Szun-ce és von Clausewitz minden tanítása a háborúról és a győzelemről, benne van az éles elme, a csillogó zsenialitás, az előrelátó tervszerűség minden erénye. Csak egyvalami nincs benne: nincs benne az a személy, akinek Gyurcsány Ferencet látja a közvélemény. Nincs benne a szövetségeseit eláruló, a szemkilövető, a minden aljasságra képes, a morális züllésbe zuhant politikus, nincs benne az a Gyurcsány, akit ismerünk, akit láttunk kormányozni, akit láttunk a hatalomért megfeszülni, akit megismertünk csalni, lopni és hazudni.
És ezzel a Gyurcsánnyal nem számol Gyurcsány. Nem számolhat vele, mert önmagát kellene megtagadnia. Nem számolhat vele, mert politikai ambícióit kellene feladnia. Nem számolhat vele, mert e számvetéssel értelmét vesztené múltja, jelene és jövője. A maga módján zseniális ember mindent tud, csak egyvalamit nem vehet tudomásul soha: Gyurcsány Ferencből nem lehet többé Magyarország miniszterelnöke.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Most, hogy Bajnai Gordon magára rántotta Orbán Viktor szobrát, tulajdonképpen hátra is dőlhet mindenki. Kérem, helyezkedjenek kényelembe, lábakat a zsámolyra, boros- illetve konyakospoharat a dohányzóasztalra, és élvezzék a mulatságot! A 2014-es választás ugyanis eldőlt, mint a hungarocell-installáció. A kampány befejeződött, mielőtt elkezdődhetett volna. Mostantól a bohócoké a terep. Humoros hónapok várnak ránk.

Szobordöntés

Nem ismétlem el a Szolidaritás Mozgalom vasárnapi születésnapi felvonulásának, illetve az Együtt-PM választási viccpárt kormányellenes tüntetésének részleteit. A rendezvény szürrealitását a legtöbb tudósítás visszaadja. Nem szeretnék az esemény felidézésével bajlódni, hiszen a meghökkentő buli döbbenetes jelenetei úgyis visszatérnek majd azokon a téli éjszakákon, amikor az ablaktáblák közül beemelt hideg töltött káposzta elfogyasztásának gyomorkínzó görcsei között hánykolódva átkozzuk az éjféli pákosztoskodás minden falatját. És még csak azon sem szeretnék borzongani, miféle rémes útra tévedt a hazai politika, amely Horthy Miklós szobrának leöntése után, most, íme, Orbán szimbolikus elpusztítását is felvállalta.
Persze érdekes gondolatkísérlet volna azon merengeni, hogy vajon miféle látványossággal tehetné még nyomatékosabbá az ellenzék a maga primitívségét. Mert az, hogy Orbán formájú szalmabábot akasszanak a lámpavasra, vagy Orbán-szerű kiszebabát dobjanak a lángokba, igazán sekélyes lenne ezek után. Mondjuk, érdekesebb volna egy vértől tocsogó kutyaviadal, amelyben a vesztésre ítélt eb hátára felmázolnák, hogy Orbán Viktor. Vagy jópofa lenne egy rakparti performance, amelyben a cipőiket hátrahagyó Fideszeseket a Dunába lövik derék millás keretlegények. Esetleg máglyát kellene rakni az Orbán-barát könyvekből. Ilyesmi úgyis régen történt errefelé, s a rendezvény ráadásul egyfajta szociális melegedőként is szolgálhatna az üldözött hajléktalanok számára. Ezzel az ellenzék nem pusztán azt mutatná meg, hogy kivel szemben, hanem azt is, hogy kiknek az érdekében emel szót. Ne mondja nekem senki, hogy egy ilyen árukapcsolás kevésbé kreatív elképzelés, mint a szobordöntés!

Torgyán doktor leckéje

De hát mit nekem Hekuba, s mit Hekubának én? Nem az én kampányötleteimre kíváncsi az ellenzék, úgyhogy inkább a lényegre térek. Arra ugyanis, hogy a vasárnapi rendezvénnyel végképp szertefoszlott a baloldali választási győzelem minden esélye. A borderline tüntetés csak Torgyán József emlékezetes féregirtó beszédéhez mérhető.
S következménye is hasonló lesz.
Az akkoriban rendkívül népszerű Kisgazdapárt a beszéd hatására zuhanórepülésbe kezdett. Torgyán doktor ugyanis azon a márciusi napon nem csupán a vele szemben állók körében verte ki a biztosítékot, de a mérsékelt középrétegek körében is. Egy férgeket irtani vágyó politikusra nem szavaz a centrum.
És ezt a leckét akkor nagyon jól megtanulta a magyar politikai elit. Azóta a tanulságoknak megfelelően használja a torgyáni tudást. Néppártok, centrumpártok nem beszélnek ijesztő dolgokat. Efféle agresszivitást a szélsőséges pártoké maradt, azoké is csak akkor, ha abban bíznak, hogy meglévő idiótáik mellett esetleg meg tudnak szólítani még néhány ütődöttet. Aki azonban győzni akar, aki milliók szavazatára számít, az megpróbál mérsékelt maradni.
Nos, az Együtt vezetőinek ez most nem sikerült. Sőt, láthatóan egyre nehezebben megy. A mérsékelt hang eltűnőben van, s helyét a felheccelt lumpenproletároknak szóló vidám „Akasszuk fel!” vette át.

A bosszúállók

Még azt is megkockáztatom, hogy ez nem pusztán valami véletlen félrecsúszás, elrontott kampánystratégia, hibás helyzetértékelés eredménye, hanem súlyos belső késztetés következménye. Erős a gyanúm, hogy az Orbán-mészárlás igénye nem a választóknak szóló üres propaganda, hanem belső drive, egy végtelenül frusztrált, a hatalomból teljesen kiszoruló, bukásának napjait élő politikai közösség tehetetlen elkeseredése.
Lakik az utcánkban egy efféle szerzet. Légpuskával lődöz a kóborló kutyákra, elgázolja a macskát, ha teheti, felpofozza az asszonyt, ha okot talál rá. Így áll bosszút az élőkön a maga életének nyomorúságáért.
A kudarcok sora, a népszerűség csökkenése, Orbán megingathatatlansága egyre mélyebbre tolja a Fidesz ellenfeleit. Egyre nyomorultabb, egyre kínosabb, egyre fogcsikorgatóbb lesz szerepvállalásuk, s így egyre lehetetlenebb lesz nyerniük. A radikalizálódás pedig újabb és újabb őrületeknek csinál majd helyet. Gyurcsány közelmúltban tartott, de múlhatatlanul bárgyú ripacskodása Nagy Imre háza előtt, Dániel Péter kaszinótojása, és festékes vödre, és most Dopeman, Kónya meg Bajnai kritikán aluli szobordöntése a közéleti pornográfia útjának különös stációi.
Immár csak az nem világos, hogy mindezek mellett vajon milyen kifogása lehet a bíróságnak a Kétfarkú Kutya Párt bejegyzése ellen…

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Oh, igen, az interjúalany felébredt szörnyű, lidérces, nyomasztó álmából. Kertész Imre és Iris Radisch beszélgetése döbbent visszatekintés. Mint azok a megrázó vallomások, amelyekben a szcientológia fogságából szabadulók hökkenten néznek magukra: Én? Ezek között? Ilyen tanok mellett?

