HTML

Boldogok a sajtkészítők

- Következő! … Kereszthalál? - Igen. - Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. - Következő! ... Kereszthalál? - Igen. - Jó. Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. Következő!... Kereszthalál? - Ó nem. Szabadláb. - Mi? - Engem elengedtek. Azt mondták, nem csináltam semmit, szabadon élhetek valahol egy kis szigeten. - Hú! Az nagyon jópofa dolog. Hát akkor eredj! - Nem. Én csak ugrattalak. Valójában kereszthalál. - Ó, már értem! Nagyszerű! Nagyon jó, nagyon jó! Hát, kimész az ajtón... - Igen tudom. Ki az ajtón, balra fordulok, fogok egy keresztet. - Nagyon jó, kösz' szépen. Kereszthalál? - Igen. - Jó...

Friss topikok

  • Magna cum laudeTigeri másztesz digrii: Itt az orvosok egyik esetben sem lehettek volna jók. Azért ez milyen már? (2021.11.08. 19:30) Lengyelországban gyilkosság történt
  • midnight coder: @MEDVE1978: Igen baloldalinak nem nevezhetõk, de liberálisnak pláne nem. (2021.07.28. 15:57) Válogasd meg a szavaidat!
  • szekertabor: A probléma lényege, amit bárki, aki járt már nudista strandon, megerősíthet: a közszemlére bocsájt... (2021.07.28. 09:52) Bimbószabadságharc
  • evilwolf: " és nem kellene a méregdrága Pegazusra költeni az adófizetők pénzét." Azért a kínai vakcina sem v... (2021.07.20. 18:33) Következetesen a lehallgatásról
  • apro_marosan_petergabor: @Homo fideszbirkusz: Helyettem ne igyekezz véleményt mondani. A megzsarolt, megritkított, folyama... (2021.06.10. 21:06) Miért nem találkozik a pápa Orbánnal?

Linkblog

Szólítsatok ezentúl Lorettának!

2013.07.06. 12:02 Ratius

Vonulnak a melegek, hömpölyögnek az indulatok, szőrös, ápolatlan, altesti gondolatok feszülnek egymásnak. Ápolatlan gondolatok, előre gyártott ideák, tesco-gazdaságos koncepciók, végig nem küzdött szellemi selejt-termékek böffennek elő innen is, onnan is. Sokan állnak ki a melegek mellett és azt hiszik, valami nagyszerű, valami progresszív, valami derekas ügy részesei. Sokan a melegekkel szemben bontanak zászlót, és ugyancsak azt hiszik, hogy valami fontos, valami becsületbeli, valami tradicionális érték mellett tesznek hitet. Oh, az ostobák! Oh, a kortárs gondolattalanság beteg gyermekei! Oh, a szerencsétlen, fontoskodó nyárspolgárok…
Nem akartam írni róluk, de a minap hosszasan beszélgettem az LMBTQ mozgalom egyik szóvivőjével, s a beszélgetés nyomán utánaolvastam a témának. Még a meleg eseménysorozat egyik-másik rendezvényére is elmentem, hogy megpróbáljam megérteni az okokat és összefüggéseket.
Megértettem. És arra jutottam, hogy a meleg-mozgalom, miképpen a meleg-ellenes mozgalom egy tőről fakad: a hamis önértékelés, a téves valóságérzékelés, a dogmákba merevedett gondolat siralmas ostobaságából.

Beteges világunk

m 5.jpgEnnyi indulati bevezetés után higgadjunk le mindannyian, és próbáljuk meg a helyére tenni a homoszexualitás ügyét! Vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljunk meg őszinték lenni!
Kezdjük talán azzal az őszinteséget, hogy a témát sajnos csak sokkal szélesebb összefüggésben lehet megérteni, mint elsőre gondolnánk. Nem arról van ugyanis szó, hogy milyen jogaik lehetnek a melegeknek, még csak nem is arról, hogy mi a homoszexualitás, hanem elsősorban arról, hogy miképpen értelmezzük a nemiséget. Ebből következik ugyanis minden, amit teszünk vagy gondolunk: a homoszexualitás mibenléte, a melegek megítélése, a különféle jogokkal és lehetőségekkel kapcsolatos állásfoglalás.
Nos, a szomorú helyzet az, hogy a mi civilizációnk elképesztő perverzitással tekint a nemiségre. S perverzitása nem a szexuális partnerekkel és lehetőségekkel kapcsolatos, miképpen azt a hétköznapi szóhasználat sugallná, hanem magának a nemiségnek a megítélése hordoz beteges, természetellenes, agresszív aberrációkat. A mi civilizációnk ugyanis – egyébként sok más elnyomó kultúrához hasonlóan – a nemiséget kiemeli a hétköznapi viszonyok közül, és a szexualitásnak valami egyedi, különleges, kivételes jelentőséget tulajdonít. Még a keresztény erkölcstől messzire szakadó modern tudományosság is hajlamos arra, hogy a nemiséget, vagy pontosabban a nemiség egyes formáit a maguk hétköznapiságából kivéve vizsgálja, elemezze, értelmezze. Komoly tudományos vita folyik például arról, hogy a homoszexualitás genetikai, vagy szociokulturális jelenség, miközben mindannyian tudjuk, hogy már a kérdésfelvetés is ostobaság. Lelkünk, vagy pontosabban elménk mélyén ugyanis valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy a szexualitás, és annak szellemes variáció-sokasága közös játéktere az emberiségnek, olyan örömforrás, amelyben erénycsőszöknek, tudósoknak, és legfőképpen politikusoknak csak akkor van helyük, ha ágyunk közelébe engedjük őket.
A mi kultúránk persze hajlamos arra, hogy az efféle vizsgálódásnak teret engedjen, régi hagyománya van itt Európában az ilyesféle szabályozás előtti meghajlásnak, de azért a kettesben (hármasban, négyesben…) mindenki azt csinál, amihez kedve van. Még akkor is, ha az erkölcsi piedesztál magasából hangzó dörgedelmes szavak hatására olykor bűntudat keríti hatalmába lelkét.

Vágyak és kalandok

m 8.jpgA nemiség ugyanis nem az, aminek a mi kultúránk hazudja. A szexualitás semmiben sem különbözik más vágyainktól, éhségünktől, szomjúságunktól, alkotókedvünktől, vagy éppen szerelmes vágyódásainktól. Természetes igény, természetes örömforrás, még akkor is, ha természetességét természetellenes korlátok közé szorítja civilizációnk. És fajunknál, meg egy rakás más fajnál a nemiség nem pusztán a fajfenntartás miatt fontos, hanem egyszerűen azért, mert jó, kellemes, örömteli tevékenység. Olykor a kommunikáció egy igen vonzó formája, a személyközi viszonyok értelmezésének lehetséges módja, a szeretet, az elfogadás, az odaadás kinyilvánítása, máskor meg csak a kölcsönös, vagy akár kölcsöntelen örömszerzés lehetősége, esetleg játék, érdekes, kalandos, izgalmas kísérletezés.
És ebben a nemi sokféleségbe azután elképesztő tartalmak férnek bele. Vannak, akik mindent kipróbálnak, és vannak, akiknek az szerez örömöt, ha nemiségüket egyetlen módon, egyetlen társsal osztják csak meg. Vannak, akik csoportban szeretik, vannak, akik gyakran váltott partnerekkel keresik örömeiket, vannak, akik segédeszközökkel játszanak, és persze olyanok is vannak, akik az azonos nemű társakat sem vetik meg. És természetesen olyanok is akadnak szép számmal, akik mereven elutasítják a kalandozás sokféle formáját, és legnagyobb örömüket a megszokott és meghitt otthon jelenti.
A legújabb pszichológia megközelítése szerint a homoszexualitás nem különbözik semmiben az erotikus játékok sokaságától. Egy lehetséges magatartásmód, kísérlet, kaland. Még akkor is az, ha sokak számára olyan kellemes kaland, hogy újra és újra megkeresik, hogy elsődleges örömforrásukká lesz, hogy az alkalmi élményből kizárólagos gyakorlattá válik. Ehhez a folyamathoz nem kell semmiféle genetikai kód, nem kell szociokulturális örökség, nem kell hozzá semmi, csak annyi, hogy homoszexualitás gyakorlója úgy vélje, számára ez a legkellemesebb formája a nemiségnek.
Egy ellenkező nemű társ személye vagy külleme, egy kevésbé hétköznapi szexuális gyakorlat, de akár még egy segédeszköz is kiválthatja ugyanezt a felismerést. Nincs ebben semmi megrázó, semmi rendkívüli, semmi aggasztó. Mindenki annak örül, aminek örülni tud, mindenki úgy élvezi a maga nemiségét, ahogyan kedve, teste, lelke, vágya kiszabja örömeinek formáját.

Identitás és szabadság

m 1.jpgPersze az kétségtelen, hogy a nemiséghez kötődő előítéletek, hiedelmek, vélemények, identifikációs szempontok jelentősen árnyalják ezt a képet. Aki a házasságra úgy tekint, hogy abban fontos a szexuális hűség, az világért sem menne el párjával egy swinger-klubba, még akkor sem, ha magára nézve a hűséget alkalmasint nem tartja kötelezőnek. Akinek nemi identitását a partnerek sokasága igazolja, az viszont nem lehet hűséges, még akkor sem, ha amúgy megérti párja ez irányú elvárásait. És nyilván az identitás, az értékrend, a világról vallott vélekedés ezer módon és formában befolyásolja azt, hogy a nemi sokféleségből mit engedünk meg magunknak, és mit utasítunk el, dacára annak, hogy sejtjük: örömünkre szolgálna.
Ebben az összefüggésrendszerben azonban a meleg-jogoknak nincs helye. Ha ugyanis mindez így igaz, akkor a homoszexualitás nem valamiféle kisebbségi magatartásforma, nem egy jól körülhatárolható kisebbségi csoport sajátja, nem egy társadalmi minoritás jogokért kiáltó önfelismerése, hanem csupán egy lehetőség.
A melegek e megközelítés szerint nem, vagy csak statisztikai értelemben képeznek csoportot: olyan emberek ők, akik alkalomszerűen, vagy rendszeresen, esetleg kizárólagosan azonos neműekkel érzik jól magukat, a másik nemmel azonosulnak, netán fütyülnek arra, hogy ki milyen nemű.
Az persze megértem, ha ez a nyitottság számukra identifikációs problémákat okoz, ha nem tudnak szabadulni a mi civilizációnk beteges nemi kötöttségeitől, ha úgy érzik, küzdeniük kell azért, hogy a rájuk jellemző szabadságot, kalandvágyat, felfedezőkedvet ne tekintse rossznak, elfajzottnak, üldözendőnek a társadalom.
Ebben támogatnunk kell a melegeket, és ebben támogatnunk kell mindenkit, aki másoknak nem ártva, de a maga módján, a maga lehetőségei szerint, a maga értékvilágának megfelelően keresi örömét, boldogságát, létének értelmét.
De, hogy ezek a kalandos kedvű, homoerotikus hangulatokat kereső, azonos neműekkel szerelembe eső emberek önmagukat kisebbségként definiálják, s mint ilyenek követeljenek maguknak jogokat és lehetőségeket, az egyszerűen hülyeség. A meleg-jogok követelése éppen olyan abszurd, mint amilyen mondjuk a jókedvű kisebbség jogairól, legújabb divat követőinek jogairól, vagy éppen a sajtkedvelők jogairól elmélkedni.
Mindenkinek álljon szabadságában az, hogy kipróbálja, mi tetszik neki, s ami tetszik, annál megmaradjon! De hangulatokra, vágyakra, örömforrásokra nem épülhetnek jogok!

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

171 komment

Professzor és diákjai

2013.06.30. 07:00 Ratius

Aljas és gonosz szöveg terjed a közösségi oldalakon. Olyan ismerőseim és barátaim is megosztották, akiktől, bizony sokkal többet vártam. Persze, tudom én, hogy az ember sokszor úgy olvassa az efféle jegyzeteket, mint ahogyan a háttérzajként dünnyögő televíziós reklámokat fogyasztja. Így aztán egy-két meggyőző fordulat nyomán hajlamos hitelt adni a legprimitívebb állításoknak is. Mégis: a gondolkodni rest, hinni méla, az előre-csócsált eszméken kérődző, szellemtelen idiotizmus kiáltványát közzétenni, újra és újra megosztani, lájkolni és terjeszteni, nos, az meglehetősen szánalmas értelmi önvallomás.
Hogy azonban értelmezhető legyen az állítás és a tagadás mibenléte, ide másolom a szöveget, majd megírom annak, ha nem is életszerű és hiteles, ha nem is valóságos és kikezdhetetlen, de legalább biztató és lelkesítő változatát.

A kapitalizmus krédója

images (2).jpgEgy amerikai közgazdasági professzor egyszer kijelentette, hogy ő sosem buktat meg egyetlen diákot sem, viszont nemrégiben egy egész osztályt megbuktatott. A professzort az háborította fel, hogy a diákok kitartottak az „Obama care” nevű szociális program mellett, szerintük nagyszerűen működik. A diákok arra hivatkoztak, hogy nem lesz többet szegénység, sem gazdagság, mindenki egyenlő alapok, egyenlő feltételek mellett fog élni.
A professzor, aki nem értett egyet a diákjaival, azt monda, gondolják ki a tervet és majd elválik kinek lesz igaza. A tanár azt javasolta, hogy attól a perctől mindenki osztályzatát összeadják és egy átlag osztályzatot fog kapni mindeni. A diákok beleegyeztek a tanár javaslatába. A legjobb ötöst, míg a legrosszabb egyes osztályzatot kap.
Az első teszt után minden diák négyest kapott. Azok, akik nem tanultak kellőképpen örültek az eredménynek, viszont azok, akik sokat tanultak kellemetlenül érezték magukat.
A második teszt során azok a tanulók, akik az elsőnél keveset tanultak még kevesebbet tanultak, míg, akik először is beleadtak mindent úgy gondolták nincs értelme keményen dolgozni a jobb jegyért, míg a többiek lazsálnak. A második teszt eredménye mindenki számára egy ketteses lett. A harmadik tesztnél már szinte senki nem fektetett energiát és időt a tanulásra, így az egész diáksereg megbukott.
Ekkor a professzor azt mondta nekik, hogy a szocializmus ugyan ilyen módon alapszik és azért fog az is megbukni. Mert ha a jutalom elég nagy, a szorgalom is nagyobb, hogy valaki sikeres legyen. De ha egy kormány elveszi a jutalmat az igyekvőktől, hogy a lusta is jól járjon, senki nem fogja törni magát, ha Ő azért kevesebbet kap.

A közösség ereje

osztály 2.jpgAz öregedő, még a kommunista boszorkányüldözések idején, a McCarthy korszakban szocializálódott közgazdász professzor csúnyán összeszólalkozott diákjaival. A tanárt az háborította fel, hogy a diákok kitartottak az „Obama care” nevű szociális program mellett, mindenféle kommunitarista eszméket hirdettek, szociális jogokról, egyenlőségről, a Wall Street elfoglalásáról szónokoltak. Magabiztosan állították: az efféle rendszerek nagyszerűen működnek. A diákok váltig bizonygatták, előbbre visz az emberiség ügyét, ha nem lesz többet szegénység, sem gazdagság, mindenki egyenlő alapok, egyenlő feltételek mellett fog élni. Nem szabad megijedni az efféle társadalmi innovációktól.
A professzor, akinek persze égnek állt a haja diákjai eszméit hallva, azt javasolta, próbálják csak ki az egyenlősdit. Bejelentette, hogy ezentúl valamennyi diák osztályzatát összeadja, elosztja a diákok számával, és az így keletkező átlagot fogja megkapni mindenki. A legjobb ötöst, míg a legrosszabb egyes osztályzatot kap, s az ezekből megszülető szummát írja be az indexbe. A diákok vigyorogva egyeztek bele a tanár javaslatába.
Az első teszt után a professzor mosolyogva osztotta ki a dolgozatokat. A lapokon szereplő eredményekkel szemben, a megállapodásnak megfelelően, mindenkinek hármast írt be. Az átlagot.
Jó lecke lesz – gondolta magában – egy egész forrófejű osztályt fogok megbuktatni a szemeszter végére…
A diákok aggodalommal eltelve nézték az eredményeket. Azok, akik nem tanultak túl sokat, örültek a közepesnek, azok viszont, akik sokat tanultak, kellemetlenül érezték magukat.
Ez így nem lesz jó – szólalt meg végül valaki.
Igen, tanulni kell a hülyéknek is – kontrázott a másik.
Jaj, de okos vagy! De hogyan veszel rá egy idiótát arra, hogy szedje össze magát? – kérdezte a harmadik.
Bob, az osztály egyik leglinkebb tanulója, aki persze semmit nem értett az aggasztó folyamat veszélyeiből, kaján vigyorral szólt közbe: – Susanne melleiért bármire képes lennék.
Susanne nem volt sem ostoba, sem sértődékeny, sem prűd. Pontosan tudta, hogy ebben a helyzetben az ő két formás melle közösségi értékké lett.  Rendben van – szedte elő legkacérabb mosolyát. – Láthatod mind a kettőt. De csak akkor, ha év végére három jegyet javítasz.
Én szívesen tanulok Bobbal – vette fel a fonalat Steve, a szemüveges, vékonydongájú fiú.  De akkor… de akkor… Susanne…
Persze, te is láthatod – mosolygott rá a lány, és megrázta göndör fürtjeit.
osztály 4.jpgHökkenten nézett össze a csapat. Hökkenten, mert a megoldás ott hevert előttük.
És lassan megindult a szavak áradata. Az egyik lány isteni almás pitéjét ajánlotta föl, a másik az apja által készített, házi rozspálinkából ígért nagyobb mennyiséget, a harmadik a tengerparti családi nyaralóban tölthető hétvégét dobta be a felajánlások közé, még Bob, az izomagyú testépítő is megígérte, hogy mindenkinek személyre szabott edzéstervet készít, aki részt vesz a zárthelyikre való közös felkészülésben.
Susanne mellei, Gabrielle rúdtánca, Rick apjának kocsmája, Bernie alapszintű squash-oktatása és mind a többi vonzó lehetőség éppen elég motivációt adott a kis csapatnak ahhoz, hogy megszervezzék és megvalósítsák terveiket. Andrew, akinek apja marketing tanácsadó volt, és ezért némi jártassággal bírt az efféle ügyekben, még arra is figyelt, hogy fenntartsa a csapat motivációját. Megszervezte, hogy az ígért örömökkel kapcsolatban mindenki minden héten posztoljon ki valami csábítót a Facebookra.
Az év végére valamennyi diák jelest kapott.
A professzor nem értette a dolgot. Ő úgy hitte, hogy a szocializmusnak meg kell buknia. Mert ha egy kormány elveszi a jutalmat az igyekvőktől, hogy a lusta is jól járjon, senki nem fogja törni magát. Nem tudta, hogy a közösség, az összefogás, az együttműködés igazi eredményekre vezet. Nem tudta, hogy a végső cél – legyen az jó osztályzat, a sikeresebb élet, a nagyobb gazdagság – motivációk ezernyi fajtájával érhető el. Nem tudta, hogy az élet középpontjába állított, kiemelt jelentőségűnek mondott és ilyen módon a misztifikált jutalom – osztályzat, pénz, rang, vagy dicsőség – nem hat mindenkire. Viszont az együttműködő közösség képes lehet arra, hogy a csoport minden tagjának motivációt kínáljon, s ezáltal a közös cél felé hajtson egyest és együttest.

Álomország

osztály 3.jpgAz eredeti szövegben öt „tanulságos” ostobaság zárja a történetet, amelyeknek citálásától megkímélek mindenkit. Olyan közhelyek ezek, amelyek a szegények ellen uszítanak, az önzést méltatják, s általában is arról szólnak, hogy a szűkös javak elosztása során biztosan lesznek nyertesek és vesztesek. Szóval megannyi lapos sületlenség.
Helyettük ide írok néhány értelmes gondolatot, hogy jobban hasonlítson ez a szöveg amarra.
Íme:
Tragédia felé halad az a társadalom, amelyben a szegények és a gazdagok különbsége túl nagyra nő. Egyértelmű kutatások igazolják, hogy jómódot biztosító színt fölötti jövedelem már nem járul hozzá a személyes elégedettség érzéséhez, ezért a normalitásra törekvő társadalom éppen úgy akadályozza a túlzó jövedelmek, mint ahogy a mélyszegénység kialakulását.
Sokan és sokféleképpen kapunk olyasmit, amiért nem nekünk, hanem valaki másnak kellett megdolgoznia. Ezt a szociológia a társadalmak rejtett tőkéjének hívja, és beleérti a felhalmozott tudást, az emberi viszonyokat, az emberek közötti bizalmat, a szervezettséget, a jogrendet, s más efféléket. Hogy világos legyen mennyit ér mindez, ide írom: egy mexikói migráns, abban a pillanatban, ahogy amerikai földre lép, közel négyszázezer dollárral lesz gazdagabb. Ennyit számít az a különbség, ami az amerikai és a mexikói társadalom tudását, szervezettségét, bizalmát, egyszóval láthatatlan tőkéjét elválasztja egymástól.
Ezért aztán egy felelős kormánynak első és legfontosabb dolga az, hogy olyan viszonyokat teremtsen, amelyben érdemes élni és dolgozni.
És ebben a munkában a közösség éppen azokra a tényezőkre építhet leginkább, amelyek attól sokszorozódnak meg, hogy igazságosan és bő kézzel szétosztják azokat. A tudás, az egészség, a jog és a közbizalom, s nem utolsó sorban a sokrétű motiváció, azaz a magas szintű tolerancia a legfontosabb előrevivői minden társadalomnak.
És még egy mondat a végére. Nedeczky Gyuri bácsitól, kiváló vívóedzőnktől hallottam valamikor nagyon-nagyon régen: „Jaj annak, aki nem tud álmodni többé."

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

5 komment

Föld, víz, GMO

2013.06.27. 06:00 Ratius

Komoly és bizony életbevágó vita bontakozott ki a közelmúltban elfogadott földtörvény kapcsán. A polémiának, napi aktualitása mellett van elvi síkja is. Az LMP nemrégiben tett javaslatának megfelelően kérdésessé lett: áru-e a föld, vagy nem az, kivonható-e a termőfölt a tőke szabad mozgását biztosító egyezmények hatálya alól, vagy nincs szükség efféle rebellióra, hiszen a föld ugyanolyan jószág, mint akármelyik termelőeszköz. Az érvek sorához most hozzá kell tennem a magam néhány gondolatát, mert úgy tűnik, a diskurzus mindenről szól, csak a lényegről nem.