Delírium
Aki végigolvassa a Zeit rövidke szövegét (a teljes fordítást a Népszabadság is közli) riadtan szembesül a holokausztbohóc nyomorúságával. A párbeszéd szétfutó szálai, a szomorú válaszok csüggedése, a magába roskadó bűntudat önostorozása egy delíriumból ébredő, s részegségének rombolásával szembesülő ember kétségbeesése. Úgy állítja elénk a cikk Kertész Imrét, mint egy becsületes embert, aki érthetetlenül sikeres utat járt be a becstelenség világában.
Hát, isten hozta miközöttünk Kertész úr! Isten hozta azok között, akik felismerik a bohócok kifestett képének hamisságát, akik már régen leleplezték az illuzionista csalásait, akik már sokszor elmondták: holokausztkultúra nem gyász, de kegyeletsértő propaganda.
Persze, az interjúból nem derül ki, mire jött rá Kertész, de szavai nyomán annyi bizonyos: ő nem akart részt venni az emlékezetlobi üzletében. Ő csak a maga sorsát próbálta megérteni. Mégis, miután átvehette a legnagyobb irodalmi kitüntetést, újra szembesülnie kellett azzal, ami gyermekkorában már meggyötörte: a gonosz banalitásával. Csak most nem SS-hivatalnokok vagon-befogadóképesség-számláló banalitásként jelent meg, hanem zsidót játszó, rabruhába bújtatott, gátlástalan színészek ripacskodásaként, Auschwitzra emlékező ostoba szónokok pökhendi kioktatásaként, és Nobel-díj Bizottság-tagok aljasul méricskélő latolgatásaként állt elé.

Hullarablás
Annak a hatmilliónak a halála ugyanis, egyebek mellett azért megrázóan tragikus, mert teljességgel értelmetlen volt. Ha az emlékezet őrizői utólag értelmet adnak szörnyű pusztulásuknak, akkor éppen a tragédia súlyát csökkentik. Akkor mártírokká avatják ezeket az embereket, olyasvalakikké, akik életüket áldozták föl értük, az ő életükért, azért, hogy világuk olyan lehessen, amilyen lett. Jelenüket igazolják az ő szenvedésükkel és halálukkal. Létüket támasztják alá a halottak szörnyű sorsára sandítva. Önmaguk igazolására, vágyaik elérésére, biztonságuk megteremtésére használják zsidók tömegeinek rettenetes pusztulását és e pusztulás borzalmas körülményeit. Akár úgy is mondhatnám, hogy hasznot húznak a halálukból…
Ha pedig a ma élők hasznot húznak a holokausztból, akkor semmiben sem különböznek a náciktól, akik ugyancsak hasznot húztak belőle. Az pedig egyre megy, hogy ez a haszon anyagi, szellemi, morális vagy politikai természetű.
Azok, akik üzletet csinálnak a vészkorszak borzalmaiból, akik kárpótlást, megrendelést nyernek általa, akik politikai érvként szavazatot szereznek vele, akik identitást merítenek belőle, akik a kulturális élet csúcsaira röppennek a segítségével, akik piedesztálra állhatnak miatta, mindazok semmiben sem különböznek a gyilkosoktól. Sokmillió lemészárolt polgártársunk halálából nyerik ki a maguk hasznát.
Éppen úgy, ahogy a nácik kinyerték: hajat ide, aranyfogat oda, cipőket, ruhákat emide… Ugyan miben különbözik a halottak végső kifosztása a holokausztkultúra rettenetes bizniszétől: kártérítést ebben a kasszába, a politikai érveket amott, díjakat, kitüntetéseket, hivatkozási lehetőségeket ott, az identifikációs elemeket pedig emitt gyűjtjük. Kéretik a holttestekkel óvatosan bánni, mert számos érték maradhatott még a tömegsírokban!

A díjnak ára van
Azt írja Nietzsche, nem jó dolog az estét tenni meg a nap mérlegéül. Másképp látjuk ilyenkor a mögöttünk hagyott időt. Kertész Imre szavaiból azonban kiderül, nem pusztán másképp látja, de egyre kuszábbnak, összefüggéstelenebbnek, zavarosabbnak tekinti saját sorsát.
A rendszer által felkínált talmi sikeres dicsfénye, és a felismert önbecsapás lelkiismereti válsága között vergődve nem meglepő, ha az agg Kertésznek egyre kevesebb kedve van nyilatkozni. Nobel-díjasunk időről időre kijelenti, ez volt az utolsó nyilvános szava. Aztán előbb-utóbb mégis mondania kell valamit. A nyomorúságos holokauszt-szekta fogságában töltött évek önbecsapásait időről időre meg kell magyaráznia. De, hát így járnak azok, akik a banalitás mögött nem ismerik föl a gonoszt, akik a rendszer szolgálatába állnak, akik a rendszer ideológiáját szajkózzák, akik a rendszer dalát fütyülik vidám jutalom reményében.
A holokausztipar sztahanovistái ne csodálkozzanak azon, ha Nobel-díjat kapnak!

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Egészen megdöbbentő módon reagált az ellenzék, s nem utolsó sorban az ellenzéki sajtó Kövér László minapi ötletére. A kormány rendeletalkotási jogának felvetése teljes elutasítással, sőt rosszul eljátszott, mondvacsinált felháborodással találkozott a baloldali, liberális megmondóemberek körében. Dacára annak, hogy az elképzelés – a megfelelő korlátok és biztosítékok mellett – valóban a demokráciát segítené.

Az országgyűlés

Talán azzal érdemes kezdeni ezt a posztot, hogy a politika iránt érdeklődő közvélemény a rendszerváltás után igen hamar felismerte azt a problémát, amire most az Országgyűlés elnöke megoldást kínált.  Jónéhány esztendővel ezelőtt Antalóczy Attila szocialista országgyűlési képviselővel, egy zamatos nyúlpaprikás mellett – édesanyját dicséri az ebéd, édesapját a nyúltenyészet – beszélgettünk arról, mennyire nyomasztó, mennyire elkeserítő, mennyire földre lapító helyzetet jelent az, hogy az országgyűlésből hiányzik a politikai vita. Pengeváltások vannak csupán, néha megrázóan primitívek. Előfordul olykor, hogy lelkiismeretükre hallgatva szavaznak a képviselők, de többnyire csak a pártfegyelemnek, a pártérdeknek megfelelő, gondolkodás nélküli gombnyomogatások zajlanak. Olyasmi pedig még véletlenül sem eshet meg, hogy egy kormánypárti képviselőt érvekkel, szavakkal, komoly beszéddel meggyőzzön egy ellenzéki szónok.