A hangok

gmo.jpgSzakértők, politikusok, bloggerek, a kapitalizmus sok ütődött apologétája hirdeti a lapos és közhelyszerű gondolatot: a föld éppen olyan árucikk, mint a cipő, vagy még inkább, olyan, mint a cipőgyár. Termelni lehet vele, tehát jövedelmező. Termelőeszköz. Áru maga is. Így mindazok a gondolatok, amelyek a termelőeszközök hosszú sorából kivennék a földet, csak romantikus ömlengések, melyeknek egy racionális világban nincs helyük.
Majdnem azt írtam, hogy mindez alapvető tévedése a tőkés rendszer híveinek, de itt nem tévedésről van szó. Inkább uszításról. Vagy még inkább a hangokról. Azokról a hangokról, amelyek a skizofrén fejében hallatszanak csupán, s amelyeket követve, rombolni, ártani, ölni kényszerül a beteg. A földhöz való viszony ugyanis lényegében nem más, mint a kapitalista világ pszichopatológiájának fájdalmas tünete.
Nem arról szól a földkérdés, hogy előnyös-e a termőterületet úgy kezelni, mint a tőkét. Nem az a probléma lényege, hogy a családi kisbirtok, vagy a mezőgazdasági nagyüzem hasznosabb-e a társadalom számára, mint ahogyan az is mellékes, mennyire igazságos, vagy, hogy mennyire korrupt a termőföldek birtokba adása. Arról pedig végképpen nincsen szó, hogy mennyi romantikus, nemzeti, rögparaszti érzelem, szeretet, szimbolikus tartalom kötődik a földhöz.
A földhöz való viszony emberjogi kérdés, és mint ilyen méltóságunk és szabadságunk meghatározója. A földhöz való viszony az élethez való jogról szól, arról, mennyire rendelkezhetünk azzal, ami a miénk, azaz végső soron arról, mennyi határozottsággal mondunk ellene a kizsákmányolásnak. A földhöz való viszony természeti és társadalmi környezet kettősségében elfoglalt helyünk kijelölője, emberi létezésünk esszenciája, emberi minőségünk mércéje. Semmi romantikus, semmi haszonelvű, semmi nyereségorientált tartalma nincs. Ha csak az nem nyereség, hogy mi emberek, emberek lehessünk.

Tőke és természet

gmo3.jpgHogy a helyére tegyük a dolgokat, fontos leszögezni, hogy a tőkés rend kialakulása, a kapitalizmus születése szorosan összefügg a föld privatizációjával. Ebben igaza van minden tőkepárti tollforgatónak, még akkor is, ha abban tévednek ezek a bárgyú klaviatúrakoptatók, hogy a kapitalizmus a lehető világok legjobbika. A közföldek, mi több a jobbágytelkek kisajátítása nélkül a tőkés világ elképzelhetetlen lett volna.
Hogy nagy ugrással a jelenbe lendüljünk, vessünk egy pillantást a Nestlé elnökének nyilatkozatára. Peter Brabeck-Letmathe azt vetette föl a minap, előnyös volna a Föld vizeinek privatizálása. Ez a lépés ugyanis – a nagyvállalati logika szerint – megoldaná a vízkészletek szűkösségéből eredő összes gondunkat. A víz új tulajdonosai így „ésszerű készletgazdálkodás” alapján szerveznék meg a vízhez való hozzájutást, éppen olyan feltételekkel fogyaszthatna a bővizű Európai polgára, mint a szaharai-övezetben élő szerencsétlen. Mindenkinek jutna víz… ha fizetni tudna érte…
A Nestlé elképzelése igazi biztosítékkiverő ötlet. Pedig semmiben nem különbözik attól a koncepciótól, amelynek értelmében a föld magántulajdon. A víz érték, akár a föld, tehát értékesíthető. Mielőtt azonban továbbvisszük ez a bornírt ötletet abba az irányba, hogy vajon miképpen lehetne privatizálni a levegőt, kanyarodjunk el a génmanipuláció irányába! Hogy hogyan kerül a csizma az asztalra? Nos, úgy ahogyan a vízre szemet vető Nestlé elképzelései közé. A vállalat vezetője, Peter Brabeck-Letmathe szilárdan kiállt a GMO-rendszerek mellett. Maga nyilatkozott arról, hogy a víz privatizációjával kapcsolatos ötletét lényegében a Monsanto génmanipulációi ihlették.
És lényegében pontosan ugyanarról az elvről van szó: kié a természet?

Kié a gyermek?

gmo 2.jpgMinden tévedést eloszlatva sürgősen rámutatnék arra: a génmanipulált termék nem azért veszélyes, mert az valami titokzatos betegséget, géntorzulást, vagy bármilyen egyéb bajt terjeszt. Ha így lenne, ha csak ennyi baj lenne, akkor ez ellen könnyedén tudnánk védekezni. A génmanipulált vetőmaggal azonban az a baj, hogy jogtulajdonosa van. És e tény ellen nem tudunk küzdeni, mert a kapitalizmus lényegéhez tartozik, a rendszer nélkülözhetetlen eleme. Az pedig, hogy a vetőmagnak van-e jogtulajdonosa valójában a kizsákmányolás kérdése. Mert a hétköznapokban e jogtulajdon úgy néz ki, hogy az indiai, afrikai, vagy éppen magyarországi parasztember – aki évezredek óta félre teszi terméséből a jövő évi vetnivalót – ezt immár nem teheti meg. Évről évre fizetnie kell azért, hogy vethessen, s majdan arathasson.
A három egyértelmű nagyvállalati törekvés: a föld, a víz és a vetőmag magántulajdonba vétele az élelem teljes kisajátítását eredményezheti. Ha a nagyvállalati szándék sikerrel jár, akkor a természet olyan szeletét ragadják magukhoz a tőkés társaságok, amelynek birtokában gyakorlatilag korlátlanul kizsákmányolhatóakká válik az ember. Minden ember.
Belátom, nehéz érzékelni a jelenség elképesztő súlyát. De, hogy könnyebb legyen, elmondom: az amerikai szabadalmi hivatal, különböző magánvállalatoktól és egyetemektől elfogad szabadalmi igényeit emberi génekre. Pillanatnyilag több mint 4000 génre van bejegyezve tulajdonjog az amerikai szabadalmi hivatalnál. Ez azt jelenti, hogy az ember genetikai kódjának közelítőleg 20 százaléka áll szabadalmi oltalom alatt. Azaz valakinek a tulajdona. Cégeké, egyetemeké, de semmiképpen sem a tiéd, kedves olvasó, vagy az enyém, azoké, akik hordozzuk, örököltük és örökítjük e géneket.
Ha ilyen körülmények között le szándékoznánk másolni a genetikai kódot, azaz gyermeket kívánnánk vállalni, akkor azzal genetikai kalózkodást művelünk. Jogi értelemben pontosan ugyanazt tesszük, mint amikor illegálisan letöltünk egy filmet. A cégek, amelyek egyes génjeink tulajdonosának tekintik magukat, jogdíjat követelhetnek minden megszülető gyerek után.
Hogy ez képtelenség? Sajnos egyáltalán nem az. A Monsanto, éppen e logika mentén már több pert is megnyert. A cég, miután az általa szabadalmaztatott GMO magokat a szél befújta egy-egy gazdaságba (tulajdonképpen megfertőzve ezáltal az ottani nem GMO termést), beperelte a gazdákat és a pert meg is nyerte. A gazdák jogtalanul használták Monsanto szellemi tulajdonát!

A szerelő nem tulajdonos!

gmo 4.jpgA valóság ezzel szemben az: hiába képes orvostudomány meghosszabbítani életünket, hiába tudja biztosítani egészségünket, fiatalságunkat, vagy bármi mást, attól még sem egészségünkre, sem szerveinkre, sem génjeinkre, sem életünkre, nem formálhat jogot. Bármit is tegyen hozzá jólétünkhöz a tudomány, az egyetem, vagy a vállalkozás, attól még nem szedhet máj-, vese és szívhasználati díjat senkitől.
Az emberi, állati és növényi gének szabadalmaztatásának célja, értelme és lelkiismeretlen logikája pontosan ugyanaz, mint a víz és a föld privatizációjáé. Olyasmi után kér pénzt a jogtulajdonos, ami – bár ő egyértelműen javít működésén, földműveléssel, víztisztítással, ésszerű készletgazdálkodással, génmanipulációval, tudományos leírással, vagy bármi mással vitathatatlanul jobb állapotba hozza azt – azért mégsem az övé és nem is lehet az övé soha.
A föld, éppen úgy, mint a természeti környezet megannyi más eleme, a víz, a levegő, természetes létünk ezernyi összetevője, szívünk, májunk, génjeink nem kisajátíthatóak. Mert az az életünk.
Amikor a földet védelmezzük a kapitalista pszichopátiától, akkor az életet védelmezzük. Nem pusztán elvont jogokat, nem pusztán azt a nagyon is természetes álláspontot, hogy elvileg minden embernek akkora földet kellene bírnia, amelyen magát és családját eltartani tudja, nem pusztán romantikus, nemzeti, vagy mélyparaszti álmokat kergetünk, de az élethez való jogot védjük.
Mert a föld az élet. Adásvétel tárgya nem lehet!

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

93 komment · 2 trackback

A szárszói walpurgis-hétvége

2013.06.24. 18:43 Ratius

Elolvastam, megnéztem, megértettem. Hátborzongató rendezvényen estünk át a hétvégén. Szárszó önmaga karikatúrája lett, politikai panoptikum, a szocialista szellem vasútja.  Nem azért, mert humorista rendezte, ettől még lehetett volna érdekes, tartalmas, vagy legalább vicces. Olyasmi, mint amilyennek lenni készült sok-sok évvel ezelőtt. Vagy legalább olyan, mint amilyen akkoriban lett. Tehát nem érdekes, tartalmas, esetleg vicces, de legalább aktuális. Farkasházy Tivadar mostani rendezvénye azonban sem ilyen, sem olyan nem lett. Egyenesen rémületes volt.

szárszó 1.jpg

Ilyenek vagyunk

Rémületes, mert a baloldali enumeráció tragikus kisszerűségbe fulladt. Felvonult Balatonszárszón mindenki, aki abban a szekérvárban valamit is számít. Vezérek és váteszek, harcos rétorok és szorgalmas tollforgatók, lánglelkű pártszervezők és sötét múltú pénzforgatók. Ott voltak mind. És egyikük sem tudott felmutatni semmit. Ijesztően tartalmatlan és üres lett ez a rendezvény. Így aztán egy egész korszak, egy egész politikai éra, a teljes magyar baloldal lesújtó coming outjával lépett elénk az ellenzék: ilyenek vagyunk. Senkik és semmik, jelentéktelenek és nyomorúságosak, paprikajancsik, lakájok és komédiások. Balatonszárszó 2013-ban a megbukott politikusok mocsárszagú leheletét árasztotta, levitézlett közszereplők halálos ölelését kínálta, múltjuk árnyékába kapaszkodó, kiöregedett primadonnák szomorú ráncfelvarrását eredményezte.

Hataloméhség és semmi más

Persze nem a politikai zombik walpurgis-hétvégéje a legrémületesebb ebben a történetben, hanem a múmiákkal önfeledten kvaterkázó kedélyes idióták bevonulása a magyar közéletbe. Akik eddig netán azt képzelték, hogy Bajnai és csapata garantálni tudja, hogy ezek nem térhetnek vissza, az most garanciát kaphatott arra, hogy de. Ezek mind visszatérnek. Nem kicsit. Nagyon. Aki eddig netán azt remélte, hogy az Együtt mozgalom megakadályozza az elmúlt évtizedek szörnyeinek feltámadását, aki eddig azt hitte, hogy a korszakváltás jelszava mögött valódi szándék áll, aki eddig abban bízott, hogy Gordon és barátai mást és máshogy terveznek, azok most szembesülhettek azzal, hogy nem. Egyáltalán nem. Még egy kicsit sem. Szárszó így most valami nagyon fontosat mutatott meg. A múlt kísértetei, és a jelen kísérletei azért férnek meg olyan békésen ama nagy sátor alatt, mert nincs miről vitatkozniuk, társalgásuk felületes, beszélgetéseik csak a koktélok mellett elsütött lapos poénok, csak a bogrács fölött átküldött bárgyú adomák, csak a söröskorsókba beleböfögött primitív vágyakozások. Szárszó most megmutatta: a baloldalnak nincs semmije. Nincs programja, nincsenek céljai, nincs jövőképe és ezért jövője sincs. Csak múltja van. Csak a hatalom énerősítő élményét kergető kétségbeesett egoistái, csak kiöregedett politikusai vannak.

Ami természetes és, ami nem az

És a tragédiája a baloldalnak nem csak az, hogy ez így van, hanem legfőképpen az, hogy ez így természetes. Milyen csodálatos módon nem ütközött meg senki a szárszói kerti parti jelentéktelenségén. Miközben milyen döbbenten tud rácsodálkozni sajtó és közélet a jobboldal egy-egy fura figurájára, hatalomhoz, kitüntetéshez, előléptetéshez jutott jobboldali tökkelütöttek hírtelen karrierjére. A hülyék jelenléte Orbán mellett valahogy nem magától értetődő. Szárszón igen.  És nem azért, mert Orbán jobb, okosabb, vagy hitelesebb amazoknál, hanem egyszerűen azért, mert Orbán valamilyen. Úgy néz ki, mintha céljai, tervei lennének, mintha hitvallás vezetné tetteit. És ez igaz Orbán rendszerkritikus ellenzékére is. A Jobbik és az LMP múltjába még nem vénülhetett bele egyetlen leszerepelt alak sem, e mozgalmaknak inkább jövője és következménye van, mint előzménye. Bármelyikük vonzóbb, mint a közéleti múmiák szárszói seregszemléje.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

11 komment · 1 trackback

Címkék: Címkék

Bajnai és az inkvizítorok

2013.06.12. 06:00 Ratius

Gordonnak vége. Bukásával pedig vége az Együtt mozgalom szerény menetelésének, de leginkább vége van a baloldali megbékélés-politikának. Nem pusztán arról van szó ugyanis, hogy Mesterházy miniszterelnöki kandidátusával kirúgta a hokedlit Bajnai ágaskodó reményei alól, nem pusztán arról érdemes beszélni, hogy az egyre inkább testet öltő MSZP-Együtt 2014-PM homunkulusz éppen születése által semmisíti meg mindazt, amiről korábban Bajnai beszélt, – nevezetesen az MSZP-t és a Fideszt egyaránt lecserélő, centrista korszakváltás ígéretét – hanem inkább arról, mennyire hamis és álságos a közelmúlt unásig hangoztatott baloldali kiegyezés-kommunikációja.

A rettegés népe

01-o-bajnai-hr-color_0.jpgA baloldalról, láthatóan nem lehet megbékélést kezdeni. Engesztelhetetlen, bosszúszomjas, a maga sablonjaiba belekeményedett tömeg sorakozik amott. Olyan emberek állnak a baloldali front élvonalában, akiknek minden szava, minden gesztusa, minden tette a rögeszmés hajlíthatatlanságot tükrözi. Megegyezni ezzel a tömeggel? Megegyezni a rettegések, a hamis igazságok, a megmásíthatatlan dogmák népével? Nyilvánvaló képtelenség. És, ahogy ez a baloldali-liberális, vagy pontosabban álbaloldali, álliberális, még pontosabban MSZP-SZDSZ holdudvarból elősomfordáló, bizakodással töltekező, választási győzelemben reménykedő, s reményeiben önmagára találó közeg napról napra hangosabbá és merészebbé lesz, úgy oszlik semmivé a politikai megosztottságon átnyúló kézfogás ígérete. Hamis volt az mindig, s hamissága egyre bizonyosabbá válik. És, ha nincs kiegyezés, akkor nincs létjogosultsága Bajnai szavainak, tetteinek, szerepeinek sem.  Akkor Bajnai politikai hulla, s vele zuhannak a mélybe mindazok, akiket elkápráztatott szemfényvesztő fellépése.

Trianon és a holokauszt

A minap Bajnai Gordon néhány szavát állította pellengérre a baloldal mozdulatlanságba merevedett szelleme, megkövült ideológiája, dogmákba révedő gondolattalansága: …az ellenzék egyik meghatározó vezetője (megintcsak) legitimálja azt a kormányzati politikát, amely megkérdőjelezi a holokauszt egyedülálló, kivételes drámáját, relativizálja, a magyarországi zsidóüldözéseket, a hazai zsidóság kiirtását ugyanolyan fajsúlyú eseménynek tartja, mint a trianoni békeszerződést, a recski munkatábort, a hortobágyi kitelepítéseket, az ötvenes évek diktatúráját. …ez a fajta összemosás nem áll messze a történelemhamisítástól. Ez a fajta összemosás nemcsak történetileg téves, hanem morálisan is elfogadhatatlan. Ez az összemosás megsérti több százezer brutálisan elpusztított, kivégzett, meggyalázott zsidó honfitársunk emlékét, megsérti a túlélőket, a hátramaradottakat, de azt is mondhatom, mindannyiunkat” – írja Niedermüller Péter, a Demokratikus Koalíció alelnöke a Galamusban. Hasonló húrokon játszik Bartus László az Amerikai Népszavában: „Együtt emlegeted Trianont és a holokauszt lelki feldolgozását? Ezért a szövegedért egy demokráciában le kellene mondanod. A holokauszt egy népirtás volt, ahol nincs mit feldolgozni, csak elismerni és hamut szórni a fejünkre. Trianont ezzel hozod egy kalap alá, ahol a bűnös magyar nemzetiségi politika és egy elvesztett háború után a győztesekkel szemben a történelmi Magyarország hamis mítosza állt? Antiszemiták állítják párhuzamba a zsidóknak tulajdonított bűnöket a holokauszttal. Te, Gordon, a magad csendes hangján, úgy beszélsz, mint egy antiszemita.” Hosszan sorolhatnám a közelmúlt hasonló szavait, cikkeit, nyilatkozatait. Szerencsétlen Bajnai Gordon, és még szerencsétlenebb hívei azt gondolták, hogy a megbékélés szavára megbékél a világ. És valóban volt egy rövid pillanat, amikor ez valószínűnek tűnt.

A restauráció babonái

Mára azonban kiderült, egy tapodtat sem hátrál babonáinak sáncaiból a balos értelmiség: Horthy fasiszta! A holokauszt egyedi és megismételhetetlen, tudatos népirtás! A nemzet veszély! Mindezekről nincs vita. Nincs vita, nincs kétely és nincs engedmény. Aki pedig megpróbál túlpillantani ezen a siralmas szellemi horizonton, aki megpróbál áttekinteni a másik tábor lelkét melengető tüzek környékére, aki szóba áll a túloldallal, s megérteni igyekszik, mit, miért és hogyan gondolnak amott, az maga is fasiszta gazember, aki gazemberekkel paktál. Igaza van Lázár Jánosnak, amikor arról beszél, hogy restaurációra készül a baloldal. Igaza van, még akkor is, sőt annál inkább, ha a gondolatot a Sajtkészítőktől kölcsönözte, és igaza van még akkor is, ha a kormánypropaganda igényeinek megfelelően torzítja el e restaurációs kísérlet mibenlétét. Annak veleje ugyanis elsősorban nem az, hogy mit, hogyan tesz a kormány vagy az ellenzék, hanem az, hogy miről mit gondol. És ezen a téren – miképpen azt az imént citált idézetek is tanúsítják – a legsötétebb reakció bontogatja zászlóit. Egy olyan világ ideológiája tör utat magának a baloldali reményekbe kapaszkodva, amelyben a hazátlan nagytőke és annak multikultúrája önmarcangoló bűntudatra ítéli a lokális közösséget, csak azért mert létezik, és az akar lenni, ami. Egy olyan világ eszméi próbálnak visszatérni, amelyek fölött eljárt az idő, amelyek sírba szálltak a modernizmus annyi más hamis ábrándjával, s amelyeknek helyét elfoglalta ma már ezernyi alternatív gondolat. S noha az alternatív gondolatok egyikével másikával, vagy akár zömével nem kell egyetértenünk, azért az egészen elképesztő, ahogyan az MSZP-SZDSZ holdudvar megmondóemberei, cenzorai és inkvizítorai győzelmet, hatalmat, lehetőséget szimatolva ismét nyakunkba akarják akasztani bárgyú tanaikat. A szocialista modernizmus felkentjeinek agresszív fellépése persze nem csupán a Bajnai-féle kísérletnek vet véget, de azt is egyértelművé teszi: a baloldal nem volt képes megújulni, nem bír kinézni a maga szűk lövészárokvilágából, nem tud megfelelni a jelen kihívásainak. A posztmodern minden istene óvja meg tőlük Magyarországot.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.



 

42 komment

Címkék: Címkék

Miért előnyös a homokzsákpakolás?

2013.06.07. 12:08 Ratius

Számos előnye van annak, ha az ember hétvégi programként kimegy valamelyik gáthoz és segít a védekezésben. Összeszedtem néhány megfontolandó tényezőt. Kérem a tisztelt olvasókat, hogy a kommentekben egészítsék ki a listát mindazzal, ami még eszükbe jut.

untitled.png

  1. Közösségi élmény.
  2. Tettem valamit a társadalomért" – élmény.
  3. Jé! És tényleg teszel valamit a társadalomért.
  4. Végre hasznát veheted a divatos gumicsizmádnak.
  5. Pompás indok arra, hogy lelépj otthonról és a haverokkal és/vagy csajokkal tölts egy egész estét. Esetleg lemondhatod a rokonlátogatást a védekezésre hivatkozva.
  6. Hatékony zsírégető program.
  7. Közelről láthatod az áradást, de mégsem vagy idétlen katasztrófaturista.
  8. Ha jókor vagy jó helyen, még egy gátszakadást is megelőzhetsz. Igazi szupermenként megmenthetsz egy egész városrészt a pusztulástól.
  9. Ha nem sikerül, akkor közel lesz a lehetősége, hogy megmentsd az árvízből álmaid nőjét/pasiját. (De azért ne bízd el magad: az asztronauták menőbbek…)
  10. Az elsők között indíthatod útjára a „kiposztolom az árvízi védekezős képeimet” őrületet.
  11. Homokzsákpakolós képeidre sok lájkot kapsz a Facebookon.
  12. E képek később bizonyítják főnököd, szüleid, családod, barátaid stb. előtt, hogy nem vagy olyan lusta és megbízhatatlan alak, mint amilyennek gondolnak, illetve álláskeresésnél, karrierépítésnél a HR-es kolléga számára is referenciaként szolgálnak.
  13. Nem hagyod, hogy az idétlen politikusok a maguk marketingcéljaira használják föl a védekezést. Ha ugyanis mindenki ott van, akkor még szép, hogy ők is ott vannak.
  14. Pár nap múlva tényleg nagyon gáz lesz azok közé tartozni, akik nem voltak ott. Ezt most megelőzheted.
  15. Utánanézhetsz annak, ki is volt Wesselényi Miklós, mert lesznek, akik ezek után ilyen névvel illetnek. (Egyébként nagyon menő pasi volt a maga korában. )
  16. Legény vagy a gáton.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

1 komment

Címkék: Címkék

Orbán kávéja

2013.05.29. 07:00 Ratius

Nem szeretem az ellenzék patetikus retorikáját. Ostobának és aljasnak tartom a diktatúráról jajongó publicisztikákat, az Európa-ellenességen búsongó nyilatkozatokat, és az összes többi nagyot mondó luftballon-vádaskodást, amivel a kormányt szapulja, pocskondiázza, mocskolja a baloldal.

debreczeni.jpg

Nem pusztán azért vetem meg a farkast-kiáltó óbégatást, mert hamis minden szava, hanem elsősorban azért, mert a lényegről tereli el a figyelmet. Hiszen éppen elég gondot okoz a kormány hebehurgya, érthetetlen ténykedése ahhoz, hogy legyen mit kritizálni, legyen mit mérlegelni, legyen minek a kijavíthatóságán elmélkedni. Aki ebben az amúgy sem egyszerű helyzetben olyan marhaságokról szónokol, mint az orbáni diktatúra, meg a fasizálódás, meg a politikai gonosztevők hatalma, vagy netán hosszú és lapos értekezése oda konkludál, hogy mennyire ihatatlan Orbán kávéja, az éppen a tartalomról, a valóságról, az igazságról nem akar beszélni.