Ilyesmire nem csak azért nincs lehetőség, mert a politikusok ragaszkodnak a pártprogramhoz, vagy a pártvezér elképzeléséhez, hanem főleg azért, mert nagyon ritka az igazi vita a Házban. Ritka, mert nem érnek a képviselők arra, hogy vitatkozzanak. Milliónyi oldalt kell, vagyis, hát kellene átolvasniuk. A törvények ugyanis minden részletre kiterjedő aprólékossággal tárgyalják az új szabályokat, s ráadásul minden vicik-vacak ügy törvényi keretek között nyer szabályozást.

Pedig az ország gyűlésének nem azzal kellene foglalkoznia, hogy részletekbe bonyolódva alkossa meg a jogszabályokat, hanem elsősorban azzal, hogy az előterjesztett törvény, hogyan és miképpen illeszkedik, vagy nem illeszkedik mindahhoz, amit a világról gondolunk.  A tartalmas és emelkedett politikai vita fórumának kellene lennie a Háznak, nem holmi részletszabályokkal bíbelődő hivatalnak.

A biztosítékok

Persze ehhez elsősorban az kellene, hogy képviselőink olyan emberek legyenek, akik képesek efféle párbeszédre, akiknek a fejében előfordulnak gondolatok, akik ki tudják fejteni, s alkalmasint meg is tudják védeni nézeteiket. Ha valaki elolvassa a régi idők parlamenti beszédeit, el fog képedni attól, amit talál. A háború előtt a magyar országgyűlésben nem csupán értelmes és tisztelettudó – már úgy értem, a tények, érvek, emberek, nézetek előtt tiszteletet mutató – vita zajlott, de a képviselők nem is olvasták szövegeiket, hanem jobbára szabadon beszéltek. A felolvasott szöveg a primitív, szónoki képességekkel nem bíró, tehát a közösség képviseletére alkalmatlan embert mutatott (volna).

Nyilván az sem mindegy, hogy Kövér László elképzelése miképpen tud megvalósulni. Egészen pontosan körül kell határolni azokat a kereteket, amelyek között a kormány, a miniszter, vagy akár az önkormányzat rendeletet alkothat. Most azzal érvel a felbolydult ellenzéki méhkas, hogy az ördög a részletekben van. Amennyiben az kisebbségi képviselők nem szólhatnak bele abba, milyen részletszabályokat tartalmazzon egy törvény, akkor eljön a legsötétebb diktatúra.  Úgy tesz ez ügyben az ellenzék, mintha bizony a tartalmas politikai vitáktól megfosztott parlamentben lehetősége volna arra a kisebbségnek, hogy ténylegesen beleszóljon a törvényalkotásba… Pedig az ördög nem minden egyes törvény részleteiben van, hanem annak az egyetlen törvénynek a részleteiben, amely a rendeletalkotási jogköröket szabályozza.  

És a megfelelő emberek és a megfelelő szabályok mellett természetesen szükség lenne valamiféle semmítőszékre is, egyfajta kibővített, vagy inkább alsó fokú alkotmánybíróságra, amely azt vizsgálná, hogy a rendelet megfelel-e a törvénynek, a corpus jurisnak, az alkotmánynak, s amelynek értelem szerűen jogában állna megsemmisíteni a hibás, törvénytelen, vagy értelmezhetetlen rendeletet.

Az ellenzék

De ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, leginkább arra volna szükség, hogy a politikai elit ki tudjon lépni a falra festett sátán veszélyének félelméből, hogy némiképp megbízzon politikai ellenfeleiben, hogy azt ne tartsa az ellenoldalt a legborzalmasabb diktatúrák örökösének, esetleg újraépítőjének.

De, hát addig, amíg a Házban nem folyik értelmes és tartalmas közéleti vita, amíg a politika az ellenfél démonizálásáról, az indulatok felkorbácsolásáról, a gyűlölet mozgósító erejéről, vagy éppen a lapos és felületes népszerűség-hajhászásról szól, addig efféle bizalom nem születhet. Még akkor sem, ha egyébként a pártok értelmesebbjei, a közélet nyugodtabb alakjai, a nemzet, a haza sorsán komolyan gondolkodó közszereplők pontosan tudják, hogy mennyire gonosz és hamis törekvés az ellenoldal diabolizálása, mennyire romboló a gyűlölet elszabadítása, mennyire végzetes a politikai bizalomhiány.

Mert mindez pontosan oda vezet, ahova most is vezetett: a parlament, attól félve, hogy nyakába kell vennie a kormány rendeletalkotási jogából következő diktatúrát, inkább önként hajtja nyakát az aprólékos jogszabályalkotás – mindent magasabb gondolatot sárba húzó, minden tartalmi politizálást meggyilkoló, minden világnézeti vitát kiirtó – szomorú rabigájába.

Beleégett ez a politikai elit a maga gyűlölködésébe, beleposhadt az ellenzék a maga állandó diktatúra-kiabálásába. S immár képtelen észrevenni azt, hogy az agyondolgoztatott parlament, a jelentéktelen ügyekben jelentőségteljesen határozó országgyűlés, a tartalmas politikai vitáktól megfosztott Ház a legnagyobb ellensége a demokráciának.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Na, mondjuk arról nincs szó, hogy Bajnai Gordon politikai pályafutása véget ért volna, de az MSZP-vel való tárgyalássorozat megfeneklésével bizonyosan lezárult egy szakasz az Együtt-PM történetében. Hogy most mi lesz, azt találgassák a madárjósok. Mi meg nézzük meg azt, hogy eddig milyen eredményeket tudhat maga mögött Bajnai és csapata.