Mint amikor Saul Friedländer izraeli történész kijelenti, hogy sine ira et studio történetírás csak „normális” társadalmak esetében valósítható meg, márpedig a náci időszak alapvető történeti sajátossága a „kriminalitás” volt. Amennyiben a rendszer „normális” és „kriminális” részei nem választhatók széjjel, annyiban a „semleges” vagy „objektív” nézőpontú történeti elbeszélés sem alkalmazható.

Hogy pontosan értsük az efféle érvelés lényegét: azok, akik „kriminálisnak”, vagy bármilyen tekintetben abnormálisnak tekintenek egy rendszert – akár a náci államot, akár az orbáni víziót, akár a muszlim terrorizmust – azok nem a jelenséget akarják bírálni, hanem pusztán a normális vitát próbálják elkerülni. Mondván, hogy nem lehet ezekkel vitázni, nem lehet ellenük demokratikus választást nyerni, nem lehet erkölcsi züllés nélkül egy kávéra melléjük ülni.

Én ezzel szemben azt hiszem, az efféle érvelés maga az erkölcsi züllés. Az intellektuális öngyilkosság. A pőre hataloméhség. A demokrata ugyanis nem arról ismerszik, hogy nem fél, hanem legfőképpen arról, hogy nem hajlandó hitét az emberi butaságba vetni. És mellesleg, pont ezért nem fél. Aki a vitát tagadja, aki olyan ádáz ellenfele politikai ellenlábasának, hogy őt nem meggyőzni, hanem kiközösíteni akarja, az nem demokrata. Az tart az érvektől, az tart a gondolkodástól, az ódzkodik mindattól, ami a demokrácia lényegét jelenti. Az a butaságot szolgálja, a fekete-fehér, a jó és rossz, az igen és nem szimlicizmusát képviseli, az maga is olyan lapos és idétlen, mint amilyen egyszerű keretek között meghatározza a világot, az a becsületnek, a gondolkodás becsületének nyomorúságos árulója.

Mert lehet, hogy Orbán és kormánya sok ostobaságot művel, lehet, hogy gyakorta galádságot is tesz, sőt, még az sem elképzelhetetlen, hogy a kollégiumi szobatársak demokráciába vetett hite megbicsaklott az idők során. Igen, ez mind elképzelhető. De ugyanakkor ez mind megkérdezhető, sőt a válasz meg is érthető, és tartalmas vitában meg is kérdőjelezhető. De az egészen bizonyos, hogy aki nem vitázni akar ellenfeleivel, hanem kizárni őket a közös vitából, az a közösség lényegét, a demokrácia legfontosabb belbecsét hazudja el. Mert az a meggyőzés és a meggyőzhetőség lehetőségét tagadja. A másikét éppúgy, mint a saját magáét. És az ilyen ember éppoly beteg lelkű, dogma-függő tolvaja az emberi szellemnek, mint bármelyik besavanyodott, bárgyú nyárspolgár.  

Hát így, Kedves Debreczeni úr. 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

5 komment

A Troppauer Hümér sugárút

2013.04.28. 13:55 Ratius

Bizonyára sokan hallottak már a dublini Bloomsday-ről. A Bloom-nap az Ulysses emléknapja. Eredeti ünnep, mert ekkor egy fiktív, sosemvolt napnak az évfordulóját ünneplik, az Ulysses cselekményének dátumát, 1904. június 16-át: ezen a napon játszódik le a soha le nem játszódott történet, benne a sosemvolt szereplőkkel, Leopold Bloommal, Molly Bloommal, Stephen Dedalusszal és a többiekkel.
Mondhatnánk, hogy a végtelenül hosszú téli estéken bármilyen hülyeséget ki tud találni az ír kocsmák sörgőzös népe, de azért valljuk be: a Bloomsday nagyságrendekkel kreatívabb ötlet, mint a Kossuth Lajos utca.

Képrombolók

a-mester-es-margarita-szereploi-kozlekedesi-tablan.jpgÉs most, hirtelen fontossá vált az efféle eredeti gondoltat itt Magyarországon is. Mert arra a végtelenül nyomorúságos elképzelésre, hogy majd a Magyar Tudományos Akadémia eldönti, milyen név használható, és milyen nem, nos, arra, egyetlen válasz az, ha lépünk egy hatalmasat előre és elszakadunk attól az idétlen hagyománytól, amely szerint köztereinket, közintézményeinket, ünnepeinket és mindenféle egyéb közünket históriai alakokról, a politika- és kultúrtörténet hőseiről nevezzük el.
Mert ugye itt van egyfelől ez a vitatott huszadik század. Telis-tele olyan figurákkal, jelszavakkal és üzenetekkel, amelyeknek értelmezése – dicsőítése és pocskondiázása – valamennyi hazai szekértábor számára napi rutin és kötelesség.
A baloldal vérig, sőt nyirokvelőig sértődve (vérig ugyanis már korábban sértve volt…) a jobboldal néhány kulturális gesztusán, szellemi hajtóvadászatot indított a jobboldali ikonok ellen. Horthy, Prohászka, Nyírő és mindazok, akik a XX. század nemzeti mozgalmaiban fontos szerepet töltöttek be, rettenetes közellenségként tekintenek ránk a baloldali panoptikum sötét termeiből, csakúgy, mint Hasfelmetsző Jack Madame Tussaud londoni kiállítóterméből. Mire a jobboldali kormány, élve igen széles felhatalmazásával és még szélesebb befolyásával, törvénybe foglalta a múlt századi önkényuralmakhoz kötődő személyek és fogalmak használatával kapcsolatos tilalmat. Ennek értelmében nem szerepelhet cég, civil szervezet, sajtótermék, közintézmény vagy közterület elnevezésében olyan személy neve, aki „a 20. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be". Ennek megfelelően most az akadémia kiadta a világ legostobább szamárvezetőjét Négy láb jó, két láb rossz címmel.
És így most megindulhat a nemzeti önsorsrontás iszapbirkózó bajnokságának újabb fordulója: elmerülni az amúgy sem túl fényes közelmúlt mocsarában, feketére és fehérre, esetleg vörösre mázolni azokat, akik amúgy ezer színben pompáznak, sematikus értelmezését adni a történelemnek, párthűség szerint átszabni a históriát, propagandává silányítani ezer izgalmas történetet, nem éppen felemelő perspektíva.

Világfalu

beker street.jpgSőt, nem is perspektíva. Mert másfelől mindeme kérdések fölött úgy járt el az idő, hogy csak az nem vette észre, akinek szemébe már annyi sár tapadt, hogy ki sem tud kukucskálni a maga dogmáinak vidám dagonyájából.
Meglepően zajosra sikeredett legutóbbi bejegyzésem, a Gerendás-jelenséggel foglalkozó posztom néhány állítását kell most megismételnem: Véget ért az alkotók kegyelmi időszaka. Véget ért az a kor, amelyben a technikai lehetőségek, a kultúrafogyasztók igénye és a személyiségközpontú közgondolkodás lehetővé tette az alkotóknak azt, hogy nevük és egzisztenciájuk az alkotás révén létezhessen. A ma alkotóira senki sem kíváncsi. A műveikre igen. A ma, s még inkább a holnap alkotója nem fog megélni alkotásaiból, mert az alkotás – az újszerű technikai lehetőségeknek, s az internet kínálta végtelen publicitásnak köszönhetően – ismét olyasmi lett, mint ami a népművészet volt egykoron: populáris, bárki számára adott, mindenki által elérhető és mindenki által hozzáférhető tevékenység. A világfalu világ-népkultúrát teremt, amelyben a teremtő kiléte éppen annyira mellékes, mint amennyire lényegtelen az, hogy kinek jutott eszébe először a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók elnevezés.
A jövő kultúrtörténete a kultúra történetéről szól majd, s nem az alkotókról. Shakespeare művei ott fognak megjelenni, ahol beléptek nemzeti irodalomba a fordítások révén, s nem ott, ahol – egyébként nem túl nagy közérdeklődés mellett – megszülettek. S, hogy egyébiránt ki volt ez a fura nevű színész, keveseket fog érdekelni. Mint ahogyan az sem túl érdekes kérdés ma már, hogy Nyírő, mit csinált, amikor éppen nem Úz Bencével foglalkozott, Faludy hány arab kamasszal kötött fura barátságot, és hogy Horthy vagy Kádár hitt-e abban, amiben helytállni próbált, vagy csupán kényszerek között lavírozott.

Teret a fikciónak!

jedi.pngÉs mindezek után szeretnék egy szerény javaslattal hozzájárulni, országunk szebbé, jobbá, élhetőbbé, de legalább szellemesebbé tételéhez.
Kedves polgármesterek, önkormányzati testületek, és mindenféle egyéb döntéshozók! Eljött az ideje, hogy véget vessünk ama bárgyú hagyománynak, amely szerint kurzuselőzmény-szerű történelmi alakokról, híres emberekről, nemzeti nagyságokról nevezünk el utcákat, tereket, intézményeket és szervezeteket. Eljött az ideje annak, hogy a teremtők helyett a teremtményekre figyeljünk. Ők úgyis sokkal érdekesebbek.
Lehet, hogy sokan még nem értik, de azok, akik a legutóbbi népszámlálás alkalmával jedinek próbálták magukat nevezni, pontosan tudják: a fantázia-szülte hősök sokkal fontosabbak, mint a valódi héroszok. (Arról nem is beszélve, hogy a valódiakat is a fantázia, a legenda és a mítosz teszi igazi nagysággá, nem a valóság. A valóságban ugyanis Kossuth, Széchenyi, Horthy és Wass Albert éppen olyan esendő, kételyekkel küzdő, aggódva döntő ember volt, mint bármelyikünk.)
Más tényleg senkinek nem jut eszébe, ha el kell nevezni valamit, mint a történelemkönyvekből itt ragadt figurák? Miért ne nevezhetnénk el az elnevezni valóinkat a fantázia teremtette alakokról?
Ha van Bloomsday Írországban, miért nincs Troppauer Hümér sugárút Magyarországon? Miért nincs Korovjov tér, Ulpius Tamás köz? Miért nincs Ludas Matyi Csomópont, vagy, mit tudom én, Hans Castorp út, esetleg Pondorai Béla utca? Miért ne lehetne elnevezni fiktív alakokról, irodalmi hősökről, mesefigurákról köztereket?
Mikor üti át a politikai döntéshozók patetikus idétlenségét a felismerés, hogy a közéletben már régen kulcsszereplők a fiktív figurák? Van ír Ulysses buli, van londoni Sherlock Holmes múzeum, s nálunk is van például Náncsi néni vendéglő. Ja, és azt se gondoljuk, hogy a mesefigurák nincsenek jelen köztereinken: Egy közterületet bármiről el lehet nevezni. Léteik Szentlélek tér, Mindenszentek utca, meg még olyan is, hogy Ötpacsirta utca, sőt még olyan is van, hogy Vidámverseny utca, meg Mézeskalács tér.
Mikor ér véget a szerzőfetisizmus, és mikor jön el a szerzemények kora?
Szerintem itt áll az ajtóban.
Be lehetne engedni.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

Szólj hozzá!

A Gerendás-jelenség

2013.04.06. 14:32 Ratius

Nehéz felismerni a valóságot. Akkor is nehéz, ha az képünkbe vigyorog, ha kupán csap bennünket göcsörtös bunkójával, ha elgáncsol, földre taszít, ránk tapos és hintázva üldögél hátunkon egy kicsit. Álmaink, fantáziáink, a világról alkotott mesés hiedelmeink, képzelt mennyországaink és képzelt poklaink újra és újra átértelmezik létünket, s ebben a magunk képére formált álvilágban nehéz helyet találni a valóságnak.
Gerendás Péter elkeseredett szavai, s a búcsúlevélre érkezett mindenféle válaszok megdöbbentő képet rajzolnak a hazai értelmiség állapotáról. Alig akad ebben az országban olyan tollforgató, klaviatúrakoptató, közlésmániás szellem, aki Gerendás keserű sorsában valami olyasmit fedezne föl, ami közel áll a valósághoz. Alig akad, aki a maga törzsi-mágikus formuláinak ismételgetése helyett megpróbálni valamit észrevenni abból az egyszerű tényből, hogy Gerendás, és az összes hozzá hasonló alkotó fölött eljárt, vagyis inkább elrohant az idő.

Peti és a gitárja

blogger 0.jpgNem, félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy Gerendás művészete korszerűtlen, értéktelen, vagy hamis. Nem arról van szó, hogy az alkotás – bármilyen is legyen, bárkihez is szóljon – fölöslegessé vált, nem arról beszélek, hogy a Gerendáshoz hasonló művészek, előadók rosszul teszik, amit tesznek. Pusztán arról, hogy az a létforma, amiben a közelmúltig hihettek, amiben a közelmúltig megpróbálták értelmezni és elhelyezni önmagukat, nos, az alkotói létezésnek ez a formája végképp szétesett.
Mindegy, hogy hová költözik Gerendás, mindegy, hogy milyen trükkökkel, milyen elszántsággal, milyen marketingfogásokkal próbálja eladni művészetét, mindegy, hogy kiket, s miket vádol, mindegy, milyen szubkultúrához kötődik, s mindegy, milyen törzseket hibáztat sorsáért, az a sors független mindezektől.
Azt a sorsot a világ gyökeres megváltozása okozza, s e változás fel nem ismerése tartja fenn. A valóság ma már nem olyan, mint ötven esztendővel ezelőtt volt, amikor a tízesztendős Gerendás Petike okkal gondolhatta azt, hogy gitárjával meghódítja a világot. A világ ma már nem kér ebből a hódításból, nem teszi lehetővé az ilyen hódítók diadalmenetét, mi több – miképpen azt Gerendás nyomorúságos életpályája tükrözi – egyenesen bünteti a tollal, gitárral, ecsettel, vagy bármi mással érkező konkvisztádorokat.

Alkotók és fogyasztók

blogger 2.jpgVéget ért az alkotók egy-két évszázados kegyelmi időszaka, amikor alkotásukért megélhetést kaphattak cserébe. Az ipari forradalommal kezdődött alkotói aranykor a közösségi hálózatok végtelen fejlődésével lezárult. Megszűnt az az egyensúly, amely a technikai lehetőségeket és a széleskörű fogyasztói igényeket úgy tudta harmóniába hozni, hogy az alkotó tekintélyes honoráriumhoz juthatott. A populáris könyvkiadással kezdődött szerzői, kiadói aranyidő az e-könyvek villámgyors elterjedésével hamarosan befejeződik. Rövidebb ideig tartott, később kezdődött, s mára véget is ért a zenészek és lemezkiadók virágkora, s éppen napjainkban gurgulázza világgá haláltusájának hörgéseit a színészek és filmstúdiók iparága.
Látjuk, a szemünk előtt zajlik ennek a nyilvánvalóan bukásra ítélt alkotói-kiadói üzletágnak a sorvadása. Szereplőinek utóvédharcai, az internet szabadságát korlátozó mindenféle ravasz ármánykodásai ideig-óráig lesznek képes ellenállni a valóság nyomásának. A közösségi hálózatok szabadságáért illetve korlátozásáért folyó éles vita, késhegyre menő küzdelem persze emberi tragédiákon robog keresztül.
Mozgalmak, kalózpártok harcolnak azért, hogy megőrizzék, továbbfejlesszék a tartalmak hozzáférésének lehetőségét, miközben a közelmúlt hagyományaihoz ragaszkodó érdekcsoportok mindent megtesznek azért, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a különféle tartalmakat. Szerzők és kiadók állnak az egyik oldalon, ők úgy vélik, munkájukért jövedelemhez kell, jussanak. A kultúrjavak fogyasztói állnak a másik oldalon, akik pedig – bár nem tagadják e jövedelem-igények jogosságát – mégsem hiszik, hogy az internet szabadságának korlátozása elvezethetne e megérdemelt jusshoz.

Anonymus

blogger 3.jpgCsakhogy valójában olyan kérdés körül zajlik ez a csata, amelyet lényegében eldöntött a technikai haladás, s amely a világról vallott véleményünket át kell, hogy formálja. A kérdés ugyanis nem az, hogy mennyire legyen szabad az internet, hanem az, hogy vajon az alkotó és az alkotás mennyire kell, hogy összekapcsolódjon. Hiába küzd az új szellem ellen lap-, könyv- és lemezkiadó, szerzői jogi társaság, szerző és alkotó, hiába kiáltja égre panaszait az éhkoppot nyelő művész: mindez egyre lényegtelenebb.
Ma már nem számít a szerző honoráriuma, gyermekeinek száma, megélhetése, művéhez való joga, s létének bármi más eleme. Kizárólag műve érdekes. Nem fontos Nyírő nyilas elkötelezettsége, mert csupán Úz Bence számít. Nem fontos Faludy nemi szabadossága, mert pusztán Villon-átköltése lényeges. És nem fontos Gerendás Péter keserve, zsidósága, baloldali elkötelezettsége, antifasizmusa, vagy egyáltalán bármiféle volta, pusztán alkotásai, művei, előadási fontosak.
A holnap kultúrtörténete a művekről fog szólni, nem az alkotókról. S hogy kik írták a nagy műveket, az pusztán lábjegyzetben lesz olvasható, hogy a tudálékoskodók is kapjanak valami csemegét.
A XIX. század személy-centrikus szemléletének véget vetett a posztmodern felhasználói kultúra szabad szökellése, szabad alkotása és szabad hozzáférés-igénye.
A ma alkotója, mint a blogger, névtelen. A semmiből bukkan föl, és csak művében él. Éppen úgy, ahogyan középkori, kora-újkori elődei. Mindegy kit takar a P. dictus magister P-je, a Gesta Hungarorum szerzője éppúgy névtelen, mint az interneten szabadon cikázó alkotások milliónyi teremtője.
Az alkotásból megélni, az előadásból eltartani egy családot, a műremekből egzisztenciát építeni ma már nem lehet. Keserű emberi tragédiákon keresztül zötykölődik vissza az alkotó lét oda, ahonnan vétetett: a szabadidős tevékenységek, és a mindenre elszánt, ám üres zsebű fantaszták világába.
Az alkotás ma ismét egy hobbi. Petrarca, Goethe, Kazinczy a maguk korának bloggerei voltak. Megélhetést adó munkájuk mellett teremtettek csodákat. A holnap gitárpengető Petikéi már nem is fognak arról álmodozni, hogy megélhetnek abból a szent hivatásból, amit képviselni akarnak.
De azért képviselni fogják… amikor idejük engedi.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

444 komment

Szervezzünk felkelést?

2013.03.30. 12:59 Ratius

Mivé lettetek jobb sorsra érdemes európai demokraták? Mivé lettetek szépreményű hatvannyolcasok? Hová süllyedtetek, hová akartok még merülni? Mennyire fogtok még elbutulni? Miért nem szeditek rendesen a gyógyszereiteket?

európa 2.jpg

Hogy mi szervezzünk felkelést? Hogy azt tanácsoljátok? 

Éppen mi, akiknek ti csavartátok ki kezéből a szervezkedés minden eszközét? Mi, akik tőletek tanuljuk a bárgyú és szellemtelen kispolgári lét idétlen vigyorgását? Mi, akik tőletek tanuljuk a shoppingolás mesterkélt örömét? Mi, akik eldobáltuk közösségeinket, emberi kapcsolatainkat, bensőséges viszonyainkat csak, hogy olyanok lehessünk, mint ti? Mi, akik hajlandók voltunk értetek mindent feladni, értéket, hitet, jövőbe vetett bizalmat, hagyományba burkolt kapaszkodót, kultúrát, egzisztenciát és végül demokráciát?

Hogy mi szervezzünk felkelést?
Óh, igen, szervezünk, kelünk, ébredünk. Ha csörög az óra, már ki is pattanunk az ágyból, már el is felejtjük álmainkat, álmainkat egy szabad világról, egy demokratikus Európáról, jólétről, szépségről, jókedvről, bőségről… Kelünk és indulunk. Indulunk a gyárba, amely nektek ontja a bőséget, indulunk a munkába, hogy ki ne rakjanak lakásainkból a bankjaitok, indulunk túladóztatott vállalkozásainkba, hogy helytálljunk, mert különben nem tudja visszafizetni hazánk a kamatos kamattal terhelt adósságot, amellyel nektek tartozunk.

Hogy szervezzünk felkelést, hogy azt tanácsoljátok?
Ti, akik Európa centrumországainak jólétében pöffeszkedve élvezitek a félgyarmati sorba taszított perifériákból származó gazdagságot? És mi jót tanácsoltok még nekünk? Hogy harcoljunk a fasizmus árnyéka ellen? Hogy birkózzunk képzelt ellenségekkel? Hogy ismerjük föl magunkat, mint Európa rothadó gócát? Hogy nevezzük nevén a diktatúrát? Hogy tartsunk okos konferenciákat, amelyen színpadra állhattok újra, s ismét egyszer, utoljára, a történelem alakítóinak képzelhetitek magatokat? Hogy indítsuk el az ellennyilvánosság hatalmas lökéshullámát, amely elsöpri ezt a förtelmes, elaggott, elterebélyesedett rezsimet?

Felkelést Európa rothadó góca ellen? A diktatúra ellen?
Szóval ellenetek, begyepesedett európai értelmiségiek? Szóval azok ellen, akiknek járszalagjára felfűztétek magatokat? Szóval az európai pénzoligarchia ellen, szóval az európai bürokrata és technokrata elit ellen? Szóval a szellemet, a szabadságot, az embert és a valóságot maga alá gyűrő európai újkapitalizmus ellen? Valóban ezt tanácsoljátok? Valóban ezt akarjátok?

Szervezzünk felkelést? Ezt tanácsoljátok?
S arra nem gondoltatok még, hogy a magatok háza táján körbe nézzetek? Mivé lett Európa általatok? Mivé lett az európai eszme egy szűk nemzedék, egy-két rövid évtized alatt? Hát nem ti hoztátok létre azokat a játékszabályokat, amelyeknek keretei között mi, és a hozzánk hasonló, periférián rekedt országok nem dobhatnak hatost? Hát nem ti alakítottátok ki azt a rendszert, amelyben a mi pénzünk, a mi munkánk, a mi verejtékünk titeket gazdagít? Hát nem nektek köszönhetjük azt a struktúrát, amelyben a szegény és a gazdag különbsége ahelyett, hogy csökkenne, egyre nő? Hát nem ti mentitek tőlünk, s más szegények elől bankjaitokat? Hát nem ti kerestek cégeiteknek olyan helyet, ahol a munkabér alacsony, a munkás gyenge, a hatalom azonban erős? Hát nem ti akarjátok eladni nálunk selejtes áruitokat, hamis papírjaitokat, giccses hazugágaitokat?