1. Bajnai Gordon tavalyi politikai zászlóbontásával reményt adott azoknak, akik úgy akarnák leváltani az Orbán-kormányt, hogy közben nem segítik hatalomra a régi szocialistákat. Annak idején még az is felmerült, hogy az E-14 (bár ekkor még nem így hívták) környékén alakulhat ki egy új politikai pólus, amely a Fidesz váltópártja lehet. Az, hogy felvillant egy ilyen lehetőség, az, hogy a magyar közéletben megjelent a harmadik pólus igénye, az, hogy egyértelművé vált, hatalmas tömeg látja zsákutcának a rendszerváltás elmúlt évtizedeit, az, hogy kiderült, óriási bizalmi deficittel birkózik a politikai elit, nos, mindez eredmény. Nem is csekély.
2. A pártalapítás nehézségei azonban megmutatták, hogy a civil politikus, mint olyan, fából vaskarika. Egy-két, na, jó, egy-két tucat politikai pályára vágyó civil kalandoron kívül nem is akadt más, aki beállt volna az E 14-be plakátot ragasztani. A lelkes lájkolókból nem lett, mert nem lehet pártaktivista. Hogy ezt megtudtuk, az is eredmény.
3. A civilek hiánya utat nyitott az E-14-ben a hatalomból, és persze a komolyabb pártrendszerből kiszorult, valamikori középkáderek számára, elsősorban a hajdani SZDSZ tagjai előtt. Bajnai új formációja felszippantotta mindazokat, akik már kipróbálták, már belebuktak, de még nem adták föl a reményt arra, hogy sikeres politikussá válhatnának. Tulajdonképpen ez is eredmény, hiszen olyan emberek találtak maguknak pártot, akik – bár szerettek volna aktívan politizálni – évek óta csak a partvonalról figyelték mások játékát.
4. Az új politikai otthon születése némiképp átrendezte a közéleti viszonyokat, elsősorban az LMP-ből vonta ki azokat, akik korábban ott keresték az SZDSZ utódpártját. Ezzel az LMP fölvehette új arcát, elindulhatott a radikális rendszerkritika, érett ökopolitika irányába. Így lett végre Magyarországon egy olyan párt, amelyik képes felvetni a fejlett világot leginkább izgató kérdéseket, lett egy olyan párt, amelyik nem a Lajtán inneni provincialitást képviseli, hanem valami friss, nyugatos, eredeti szellemet hozhat.
5. Az összefogás gyakori hangoztatása némi élénkülést keltett a már megbukott politikusok között, s Fodor Gábortól, Schmuck Andoron keresztül Kuncze Gáborig, mindenki feliratkozott az „Én is, én is, velem is tessék összefogni!” listára. (Ennek a ténynek persze inkább pszichológiai tanulsága van, de azért az sem megvetendő eredmény…)
6. Mivel Bajnai minden lehetséges alkalommal kijelentette, hogy az MSZP nélkül nem lesz kormányváltás, majd tárgyalásokat kezdett a szocialistákkal, szavaival és gesztusaival újra legitimálta a leszerepelt, már-már partvonalra szorult MSZP-t.
7. Az MSZP pedig, kihasználva az ajándéklegitimációt, a lehető legtovább elnyújtotta a tárgyalásokat, hogy minél tovább élvezhesse a hétről-hétre, cseppről-cseppre érkező Együtt-PM-hitelesítést. A szocialisták feltáplálásával viszont Bajnaiék nyilvánvalóvá tették, hogy új politikai pólus nem fog születni ebben a ciklusban. Így most már ezt is tudjuk. (Ja, meg azt is, hogy a politikai elit leváltása céljából nem előnyös a politikai elittel összefogni.)
8. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Bajnai megjelenése és politizálgatása végül is elvette a reményt mindazoktól, akik úgy akarták volna leváltani az Orbán-kormányt, hogy közben nem segítik hatalomra a régi szocialistákat. Ma már nyilvánvaló, akik nem akarnak Orbánra szavazni, azok a szocialistákra kell, hogy adják voksukat.
9. A másik oldal számára, azaz Fidesz-szimpatizánsok előtt ugyancsak világossá vált, hogy sem új pólus, sem civil aktivitás, sem szivárványszínű összefogás nem fog politikai alternatívát kínálni. Az Orbán-kormány marad még négy élvet. Hátra lehet dőlni.
10. A folyamat során, szinte észrevétlenül, és a játszmában résztvevők szándékától függetlenül, végbe ment némi politikai átrendeződés. Mivel Fidesz úgy akarta megkülönböztetni magát az összefonódó régi baloldaltól, hogy új eszmék új erejeként igyekezett megmutatkozni, a párt a nemzeti, konzervatív irányból a rendszerkritika felé mozdult. Ma már a Fidesz retorikájában a hagyományos konzervatív érvek mellett megjelentek az alternatívakereső, globalizációkritikus szempontok is. Ezzel a Fidesz meglepően közel került az új arcú LMP-hez, miközben a Jobbiktól eltávolodott. A nemzeti radikálisok viszont gyorsan betöltötték a Fidesz által feladott jobboldali pozíciókat, s ezzel beszáguldottak a vérkonzervatív, rasszista nacionalizmus zsákutcájába.

Szerintem a mérleg pozitív. Elsősorban azért, mert a folyamat során, az elmúlt egy évben a rendszerkritikus gondolatok egyre nagyobb ismertségre, népszerűségre, hitelességre jutottak. És akkor még nem is beszéltünk arról, mennyire vidám és élénkítő hatással van közéletünkre a Kétfarkú Kutya Párt – ugyancsak Bajnaiéknak köszönhető – fokozódó aktivitása...

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Aki először hall róla, annak sokkszerű élményt jelent. Olyat, mint amikor kiderül: nincs is Mikulás. Aki egy kicsit elmélyed a témában, az boldog mosollyal mélázik el a lehetőségen: mégis van. Aki pedig komolyan kezd el gondolkozni a kérdésen, az elsősorban a megvalósíthatóság problémáival szembesül: Tényleg kell hozzá az a piros hacuka?

A feltétel nélküli alapjövedelem témája szerencsésen megérkezett Magyarországra.  Néhány nappal ezelőtt egy Gödön tartott baloldali fórumon, az MSZP és az LMP képviselői is úgy beszéltek róla, mint valami jól ismert projektről, mintha az alapjövedelem koncepciója olyasféle kiérlelt elképzelés volna, mint, mondjuk a nyugdíjrendszer. Én ugyan nem ítélem meg ilyen optimistán polgártársaink látókörének horizontját, de abban bizonyára igaza van Szanyi Tibornak és Schiffer Andrásnak, hogy a feltétel nélküli alapjövedelemről kibontakozó diskurzust, már csak e látókör szélesítése érdekében is, támogatni kell. Feltéve persze, ha kívánatosnak tarjuk, hogy polgártársaink mindenféle futurisztikus elképzeléshez, utópiához, seholsincsországhoz mérjék a jelent…

Humánum és erőforrás

A közelmúltban egy európai polgári kezdeményezés aláírásgyűjtésbe fogott, hogy az Európai Bizottság bátorítsa a tagállami együttműködést az alapjövedelem bevezetésére. A Lajtától keletre azonban nem így mennek a dolgok. De még úgy sem, mint a boldog Latin-Amerikában, ahol, valami felderíthetetlen ok miatt, az alapjövedelem, és sok más furcsa társadalmi vízió a napi közbeszéd tárgya lett. Mielőtt tehát Magyarországon arról kezdenénk beszélni, hogy miképpen valósítható meg ez a Szent Miklós világkörüli ajándékszórásával is alig mérhető projekt, elsősorban arról kell mondani valamit, hogy mi ez.

Nos, az alapjövedelem hívei azt állítják, hogy minden embernek kellene kapnia egy akkora összeget, amiből tisztességgel meg tud élni. Illetve ennél sokkal többet mondanak, de az ötlet elkötelezettjei között nagyjából eddig tart az egyetértés. Hogy miért van erre szükség, abban már megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy gondolja, hogy az alapjövedelem, az egzisztenciális biztonság az emberi méltóság része, van, aki azzal érvel, hogy úgysem tudunk munkát adni mindenkinek, és van, aki szerint egyszerűen takarékosabb mindenkinek fizetni, mintsem a segélyek, járulékok jogosságát méricskélni. Mint ahogyan azon is vita folyik, hogy ki legyen jogosult az alapjövedelemre. Akad, aki gyerekeknek is adná, más csak a felnőtteknek, megint mások szerint a gyerekek után – a gyermeknevelés változó költségeivel arányos összeget – szüleiknek kell kapniuk. És természetesen abban sincs egyetértés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelemnek vajon valóban feltétel nélkülinek kell-e lennie, vagy bizonyos feltételekhez azért mégiscsak hozzá kellene kapcsolni. Egyes képviselői csak a szociális kiadásokat váltanák le így, mások viszont az állam összes bevételét szétosztanák. Aztán mindenki fizessen azért, amit igénybe vesz. Természetesen még hosszan lehetne sorolni a vitás pontokat, ám abban az elképzelés legtöbb híve egyet ért, hogy a társadalomnak olyan jövedelmet kell biztosítania a polgárok számára, ami független a klasszikus munkától, munkahelytől, s bármiféle fizetésért végzett tevékenységtől.

Mielőtt azonban bárkinek az jutna eszébe az alapjövedelem kapcsán, hogy a kommunizmus kísértete járja be Európát, sürgősen leszögezném: az elképzelés, dacára annak, hogy elsősorban a baloldali, radikális csoportokban népszerű, valójában mégis a kapitalizmus megújulását szolgálja.

A hazai Kalózpárt minapi közleménye éppen arra hívja föl a figyelmet, hogy az ötlet elsősorban társadalomformáló kezdeményezés. „Ennek a projektnek a megvalósítása – ha nem élnek vele vissza –, pontosan a hagyományos értelemben vett politikai baloldal további erodálódását fogja okozni, mert megszüntetné ennek önmeghatározását, a munkahelyért folytatott harc ideológiát. Ezért az alapjövedelem nem baloldali populizmus, hanem egy eszköz a munka fogalmának újragondolásában, amelynek nem a profit, hanem az ember a központi eleme.”

Ha most gyorsan kidobjuk az ügyből a kalózok pátoszteli megfogalmazását, amelyben az ember, mint valami magasztos, végső érték áll a világ felett, és helyéra a jóval racionálisabb „humán erőforrás” fogalmat illesztjük, mindjárt megértjük, miért ízig-vérig kapitalista koncepció az alapjövedelem terve.

A helyzet ugyanis az, hogy a 90-es évek végétől egyértelművé vált: a jóléti állam fenntarthatatlan. A gazdasági alapok, amelyeken a második világháború után a jóléti állam felépült, gyökeresen megváltoztak. A mind határozottabban kibontakozó globális világban a jóléti állam, a maga klasszikus formájában, idegen test lett, amelyet a gazdaság előbb-utóbb kitaszít magából. A kilökődési folyamat persze felerősíti a jóléti rendszer eredeti hibáit, mint ahogyan az egyre élesebben jelentkező problémák is gyorsítják a rendszer leépülését.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a klasszikus jóléti csomagot valamivel pótolni kell, hiszen a világgazdaság, vagy pontosabban a tőke önmagában képtelen előállítani a humán erőforrásnak azt a magas színvonalát, amire szüksége van működéséhez, bővüléséhez, gyarapodásához. E szükségletnek megfelelően a tudományos és közgazdasági diskurzusban megjelent, majd igen hamar elterjedt az esélyteremtő állam fogalma, amely például azzal javítja a gazdasági növekedés feltételrendszerét, hogy beruház olyan területeken – mondjuk, az oktatásba – ahol a magántőke nem vállalja a terheket.

Ha azonban ezen a szemüvegen keresztül nézünk az alapjövedelem bármelyik modelljére, akkor valójában a költségexternalizálás egy formáját látjuk, olyan lehetőséget, amely – ha nem is ellentételezés nélkül, hiszen a kifizetendő alapjövedelmet az állam nyilván adókból, elsősorban vállalkozói adókból fogja előteremteni, azért mégis – a közösségre hárítja a humán erőforrás költségeinek egy részét. Ez persze nem olyan nagy baj, ha a közösség képes arra, hogy ne pusztán az elosztást, de a hozzájárulást is megfelelő módon szétterítse, azaz megakadályozza az adóelkerülés különféle formáit.

És ezzel máris elérkeztünk a koncepció belső ellentmondásához: a globális kapitalizmus rendszerében, a tőke, az árucikkek és az emberek szabad áramlásának világában az alapjövedelem nem tűnik megvalósíthatónak. Az az ország, amelyik az alapjövedelmet be akarja vezetni, nyilván jelentős adóterheket fog megállapítani. A tőke tehát menekülni kezd, a szegények pedig megérkeznek. Az alapjövedelem tehát csak viszonylag zárt közösségben képzelhető el, a konvertibilitás hiánya, de legalább is az árfolyamok a kontrollja, a határok zártsága, a védővámok rendszere mellett, azaz egy pontosan olyan világban, amelyben a jóléti állam a világháború után kialakult, és amelyet a globalizáció szétfeszített.

A föld haszontalan terhe

De a koncepció leglelkesebb híveinek igazat adva, tételezzük föl, hogy nincs ilyen ellentmondás. Magam is láttam már olyan tervet, amelyben nincs szükség a vállalkozói adók radikális emelésére. Helyette a forgalmi adó mintegy megduplázásával, és természetesen a jóléti kiadások teljes kisöprésével teremtené meg az állam az alapjövedelem anyagi alapjait.

Szanyi Tibor, az említett gödi fórumon azt hangoztatta, hogy egy havi 85 ezer forint körüli összeg évente nagyjából tízezer milliárd forintba kerülne, ami a tizenhatezer milliárdos magyar költségvetéshez képest hatalmas összeg.

Gondolom, olvasóim között kevés akad, aki már írt, illetve számolt költségvetést, így e kérdést egyelőre nyitva hagyhatjuk. És ugyanezen okból azzal az ellenérvvel sem kell semmit kezdenünk, hogy amennyi pénzt még az államcsőd kockázata nélkül szét lehetne osztani, az édeskevés a megélhetéshez.

Lehet. De lehet, hogy nem. Mindegy is, mert vannak ezeknél sokkal fontosabb kérdések.