Felkelést? Igen, Igen, szervezzük! Dolgozunk rajta!
Mi, itt keleten olyasvalamiben gondolkozunk, mint amit izlandi barátaink, spanyol cimboráink, görög szerelmeink, bolgár társaink szerveznek mostanában. Olyasfélét, ami nemet mond a nagy európai hazugságözönre. Olyasfélét, ami tagadja a pénzfüggőségben rejlő kizsákmányolást, ami tagadja az bankók hatalmát, az uborkák előírt hajlásszögét, a vonalkódok zárt logikáját, olyasfélét, amit ti szerveztetek annak idején, hatvannyolc körül, olyasfélét, amiben az ember nem lealjasul, hanem felemeli fejét.

Hogy szervezzünk felkelést? Hogy ezt tanácsoljátok?
Ne aggódjatok!
Szervezzük!
De nem fogtok örülni neki!

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

58 komment

Széthullás és összefogás

2013.03.17. 12:45 Ratius

Ideje más szemmel tekintenünk a katasztrófákra! Ideje felismernünk a változásban rejlő erőt, az újszerű alkalmazkodás kényszerében megbúvó lehetőséget! Ideje észrevennünk: ott, ahol minden összeomlik, a romba dőlő díszletek mögül előtűnik a valóság, Proudhon, Bakunyin, Schmitt Jenő valósága, és az emberek egymás segítségére sietnek. A káosz, az anarchia, a fejetlenség, s főképp a fejetlenség új rendet, új együttműködést, új világot teremt.
De hadd tegyem hozzá: nem az anómiáról, a széthullásról, az esztelen romlásról beszélek, nem a lelkekbe harapó, pusztító végnapokról szólok, hanem csak a keretek, rendek és rendszerek megingásáról. Mert emez más, nagyon más, mint amaz.


Téglák és tökök

bp2.jpgMost láttam a magam szemével. A márciusi hóvihar sok dolgot a helyére tett. Emberré faragta, kiben volt emberség, közösséggé formálta azokat, akiknek idegensége csak félénk tartózkodás, hőssé avatta azokat, akik cselekedtek. Azokat, akik megtették, amit szükséges, megtették, amit lehetséges, s ezzel lehetetlennek tűnő dolgot vittek véghez. S helyére tette a gyávákat, a fanyalgókat, a másokra mutogatókat, az önzőket, a felelősség elől menekülőket, azokat, akiknek nem köszönhetünk semmit, azokat, akik a bajt önnön hasznukra próbálják kiaknázni, akik miatt a katasztrófa tragédiává lehet…
Több szó róluk ne essék!
Hadd beszéljek inkább a családi emlékezet néhány foszlányáról!
1945 rettenetes tavaszán, a pincékből előbújtak, a vidéki azilumokból előkerültek, a frontról hazatértek rémült döbbenettel szemlélték a romba dőlt élet maradványait. Valahol mesze, Debrecenben létezett egy kormány, amelynek léte éppen olyan kétséges volt, mint ereje, hatalma, tettekbe önthető kompetenciája, s közben létezett egy veszélyes, akarnok és buta megszállóerő, amelynek tettei inkább ellenére voltak a népnek, mint javára.
S a magukra maradt emberek napok alatt megszervezték a létet. Munkához láttak: ki-ki ott, ahol tudott. Kisebb-nagyobb közösségek születtek, hogy élni lehessen, s az önszerveződés rövid idő alatt benőtte az országot. Lettek szervezők és szervezettek, lett kenyér és lett a romoknak eltakarítása. Apám egyetemista volt akkor. Összeköltöztek páran a nagyapám elhagyott házába. Aztán hozzájuk költöztek még néhányan, majd sokan, hogy alig fértek. Amíg meg nem indult az oktatás tanultak maguk, s ha nem tanultak, romokat takarítottak, vagy élelemért járták a közeli falvakat. Hegedűs Zoli – nekem Zoli bátyánk – egy alkalommal szekérderéknyi tököt hozott. Két hétig azt ette az egész kollégium. Mert akkor már kollégiumnak nevezték magukat. Viszont apám többé rá se bírt nézni a tökre. Más alkalommal a rádió bemondta, hogy Budaörsön egy lebombázott gyárépület bontásához keresnek önkénteseket. Kell a tégla a város újjáépítéséhez. Másnapra nyoma sem volt a gyárnak, csak a lepucolt, rakásban álló téglák halmai várták a szekereket, teherautókat, vasúti kocsikat, hogy majd legyen hol laknia apának, anyának, távoli rokonnak, olyan távolinak, aki már nem is rokon, csak embertárs…
És lett ország, és lett élet, és lett új világ. S bármit is gondoljunk most azokról az időkről, bármennyi átkot, nyomort és fájdalmat hozott az új rend, a régi rend ezer baját oldotta meg, a régi rend ezer igazságtalanságát, embertelenségét, hazugságát, és ostobaságát haladta meg.


Afrika szarván

bp 4.jpgMesélek most valami mást. Néhány éve olvastam egy megdöbbentő tudósítást. Szomáliáról szólt. A szétesett, darabjaira hullott, hadurak által prédált, szegény és nyomorult Szomáliáról. Nincs európai, ma sincs, aki úgy mehetne arra, hogy ne kellene féltenie életét. Egy angol újságíró – hogyan, hogyan nem – mégis eljutott Afrika szarvára. Eljutott, és csodát látott. A kisvárosban, ahova kíváncsisága vetette, működő társadalmat talált. A bazársoron élénk forgalomban árulták mindazt, amit kalózok, csempészek és egyéb kereskedők a világból összehordtak, amit a helyi parasztok és kézművesek előállítottak. Az iskolákban gyermekek tanultak, a közrendet őrök vigyázták, s a közvilágítást este felkapcsolta valaki, akinek a város ezt tette dolgául. Sem állam, sem törvény, sem vám, sem hivatal nem létezett arra. Az élet mégis megszervezte önmagát.
Persze az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy a környéket parancsoló hadúr, megkérte a béke árát. A város adót szedett, s adót fizetett a maga háborítatlan létezéséért. S az sem kétséges, hogy a felfelé futó adót a korrupt bandavezérek mind megcsapolták. De ez nem olyan különleges dolog, hogy úgy kellene rá tekintenünk, mint valami egzotikus afrikai szokásra…
A különleges az, amit nem merünk elhinni, de mégis igaz: olyan lény az ember, amelyben van erő, van szándék és van tehetség, hogy megszervezze önnön életét. Akkor is, ha minden összeomlott, akkor is, ha úgy tűnik nincs tovább, akkor is, ha a gazdaság halott, ha a fékek és ellensúlyok súlytalanná válnak, akkor is, ha a politikusok a zsebüket tömik, a hatalmat markolásszák, idétlen jövőkről álmodoznak, és egymás ellen szőnek gonosz terveket. Akkor is, ha az adó és az adósság megnyomorít, akkor is, ha a szabály szabálytalanság, akkor is, ha a törvény az ember ellen fordul, akkor is, sőt, akkor igazán.


Célok és korok

bp 3.jpgVan egy kérdés, ami a hóviharos éjszaka óta nem hagy nyugodni. Egy kérdés, aminek sok ága boga nőtt. Amire a válasz éppoly egyszerű, mint amennyire megválaszolhatatlan. De amire, tudom, kell lenni feleletnek, s tudom, hogy megtaláljuk azt. Amire, ha felelni tudunk, megváltozik a világ, olyan gyökeresen, ahogy talán még soha:
Miért kell katasztrófának ránk zuhanni ahhoz, hogy a helytállás ezernyi apró gátján emberek legyünk? Miért kell veszély, félelem, féltés és aggodalom a derekas kiálláshoz? Miért kell hóvihar, háború, pestis és tatárjárás ahhoz, hogy a meglássuk a bajt, a bajbajutottat, a nehéz helyzetben lévőt?
Miért hisszük el a hétköznapok nagy ámítását, hogy majd biztosan lesz, aki segít, amikor nyilvánvalóan nincs? Miért hisszük el, hogy mi nem, mi nem vagyunk bajban, amikor nyilvánvalóan most temet bennünket maga alá a hóförgeteg? Mit nem látunk, mit nem vagyunk hajlandók észrevenni, mit nem akarunk megérteni?
De hadd tegyem föl másképp ugyanezt a kérdést: Mi kell ahhoz, hogy katasztrófának lássuk, hogy katasztrófaként ismerjük föl a jelen kényelmes süppedését? Mi kell ahhoz, hogy a rablók és hatalmaskodók, a népbutítók és népboldogítók, a hamis próféták és hamis eretnekek, a játékpénzeket lobogtatók, a gumicsontokat rágcsálók, a paragrafusok miatt ágálók, a játékszabályokat komolyan vevők, a múltba révedők, a képzeletbeli barátjukat ránk tukmálók, a képzeletbeli ellenségeikkel riogatók, a jövővel kufárkodók, a megfelelés kényszerével házalók, megannyi ütődött bolond tolongása helyett valami másra, valami érdekesre, valami fontosra tekintsünk? Mit tud a katasztrófa, amivel felnyitja a szemeket, megnyitja a lelkeket, s tettekre ösztönöz?
Nem, nem a veszély közelsége az, ami mozgósítja az embert. Hanem a cél. A katasztrófahelyzet a katasztrófa elhárításának egyszerű célját hordozza magában, s ezért bír mozgósító erővel. De vajon mi kell ahhoz, hogy ilyen egyszerű és magától értetődő módon tekinthessünk a világunkra? Mi kell ahhoz, hogy egyszer ugyanúgy cselekedjünk, ahogyan katasztrófa idején tenni szoktuk? Mi volna az a cél, amelynek érdekében hajlandók volnánk ismét felállni a fotelből és útnak indulni, hogy mások segítségére legyünk, hogy megszervezzük az életet, hogy szebbé, barátságosabbá, boldogabbá, sikeresebbé tegyük a létet?
Lehet-e célját találni emberiségnek, célját mutatni a nemzetnek, célját adni a közösségnek, olyan célt, amely ellenállhatatlan gravitációval rántja magához az embert, amelynek tükrében katasztrófának érzi a jelen bohóckodásait, amelynek fényében eltörpülnek a kényelmes hétköznapok, jelentéktelenné válnak a változtatás veszélyei, semmivé lesznek a mindennapok rutinjai?
Talán azt hihetnénk, hogy ez lehetetlen feladat. Pedig nem lehetetlen. Megtették azt a kereszténység mártírjai, a reneszánsz humanistái, a felvilágosodás enciklopédistái, hatvannyolc diákjai… Megtették sokan. Pedig ők is csak azt cselekedték, amit abban a minapi hófúvásban olyan sokan megtettek: elvégezték, ami szükségesnek látszott, s elvégezték, ami lehetségesnek tűnt.
És megváltozott a világ.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

8 komment

A forradalom örökösei

2013.03.15. 17:17 Ratius

Huszonöt esztendő óta – amikor az utolsó betiltott március 15-i felvonuláson üvöltöttük, hogy „Előre orszáhág néhépe haharcra…”, és büszkén masíroztunk el a bambán álló rendőrök előtt – nos, azóta ez a mai a legigazabb forradalmi emléknap. Persze könnyű nekem, így ebéd után, a kandalló előtti bóbiskolást megunva, és a vízcsap megszerelésének kellemetlen feladatát odázgatva lelkesedni azokért, akik tesznek is valamit. Könnyű, de tekintve, hogy az udvarról kimozdulni nem tudok, mást úgysem tehetek azért a tízezernyi bajbajutottért, mint amit teszek: e bejegyzéssel őszintén kalapot emelek azok előtt, akik most elindulnak és segítenek. Mást úgysem tehetek, mint azt, hogy elmondom: a mai nap negyedszázada az első, amely igazán méltó emléket állít március hőseinek.

tél.jpgOlvasom a híreket, nézem a facebook bejegyzéseket, és a szolidaritás ezernyi derék megnyilvánulása előtt mélyen tisztelegve állítom, segíteni, áldozatot hozni, segítséget felajánlani sokkal jobb, sokkal nemesebb, mi több, sokkal inkább forradalmi tett, mint tüntetni, felvonulni és az ostoba ideológiák zászlaja alatt felsorakozva begyömöszölni a nagy elődök elmékét a jelen pártküzdelmeinek szekérvárai mögé. Örülök, hogy elmaradt a bárgyú megemlékezések sora, s helyettük igazi civil összefogással emlékezhettünk a forradalomra, vagy pontosabban emlékeztethettük magunkat arra, mit jelenthetett az a március.
Bizonyára sokan látták az alábbi sorokat:
„Ha valaki Veszprém - Várpalota - Fehérvár - Balatonfűzfő, Kenese, Enying, illetve Veszprém környékén elakadt, segítségre szorul, akkor az alábbi számon hívjon... Fél óra múlva már elérhető leszek, addigra végzünk a jelenlegi helyszínen!”
„Bárkinek, főleg gyerekekkel, akik Győrben rekedtek, 4-5 főig, tudunk szállást, ételt, italt adni!! Ha kapcsolatban vagytok bárkivel, aki koordinálja ezt az egészet, hívjatok!!!”
„A rendkívüli időjárásra való tekintettel, a zalakarosi ART HOTEL-ben a környéken elakadtak részére ingyen egytálétel ebédet +meleg teát biztosítunk.”
„A Virgin étteremből elindulunk 50 adag gulyáslevessel és forró teával az M1-es felé! Fehér Mercedes Vito-val!”
„ A Fiáker Panzió Turista szobáit a mai napon ingyenesen felajánlja a hóhelyzet miatt bajba jutottaknak…”
„Veszprémben tudok segítséget nyújtani étellel, teával, fürdővel, pelenkával, kis- nagy ruhákkal, esetleg szállással is, ha valakinek szüksége van rá!!!”
„Terepjáróval segítenék úton rekedteknek Budapest, M0 déli régiójában! M1 - M7 kivezetőre is ki tudok jutni. Halásztelekről tudok indulni!”
„FIGYELEM!!!!!! Ismét Fehérvár felől indulok FEKETE TEREPJÁRÓVAL, FIGYELJETEK - meleg tea, tej, szendvics, takaró - viszem!!!!!!!!”
„Ha vki az M3-as autópályán Hejőpapi környékén szorul segítségre (meleg tea, ennivaló), jelentkezzen nálunk. Traktorunk sajnos nincs, menteni nem tudunk, de másban szívesen segítünk.”
„Kerekharaszton az M3-as 51-es km-nél segítséget ajánlok, meleg étel, pihenési lehetőség…”
„…a székesfehérvári CSIRÁRY G. EMIL USZODA mindenkit vár, aki szeretne felfrissülni, tisztálkodni, zuhanyozni!!!!”
„Balatonalmádiba gyerekes 4 fős családot tudunk fogadni!Ha van, aki a környéken ragadt várjuk szeretettel!”
„Ha valaki a hó miatt elvan akadva Esztergom környékén,vagy tud ilyenről, hívjon hajnali 2-ig tudok menni segíteni 4x4-es autóval…”
„TATABÁNYÁN pár embernek tudunk szállást, kaját meg ami kell biztosítani!!”
„Aki Érden vagy környékén bajba jutott, itt rekedt (kamionsofőr, családok stb.) szállást, ételt, italt és segítséget tudok nyújtani (bebikázni a kocsit, benzint hozni). Hívjatok, terepjáróval vagyok…”
„A Fehérváron rekedteknek, bajba jutottaknak van még hely a Tobak utcai Kempo edzőteremben. Vagyunk már jó páran. Terepjáróval el tudunk menni a közelben lévő, megközelíthető pontokra, ha szükséges! Az előrejelzések szerint estig nem fog csökkenni a szél, így akik nem tudnak továbbra sem haza jutni, jöjjenek hozzánk bátran, van még hely a tatamin! Hívjatok minket!”
És végül egy bejegyzés attól, aki már kijutott a kényszerű hórabságból: „Hát nem volt kellemes. 20 órát sikerült eltöltenem Székesfehérváron. És a vicc az egészben az áldozatokon kívül senki nem tudott segíteni. Még maga a segítség is elakadt.Aki nem tudta fűteni az autót, az simán át tudott ülni valakihez, akinek még volt üzemanyaga. Gyakorlatilag a diesel autók voltak a melegedő járművek. Senki nem mondta azt, hogy nem ülhetsz be! Kisgyerekeket a kamionok fülkéjébe ültették. A szülők viszont próbáltak menteni. Egyszóval volt összetartás rendesen. Magyar, román, horvát, német egyaránt összehangolódott."
A vendéglős, aki süt pár tucat pizzát, hogy szétoszthassa az éhes embereknek, a helybéliek, akik forró teát visznek az úton rekedteknek, a 4x4-esek, akik most elindulnak, és takarót, benzint, enni s innivalót hordanak hótorlaszok között fagyoskodóknak, azok, akik átmeneti szállásokat nyitnak, a katasztrófavédelem emberei, a rendőrök és harckocsizók, akik áthűlve küzdenek másokért, és végül azok, akik az információkat megosztják, igen, ők azok, akik a szívükben hordják azt a 48-as márciust.
Történelemoktatásunk csődje, romantikus szemléletünk tragédiája, múltba révedő társadalomképünk ostobasága ülteti lelkünkbe a téveszmét, amely a nagy dolgokat nagy időkhöz köti, s a hétköznapok lényegtelen hőstetteit a létezés mellékes apróságának tartja. A csodavárás logikája ez. A nagy idők érces hívószava ugyanis nem hangzik el soha. A nagy idők nagy tettei a hétköznapi helytállásból születnek. Olyasmiből, amit ma, 2013. március 15-én tett ezernyi honfitársunk.
Csodálat, hála, és köszönet mindenkinek, aki most segít.

14 komment · 1 trackback

Egyetemek alkonya

2013.02.18. 06:22 Ratius

Néhány héttel ezelőtt komoly megrovást kaptam egy olvasótól, amiért nem foglaltam állást a diáktüntetések, egyetemfoglalások, és úgy általában a felsőoktatási csatározások kapcsán. Ő úgy értelmezte, hogy e hallgatás azt jelenti, kormánypártivá lett a Sajtkészítő. De rosszul teszi föl a kérdést az, aki csak abban a kettősségben tud gondolkodni, amelyet a kormány és az ellenzék szembenállása teremt. A két fél között ugyanis nem kell választani. A két fél közül ugyanis egyiknél sincs megoldás, és nincs sehol azon a hajókötélen, amelynek két végébe ők belekapaszkodnak. Ma már világosan látszik, hogy a rendszerváltás során hatalomra került elit gondolkodásmódja végzetesen megrekedt a nyolcvanas évek problémáinál, belesüppedt abba a provinciális mocsárba, amelyet önmaga teremtett, és nincs olyan elképzelése, amelynek révén kimászhatna onnan. Az ugyanis, hogy az ellenoldalt fullasszuk bele a nagy magyar dagonyába, s holttestén állva dugjuk ki a fejünket a sárból, nos, ez semmilyen szempontból nem tűnik jó megoldásnak.
Ugyanakkor én erősen hiszem, hogy az eliten kívül, a magyar politikai élet tragikomédiájának forgatókönyvein túl, a hazai oktatásügy rosszul megfogalmazott, lényegtelen kérdésekre koncentráló és rendkívül belterjes problémakörétől elszakadva is lehet érvényes és értelmes módon viszonyulni a tudáshoz való hozzáférés problémaköréhez. Sőt éppen így lehet előrevivő válaszokat találni egyetemek kapuit döngető kérdéseinkre.

Valóságunk vége

185118_380839325317709_738097919_n.jpgNem, semmiképpen sem tudok azonosulni azzal a kormányzati szándékkal, amely a tudástársadalom helyett munka alapú társadalmat építene, amely tizenhat éves korig írná csak elő a tankötelezettséget, amely az egységes nemzetállam elavult logikája szerint uniformizálná a közoktatást, amely tandíjhoz kötné és jelentősen szűkítené a felsőfokú képzés lehetőségeit, mi több, a munkaadók igényeihez igazítaná a különféle képzéseket, s a legelképesztőbb eszközökkel igyekezne az ország határain belül tartani a diplomásokat. A XXI. század hajnalán, a kommunikációs- és infotechnika viharos fejlődésének közepén, a világ gyökeres átalakulásának napjaiban ezek az elképzelések csak arra jók, hogy a múlt bizonyosságának álomképeivel nyugtassa meg magát a konzervatív lélek. Pedig az a múlt nem fog visszatérni.
De nem lehet azonosulni az ellenzék elképzeléseivel sem, amely - kevés kivételtől eltekintve - elfogadhatónak tartana egy szerény felsőoktatási tandíjat, minden más kérdésben azonban a rendszerváltást követően kialakult oktatásszervezés elvei mentén gondolkodik. Az 1990 és 2010 közötti köz- és felsőoktatási állapotok fenntartása ma éppen olyan lehetetlenség, mint a kormány délibábos múltba révedése.
És éppen ezért elfogadhatatlan az aktív fiatalság minden kezdeményezése, amely a racionális megoldást keres egy irracionális helyzetre. A probléma ugyanis nem az, hogy a kormány megpróbálja az oktatáspolitikában is érvényesíteni a maga avitt ideológiáktól terhes koncepcióját, hanem az, hogy ma Magyarországon nincs olyan elképzelés, amely feloldani tudná azt az egyre nagyobb konfliktust, amely a valóság és a lehetőség között feszül. A kormány ebből a szempontból egyébként megoldást kínál: a XIX. századi intézményrendszer létező kereteihez egy XIX. századi logikát igyekszik hozzárendelni. Hogy sem az intézményrendszer, sem a gondolkodásmód nem fogja túlélni az elkövetkezendő évtizedeket, az éppen olyan valószínű, mint ahogyan valószínű, hogy a diákok, és az ellenzéki pártok elképzelései sem lesznek időtállóak.
Nem szeretem ezt az egyetemi küzdelemsorozatot: szűkkeblű, rövidlátó, rendszerelvű logika mentén gondolkozik minden szereplő, s hiányzik a képből a perspektíva, a jövő, a holnapról alkotott merész gondolat, de leginkább hiányzik az összképből a felelősség, a szolidaritás és a nyer-nyer típusú játszmára való hajlandóság.