Az alapjövedelem ellenzőinek – hiszen róluk még szó sem esett – komoly érve szerint az alapjövedelemmel rendelkező emberek ellustulnak, tömegesen hagynak fel a munkával, igazi herékké válnak, ami lassan a társadalom leépüléséhez, és végül pusztulásához vezet.

A tragédia az, hogy igazuk van.

A jóléti társadalom, de akár a kelet-európai fél-, vagy inkább negyedjóléti társadalom eszement segélyezési gyakorlata pontosan tükrözte azt, amitől az alapjövedelem ellenzői tartanak. A szegény, de eltartott csoportok számára nem biztosít kitörési lehetőséget a segély, még akkor sem, ha alapjövedelemnek hívják, és az emberhez méltó megélhetést garantálja. Nyomoruknak ugyanis nem pusztán a rendszeres jövedelem hiánya az oka, hanem elsősorban a szegénység kultúrája, az a szociokulturális közeg, aminek részesei isten háta mögöttiek akkor is, ha a nagyvárosok szívében élnek. Ez a kultúra ugyanis önmagát rekeszti ki a társadalomból. Tagjai nem ismerik, nem használják a közösség kínálta lehetőségeket, gyermekeik nem járnak iskolába, nem fordulnak orvoshoz, rendőrhöz, védőnőhöz stb., problémáikat a maguk szűk viszonyrendszerében oldják meg, többnyire erőszakos, és nagyon gyakran bűnözői eszközökkel. Az alapjövedelem önmagában semmit sem enyhítene e csoport nyomorúságán, sőt okkal tarthatunk attól, hogy jelentősen növelné a szegénység kultúrájában élők körét. Az alapjövedelem bevezetése esetén ugyanis nem volna semmi, ami a kitörésre motiválja ezeket az embereket.

A terv ellenzőinek véleménye ebben a tekintetben lényegében egybe esik Josiah Tucker, Gloucester érseke véleményével, aki a kapitalizmus hajnalán, 1745-ben kijelentette, hogy a szabad időt kedvelő, inkább ünnepelni, mintsem robotolni vágyó alacsonyabb néposztály teljesen degenerálódott. Sőt, a nagyobb városok köznépe a föld legaljább, legerkölcstelenebb férge...

És munkához szokott, tehát jól szocializált, és magas fokon civilizált ember nézőpontjából szemlélve sajnos Tuckernek éppen úgy igaza van, mint az alapjövedelem ellenzőinek, vagy Engelsnek: az embert a munka teszi emberré. Már amennyiben az embert nem valami biológiai lénynek, hanem például szellemi, társadalmi teremtménynek nézzük.

Ahhoz pedig, hogy a biológiai lény emberré legyen, hogy munkához lásson, bizony kényszeríteni kell. Példaként hadd említsem meg a korai kapitalizmus idejének munkamorálját. Akkoriban komoly problémát okozott, hogy az, aki munkához jutott, három- négynapi intenzív munkával teljesítette hetét, s csak akkor jelent meg újra a műhelyben, az építkezésen, vagy a kikötői dokkoknál, amikor elfogyott a pénze. S mivel ezek a csavargók a legkülönfélébb helyeken a legkülönfélébb alkalmi munkákat végezték, az ilyeneket fegyelemre és rendezettebb életmódra kellett szoktatni. A tétlen napok és a nagyfokú mobilitás ugyanis gyengítik a bérmunkás kötelékeit, s ezzel alapjaiban ássák alá a kapitalista társadalmat.

Hamarosan meg is születtek a csavargás elleni törvények.  VIII. Henrik tízezreket akasztatott föl és záratott börtönbe csavargás címén. Fia, VI. Edward pedig gyakorlatilag visszaállította a rabszolgaságot, amikor rendeletében minden olyan személyt törvényen kívül helyezett, aki megélhetési forrásokkal nem rendelkezett, és három napnál hosszabb ideje nem dolgozott. Egyben minden „derék polgárt" arra buzdított, hogy az ilyen „naplopót" bíró elé vezesse, minek fejében az elítélt, akinek homlokára tüzes bélyeget sütöttek, két esztendeig az ő tulajdona lehet. Ha pedig megszökött, élete végéig. A francia IX. Károlynak a cselédek jogállásáról szóló ediktuma ugyancsak kimondta, hogy „csavargónak tekinthető a naplopó, semmittevő ember, a sehonnai, sehová nem tartozó, akinek se lakhelye, se mestersége, se hivatalos foglalatossága nincsen, ki (...) csak fölöslegesen szaporítja az emberek számát." Ők a föld haszontalan terhe: Sunt pondus inutilae terrae, mely meghatározás 1701-ben már jogi kategóriaként szilárdult meg.

De ne mélyedjünk most el a munkakényszer szomorú történetében. Legyen elég annyi, hogy már az emberiség legősibb emlékei is erről mesélnek. A kultúrhéroszok, akik megtanítják az emberiséget erre vagy arra a mesterségre, tehát általában megteremtik a civilizációt, kemény munkára fogják népüket. Gilgames, Uruk királya is így szocializálta övéit:

"Folyópartra hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;

Könny mossa a követ simára, éjjel-nappal falakat épít;

Verejték áztatja fehérre, éjjel-nappal falakat épít;

Nem ismer szíve nyugodalmat, éjjel-nappal falakat épít;

Nem ismer szíve megbocsátást, éjjel-nappal falakat épít."

Munka és tudás

Na, igen, csakhogy közben eltelt néhány évezred, és az emberiség a tudományos-technikai haladásnak, meg persze elképesztő létszámának köszönhetően oda jutott, hogy ma már nem az a gondunk, hogy munkára fogjuk a lustákat, sokkal inkább az, hogy lebeszéljük róla a szorgalmasakat. Egy olyan korban, amikor egyre nagyobb tömegek válnak a munkaerőpiac feleslegeivé, valamit ki kell találni annak érdekében, hogy azoknak a sorsa, akiknek nem jutott kapanyél, ne érleljen forradalmat.

Nyugaton, a jóléti állam maradványainak köszönhetően az ilyen emberek foglalkoztatását számos átképzési program, valamint a fiataloknak a felsőoktatásban tartása szolgálja. Innen nézve azonban az alapjövedelem sem elvetélt ötlet. De perspektíváiról csak akkor érdemes beszélni, ha a tisztában vagyunk azzal, hogy egy ilyen program nem önmagában áll. Bevezetése kemény feltételek mentén lehetséges, s e feltételeket az alapjövedelemmel együtt kell vállalnia a társadalomnak.