Az aktivista halála

3835494997_edc2e1dc12.jpgValójában ugyanis ez a küzdelem nem arról szól, amiről a szereplők beszélnek. Az oktatáspolitika hazai zűrzavara nem önmagában áll. Csupán egy szélesebb rendszer szűkös csataterén zajló aprócska ütközet, része annak a kulturális konfliktussorozatnak, amely a világban lassan egy évtizede zajlik, és amelynek sokféle törésvonala értelemszerűen érinti a nyugati világhoz jól integrált magyar társadalmat is.
De ennek a küzdelemnek nem az a kérdése, hogy legyen-e tandíj, vagy nem, hogy meddig tartson a tankötelezettség, hogy miféle szakokra, milyen feltételekkel juthasson el a tanulni vágyó, hanem az, hogy a kortárs kommunikációs fejlődés révén megnyíló, elképesztő tudásáramlás vajon beilleszthető-e a gazdasági, kulturális és politikai elit hagyományos rendszerébe, vagy alapjaiban kérdőjelezi meg annak létét. Aki a tandíjról beszél – akár mellette, akár ellene érvel – az éppen úgy a hazai közéleti nyomorúság rabja, mint a leszerepelt politikai elit. Aki az egyetemi oktatás kérdéseit feszegetve nem látja meg azt, hogy a fennálló intézményrendszer és intézményi kultúra, a létező oktatáspolitika és finanszírozási struktúra minden eleme kiáltó ellentmondásban áll korunk követelményeivel, az semmit nem lát valódi problémáinkból.
Hogy miről is kellene beszélnünk, azt pontosan megírták a hazai lapok, amikor Aaron Swartz haláláról tudósítottak. Más kérdés, hogy a többé-kevésbé hiteles tudósítások mögött a megértésnek halovány szikráját sem mutatta a magyar média. Az elit tudás-kisajátító törekvései ellen küzdő aktivista céljairól, vagy esetleg céljainak hazai vetületeiről az egyetlen TGM-en kívűl, szinte senki nem beszélt.
Pedig, aki egy kicsit is elgondolkodott már azon, hogy mi a fenéért menekült öngyilkosságba ez a huszonéves fiatalember, azonnal felfedezhette volna a párhuzamot: a hazai tandíj-centrikus, lehetőségszűkítő oktatáspolitika alternatívája nem a rendszerváltás tandíjmentessége, hanem olyasvalami, amit a Massachusetts Institute of Technology ellen elkövetett kalóztámadás képvisel.
Nálunk azonban kevesen értették meg Swartz küzdelmének lényegét. A fiatalember „keze gyakorlatilag mindenben benne volt, ami az internet és az információáramlás szabadságáról szólt az elmúlt pár évben” – írta róla valamelyik hazai lap. Swartz részt vett egy nemzetközi nonprofit szervezet, a Creative Commons kialakításában, amely a szerzői jogi oltalom alá eső művek tulajdonosainak teszi lehetővé, hogy jogaik egy részét átadják vagy a műveiket közkincsnek nyilvánítsák. Swartz többször felszólalt a hírhedt amerikai kalóztörvény ellen, majd letöltött és ingyenesen hozzáférhetővé tette ötmillió tudományos cikket és folyóiratot a cambridge-i Massachusetts Institute of Technology elektronikus könyvtárából. Akciójának hatására őt magát törvény elé állították, a digitális könyvtár azonban jelezte, hogy gyűjteményének egy része ezután minden olvasó számára ingyen hozzáférhető lesz.
A jogok és jogdíjak körüli vitának persze csak vékony mellékszála Aaron Swartz története, az Anonymus csoportok küzdelme, a kalózpártok harca, és még vékonyabb mellékszála a hazai oktatáspolitika körüli csatározás. A kérdés ugyanis nem pusztán az, ingyenes legyen-e a felsőoktatás, hanem az, hogy meddig terjedhet, vagy pontosabban mennyire kiterjeszthető a tudás, a kultúra és az információ szabadsága. Vajon elképzelhető-e egy olyan világ, amelyben a tudáshoz – mindenféle tudáshoz – való hozzáférés alapvető emberi jog és könnyű lehetőség.
És én azt hiszem, nekünk, magyaroknak, éppen az volna az esélyünk a sikerre, a felemelkedésre, a félperifériás létből való kitörésre, ha megértenénk ennek a változásnak a lényegét, és értelmes választ adnánk rá.

Túl a rendszeren

166725_10200487194640134_899604151_n.jpgHogy ez a válasz körülbelül mit jelentene arról egy közelmúlt kísérlet adhat némi tájékoztatást. Néhány hónappal ezelőtt világméretű kezdeményezésbe fogott két nagy presztízsű amerikai egyetem, a Harvard és a Massachuttes Institute of Technology. Igen, ugyanaz az intézmény, amelynek anyagait Swartz ellopta, és amely később nyilvánossá tette könyvtára nagyobb részét. A két hatalmas egyetem lenyűgöző projektbe kezdett: olyan online kurzusokat indítanak, amelyekkel globális közönséget szólíthatnak meg.
A világméretű kísérlet átrajzolhatja a felsőoktatás ma ismert szerkezetét, és ezt a kezdeményezők is tudják. A program nem titkolt célja a „felsőoktatás forradalmasítása". A létrehozott virtuális platformon világhírű professzorok interaktív online kurzusaiba kapcsolódhatnak be a tanulók, felvételi követelmények és fizetség nélkül. „- A kezdeményezésnek hatalmas sikere volt, az órákra többen iratkoztak fel, mint ahány MIT-n végzett diák él ma a világon, majdnem annyian, ahányan az egyetem XIX: századi alapítása óta koptatták az intézmény padjait” - nyilatkozta el a BBC brit hírtelevíziónak Anant Agarwal, a program egyik vezetője, az MIT számítástechnikai és mesterséges intelligencia kutató laborjának igazgatója.
A Harvard és a MIT mellett ugyanakkor a Stanford, a Princeton és más neves amerikai egyetemek is indítanak online kurzusokat. Egy-egy órához videók, online laboratóriumok és e-tankönyvek is járnak, a diákok munkáját pedig automatizált rendszer értékeli.
Persze ezek a kezdeményezések ma még nem kiforrottak, számos problémával bajlódnak, de az online kurzusok hosszabb távon bizonyosan a ma ismert felsőoktatás végét jelentik. A tudomány fellegvárai nem működhetnek tovább a maguk arisztokratikus elzártságában. Az oktatásszervezésnek és az oktatás finanszírozásának válaszolnia kell azokra a kihívásokra, amelyeket a modern technikai lehetőségeink jelentenek. S, hogy ez a válasz Magyarországon is megszülethetne, arra éppen egy a minap napvilágot látott kutatás ad bíztatást.
Sokan elszörnyedtek, amikor szembesültek azzal, hogy a hazai ifjúság jelentős része a Jobbikkal szimpatizál. Ez az adat azonban csak azzal a másikkal együtt értelmezhető, amely szerint a fiatalok másik harmada az LMP híve. Ezek a tények azonban semmit nem mondanak a pártok népszerűségéről. Ezek az adatok pusztán arról beszélnek, hogy a két rendszerkritikus tömörülés olyasmit hirdet, ami tetszik a fiataloknak. Ezek az adatok elsősorban azt mondják, hogy a fiatalok értik: a rendszer megérett a megváltoztatásra. Akár így, akár úgy, de változtatnunk kell rajta. És, akkor már miért ne tegyük azt úgy, ahogyan a Harvard, az MIT, a Stanford, a Princeton és a többi nagy egyetem javasolja?
A megoldás nem az, ha választ adunk egy elavult problémára: a tandíj, vagy a felvételi keretszámok kérdésére. A megoldás az interaktív online egyetem, az online középiskola, az internetre költözött és onnan könnyedén megszerezhető tudás. Ezen kellene gondolkoznunk, erre vár programot a rendszerkritikus pártoktól a fiatalok kétharmada, erre vár ötletet és javaslatot a felelősen gondolkodó polgártársaink többsége.
Tandíj? Ponthatárok? Bejutási lehetőség? Röghöz kötés?
Emberek! Miről beszéltek?

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

39 komment · 1 trackback

Beszélő tagadás

2013.02.10. 09:36 Ratius

Február első napjaiban a Beszélő Online hasábjain papírformának megfelelő, lapos és unalmas diskurzus bontakozott ki arról, vajon van-e értelme a holokauszttagadás kriminalizálásának. Révész Sándor írása váltotta ki a tagadás tilalma melletti gyors és elszánt felsorakozást, pedig Révész csak annyit írt: nem sok értelme lett a közelmúltban befejeződött első magyarországi holokauszttagadó pernek. A hozzászólók szinte valamennyien elismételték a „nagymamám méltósága” típusú egocentrikus érvrendszert, felsorolták az antifasiszta küzdelem valamennyi giccses és tartalmatlan közhelyét, végül melldöngetve tettek hitet a bárgyú és szellemtelen holokauszt-kultúra mellett.
A szellemi pojácákat felvonultató előzmények után nem remélem, hogy a Beszélő közzéteszi azt a néhány felvetést, amit én itt összehordok, de az intellektuális lelkiismeret szelíd ösztönzésének engedve nekem meg kell osztanom e blog olvasóival mindazt, ami szerintem valóban elgondolkodtató problémává teszi a holokauszttagadás kérdését.
A mostanában zajló nagy antifasiszta nekibuzdulás mellett, Ádám Zoltán, Zolnay János, Pásztor Tibor szűklátókörű és kárörvendő írása után felüdülés lesz áttekinteni az értelem túlsó partjára.

Mi történelem és mi nem az?

holocartoon1_0.jpgElőször is le kell szögeznem, a holokauszt közismert története valójában nem történelem, csak emlékek kolosszális halmaza. Az élő hagyományban fellelhető adatok, részletek, emlékdarabkák kritikátlan szajkózása és egymás után illesztgetése nem történetírás. Hiszen azok az események, amelyek az emlékezetben fennmaradtak, tipikusan csak egy satnya részfolyamatát jelentik a történelemnek, s más részfolyamatok feltárása és értelmezése nélkül értelmetlenek maradnak.
Saul Friedländer 1989-ben, egy jeruzsálemi történészkonferencián fejtette ki: „A soá, bár szélesebb körben ismert manapság, mint azelőtt bármikor, nem kristályosodott ki valamiféle monumentális és mitikus történetté sem az áldozatok történelmi tudatában, sem pedig úgy általában a nyilvános vitákban és beszélgetésekben; tulajdonképpen egy strukturálatlan közemlékezettel van itt dolgunk."
Friedländer ugyanakkor gyakorlatilag ennek okát is kimondta: „történelmi tudatunk perspektívájából ez a múlt semmi olyasmivel nem ismertet meg bennünket, ami összevethető volna ennek az eseménynek a borzalmasságával." Bár ő itt nyilván arra gondolt, hogy a holokauszt egyszeri és megismételhetetlen tragédiája a világnak, valójában azt mondta el, hogy egyszeri és megismételhetetlen tragédiája az azt átélő nemzedéknek.
Az emberi emlékezet megbízhatatlansága miatt elkerülhetetlen az, hogy a történelmet meghatározott nézőpontból írjuk meg. Különösen elkerülhetetlen akkor, ha a kulturális környezet – például az állandó holokauszt-megemlékezésekkel – eleve torzítja az emlékezetet. Egy ilyen kulturális közegben az emlékezet megváltozik, az emlékezetet megalkotó preferenciák a közvélekedésnek megfelelően alakulnak. Benedikt Kautski, a legnagyobb osztrák bank, a Creditanstalt Bankverein vezérigazgatója – aki négy évet szenvedett Auschwitz-Birkenauban – az Ördög és Átkozottak című művében egyértelműen és nyíltan kijelentette: „Sohasem láttam semmi elgázosításra alkalmas berendezést, és ismereteim sem voltak gázkamrákról”. A könyv II. kiadásában Kautski így módosította ide vonatkozó állítását: „Itt közlöm a gázkamrák leírását, melyeket én magam nem láttam, de olyan sok oldalról tanúsították hihetően, hogy nincsenek aggályaim a beszámoló közlését illetően.” Mindez természetesen semmit nem mond arról, hogy voltak-e gázkamrák Auschwitzban vagy sem, de híven tükrözi az emlékezetet, s ezen belül a memoárirodalmat, azaz végső soron a holokauszt elsődleges forrásait rendkívüli mértékben terhelő kulturális nyomást. És e meghatározó kulturális presszió mellé újabban egyre több országban hozzájárul a büntetőjogi nyomás is.
A történetírónak azonban, múlton kívüli helyzetéből adódóan mindenképpen, sőt mindenáron el kell szakadnia a múltbéli tapasztalattól, hiszen ha annál marad, csak ismételgetni tudja az egyre inkább eltorzuló emlékezet hagyományait, de sohasem vállalkozhat arra, hogy a történelemről valami érvényeset, ezért esetleg érdekeset írjon. A történész nézőpontja ugyanis szükségszerűen a jelené, a maga korának lehetőségeit, gondolatait, kulturális elfogultságait tükrözi. A történész a mából tekint a múltba, narratívája a ma narratívája lesz a múltról, és semmiképpen nem lehet azonos a múlt tanúinak eredeti elbeszélésével, még csak nem is hasonlíthat arra.
A történeti narratíva ugyanis nem maga a valóság, hanem csupán az egykori valóság utólag megkonstruált képe. A történész történelmet hamisít, amikor azt állítja, képes feltárni a hajdani valóságot. Egyszerűen azért, mert a forrásokban megőrződött sok különálló résztörténet egybekapcsolása, egyetlen összefüggő történetté formálása pusztán a történetíró alkotó munkájának az eredménye. Ugyanannak az eseménynek már megtörténte idején is többféle értelmezése lehet, vagy ami valószínűbb, több résztörténetben is szerepet játszhat, s ezért többféleképpen maradhat nyoma a forrásokban is. S így a forrás jelentősége a nagyon is különböző résztörténetekben elfoglalt helyével együtt változik.
A zsidóság szempontjából a náci népirtás elsősorban antiszemita összeesküvés volt, ezért minden zsidó forrás ezt támasztja alá. Hogy más források, például a sokat szenvedett szovjet lakosság másképp látta a náci rémtetteket, az szinte magától értetődik. Mint ahogyan az sem kétséges, hogy a háborús bűnösök vallomásaiból, a fasiszta rendszer hajdani híveinek emlékirataiból is egy egészen másféle kép rajzolódhat ki. Hogy ezek közül melyiket kell előnyben részesíteni, arról azonban nincs és nem is lehet tudományos konszenzus. A narratíva létrehozásának nincsenek olyan szabályai, mint a forrás elemzésének és értelmezésének. Amint a források összeállítása után megkezdődik a történelmi narratíva megalkotása, a történész képzeletére, érzékenységére, belátására kell hagyatkoznia az olvasónak. A történelmi mű tehát lényegében a történész képzeletének terméke.
A valóság legmélyebb tisztelete című írásában Hans Kellner azt írja, hogy a múlt nem kínálja fel a róla elmondható történet lehetőségét. A múltban, állítja Kellner „…nincs rendbetételre váró történet; legyen szó bármilyen történetről, az csak az elmélkedés aktusából alakulhat ki." A történelem tényei tehát nem adottak, hanem sokkal inkább a kulturális környezetből származó hagyományok. Roland Barthes A történelem diskurzusa című írásában hasonló eredményre jutott: „a feljegyzés a jelentősből fakad, de... csak az lehet jelentős, ami méltó az emlékezetre, vagyis méltó arra, hogy feljegyezzék". Azaz a forrás, a történelmi dokumentum csak az adott kulturális közegben értelmezhető, és ezért a történelmi tény mindig csak utólag kap történelmi jelentőséget, s épp azáltal kapja ezt meg, hogy a történész felhasználja. Hogy világos legyen, miről is van szó, elmondom, hogy a nürnbergi perben a zsidóság tömeges meggyilkolásának vádja önállóan nem bukkant föl, csak általában a polgári lakosság ellen elkövetett gaztettekről beszéltek az ügyészek. A hatvanas évek végéig a holokauszt fogalma egyáltalán nem szerepelt a világháború történetében. A zsidóság tragikus sorsát egyszerűen olyan résztörténetnek fogta föl a történetírás, amely a történelmi narratíva egésze szempontjából mellékes és jelentéktelen.

Holokauszttagadás

holo-shoahmemoirechard.jpgA hatvanas évek végétől kialakuló holokausztkultúra azonban nem talált utat a történetírás felé. A strukturálatlan holokauszt-emlékezet ordító problémáira mi sem hívja föl jobban a figyelmet, mint az, hogy az eddig egyedüliként megszületett és igazán történelminek nevezhető holokauszt-narratíva maga a holokauszttagadás. Sajnos ez akkor is igaz, ha józan ember nem oszthatja a holokauszttagadók nézeteit, különösen nem azokat az antiszemita gondolatokat, amelyek itt-ott kibuggyannak e szövegek mögül. Ám minden jobb meggyőződésem dacára is kénytelen vagyok elismerni, hogy a holokauszttagadás az egyetlen világos és kortárs nézőpontot elfoglaló, a forrásokat a maga nézőpontja jegyében megrostáló, a ma embere számára valamiféle értelmezhető világnézetet kínáló történelemkép. Hogy ezzel a nézőponttal a történelemkedvelő közönség nagyobb része nem tud azonosulni, az korunkra nézve szerencse. Ám az, hogy a holokauszttagadás egyáltalán megszülethetett, az a vészkorszak bemutatás-módjának keserves kudarca, s pontosan jelzi, hogy mára elégtelenné, sőt hamissá vált az emlékezet laza szövetéből összeálló történelemkép.
Mindaz, amit a revizionista történészek szakmai szempontból képviselnek, csupán a közvetlen emlékezet szempontjából elfogadhatatlan, a történetírás széles távlatú perspektívájából nézve azonban még akkor is hasznos, ha felvetéseikkel nyilvánvalóan tévúton járnak. A holokauszttagadók ugyanis olyan kérdéseket tesznek föl, amelyekre a klasszikus holokausztkultúra nem tud választ adni. Hogy ez sértő azoknak, akiknek meggyőződésük, hogy az ő emlékezetük az egyetlen hiteles előadásmódja a holokauszt történetének, az érthető. Viszont egyértelmű ostobaság. Az Emberi Jogok Ligája képviselője, a kanadai David Matas például így nyilatkozott a holokauszttagadásról: ,,A holokauszt hatmillió zsidó, köztük kétmillió gyermek meggyilkolása. A holokauszt tagadása ugyanennek a hatmilliónak másodszori meggyilkolása. Először életüket semmisítették meg, utána halálukat. Az, aki tagadja a holokausztot, a holokauszt bűntényének részesévé válik.” Matas szavai természetesen az agresszív és felfuvalkodott ostobaság megnyilvánulásai, és híven tükrözik a valóban történeti megközelítést ellehetetlenítő élő emlékezet álláspontját. Ám az igazi kérdés végül is nem az, hogy egy szimbolikus gyilkosság, azaz a holokauszttagadás valóban bűnössé teheti-e az embert, hanem az, hogy történelemmé válhat-e a holokauszt-emlékezet. Ennek eldöntése ugyanis az egész tagadás-problémát zárójelbe teszi.
Hogy a holokauszttagadók, bár teljesen alkalmatlan eszközökkel, a vészkorszak történelmi narratívájának megalkotására törekszenek, azt egy német revizionista történész, Martin Broszat és a főáramú holokauszt-emlékezetet képviselő Saul Friedländer között, 1990-ben zajlott levélváltás részletén tudom bemutatni. Broszat arra hívta fel a figyelmet: elérkezett az ideje, hogy a Harmadik Birodalmat kiszakítsák abból a „morális karanténból”, amelybe a háború győzteseinek történetírói, irodalmárai és filmrendezői zárták. A hitlerizmus időszakát is objektív tényekre alapuló, szenvedélymentes történetírással kell feldolgozni. Saul Friedländer válaszában azzal vádolta meg Broszatot, hogy „abszolút tudományos” történetírása közvetve erkölcsi relativizmust hirdet. Az izraeli kutató szerint a sine ira et studio történetírás csak „normális” társadalmak esetében valósítható meg, márpedig a náci időszak alapvető történeti sajátossága a „kriminalitás” volt. Amennyiben a rendszer „normális” és „kriminális” részei nem választhatók széjjel, a „semleges” vagy „objektív” nézőpontú történeti elbeszélés sem alkalmazható. A holokausztot nem lehet úgy vizsgálni, mint bármely más korszakot, írja Friedländer. „A nácizmusról írni nem olyan, mint a tizenhatodik századi Franciaországról értekezni."
Friedländer azonban téved. Mert az, hogy számára vagy a túlélők számára elfogadhatatlan a harag és részrehajlás nélkül megalkotott történelmi narratíva, korántsem jelenti azt, hogy a következő generáció, azaz a ma alkotni kezdő nemzedék számára is az lesz. A holokausztot igenis lehet úgy vizsgálni, mint bármely más korszakot, a nácizmusról igenis lehet úgy értekezni, mint a tizenhatodik századi Franciaországról. Sőt érvényes, azaz a jelen világ számára is hiteles történelmi narratívát csakis ebből a nézőpontból lehet létrehozni.

Önbeteljesítés

holocaustmuseum.jpgBefejezésül érdemes pár szót ejtenem arról, hogy a holokauszttagadást tilalmazó törvény milyen beteges logika alapján születhetett meg és maradhat érvényben. Okfejtésemből eleve kizárom azt az egyértelmű badarságot, hogy a holokauszttagadás utat nyit egy új holokauszt felé. Ez az ostoba gondolat csak a strukturálatlan soá-emlékezet logikája szerint lehet érvényes elv. Arról sem kívánok beszélni, hogy kegyeleti okok esetleg jogosulttá tehetik a legalapvetőbb emberi jogok korlátozását, mert az aránytalanság nyilvánvaló. Az viszont nagyon is izgalmas kérdés, hogy miféle társadalmi erők, miféle hatásmechanizmusokon keresztül képesek érvényesíteni a maguk olykor egészen döbbenetes elgondolásait.
A dolog kulcsa azokban a társadalmi közegekben kereshető, amelyek a holokauszt-emlékezetet fenntartják. Aki azt hiszi, hogy itt most egy jóízű zsidózás következik, az téved, mert a zsidóságnak – mint a holokauszt-emlékezet ezernyi más problémájához – ehhez sincs semmi köze. Intézmények, múzeumok, kutatóhelyek, egyesületek, szervezetek, sőt intézményesült személyek, jeles történészek, hírneves náci-vadászok képviselik ma a holokauszt-emlékezetet. Tulajdonképpen ezek a társadalmi szereplők egyfajta szubkultúrát testesítenek meg, s mint ilyenek, nagyon hatékony kultúraformálók is egyben. Kutatásaik, bejelentéseik, rendezvényeik, megemlékezéseik sokszor átlépik a hagyomány- vagy inkább emlékezetőrző csoportok kereteit, s a lehető legszélesebb nyilvánosság felé is utat találnak. Mi több, elképzeléseiket oly igen eredményesen tudják hitelesíteni, hogy gyakran – sok évtizedes tapasztalatukra hivatkozva – a holokauszt interpretációjának egyedül lehetséges formájaként képesek elfogadtatni a társadalom többi szereplőjével a maguk nézetrendszerét. Úgy is fogalmazhatok, ezek a csoportok sikeresen sajátítják ki a vészkorszak emlékezetét.
Tekintettel arra, hogy a társadalom többségét egyáltalán nem érdekli a holokauszt, e kisajátító törekvéssel sincs semmilyen probléma mindaddig, amíg a szubkulturális elképzelések megmaradnak a maguk vonatkozási rendszerében, tehát valóban a történelmi múlt eleven emlékezetét őrzik. És ez még akkor is így van, ha a kiforratlan emlékezetet megpróbálják érvényes történelmi narratívaként bemutatni. Hogy nem az, senkit nem kell, hogy zavarjon. Ámde, ha az emlékezet az áltudományos történészviták keretein is túlterjeszkedve átlép a büntetőjog területére, akkor felháborító módon avatkozik bele a hétköznapok világába, akkor olyasféle erőszakot próbál tenni a társadalmi többségen, amit a leghatározottabban vissza kell utasítania minden józan embernek.
Hogy ez a visszautasítás mégsem mehet zökkenők nélkül, azaz, hogy az emlékezet-őrző szubkultúrának miért olyan erős az érdekérvényesítő képessége, miért lehet olyan nagy befolyása a kultúrára, arról egy rendkívül káros és valóban nagyon veszélyes jelenség gondoskodik. A holokauszt-szubkultúra ugyanis hol rejtett, hol nyílt módon antiszemita kártyákkal játszik. És nem csak abban az értelemben, hogy antiszemitizmusnak minősít minden olyan elgondolást, ami kívül esik az e szubkultúra által kialakított holokauszt-értelmezésen, hanem abban a klasszikus értelemben is, amely a zsidóságnak valamiféle speciális és erőteljes társadalmi befolyást tulajdonít. E szubkultúra egyes szereplői ugyanis – éppen a hatékonyabb érdekérvényesítés céljából – gyakran élnek a zsidóság befolyására hivatkozó blöffel. Ha nem is nyíltan kimondva, de számos félmondatos utalásból kihámozható az a hamis fenyegetés, hogy azok, akik e szubkultúra érdekeit és elképzeléseit semmibe veszik, a nemzetek fölött álló zsidó érdekekkel találhatják szemben magukat.
Így a holokauszt-emlékezet szubkultúrájának érdekérvényesítő képessége annál nagyobb lesz, minél többen hisznek egy efféle zsidó lobbi létében, azaz minél erősebb egy társadalomban a rejtett antiszemitizmus. Ha ugyanis egy társadalom szellemi, politikai, gazdasági vezetői képesek feltételezni, hogy a zsidó emlékezet intézményei befolyással bírnak a világ zsidóságának közvéleményére, s ennek révén jutalmazni vagy büntetni tudják az adott társadalmat, akkor e vezetők ugyanazt a szempontrendszert képviselik, mint amilyet Hitler és hívei követtek.
Én sem a zsidó lobbi létezésében, sem másféle összeesküvés-elméletekben nem hiszek. És ajánlom mindenkinek, hogy ne higgyen bennük. Sőt, tragédiának látom ezt a jelenséget. Hiszen minden józan megfontolással szemben és a holokauszt emlékezetét őrző csoportok elsődleges érdekeivel szemben is, éppen az antiszemita előítéleteket erősíti.

A Beszélőben zajló vita itt olvasható:
Révész Sándor: Nesztek, ítélet! 
Ádám Zoltán: Miért lehetséges tiltani a holokauszt tagadását?
Zolnay János: Végre törvény, végre ítélet!
Pásztor Tibor: Értelmes ember nem zsidózik, a hülyéknek tilos!

A bejegyzés szövege a Torkig vagyok a holokauszttal című könyvem néhány bekezdésének átformálásából született.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

5 komment

Pót-Magyarország

2013.02.04. 06:21 Ratius

Hiába látott napvilágot a borzalmas adat – félmillió magyar dolgozik külföldön – kevesen fogták föl, milyen elképesztő zuhanás kezdetét jelenti ez a szám. A Véleményvezér, a Kard, pár éles eszű szerző foglalkozott ugyan a témával, ám közíróink többnyire a politikai harc logikájába ágyazták a problémát, s így hol az Orbán-kormány kritikája lett a tragikus jelenségből, hol meg a konzervatív hatalom intézkedéseit igazoló európai agy- lélek- és munkaerőszivattyú ostorozása kerekedett belőle.
Ugyanakkor a Tárki közelmúltban nyilvánosságra hozott kutatása szerint lakosságunk húsz százaléka hosszabb-rövidebb időre kivándorolna. A most megjelent ötszázezres szám pedig azokat is el fogja gondolkodtatni, akik még nem csomagolták össze bőröndjeiket. A félmillióból egy-két éven belül akár egymillió is lehet, s az már olyan földcsuszamlásszerű elvándorlás, aminek hatására azok is a kivándorlás mellett dönthetnek, akiknek fejében ma még meg sem fordul ez a lehetőség. A kezeletlenül hagyott emigráció-probléma rövid idő alatt valóban elvezethet a Tárki által felmért húsz százalékos népességfogyásig. A húsz százalék azonban nagyon sok. Az nagyjából kétmillió ember. A főváros lakossága. Az erdélyi magyarok lélekszáma. Szlovénia teljes népessége.

Mennyiség és minőség
post_37617_20110514094003.jpgMiközben egyre nyilvánvalóbb, hogy az országot évtizedek óta sújtó születésszám-csökkenésen, illetve a felnőtt férfiak tragikus elhalálozási mutatóin nem tud változtatni a kormányzat, ma már az is egyértelmű, hogy a kivándorlás problémáját sem tudja kezelni a magyar politika. Ha nagy ritkán valaki mégis komolyan szembenéz a jelenségekkel, akkor sem magával a problémával igyekszik leszámolni, hanem hazai következményeit szeretné orvosolni. A jelenség ugyanis több rétegű, amelynek egyes elemei önálló kérdésként meresztik ránk szemeiket. A megfékezhetetlennek tűnő népességcsökkenés ténye, illetve ennek következményei izgatják leginkább a köz ügyeiért aggódó gondolkodókat, miközben az a kérdés, hogy az emigráció során milliószám veszítjük el magyarjainkat, szinte észrevétlenül lapul bele néhány irodalmi szöveg nemzethalál-víziójába.
Pedig az a sokmillió ember, aki az elmúlt száz-százötven évben elhagyta az országot, az emberi lét minden szempontjából veszteséget jelent nekünk, akik itthon maradtunk. Gondolataik nem bennünket gazdagítanak, szerelmeik nem felénk fordulnak, gyermekeikkel nem a mi csemetéink játszhatnak, eredményeikre nem mi lehetünk büszkék, sikereik nem nekünk mutatnak példát, munkájuk nem bennünket gyarapít, vásárlóerejük nem minket segít.
És ez még akkor is nagyon szomorú, ha maga a népességcsökkenés, vagy annak szörnyűséges következményei valahogy orvosolhatóak volnának. Az elveszett milliókkal az élet jelentős darabját vesztette el a magyarság, függetlenül mindenféle nemzeti meggyőződéstől, nacionalista ideológiától, vagy nemzethalált rettegő romantikus forgatókönyvtől.
Miközben azonban a kérdés nagyon is valós, tömeges kivándorlás problémájának kezelése teljességgel idegen a magyar közgondolkodástól. Hiszen míg a bevándorlás-politikában ezer éves hagyományaink vannak, míg az emigráció kérdését mindig is a bevándorlás előtti kapunyitással oldotta meg a magyar politika, azonközben a kivándorló magyarokat egyszerű veszteségként könyveli el a nemzet. Az elmúlt századok néhány képzeletben gyarmatosító, ábrándos lelkesültjén kívül senkinek, vagy csaknem senkinek nem volt arra vonatkozó gondolata, miképpen lehetne megmenteni ezt a sokszázezer lelket a nemzet számára. Tulajdonképpen az egyetlen, ám annál sikeresebb efféle magyar elmeszülemény Izrael állam. Egy erzsébetvárosi magyar zsidó, Herzl Tivadar zsenije kellett ahhoz, hogy valaki Magyarországon felismerje: az elveszett emberek igazi veszteséget jelentenek. Meg kell menteni őket a nemzet számára. Igaz, Herzl a zsidóságról írt, beszélt és a zsidóság számára szervezett új hazát, de mégis ő az egyetlen magyar, aki rájött: nem ereszthetjük szélnek honfitársainkat, mert kevesebbek leszünk távozásukkal. Kevesebbek és nem kevesebben. Mert ilyen mérvű népvándorlás nem mennyiségi, hanem minőségi problémát jelent.

Honnan, hova?
post_37617_20110514094019.jpgÉs mindezek után hadd vessek föl egy eretnek, a magyar közgondolkodástól teljességgel idegen, ám a Duna-Adria csatorna megépítése mellett, éppen gyarmatteremtő szándékkal kardoskodó madagaszkári királyunk, Benyovszky Móric emlékéhez, Újházy Lászlóhoz, az amerikai Newbuda megalapítóihoz, vagy éppen az imént emlegetett Herzl Tivadarhoz méltó gondolatot!
Az a tény, hogy Magyarországról a második világháború óta csaknem egymillió ember távozott, az a veszély, hogy a közeljövőben újabb százezrek hagyják majd el a hazát, nem pusztán a honnan, hanem a hová kérdését is föl kell, hogy vesse. Nem csupán azon kell morfondíroznunk, miképpen lehetne olyan országgá tennünk hazánkat, hogy innen ne akarjon elvándorolni minden emberöltő során egy fél nemzedék, nem pusztán azon kellene dolgoznunk, hogy akik elmentek, azok esetleg vissza akarjanak jönni, hanem azon is, hogy a távozókat se veszítse el a nemzet. Igen, azon is törnünk kellene a fejünket, hogy legyen egy másik hely is a világban, ahol a magyarok élnek, ahol magyarul tanítanak, éreznek, gondolkodnak, ölelnek és temetnek. Igen, azon is törhetnénk a fejünket, hogy miképpen alapíthatnánk egy másik Magyarországot, valahol a világ túlfelén, valahol, ahol mások a körülmények, ahol mások a feltételek, másképp süt a nap, ahol más az élet.
Hiszen, ha lenne egy ilyen ország, akkor a kivándorlók túlnyomó többsége nem a németek, angolok, amerikaiak életét gyarapítaná, hanem megmaradna magyarnak, éppúgy, ahogyan az Egyesült Államokban élő angol, a Brazíliában élő portugál, az Argentínában élő spanyol, vagy éppen a Tahitin élő francia megmarad a maga nemzete számára.
Nem, nem valamiféle újkori gyarmatosításról, népek elűzéséről, földek elrablásáról beszélek. Nem képzelem azt, hogy el kellene követnie a mi hazánknak mindazt a rémséget, amit a spanyol, angol, francia és német gyarmatosítók elkövettek az elmúlt századokban. Nem, dehogy gondolom én azt, hogy pótolnunk kellene valamit, abból, amit elmulasztottunk megtenni száz esztendővel ezelőtt. Ép ellenkezőleg: azt gondolom, hogy olyasmit kellene tennünk, ami új, ami korszerű, ami választ ad a világ kihívásaira, s egyúttal választ ad a magyar kivándorlás problémáira is.
Nem kevés ország akad ugyanis, ahol örömmel várják a külföldieket. A közelmúltban olvastam, hogy a brutális lendülettel fejlődő Brazíliából nyolcmillió munkavállaló hiányzik. Brazília fellendülését elsősorban a közgazdászok és a helyi vállalatok által sűrűn emlegetett munkaerőhiány, azon belül a képzett szakemberek, mérnökök és üzletemberek hiánya hátráltatja. Nincs elég általános- és építőmérnök, ami megnehezíti az infrastrukturális beruházások kivitelezését. A banki szféra, a repülőgép- és vegyipar egyenként versenyez a néhány elérhető diplomásért. A fejlődő olaj- és gázipar pedig külföldön keres szakembereket, mivel nincs elérhető képzett brazil munkaerő.
De körülnézhetünk más világtájakon is. A Manpower Group China elemzői szerint a történelem legsúlyosabb munkaerőhiánya jelenhet meg a közeljövőben a kínai Gyöngy-folyó környéki városokban, ahol olyannyira kedvezően alakultak a munkaerő-piaci kilátások, hogy a szükségleteket nem tudják megfelelő mennyiségű humán erőforrással kielégíteni.
Hasonló a helyzet az ötödik kontinensen is. „Több százezer fős munkaerőhiány léphet fel" – fogalmazott Peter Collier ausztrál munkaügyi miniszter, aki azért utazgat az Egyesült Királyságban és Írországban, hogy munkaerőt toborozzon az országban futó több mint százmilliárd ausztrál dollár értékű fejlesztési projektekhez. Miközben a földrésznyi ország történelmének legnagyobb ipar fellendülését éli át, egyre komolyabb gondot jelent a munkaerőhiány nemcsak a bányászati vagy olajipari szektorokban, de a logisztikában is.
Miközben Magyarország polgárai jelentős részének nem tud munkát adni, a világ számos országában tárt karokkal várnák a képzett, dolgozni akaró, beilleszkedni kész, változtatni hajlandó munkavállalók százezreit, millióit.

Erős alkupozíció
ordos_china_04.jpgEgy kétszáz kilós gorilla oda ül le az őserdőben, ahova akar. Amennyiben a magyar állam – vagy egyébként bármelyik állam – hajlandó lenne szemérmesség nélkül fölvállalni a kivándorolni szándékozók ügyét, óriási előnyökhöz juttathatná emigránsait. A tömeges letelepítés esélye egyedülálló alkupozíciót kínál. Százezernyi telepes már afféle kollektív szerződést is köthet a befogadóval, mégpedig igen-igen előnyöset. Elérhető lenne, hogy a kijelölt területen a betelepülés ütemének megfelelő gazdaság- és infrastruktúrafejlesztés valósuljon meg, támogatott egzisztenciateremtés várja az érkezőket, kulturális autonómia biztosítsa identitásuk megőrzését. Persze lehet, hogy a helyi nacionalisták majd problémaforrásként tekintenek az országban megjelenő idegen kultúrközösségre, de manapság a tőke érdeke, a fejlődés lehetősége, a növekvő életszínvonal reménye bizonyosan felülírja az efféle megfontolásokat. Ugyanis egy ilyen letelepítési projekt, egy százezres, esetleg milliós régió kialakítása bárhol nagyszerű üzlet. Ilyen nagy tömegű munkavállaló megjelenése ott, ahol hiány van munkaerőből, igazi nyer-nyer találkozás. A helyi politikusok – azon túl, hogy látványos eredményeket mutathatnak föl – még lophatnak is egy csomót, a helyi vállalkozások világos beruházási útmutatást kaphatnak, a kulturális élet fellendülhet. A bevándorlók pedig vihetik magukkal tudásukat, elszántságukat, munkaerejüket és persze pénzüket.
A terv megvalósulása során, Brazília esőerdőktől övezett pampáján, Ausztrália napfényes tengerpartján, vagy éppen a kínai Gyöngy-folyó meredek völgyében létrejönne egy-egy kisebbfajta Magyarország, egy-egy magyar városállam, ahol a többségi magyar lakosság vidám keveredésben él a bennszülöttekkel és a világ különb-különb tájairól érkezett bevándorlókkal, ahol a színházban magyar nyelven is játszanak darabokat, ahol a gyerekek magyar iskolába is járhatnak, ahol munka és lehetőség várja azokat, akik új hazát keresnek.
És mielőtt bárki az ellenkezőjét kezdené bizonygatni, sürgősen leszögezem, az itthon maradók sem járnának rosszul. Egy-két millió ember eltűnése a hazai munkaerőpiacról egy csapásra felszámolná a hazai munkanélküliséget. Nem kellene segélyt, szociális ellátást fizetni a rászorulóknak, merthogy mindenki találna munkát. Sőt, akár munkaerőhiánnyal is szembe kellene néznie az országnak. Ennek köszönhetően azonban növekedésnek indulnának a munkabérek, s így rengetegen térnének vissza a munkaerőpiacra azok közül, akik korábban nyugdíjba, esetleg rokkantnyugdíjba, kényszervállalkozásba menekültek. Az új magyar telepek lakói néhány év után magukhoz vennék itthon maradt, idős szüleiket, s így a kivándorlás nem csupán az életerős, aktív korú népességet csapolná meg, de arányosan csökkentené az inaktívak számát is. Hosszabb távon, az életkilátások radikális javulásának köszönhetően, meglódulna a születésszám is, mi több, talán az önmagukat halálba hajszoló középkorúak is fellélegezhetnének kicsit. Az évek óta tartó természetellenes népességcsökkenést lassú növekedés váltaná föl.
Ráadásul ettől kezdve rendelkezésünkre állna egy-két pót-Magyarország, ahova bármikor elköltözhetnénk, ha nem tetszik a rendszer.

A képeken a gyakorlatilag lakatlan kínai Ordosz város épületei láthatóak. A monumentális beruházás egyes lakásai egyszerűen túl drágák a kínaiaknak, viszont – európai stílusuk miatt is – pompásan megfelelnének a magyar bevándorlóknak. Annál is inkább, mert Ordosz környéke, az itt talált régészeti leleteknek köszönhetően, kitüntetett szerepet kezd játszani a szkíta-hun-magyar rokonság újjáalakuló mitológiájában. Persze Ordosz nem az egyetlen frissen épített, de üresen álló nagyváros a világon.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

163 komment · 2 trackback

Tények, vélemények és meztelen csigák

2013.01.31. 09:54 Ratius

Temetésre készül a kárörvendő kishitűség. – Ugye, hogy nem lehet! Lám csak, nem lehet! Naná, hogy nem lehet! – szajkózza most az opportunizmus, a belenyugvás, az önigazoló hamisság, az aljasság, a semmitmondás, a gerinctelen csúszás-mászás, a két rossz közül a kevésbé rosszat választó lapos számítgatás. – Jaj, dehogy lehet! – hirdetik most, akik igazolva látják a nyárspolgári képmutatás olcsó hazugságait.
Én azonban el kell, hogy mondjam: Igenis lehet! Íme, lehet! Íme, csak így lehet! Nem kell a két rossz között választani, még akkor sem, ha az egyiket kevésbé rossznak gondoljuk. Mi több, lehet a jót választani, akkor is, ha kockázatos, akkor is, ha nehéz, sőt, akkor is, ha látszólag semmi értelme. Mert a jó választása nem függ a körülményektől. A jó választása viszont az egyetlen tett, ami új körülményeket teremt. Ezt jó, ha eszetekbe vésitek. Akkor is, ha nem értitek.

Csíkok a fűben
1_2.jpgAz LMP katartikus kettéválása, s a válást kísérő média-, blog- és nyilatkozatzuhatag magában hordozza a magyar közélet minden nyomorúságát, tragédiáját, kisszerűségét, provinciális bárgyúságát. A platformisták dacos kiválása esszenciális módon sűríti a szellemtelen hazai politika minden gonoszságát. A békességet hirdető, szép szavak mögé bújtatott álnok zsarolás, a szemtelen hazudozás arról, miért is kell megtartaniuk a kilépőknek parlamenti mandátumaikat – miközben immár homlokegyenest az ellenkezőjét képviselik annak, amiért az országházba küldték őket szavazóik –, a ravasz Kft-grundolása, amely a pártocskából, pártot hivatott nevelni, a sikamlós tárgyalástechnika, amely révén jó ár lesz kérhető a majdani szövetségesektől, mind-mind a félresiklott politikai alkalmazkodás útjelzője.S a többségnek már fel sem tűnik, hogy ez a nyomvonal nem más, mint nyálkás meztelen csigák által húzott gusztustalan csík, föl sem tűnik, mert annyi nyomot hagytak ezek a féregszerű lények itt körülöttünk, hogy az ember hajlamos azt hinni, a haladás természetes útja ez: ilyen a politika, ilyen a közélet, s másmilyen nem lehet.

Hányinger és becsület
2_2.jpgNem vagy elveszett ember, kedves olvasó, ha kezd émelyegni gyomrod. Pedig azon talán még el sem gondolkoztál, hogy ezek a rusnya lények a maguk szennyes útjait nem máshol, mint a te fejedben, lelkedben, szívedben jelölik ki vékony nyálcsíkjaikkal.
Azt hirdetik, azt állítják, azt hazudják, hogy ez az út, ez az egyetlen út, mert ezt az utat követelik meg a tények. S elhazudják azt a másik, sokkal fontosabb tényt, hogy a tények sokszor csak vélemények. Az ő véleményük arról, hogy mik a tények.Pedig te vélekedhetsz másképpen is! Mondhatod, hiheted, akarhatod, hogy lehet, s legyen más a politika, az élet, a világ. Van egy csoport, amelyik hinni tud ebben a másságban. Hinni tud abban, hogy nem kell meghajolni, nem kell térden állva élni, nem kell hazug kompromisszumot kötni ott, ahol nem nyerhet senki sem a megegyezés által. Van egy csoport, amelyik képes nemet mondani az ellenfél ördöggé maszkírozására, amelyik képes látni a jót, s a rosszat, amelyik képes ítélni tettek és szándékok fölött, amelyik tisztán látja a helyes és helytelen döntések sorát, amelyik szembeszáll minden puhatestű véleményvezérrel, ha rossznak nevezi a jót, s jónak a rosszat.

Tények születése
3_2.jpgTalán csak nem gondoljátok, barátaim, hogy az volna az igaz demokrata, aki árulásnak, megbocsájthatatlan, már-már halálos véteknek tartja a többség véleményével való egyetértést? Mert bármilyen szörnyűnek is festik ők Orbán hatalmát, azért a többség, az egyértelmű többség, e szörnyűséget nem látja szörnyűnek. Talán csak nem gondoljátok, hogy az ellenzéki összefogás körül tolongó, napról napra szaporodó, állami fő-főfunkciókról álmodó, hemzsegő lárvahad jelenti a jövő ígéretét? Talán csak nem hiszitek azt, hogy a balra, s jobbra húzó, a közös koncon marakodva hízó, közvagyont böfögve zabáló politikai elit bármelyik ártánya jobb, szebb, hasznosabb lesz, mint másika? No, igen, a tények. A tények, a rossz kormányzás tényei, amelyek miatt el-elmaradoznak a befektetők, amelyek miatt Európa szégyenpadjára ült az ország, amelyek miatt nőtt az államadósság reálértéke, amelyek miatt kiszámíthatatlanná vált a gazdaság, a jog, és az élet minden része, darabja. No, igen a tények. Amelyek tudvalevőleg makacs dolgok…Hmm… No, igen, a tények…De nem lehet az, hogy talán nem is a tények, hanem az emberek a makacs lények? Az emberek, akik nem hajlandók megváltoztatni a tényekről alkotott véleményüket? Az nem lehet, hogy e változás az, amitől valami más lesz? Az nem lehet, hogy a változás lényege éppen a vélemény? Az az egyszerű döntés, hogy nem választok többé rossz és kevésbé rossz között, hanem a jót választom. Akkor is, sőt akkor igazán, ha értelme, célja, ravasz mögöttes tartalma nincs e döntésnek, csak egyszerűen helyes? Az nem lehet, hogy egy, kettő, három és sok ilyen döntés új véleményeket, új összefüggéseket, s ezáltal új tényeket teremt? 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

16 komment

A kriptoszocialisták

2013.01.25. 10:10 Ratius

„Jávor Benedek az ATV Startban úgy fogalmazott: a Párbeszéd Magyarországért Platform kormányváltást akar, de az MSZP-vel való kormányzásban „bennragadni” nem – ezért kompromisszumos (!) javaslatot terjesztenek az LMP kongresszusa elé. Eszerint a baloldali kétharmad megszerzésében részt vennének, de a kormányzásban nem vállalnának tevőleges szerepet. A politikus szerint lesz majd nyomás a párton a választásokhoz közeledvén, hogy adott esetben vállaljon koalíciót a Fidesszel, elkerülvén a Jobbik kormányra kerülését, de ebben az esetben is nemet kell majd mondaniuk a jelenlegi kormánypártoknak.”