A történelemben jártas olvasók előtt nyilván nem ismeretlenek azok a rendszerek, amelyek valamilyen formában eltartották tagjaikat. De minden társadalom, amely ezt megtette, súlyos követelményeket támaszt polgáraival szemben. Polányi Károly, világhírű gazdaságtörténészünk a korai civilizációkkal kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a polgárok eltartottsága minden esetben együtt járt valamilyen robot-szolgáltatással, tehát az állam javára végzendő munka kényszerével.  Nemcsak Gilgames fala, de az egyiptomi piramisok is így épültek. Máskor katonai szolgálattal tartozott a lakosság az eltartottságért, Rómában csak politikai legitimitást, fegyelmezett szavazást kért az uralkodó elit a gabona- és pénzosztogatásért cserébe, míg például Spártában a magánélet teljes feláldozását követelte meg. De, ha meggondoljuk, a középkori jobbágy egzisztenciális biztonsága, a jobbágytelekhez való jussa is úgy vált jogszerűvé, ha a mérleg másik serpenyőjébe azok a szolgáltatások kerültek, amelyekkel földesurának tartozott.

Egy olyan világban azonban, amelyben a politikai elit már nem tart igényt különösebb legitimációra, amelyben a fizikai munka lényegében fölöslegessé vált, ott egyetlen módja van annak, hogy az alapjövedelmet a társadalom gyors összeomlása nélkül bevezessük: Az oxfordi kollégium valamikori igazgatója, a közgazdász Anthony B. Atkinson „részvételi jövedelme” lenne ez. Atkinson a juttatásra való jogosultságot meglehetősen szélesen értelmezett társadalmi hozzájáruláshoz kötné. Értelmezése szerint a társadalmi részvétel lehet teljes, illetve részidős fizetett munka, önfoglalkoztatás, esetleg aktív munkakeresés, vagy oktatásban, képzésben való részvétel, de lehet kiskorú gyermekek vagy gondozásra szoruló idősek otthoni ellátása, sőt lehet még bejegyzett szervezetnél végzett rendszeres önkéntes munka is.

A hosszú, és mindenféle egyéb proszociális tevékenységgel jócskán kibővíthető lista kapcsán két dolgot érdemes megemlíteni. Egyfelől a tanulás értékét kell nyomatékosítani. Mielőtt olvasóim hüledezve kérdeznék a monitortól, ugyan, mihez kezdene egy ország milliónyi diplomással, sőt másod- és harmaddiplomással, hadd ajánljak figyelmükbe egy-két egyszerű tényt: Közgazdasági kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a gazdasági fejlődés az utóbbi fél évszázadban egyre kevésbé függ a tőke és a munka bővülésétől, és egyre inkább kapcsolódik a humán erőforrások minőségéhez, a tudáshoz, az innovációhoz. Bár nincs szigorú lineáris összefüggés az egyes országokban átlagosan iskolában töltött évek száma és a gazdasági eredményesség között, mégis kimondható, hogy az iskolában töltött évek számát eggyel megemelve mintegy 7%-os GDP-növekedés érhető el. Ráadásul az iskolázottság növelése nem pusztán az adott személy gazdasági-társadalmi hozzájárulását növeli, de minden két esztendő, amelyet a későbbi szülők valaha iskolában töltöttek, átlagosan egy évnyi fejlődési előnyt jelent serdülőkorú gyermekeik számára. Az oktatási befektetés ilyen formán megsokszorozódik. Persze nemcsak az oktatási mennyiség, hanem a minőség is számít. Egy OECD-tanulmány szerint, ha Magyarországon két évtizeden belül sikerülne elérni az e tekintetben jelenleg világelső finn oktatási rendszer hatékonyságát, minőségét, színvonalát, akkor nagyjából 2090-re a magyar GDP mintegy hatszorosára dagadna.

Másfelől szeretném itt megemlíteni az 1993-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott Robert W. Fogel chicagói közgazdász nevét. Fogel több száz év adatait elemezve megállapította, hogy az elmúlt kétszáz évben Nagy-Britanniában bekövetkezett gazdasági fejlődés – a tőke mennyiségének növekedése, a technológiai fejlődés, az oktatás, illetve számtalan más tényező mellett – harminc százalékban annak tudható be, hogy javultak a táplálkozási viszonyok, ennek köszönhetően a lakosok egészségi állapota, teherbírása, munkaképessége is. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a hatásmechanizmus ma már ne érvényesülne. Az egészségesebb társadalom, azaz a fitt, sportos, mentális betegségekkel nem küszködő ember bizonyosan ma is hatékonyabb, mint betegeskedő, elhízott, tohonya társa. Sőt – bár ilyen kimutatást nem találtam – abban is egészen biztos vagyok, hogy a sportos életmódnak éppen olyan multiplikáló hatása van, mint az iskolában töltött éveknek.

Általában is igaz lehet az, hogy minden olyan direkt, vagy indirekt elvárás, amely proszociális magatartásra ösztönzi az embert, jobbá és hatékonyabbá teszi a társadalmat. A kortárs szociológia ebben a tekintetben egyszerű végkövetkeztetésre jutott: az igényesebb környezethez úgy alkalmazkodunk, hogy magunk is igényesebbé válunk.

Persze bizonyos értelemben ez is munkakényszer. De azért a tanulás, a sport, a gyermeknevelés, a társadalmi részvétel ezernyi más formája – különösen akkor, ha a részvétel sokfélesége kellően szabad marad – mégis egészen más tevékenység, mint a klasszikus értelemben vett munka. Az efféle szorgoskodás ugyanis nem pusztán a társadalom érdeke, nem csupán a személyiség kibontakozásához járul hozzá, de végső soron az egyén szabadságának is záloga.

És így juthatunk el ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy a társadalmi részvétel elvárása nem pusztán indokolttá és veszélytelenné tehetné az alapjövedelem bevezetését, de egyúttal olyan fejlődési pályára lökhetné Magyarországot – vagy bármely országot – amelyről nehéz lenne letaszítani.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Égető téma lett a devizahitelesek sorsa. Miután a kormány úgy döntött, megmenti a hitelkárosultakat, elszabadult a véleményáradat. Boldog, boldogtalan elmondja, leírja, összefoglalja, mit, hogyan és miért kellene, vagy semmiképpen nem kellene tenni. A leghatározottabban a kannibálok óbégatnak. Szerintük a devizahitelesek megmentése erkölcstelen tett, az állam társadalommal, illetve a bankokkal akarja megfizettetni a személyes felelőtlenség következményeit. Nem kívánok beleereszkedni a devizahitelezés zűrzavaros bugyraiba, nem tudok utat vágni a hiteles-mentés átláthatatlan bozótjában, de az nyilvánvaló, hogy a felelőtlenségről papoló, a terhek igazságtalan újraosztása miatt háborgó sokaság valamit nem ért, valami igen fontosat elfelejtett megérteni.