Mandíner

 images_1.jpg

 

Határozati javaslattal házal a Jávor Benedek nevéhez köthető LMP-platform. A Párbeszéd Magyarországért tömörülés nem adja föl, láthatólag eltökélte, hogy bármi áron kicsikarja a szocialisták támogatását a pártból. Az ökopárt – jó ég tudja hányadik – kongresszusa elé Jávorék hat egyszerű kérdést tesznek. Ezeket:

  • Akar-e az LMP a – sok egyéb levitézlett szocialista-szabaddemokrata utódpárt között – a szocialisták sokadik szatellit-pártja lenni?
  • Akar-e az LMP választási együttműködést kötni a szocialistákkal, illetve az MSZP körül tömörülő hatalomvágyó csoportokkal, bízván abban, hogy néhány képviselői hely azért jut a nagy tolongásban az LMP vezetőinek is?
  • Egy esetleges ellenzéki választási győzelem esetén akarja-e legitimálni jelenlétével és részvételével az ökopárt azt a szocialista alkotmányt, amelynek tartalmába az LMP-nek – csekély politikai súlya miatt – lényegi beleszólása nyilvánvalóan nem lehet?
  • Lemond-e az LMP a rendszerkritika és az ökopolitika képviseletéről a 2014-es esetleges ellenzéki választási győzelmet követően azáltal, hogy hatalomra segít és ellenzékből támogat egy globalizációelvű, rendszerpártot, az MSZP-t?
  • Azáltal, hogy elutasítja a kormányzati felelősségvállalást a feltételezett 2014-es ellenzéki győzelem után, szabad kezet kíván-e adni az LMP az általa hatalomba segített szocialistáknak, ahhoz, hogy megvalósítsák az ökopolitikával és rendszerkritikával szöges ellentétben álló gazdasági, társadalmi programjukat?
  • Végezetül vállalja-e az LMP, hogy a szocialisták későbbi hatalomra jutása érdekében a „minél rosszabb, annál jobb” elvét követve, mereven elutasít mindenféle együttműködést a Fidesszel, még akkor is, sőt annál inkább, ha ez a szélsőjobb hatalomra jutását eredményezi?

A kérdések világosak. Az LMP hétvégi kongresszusának könnyű dolga lesz. Mindenki ért mindent. Csak én nem értem, hogy Benedek és barátai miért nem a szocialista pártban politizálnak? Lemaradtam valamiről?

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

84 komment · 3 trackback

Ahogy a Donig jutottunk

2013.01.13. 12:10 Ratius

A doni magyar hadsereg pusztulására emlékezve elképesztő mennyiségű ostobaságot öklendezett elő magából a szónokok némelyike. Horváth Csaba, az MSZP fővárosi frakciójának vezetője szerint a Horthy-rendszer vágóhídra küldte a magyarokat. Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnöke bűnös politikának nevezte a doni katasztrófához vezető döntéseket. A megemlékezésekkel kapcsolatban a baloldali, liberális megmondóemberek világos álláspontot képviselnek: A Horthy-rendszer bűnös és erkölcstelen politikájának következménye az, hogy Magyarország részt vett egy értelmetlen és embertelen háborúban, rossz oldalra, a rosszak közé állt, és ennek következtében százezerszám pusztult el a magyar katonaság és civil lakosság.

A győztesek szemüvege

H 1.jpgMindez azonban nem igaz. A közélet formálásában részt vevő baloldali, liberális elit – egyébként érthető okokból, mint azt majd a közeljövőben elmondom – a világháború győzteseinek valóságértelmezését szajkózza. Ez az értelmezés pedig éppen olyan távol áll a tényektől, mint a Horthy-rendszer idealizálása. Jelentősége csupán annyi, hogy megmutassa: míg a náci Németország és szövetségesei a rossz megtestesítői voltak, addig a velük szemben a győztesek természetesen a jóság, a haladás és az emberiesség zászlóvivői kellett, hogy legyenek.
Azon túl, hogy ez az értelmezés nyilvánvalóan ideológiai alapokon áll, természetesen historizálás is, hiszen a jelenből próbálja kibontani a múlt tényeit, s természetesen a jelen értékítéletei alapján értelmezi a múlt döntéseit.
A doni katasztrófa és általában a világháborús magyar részvétel megítélésében is gyökeret vert az a szemlélet, amely a győztesek szemüvegén át láttatja a múlat, s ebben az összefüggésben ítéli meg, sőt ítéli el az akkori döntéshozók cselekedeteit. Ám ez az értelmezés sem a múlt megértéséhez nem visz közelebb, sem a jelen politikai-ideológiai szekértáborait nem képes megbontani.
Anélkül, hogy fel kívánnám menteni a Horthy-rendszert a maga szörnyű bűnei alól, érdemes elmondani, hogy a doni tragédiával kapcsolatban lényegesen kisebb a magyar politikai és katonai vezetés felelőssége, mint azt a világháború utáni – jobbára baloldali – propaganda elénk tárja.
A tisztább kép érdekében érdemes felidézni az előzményekkel kapcsolatban néhány tényt.

Szovjet terrorrezsim
8.jpgA harmincas években a szovjetunió a világ egyik legbrutálisabb rezsimjét működtette. A tömeges deportálások és kivégzések, az éhhalálra ítélt milliók, a gulág-rendszerbe száműzött, halálra dolgoztatott és állati kegyetlenséggel meggyilkolt rabszolgák százezrei mind-mind azt mutatták a kortársak számára, hogy a szovjet rezsim semmit nem tisztel, amit az európai értékvilág képvisel, sem az egyéni szabadságot, sem az egyéni életet, sem a tulajdont, sem a racionalitást.
Ezekhez képest a harmincas évek náci berendezkedés alig tűnt veszélyesnek. A hitleri Németország pusztán abban különbözött a többi európai diktatúrától, hogy átvette és alkalmazta, illetve némileg továbbfejlesztette az Egyesült Államokban érvényes faji megkülönböztetés elveit és gyakorlatát. Igaz, azt nem elsősorban a színes bőrűekkel szemben, hanem a zsidósággal szemben alkalmazta. De azért jó tisztán látni: a náci Németországban a zsidóellenes politika 1941-ig, tehát a Szovjetunió elleni háborúig nem mozdult ki a kivándorlás-ösztönző elnyomás állapotából, a keleti háború kezdetéig Németországban nem voltak tömeggyilkosságok, megsemmisítő táborok, tömeges deportálások, egyszóval hiányzott mindaz a borzalom, ami a Szovjetunióban már megvalósult. És, hozzá kell tennem: 1941 nyarán senki nem láthatta előre, hogy néhány hónap, vagy néhány esztendő múlva milyen embertelenségek felé fordul a náci rezsim.
A magyar politikai és katonai vezetés számára a Szovjetunió a terror hazája volt, míg Németország ebben a tekintetben nem nagyon különbözött a világ többi gyarmattartó, rasszista nagyhatalmától.

Hódítók között
2_1.jpgNem mellékes körülmény az, hogy a német-szovjet háború kirobbanásáig Moszkva és Berlin szövetségesek voltak. A Molotov-Ribbentrop paktum, amelynek keretei között felosztották egymás között Kelet-Európát, garantálta az együttműködést. Az agresszív Szovjetuniót éppen úgy kizárták a Népszövetségből, mint ahogyan Japánt, vagy Németországot kizárták volna, ha nem lépnek ki maguktól. A kor tapasztalata szerint Moszkva egy veszedelmes hódító hatalom volt, Magyarországról nézve jóval veszedelmesebb, mint Németország. Berlin ugyanis – a kor egy reális, bár nem kizárólagos értelmezése szerint –nagyjából 1940-ig elsősorban a német egység érdekében politizált, illetve háborúzott, s a neki hadat üzenő angolok és franciák ellen önvédelmi vívott háborút. Még az 1940-41 közötti események, a balkáni, észak-afrikai, észak-európai hadjáratok is beleilleszthetőek voltak ebbe az értelmezési keretbe, hiszen a semleges országok megtámadása és megszállása – stratégiai érdekből – Angliára is jellemző volt. Izland és Irán brit elfoglalása semmiben sem különbözött Görögország, vagy Jugoszlávia német megszállásától. Norvégiát pedig éppen azért vált hadszíntérré, mert ott a német és a brit katonai érdekek közvetlen ütközőterülete lett.
Mindent összevetve az 1939-41-es események magyar nézőpontból azt mutatták, hogy míg az elhúzódó, és egyre jobban kiszélesedő angol-német háború kevéssé érinti Magyarország sorsát, addig a balkán felé forduló, Románia és Bulgária irányába utat kereső szovjet terjeszkedés közvetlen veszélyt jelent.

Angol becsület
1_1.jpgEbben a világpolitikai helyzetben a szovjet-német konfliktus szövetségesek közötti, belső leszámolásnak tűnt, senki nem gondolhatta azt, hogy Anglia kiáll Moszkva mellett, mint ahogyan azt sem feltételezte senki, hogy például Budapest mellett kiállna, ha esetleg szembe kellene fordulnia Magyarországnak a németekkel. Akiket London ellenállásra buzdított, a lengyelek, a jugoszlávok, a görögök, azok mind elvesztek a Wermnacht csapásai alatt, és Anglia semmit nem tehetett az érdekükben. Nem véletlen, hogy Románia felmondta a britekkel kötött szerződéseit és inkább Németország védőszárnyai alá húzódott.
Ilyen előzmények után 1941-ben senki nem feltételezte, hogy Anglia kiáll, a Szovjetunió mellett, kivált azt nem, hogy hatékonyan kiállhat mellette. A háború első hetei egyébként igazolták is ezt a vélekedést, London semmiféle segítséget nem kínált Moszkvának.
Miért kellett volna feltételeznie a magyar vezetésnek azt, hogy ez a helyzet megváltozik? Hogyan is gondolhatta volna Horthy és környezete, hogy Anglia szembefordul saját elveivel, eszméivel, mindazzal, amit korábban hirdetett, s amellé a szovjet mellé áll, amellyel szemben még néhány esztendeje expedíciós hadsereget akart küldeni Finnország megsegítésére? A magyar vezetés számára egyértelműnek tűnt a helyzet: az angol-német háború mellett, azzal párhuzamosan, de attól lényegében függetlenül kirobbant egy szovjet-német háború is, amelyben Magyarországnak sokkal inkább érdeke állást foglalni, mint a másik, a nyugati háborúval kapcsolatban.

Párhuzamos háború
5.jpegA háborúba egyébként olyan országok mellett lépett be Magyarország, amelyek sem a fasizmus, sem a diktatúra tekintetében nem követték a német-olasz utat. Igaz, hogy a kor demokrácia-felfogása messze állt a mai társadalomképtől, de azért sem Finnország, sem Románia, sem Magyarország nem számított akkoriban fasiszta államnak, vagy diktatúrának. Okkal gondolhatta azt a magyar politikai vezetés, hogy a háborúban a szovjetek által veszélyeztetett államok vesznek részt, függetlenül attól, hogy politikai berendezkedésük mennyire követi a német mintát, függetlenül attól, hogy diplomáciájuk mennyire nyitott London felé, azaz függetlenül a nyugaton zajló német-angol háborútól.

Megelőző csapás
3_1.jpgA kortárs elemzések és vélekedések szerint a német támadás közvetlen megelőzése volt a készülő szovjet hadjáratnak. Az egyre inkább elhidegülő szovjet-német viszonyban a balkáni érdekkonfliktus feloldását mindkét agresszív nagyhatalom a leszámolásban látta. Sajnos máig nem egyértelmű, hogy Moszkva valóban készült-e a támadásra, de az előzmények tükrében, Lengyelország lerohanása, a balti államok bekebelezése, a Romániával szembeni területi követelések érvényesítése, illetve a finn háború után egyáltalán nem tűnhetett életidegennek ez a feltételezés.
A szovjet terjeszkedés megállítása pedig éppen olyan elemi érdeke volt a közép-európai kisállamoknak, mint amilyen elemi érdeke volt Németországnak a veszélyes szövetségessel való szembe fordulás. Ebben az összefüggésben minden józan érv amellett szólt, hogy Magyarországnak, a többi veszélyeztetett kisállammal együtt a németek oldalán a helye, hiszen a részvétel jelentősen növelte a gyors győzelem esélyét.

Hathetes hadjárat
6.jpgA kirobbanó német-szovjet konfliktus kezdetén a Szovjetunió gyors összeomlása a teljes európai és amerikai közvélemény előtt egyértelműnek tűnt. A németek hathetesre, legfeljebb két hónaposra tervezték a hadjáratot. Minden kortárs elemzés azt jósolta, hogy Moszkva néhány hétig, esetleg néhány hónapig tud csupán kitartani. A finn háború tapasztalatai alapján semmiféle kétsége nem lehetett a világ döntéshozóinak e vélekedéssel kapcsolatban. London kezdetben egyértelműen elhatárolódott a szovjetekkel való bárminemű közösségtől, hiszen a Downing Streeten úgy gondolták, Anglia nem kompromittálhatja magát a Moszkvai rezsimmel való együttműködésnek még a látszatával sem. Nem érdemes a szovjeteknek segítséget nyújtani, hiszen mire megérkezne a támogatás, addigra a Szovjetunió megszűnik. Igaz, London örült volna annak, ha a Vörös hadsereg sokáig kitart, vagy legalább partizánharcokkal jelentős német erőket köt le, de a szovjet győzelemben, vagy tartós ellenállásban egyáltalán nem bíztak. Hasonlóan vélekedtek New Yorkban, és természetesen Budapesten is.
Ugyan miféle érv szólhatott ilyen körülmények között a magyar részvétel ellen? A magyar politikai és katonai vezetés okkal feltételezte: nem kockáztatott semmit, ha belépett a háborúba. Viszont igen sokat nyerhet általa.

Magyar békepolitika
9.jpegMagyarországot ugyanis kényszerpályára lökte vezetőinek felelős és békepárti politizálása. A Szovjetunió elleni hadba lépésig ugyanis a magyar vezetés mindent megtett annak érdekében, hogy az ország határaitól távol tartsa a háborút. Hatékonyan közvetített Berlin, Róma és Bécs között, hogy elkerülhető legyen Ausztria lángba borulása. Hitlernek, az egész Felvidék visszacsatolására vonatkozó, egyértelműen csábító ajánlata ellenére sem csatlakozott a Csehszlovákia elleni támadáshoz. Az elmérgesedett és közvetlen háborús veszéllyé fajult román-magyar konfliktust nemzetközi döntőbíróság ítéletét elfogadva oldotta meg, s végezetül a Jugoszlávia ellni háborúban is csak rendkívül korlátozott módon vett rész, dacára annak, hogy az aktívabb beavatkozással – Hitler egyértelmű szavai szerint – egész Horvátországot megszerezhette volna. Talán érdemes a jugoszláv háborúval kapcsolatban eloszlatni a „hitszegők lettünk, hullarablók” típusú értelmezéssel kapcsolatos legendákat. Ez a megközelítés ugyanis csak egy lehetséges magyarázata volt az eseményeknek, és korántsem tűnt olyan racionálisnak, mint az a másik értelmezés, amelynek szellemében végül Magyarország csatlakozott a Belgrád elleni háborúhoz. A kortársak előtt ugyanis egyértelműnek tűnt, hogy a jugoszláviai beavatkozásra éppen azért kényszerült rá Németország, hogy megfékezze a balkáni szovjet terjeszkedést. A Belgrádban lezajlott Moszva-barát puccs nem önmagában, hanem a korábbi szovjet terjeszkedés fényében volt igen veszélyes és közvetlen fenyegetést jelentő fordulat. A német beavatkozás elmaradása nyilvánvalóan egy szovjet bábállamot hozott volna létre a térségben, s előbb-utóbb a balti államok sorsára juttatta volna Délkelet-Európát.

Háború, mint a háború alternatívája
Horthy 1.jpgUgyanakkor tény, hogy a magyar vezetés későn ismerte föl azt a tényt, hogy amennyiben Németország elég erős ahhoz, hogy kielégítse a magyar területi követeléseket, akkor ahhoz is elég erős, hogy visszavegye azt, amit adott. Ebből a csapdából azonban ekkor már csak előre lehetett menekülni. A veszélytelennek tűnő, de hatalmas nyereséggel járó szovjet háborúban való részvétel révén – akkoriban úgy tűnt – Magyarország elkerülhet egy beláthatatlan következményekkel járó és nagyon is kétes kimenetelű román-magyar háborút. Egy olyan háborút, amelyben Berlinnek nem kell mérlegelnie, hogy a hadviselés évek óta kerülő, megbízhatatlan és ingatag szövetségest jelentő Magyarország mellé áll, vagy a Szovjet ellen teljes erőbedobással felvonuló, és Észak-Erdély visszaszerzésére törekvő, megbízható román szövetségesét támogatja.
Mindez természetesen nem menti fel a Horthy-rendszert a maga bűnei alól, nem teszi elfogadhatóvá azokat a döntéseit, amelyek már a kortársak szemében is elfogadhatatlanok voltak. De azért azt világossá kell tennünk: a nemzetközi térben, háború és béke kérdésében, a rendelkezésre álló információk és azok józan értelmezése alapján a legtöbb esetben felelős döntéseket, sőt a lehető legjobbnak tűnő döntéseket hozta meg. Sajnos ennek ellenére sem tudott jó döntéseket hozni. De ez nem rajta múlott.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

147 komment

Bayer lavinája

2013.01.09. 14:30 Ratius

Az ellenzék fellélegezhet. Helyre állt a világ rendje. Végre kibújt a szög a zsákból, kiderült, ami előttük eddig is nyilvánvaló volt: igenis fasiszták ezek mindahányan, nácik valamennyien, rasszisták, antiszemiták, vérszomjas keretlegények, Eichmann és Mengele zsidó- és cigányvérben fürdő leszármazottai, Hitler utolsónál is utolsóbb csatlósai, Szálasi elszánt apologétái, a Horthy-fasizmus veszedelmes szálláscsinálói. Azok tehát, akiknek lenniük kell, hogy emezek, mármint a Fidesz ellenzéke is az lehessen, aki lenni szeretne: bátor, korszerű, haladó és demokrata.

catilina.jpgRészeg kamasz

 

Hogy persze sem ezek nem azok, sem amazok nem ezek, azzal most ne foglalkozzunk! Mint ahogyan azt is tegyük félre egy későbbi bejegyzés izgalmas témájának, hogy vajon miért van égető szüksége a baloldalnak erre a félelmetes náci veszedelemre. Foglalkozzunk most pusztán a megbélyegző kampánytechnikával, s azon belül is csupán azzal, miképpen támadhat választást-eldöntő szélvihar Bayer Zsolt haragos kirohanásából!

A minap még – az igazi baloldaliak őszinte elégedetlenkedése, csalódottsága és dacos hátat-fordítása ellenére is – kivédhette az antiszemita vádakat a Fidesz. Rogán Antal a rettegők nagygyűlésén pártja nevében tett hitet az emberi jogok, a politikailag korrekt szavak és úgy általában az emberi méltóság mellett. Most azonban más a helyzet. Zsolt barátunk kifakadt, s egy publicisztikának látszó ocsmány káromkodás keretei között könnyített a lelkén. A szerző – mint valami részeg kamasz, aki alkoholmámorában vagánynak tetsző horogkeresztet tetováltat mellkasára – dühében a Fideszre rántotta a rasszista vádat, és immár nincs ember, aki levakarhatná azt onnan.

Cigányállat-határozó

Mert ugye, ahhoz kétség sem férhet, hogy a Magyar Hírlapban megjelent rövidke cigányállat-határozó a következő másfél esztendőben minden nap emlékeztet majd bennünket arra: kik a nácik és kik a demokraták ebben az országban. Hogy emlékeztessen, arról pedig idült kampányszakemberek precízen gondoskodni fognak.

És eme felelősségteljes gondoskodás ellen semmit nem tehet a Fidesz. Zsoltot ugyanis nem lehet kizárni a pártból. Föl sem merülhet. Ezt a Fidesz egyszerűen nem teheti meg. Hiába jött kapóra a publicista embertelen kirohanása az ellenzéknek, hiába ég rá a rasszizmus bélyege a Fideszre, hiába perzseli meg a régi barát, az ősharcostárs, a párt- és miniszterelnök ruháját, bőrét, lelkét és szívét a szégyenteljes vád, Zsolt marad, mert meneszteni nem lehet. Bayer ebben az ügyben védettebb, mint Schmitt Pál a maga ügyében, Orbán pedig kiszolgáltatottabb, mint valaha.

Ez alkalommal Orbánnak nincs hova hátrálnia. A civil nyomásnak engedve elereszthette köztársasági elnöke kezét, asszonyaink felháborodásától megriadva rábólinthatott a családon belüli erőszak ügyében követelt törvénymódosításra, a lehetetlenségtől visszatántorodva felhagyhatott az előzetes regisztráció tervezgetésével, sőt még az sem kizárt, hogy fiaink tiltakozásainak hatására visszaállítja az egyetemi képzés korábbi szabadságát. Sok ügyben volt kénytelen meghajolni a közakarat előtt, és sok ügyben lesz még kénytelen engedni. De a Bayer Zsoltra hulló vádakat nem hallhatja meg. Akkor sem, ha füleinek bezárásával hatalmát teszi kockára. Bayer ellen fellépve ugyanis biztosan elveszíti azt.

Csak egy miniszterelnök

Zsolt rasszizmusa ugyanis a Fideszesek szemében nyilvánvalóan hamis beállítás. Hamis, dacára annak, hogy egészséges erkölcsi érzülettel megáldott többség elszörnyedve utasítja el sorainak gonosz és ostoba általánosításait, hamis, dacára annak, hogy az őszinte humorérzékkel megáldott kevesek komédiának látják, s mulatni tudnak tragikus szövegein.

Az alapító ellenzék által követelt eltávolításának így viszont egyértelmű és nagyon komoly üzenete volna a párttagok, s kiváltképp a Fideszes nomenklatúra felé. Zsolt kizárása – a hamisnak érzékelt rasszizmus-vád alapján – azt jelentené, hogy a Fidesz vezérkara, pontosabban Orbán Viktor bárkit képes feláldozni azért, hogy népszerűsége ne csökkenjen a muszájnál is jobban, azt jelentené, hogy a legrégebbi harcostársak, a személyes barátok, a legbefolyásosabb pártemberek sem drágák, ha a hatalom megtartásának érdekében kell téteket tenni.

Efféle üzenetet azonban Orbán nem küldhet híveinek. Hiszen nem engedheti meg, hogy a kipróbált bajtársak kételkedni kezdjenek benne. Hiszen ez a kétely a párt villámgyors összeomlásához vezetne. Hiszen a hatalmas frakció összetartása, a sokszor át nem gondolt, viszont mélyen húsba vágó döntések meghozatala úgyis rengeteg érdeksérelemmel jár. A kormány majd minden döntése ezer okot ad a kételyre. Nem feltétlenül azért, mert a döntés rossz, hanem egyszerűen azért, mert szükségszerűen sérti a párton belüli csoportok némelyikének érdekeit, vagy értékvilágát, sőt olykor homlokegyenest ellenkezője annak. Tudja ezt a fideszes táborban minden miniszter és pártvezető, minden képviselő és parlamenti titkár, minden tollforgató és plakátragasztó. De egyelőre azt is tudja e pártnak minden tagja, hogy sajátjait megvédi a Fidesz. És ez a tudás fontosabb, mint ama kétely. Ám, ha e tudás helyére is a kételkedés kerül, ha Bayer számkivetetté válik a saját otthonában, akkor gátszakadásszerűen borítja el a kormányt a sok elfojtott tiltakozni vágyás. Akkor nincs miért elfogadni a sok elfogadhatatlant, akkor nincs értelme a kognitív és morális áldozatnak, hiszen akkor Orbán Viktor nem vezér többé, csak egy miniszterelnök.