Előnyök, hátrányok
A devizahitelesek megmentése ellen érvelőkkel vitatkozni kicsit olyan, mint amikor egy igen összetett matematikai képlettel kapcsolatban valaki az egyszeregyet szajkózza, és közben azt gondolja: igaza van, nem is tévedhet, hiszen jól látható, hogy az egyenletben van szorzás. A vulgárkapitalizmus lelkes képviselői a devizahitelezést természetesen az egyéni felelősség szemüvegén át vizsgálják, és eszükbe sem jut, hogy – minden kíméletlensége, személyessége és önműködése dacára – azért a kapitalizmus sem valami spekulatív képződmény, önmagában álló dolog, Ding an sich, hanem szerves része annak a valaminek, amit társadalomnak nevezünk.
A kapitalizmus hibáiért, a tőkés rend szereplőinek tévedéseiért, a vagyonok és döntések urainak kudarcaiért mindenképpen a társadalom kénytelen jótállni. A mérgezett befektetések miatt csőd felé tántorgó bankok állami megmentése, a piacaikat vesztett nagyvállalatok mesterséges életben tartása, vagy akár a brutális környezetszennyezés következményeinek eltakarítása mind, mind össztársadalmi feladat. Akár tetszik ez nekünk, akár nem. Ebből a szempontból teljesen mindegy az, hogy az állam, az adófizetők pénzén a bankokat, azaz a befektetőket menti, vagy az adósokat próbálja segíteni. Mindegy, mert a rendszer fenntartása érdekében hozott áldozat mindenképpen azokat terheli, akik nem tehetnek semmiről, akik csak egyszerűen élvezik a rendszer előnyeit és elszenvedik hátrányait.

Jólét és nyomor
Most persze, most, hogy a hitelkárosultak megmentése napirendre került, sokan próbálják úgy beállítani a kapitalizmus folyamatait, mintha abban a nyereség és a veszteség lehetősége a vállalkozó szelleműeket érintené, s mivel a vállalkozó szellem a módosabbak luxusa, ezért elsősorban a középosztály játszótere volna. Bokros Lajos például efféléket írt a minap: „Ha a devizahitelek átváltásából fakadó veszteséget az állam átvállalja, akkor világosan ki kell jelenteni, hogy ez az adófizetők terhére történik. Azokéra, akik semmilyen hitelt sem tudtak felvenni, mert szegények. Azokéra, akik a válságot nem hiteltartozásuk növekedése, hanem például munkanélküliség, vagy más jövedelmeik jelentős mértékű csökkenése formájában szenvedik el. Vajon igazságos-e a devizahitelesek terhein enyhíteni úgy, hogy a válság más súlyos kárvallottainak terheit növeljük?”
A nagybajuszú bankár úgy tesz, úgy érvel, úgy csavarja a szót, mintha a nincstelenek valami rendszeren kívüli tényezők volnának. Mintha nem éppen a kapitalizmus csinált volna belőlük földönfutót, mintha a bankoknak, tőkéknek, nagyvállalatoknak az ég egy adta világon semmi közük nem volna a szegények szegénységéhez. Mintha nem éppen bankrendszer okozta volna azt a válságot, amelynek nyomán ezeknek az embereknek el kellett szenvedniük a munkanélküliséget, illetve jövedelmeik csökkenését. Mintha a legszegényebbeknek módja volna arra, hogy elkerüljék a rendszer hibáiból eredő össztársadalmi felelősség rájuk eső részét.
Akik persze egy kicsit is ismerik ennek a rendszernek a logikáját, azok tudják: a mi európai jólétünk a szegények – immár Európába is betüremkedő – harmadik világából táplálkozik.

Munkaadók
De ne fűzzük tovább a rendszerkritikus szálat. A devizahitelesek megmentése szempontjából ez úgyis csak távoli vonulata a problémának. Az aktuális kérdést ugyanis inkább úgy vetik föl az emberevők, vajon miért kellene megmenteni azokat, akik mostanáig élvezték az olcsó hitel előnyeit, most viszont, hogy drága lett a kölcsön, sírnak-rínak, követelőznek.
Az érvelés mögött a kapitalizmus lelkes apologétáinak meggyőződése áll, akik a társadalmi hozzájárulás mértéke szerint is igyekeznek különbséget tenni a megmentendők között. Olyanokat mondanak, hogy a nagyvállalat milliónyi embernek ad munkát, a bank pedig éppen ahhoz járul hozzá, hogy a nagyvállalat ezt megtehesse, tehát elsősorban őket kell menteni. Ezenközben a hitelt felvevő, felelőtlen polgár nem ad munkát senkinek, csak megveszi hülye plazmatévéjét, megépíti giccses palotáját, él, mint a tücsök a nyáron. Most, hogy, íme, eljött az ősz, ugyan miért kellene megmenteni őt?
Nem sokban különbözik ez a gondolatmenet a feljelentők, a zsidó-, sváb-, és kulákvagyonba beköltözők, az egymást kiforgatók, az örökség felett civakodók gondolkodásától. És nem csupán azért, mert egymásért, ha törik, ha szakad felelősek vagyunk, hanem azért is, és főleg azért, mert a bajba jutott hitelfelvevők legalább akkora mértékben hozzájárultak közös jólétünkhöz, mint a bankok és nagyvállalatok.
A devizahitelek állománya ma 3500 milliárd forint, ami a bruttó hazai termék 12%-ának felel meg. Ezt az irdatlan mennyiségű pénzt vették föl a hitelkárosultak, és ezt az irdatlan pénztömeget pumpálták bele a hazai gazdaságba. Úgy, hogy azért személyes felelősséget vállaltak. Vásárlásaik, lakásépítéseik, és egyáltalán bárminemű költekezéseik mind-mind a nemzetgazdaságot gyarapították. Munkát adtak a kőművesnek, az autóneppernek, ezernyi kisiparosnak, piacot teremtettet tucatnyi nagyvállalatnak. Hogy ők csak maguk előnyére vették fel azt a hitelt, éppen olyan hazugság, mint a gonosz háttérhatalomról szőtt rémmese. Aki ilyesmiben hisz, aki ilyesmit állít, aki ennyire takarékosan bánik gondolkodási képességeivel, az mindenféle egyéb aljasságra is képes.
A devizahitelesek megmentésére éppen azért van szükség, mert az a pénz, amit ők annak idején a magyar gazdaságba beletettek, most kamatos kamattal együtt áramlik ki az országból. Ez a tény pedig lényegében független attól, hogy a hitelkárosultak a maguk döntését felelősen vagy felelőtlenül hozták meg. A hitelkárosultak megmentése nem pusztán és nem elsősorban szociális, vagy politikai kérdés, hanem legsúlyosabb nemzetgazdasági problémáink egyike, társadalmi értelemben pedig a latinamerikanizálódás – azaz a szegények és gazdagok közötti különbség növekedésének, a középosztály kiürülésének – folyamatait megfékező, de legalábbis lassító intézkedés. Minden más megközelítés önző ostobaság, vagy tudatos torzítás.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.