S ezt a lavinát Orbán nem zúdíthatja magára, még akkor sem, ha ezzel magára zúdítja az antifasiszta népfront átkait, gyalázkodásait és szavazathalász vérvádjait.

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

231 komment · 1 trackback

Címkék: Címkék

Bársonyszékek bűvöletében

2013.01.03. 05:45 Ratius

Azt gondoltam, megírom, mit tartok a Magyar Szocialista Párt, a Demokratikus Koalíció, az Együtt 2014 választói mozgalom, a Magyar Szociáldemokrata Párt és a Szövetségben, Együtt Magyarországért mozgalmak tárgyalásairól.

dolgozó 2.jpg

Szanyi kapitány

Azt gondoltam, megírom, hogy a nagy médiafigyelem mellett megkezdett tanácskozás olyan, mintha a Jobbik, a Hatvannégy Vármegye, és a Magyar Gárda kezdene egyeztetést a kormány leváltásáról, és az új alkotmányos berendezkedésről.
És azt is gondoltam, ezzel, majd valami újdonságot írok.
Erre nem azon kuncog kedd este Szanyi Tibor a Facebookon, hogy: „Nézem ezeket az egyeztetéseket. Izgi, hogy szinte minden résztvevő az MSZP kennelből jön, sőt, néha egész családias a hangulat...”?

Kínok között

Én meg azt hittem, ők nem tudják, hogy mi tudjuk, és azt a látszatot akarják kelteni, hogy itt most önálló arculattal bíró, önálló elképzeléseket dédelgető, önálló politikai hitvallást képviselő pártok kezdenek tárgyalni.
Azt hittem, legalább a látszatára ügyelnek annak, hogy ellenzéki pártok nagy, országmentő, nemzetféltő, jövőbetekintő tanácskozását mutassák nekünk.
Azt hittem, nekik legalább annyira kínos Oszkó Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, Bárándy családdal egy asztalhoz ülni, mint amennyire kínos, mondjuk, Schmitt Pált köztársasági elnökké választani, vagy teszem azt, tiszaeszlári vérvádat emlegetni a parlamentben.
De be kell látnom, tévedtem.
Nem kínos.
Vagy csak szerintem az.

Oh, kárhozat!

És, ha nem kínos, ha semmi nem számít, ha a kormányzó hatalommal szembeni gyűlölet olyan erőssé válik, hogy e harag okán eltűrhetővé lesz a legaljasabb hazugság is, akkor a régi rend erői gátlás nélkül állhatnak neki, hogy megpróbálják visszabillenteni a kizökkent időt a maga jól bevált, kétpárti kerékvágásába.
A restauráció valamennyi mozgalma, az MSZP-SZDSZ kormány minden maradéka, a baloldali-liberális tábor nagy egységfrontja megkezdte bárgyú menetelését a bársonyszékekért.
De mi azért jó, ha tudjuk: Azt a tanácskozást, amelyen apa és fia, miniszter és miniszterelnöke, pártelnök és kormánya ül egy asztalhoz, nem ellenzéki együttműködésnek hívják, hanem koalíciós tárgyalásnak.

dolgozo_msn_nagy.jpg

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

476 komment · 5 trackback

Orbán álma, Magyarország valósága

2012.12.30. 10:39 Ratius

Tragikus esztendőt tudhat maga mögött a kormányoldal. A Fidesz a hatalmán kívül szinte mindenét elvesztette. Akarata megtört, ereje megroppant, hitelessége semmivé lett, támogatottsága köddé foszlott, mozgástere a formális jog paragrafus-tologatására szűkült. A 2012. évi kormányzati vesszőfutás oda vezetett, vagy hamarosan oda vezet, ahol még nem is olyan régen Gyurcsány Ferenc tárta szét tehetetlen kezeit. A Fidesz súlyos gazdasági kudarcai, erőszakos és megosztó kultúrpolitikája, keserű társadalompolitikai hátra arcai és zavarodott kiútkeresése minden szempontból a szocialista kormányzás borzalmas teljesítményét idézi. A botrányról botrányra, vereségből vereségbe bukdácsoló Orbán-kormány kétségbeejtő haláltánca súlyos kérdés körül pörög: Miképpen lehetséges az, hogy a gazdasági, politikai, társadalmi elképzelések és lehetőségek lényeges különbözősége dacára Orbán Viktor mégis szinte lépésről lépésre Gyurcsány Ferenc útját kénytelen járni? Miképpen lehetséges az, hogy a kétharmados felhatalmazás, a korlátlan hatalomkoncentráció, a tettek és döntések teljes szabadsága ellenére is oda tart Orbán, ahová a saját pártjában is páriává váló miniszterelnök kisebbségi kormánya jutott? Miképpen lehetséges az, hogy a gazdasági szabadságharc, az unortodox megoldások, a békemenetelő rajongótábor áldozatvállalása nem vezet sehova, csak ugyanoda, ahova a nemzetközi partnerek korlátlan kiszolgálása, a „merjünk kicsik lenni” politikája vezetett?
Számít-e valamit a kormány szándéka, elkötelezettsége, értékválasztása, érdekartikulációja?
És miért nem?

A sárkány és a valóság

377290_382050885196553_471114770_n.jpg„Szórakoztató álomvilág lehet az, amiben a szocialisták élnek. Az ő alternatív valóságuk jelentősen különbözik a Fideszétől, ám semmivel közelebb nincs a vérvalóhoz, mint az Orbáné. Amíg emezék nemzeti pántlikás győzelmi jelentésbe csomagolnák a seggpöttyrokonságot is, addig a szocik lassan meggyőzik magukat, hogy az zemberek mind hülyék, a saller meg amitől letérdeltek 2010-ben csak tévedés volt. Oka semmi, kizárólag a rohattfidesz lejárató kampányának volt köszönhető, ők bizony ártatlan elszenvedői voltak az indokolatlanul fölhergelt nép izmozásának." – írja egy közelmúlt posztjában Varánusz kolléga, akinek köztudottan büdös a szája, viszont cserébe több esze van, mint az ellenzéki összefogás vidám birkáinak együttvéve. Ő ugyanis sejt valamit abból a tragikus mocsárból, amibe egyre mélyebben süpped bele az ország, s amelyből nem lehet kikászálódni sem Gyurcsány, sem Orbán, sem Bajnai politikája által. A magyar lápvilágból nem vezet ki a régi és új ellenzék összekapaszkodása, ép ellenkezőleg: minden terve és fogadkozása ellenére egyre mélyebbre nyomja az ország többségét a sárba a politikai elit konok valóság-tagadása.
Az immár évtizede tartó hanyatlás mögött ugyanis nem pusztán a hatalom tehetetlensége, nem csupán a hazai politikai elit önző mohósága lapul, hanem valami tragikus félreértés: a valóság észlelésének hamis volta, a világ mibenlétének teljes félreértése, a létünket meghatározó folyamatok katasztrofális félremagyarázása áll. És ez a farkasvakság – úgy tűnik – független attól, hogy éppen kik vezetik az országot, független attól, hogy bal- vagy jobboldali párt irányítja az ügyeket, független attól, hogy a tekintélyelvűség, vagy a bárgyú populizmus áll a kormányrúdnál.
És abban a pillanatban, amelyben levetjük a pártszemüvegeket, amelyben eldobjuk a babonák és mendemondák hamis sillabuszait, amelyben elszakadunk a gazdasági, politikai és kulturális előítéleteinktől, és őszintén szembenézünk a valósággal, abban a pillanatban meglátjuk a kormány tragédiájának okát is.

Másodlagos alkalmazkodás

385168_387933634608278_454754187_n.jpgSzilárd meggyőződése ugyanis a magyar közéletnek, hogy Magyarországnak a nyugati világhoz kell alkalmazkodnia. Akár így, akár úgy, de mindenképpen a nyugati tömb mellett van a helyünk. Ha az IMF segítségét nem is fogadjuk el, azért a kereszténység bástyásaként helytállunk, ha a szabadságharcot vívunk is, azért az Európai Unióból kiválni nem akarunk, vagy a másik oldalról nézve: ha egyenrangú gazdasági partnerek nem is lehetünk, azért a nyugat összeszerelő üzeme hadd legyünk. Csakhogy amilyen szilárd ez a meggyőződés, épen olyan hamis is. Nem azért, mintha tagadnunk kellene a nyugati világ értékeit, hanem azért, mert az alkalmazkodás lényeglét tagadja a rendszerváltás hamis logikája. Magyarország ugyanis a feltétlen nyugati orientációval nem a valóság kérdéseire ad választ, hanem valamiféle furcsa, másodlagos alkalmazkodást művel: alkalmazkodik az alkalmazkodáshoz. A világ ugyanis elsöprő gyorsasággal változik. Salim Ismail, a jövő technológiáit kutató Singularity University alelnöke nyilatkozott a minap a HVG-nek: „A világ alapvetően változott meg az elmúlt években. Húsz esztendeje például nem használtunk keresőmotorokat, mobiltelefonokat és közösségi hálózatokat. Ma ezekkel egy másodpercen belül kapcsolatba léphetünk a bolygón bárkivel. Ma egy afrikai farmer egy okostelefonnal több információt tart a kezében, mint Clinton elnök a beiktatásakor. Ez a technológia eddig soha nem tapasztalt demokratizálódása. Természetesen kudarc, hogy ezeket a technológiákat a társadalom nem tudja kellő mértékben befogadni, és ez elsősorban az elit kudarca. A technológia ebben a gyorsuló tempóban működik, de a különféle vezetők nem értik ezt a jelenséget."
Hadd pontosítsak: Mindegy, hogy a vezetők értik, vagy nem értik a bennünket körülvevő világot, az átalakulás lendületét, a kihívások sokaságát. A változásokra adott válaszaik ugyanis szükségszerűen önérdekűek. A nyugati hatalmak nagyjai, a világ vezetői nem is tehetnek mást, mint, hogy a maguk, pontosabban a mögöttük álló érdekek elvárásainak megfelelően alkalmazkodnak az új feltételekhez. A pénzügyi világ megrázkódtatásaira a bankuniós kísérletek adnak feleletet, az info-technikák fejlődésére az internet-cenzúra és a szerzői jogok körüli őrület ad választ, a gazdasági globalizáció kérdéseire pedig a jóléti rendszerek lebontása a megoldás.
És Magyarország ehhez a folyamathoz alkalmazkodik.

Az integráció csapdájában

pol.jpgEgy közelmúlt kutatás tanulsága szerint Magyarországon 1990 óta csökken a társadalmi mobilitás, az újabb generációk tagjai tehát egyre kisebb arányban képesek a szüleiknél magasabb státuszt szerezni. Az olyan csatornák, mint az oktatás vagy a rugalmas munkaerőpiac, melyek egy ideális társadalomban lehetővé teszik a feljebb lépést, nálunk beszűkültek. De hozzá kell tennem: a társadalmi felemelkedés lehetőségei a nyugati világban is korlátozottá váltak: az USA-ban, Német- vagy Franciaországban majdnem olyan nehéz a családi felemelkedés hagyományos útjait bejárni, mint Közép-, Kelet-, vagy Dél-Európában.
A magyar tragédia lényege pedig az, hogy a Nyugat minden egyes válasza a változó körülményekre – az erős országok természetes megoldásmódjának megfelelően – a gyengébb országokra hárítja a problémákat. Ha nyugaton meginog a pénzügyi rendszer, a periférikus, félperiférikus területeken nőnek a kamatok, ha nyugaton bomlik a jóléti társadalom, keleten és délen meg is szűnik, ha amott csökken a vásárlóerő, emitt nincs munka...
Minden kormány, amelyik a nyugati integrációt elsődleges célnak tartja, valójában nem tesz mást, mint a nyugati társadalom fenntartásának szolgálatába állítja a nemzeti erőforrásokat. Bár Orbánék megpróbáltak lazítani a köteleken, az unortodox kísérlet nem sikerülhetett, mert a kormány nem tudott kilépni a nyugati integráció csapdájából. Hozzá kell tennem, hogy ebből a csapdából nem is olyan egyszerű kilépni, vagy talán nem is lehetséges, mert a centrum-országokkal való tényleges szembefordulás azonnali és tragikus államcsődöt jelentene.
Mindez tehát nem jelenti azt, hogy a nyugatos elköteleződést fel kellene adnia Magyarországnak. De azt biztosan jelenti, hogy a másodlagos alkalmazkodás stratégiájától mindenképpen el kellene szakadni.
A változó világhoz való autonóm alkalmazkodás mellesleg a nyugati világ haladó erőinek is alapvető kérdése. Az occupy mozgalom, a kalóz- és zöldpártok, sőt bizonyos fokig a szélsőjobboldali csoportok nagyjából egységes stratégiája éppen az, ami a magyar, görög, spanyol és portugál stratégia is lehetne: Felismerni, hogy a hatalmat gyakorló nyugati gazdasági és politikai elit, illetve a periférikus, félperiférikus országok komprádor-elitje elsősorban a saját érdekei szerint politizál, a saját érdekeinek megfelelő választ keres a világ új kihívásaira. Ezek a válaszok azonban semmiképpen sem lehetnek igazi megoldások, különösen nem jelenthetnek megoldást a periférikus országok számára, hiszen lényegük éppen a változások tagadása, megfékezése, integrálása a fennálló gazdasági, politikai rendbe. Ez az integráció azonban eleve kudarcra ítéltetett: a kibontakozó tudományos, technikai és mentális átalakulás egyszerűen szétfeszíti a fennálló rend kereteit.

Alternatív modellek

217907_368804946521147_208150035_n.jpgNem válasz az internet szabadságára az internet cenzúrája, nem válasz a pénzügyi rendszer katasztrófájára a bankrendszer egységesítése, nem válasz a közösségi hálózatok fejlődésére a demokrácia korlátozása, és nem válasz az információáramlás szabadságára a tandíj bevezetése.
Hadd idézzem újra Salim Ismailt: „A világ számos nagy problémája – mint a járványok terjedése, a klímaváltozás egyes folyamatai, a pénzügyi válság – exponenciálisan gyorsuló jelenségekre vezethető vissza, és arra, hogy nem tudtuk, miként kell ezeket a folyamatokat kezelni. Ha gyorsuló változásokkal, problémákkal van dolgunk, hasonlóképp gyorsuló megoldásokat kell találni.”
A válasz azokban az alternatív társadalmi modellekben rejlik, amelyeket ma a zöldek, kalózok és egyéb rendszerkritikusok képviselnek, még akkor is, ha sok felvetésük nehezen értelmezhető a fennálló vonatkoztatási rendszer keretei között, vagy hadd mondjam inkább úgy, akkor is, ha sok ostoba és ábrándos ötlet kíséri a megoldáskereső nemzetközi brainstormingot.
Az Orbán-kormány katasztrofális politikája mögött nem a diktatúra, a kultúrpuccs, vagy a tündérmese valóságának képzelése áll, bár vitathatatlan, hogy az ilyen motivációk nem segítik a társadalom értelmes alkalmazkodását. A Fidesz-hatalom borzalmas teljesítménye mögött ugyanazok a hatóerők állnak, amelyek a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kormányok tragikus teljesítményét okozták, s amelyek egy esetleges Bajnai-Mesterházi kormány tragikus döntéseit is meghatározzák majd.
Eben gubát cserél az, aki csak azon töri a fejét, hogyan szabaduljon meg Orbántól. A Fideszt mindenáron leváltani éppen olyan értelmetlen és tartalmatlan cselekvés, mint vizet hordani a tengerbe. A rendszert kell leváltani, vagy legalábbis a rendszert kell megreformálni: És ehhez nem a hazai komprádor-burzsoázia másik szárnyát, a rendszerváltó politikai-gazdasági elit baloldalinak nevezett híveit kell hatalomhoz segíteni, hanem zöldeket, kalózokat, civileket, és mindenféle egyéb radikálisokat.
Persze lehet, hogy addig még újra bele kell kóstolnunk a baloldali kormányzás keserű valóságába is.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

252 komment · 1 trackback

Rettegjetek!

2012.12.02. 12:35 Ratius

Szándékosan félreérteni egy nyelvbotlást – hazugság. Feltűzni a sárga csillagot – az áldozatok emlékének meggyalázása. Nácinak bélyegezni a jobboldal kulturális identitását – gyalázatos kirekesztés. Indokolatlan félelmet kelteni – hideg cinizmus. Antifasiszta tüntetést szervezni – átlátszó propaganda. Rasszista veszélyről óbégatni – beismerése annak, hogy a valódi problémákra nincs válasz. Összefogni a képzeletbeli fasiszta rém ellen – összefogni a globális világrend védelmében.

A pártok és érdekek

antifa 4_1.jpgAz MSZP indította útjára a Jobbik – egyébként meglehetősen ostoba, és még eredeti értelmében sem elfogadható – parlamenti felszólalásával kapcsolatos hisztériakampányt. A kibontakozó antifasiszta megmozdulás alátámasztja a párt által meghirdetett ellenzéki összefogást, az ellenzéken belül vezető pozícióba emeli a szocialista pártot, lehetőséget teremt arra, hogy az igazi kérdések helyett, amelyekre természetesen a szocialistáknak nincs válasza, egy álprobléma körül kezdjen el kikristályosodni az Orbán-ellenes föderáció. Végezetül, a Fidesz mozgásától függően, vagy rátolja a kormánypártot a megbélyegzett Jobbikra, s így tegye elfogadhatatlan választássá, vagy véglegesen leválasztja egymásról a két jobboldali alakulatot, így nehezítve meg a Vona és Orbán esetleges együttműködését, azaz a jobboldal és a szélső jobboldal 2014-es lehetséges koalícióját.
A Fidesz ügyesen jött ki a csapdából. Azzal, hogy beállt az antifasiszta koalícióba, elejét vette annak, hogy együtt emlegethessék a Jobbikkal, csökkentette a pártra nehezedő baloldali nyomást, és fékezheti a párt szavazóinak jobbra tolódását. A csatlakozással a Fidesz a centrum felé lépett.
Az LMP számára a legrosszabbkor jött az antifasiszta népfront kialakulása. A belső válságot csak elmélyíteni tudja a kezdeményezés. A párton belül az ellenzéki egység hívei most egyszerű sillabuszt kaptak a továbblépéshez. Ezzel szemben a függetlenségiek estleges fellépése a rasszistákra is vonatkozó szólásszabadság érdekében, a Jobbikban is fellelhető rendszerkritikus gondolatok mellett óhatatlanul a kirekesztettek közé löki őket. Azok, akik most a szemforgató rasszistázás helyett az országot és a világot nyomasztó valódi problémákra akarnak rámutatni, nos, azok egyelőre hallgatni kénytelenek.

Polgárok és pártkatonák

antifa 3.gifAzok, akik elhatározták, részt vesznek a vasárnapi antifasiszta tüntetésen, túlnyomórészt pontosan tudják, hogy egy színjáték szereplői. Többségük tisztában van a pártos érdekek mibenlétével. Azért tüntetnek, hogy jelenlétükkel alátámaszthassák pártjuk politikáját. A baloldaliakat persze nehéz helyzetbe hozza a Fideszesek jelenléte, de kisebb nyereségként elkönyvelhetik a Jobbik marginalizálását. A Fidesz hívei pedig felemelt fejjel nézhetnek körül: tettek azért, hogy ne sikerüljön partvonalra szorítani pártjukat.
A megmozdulással azonosuló középosztály egy része talán nem tudja, de sejti, hogy az antifasiszta rendezvény a fennálló világ védelmét szolgálja. A magas szintű fogyasztás, a jóléti társadalom eredményei, a demokratikusnak tűnő jogok széles tárháza, a kisebbségek szabadsága, s ezen belül a zsidóság biztonsága egymással szorosan összefüggő fogalmak. A rasszista közbeszéd közös megbélyegzése – szimbolikus jelentőségűvé válva – évtizedek óta a globális gazdasági-politikai rendszer ideológiai bázisa.
Ugyanakkor nagyon sokan nem tudnak azonosulni a tüntetéssel. Ők részben világosan látják, hogy a rendszerpártok ismételt összeborulása reménytelenné teszi „rezsimváltás” ígéreteit. A hazai politikai elit ismét saját érdekeinek megfelelően cselekszik, s nem az ország, vagy a lakosság érdekében.
És végezetül elég sokan lehetnek azok is, akik komolyan aggódnak a Jobbikhoz kapcsolt fasiszta közbeszéd miatt. Ők őszintén hiszik, hogy aggodalomra van okuk, s nem szeretnének olyan országban élni, ahol a kisebbségek, a zsidók, a cigányok, a melegek számára nincs hely. Felületesen tájékozottak, nyitottak a propagandára, s így nem is sejtik, hogy ilyen veszély nem fenyeget.

Nyertesek és vesztesek

antifa 2_1.jpgA felkorbácsolt antifasiszta indulatok igazi nyertese a Jobbik. Nem pusztán azért, mert sikeresen tematizálta a közbeszédet, és így hazai pályára csalogathatta politikai ellenfeleit, de egyszerűen azért is, mert hosszú hetekre a középpontba állította önmagát. Világossá tehette, hogy éles különbség választja el a rendszerpártoktól, nem része a hatalmat gyakorló politikai elitnek, szemben áll a globális világrend képviselőivel. A Jobbik szavai most nagyobb figyelmet kapnak, polgártársaink közül sokan lesznek, akik most fedezik föl a nemzeti radikalizmust. Persze a Jobbiknak, ha valóban kormányzati szerepre tör, előbb-utóbb ki kell bújnia a rasszista, antiszemita vádak alól, de addigra elég erősen magához kötheti azokat a polgártársainkat, akiket most meg tud szólítani.
Végezetül a politikai hisztériakampány igazi vesztesei természetesen azok a zsidók, akik komolyan veszik a gerjesztett félelmeket. Azok, akik erős zsidó identitással rendelkeznek, akik megjárták a lágerek poklait, akik szüleiktől, nagyszüleiktől azt tanulták meg, hogy őket – csak azért, mert zsidónak születtek – bármikor meggyilkolhatják. Bizonyára nincsenek sokan, kik a náci eszméktől komolyan rettegnének, de számukra rettegésük tárgya a legfélelmetesebb valóság. Hiába tudjuk, hogy a magyar zsidóságnak nincs mitől félnie, ők ezt nem így látják. Őket minden héten emlékezteti a vészkorszakra a holokauszt-lobbi, őket minden nap szembesíti a náci rémmel a pártsajtó, őket minden órában figyelmezteti a fasiszta eszmékre az interneten burjánzó világháborús romantika.
Most nagy nyomatékot kapott e hétköznapi félelem. A rettegésben élők óriásnak érzékelik az aprócska rémalakot, ha ezernyi reflektor fénye növeli nagyra árnyékát. Nehéz megérteniük, hogy a fényszórókat cinikus kezek állították egy jelentéktelen törpe mögé.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

327 komment · 8 trackback

Forgószél és forgóközép

2012.11.20. 10:22 Ratius

Valóságos LMP-cunami söpört végig az országon. Egyetlen médiumból sem maradt ki a párt szombati kongresszusának elemzése, kommentálása, bírálata. Az internet legmélyebb bugyraiba is eljutott az aprócska törpepárt karakteres döntésének híre.
Bár azt néhányan már megírták, hogy a zöldek nehéz helyzetbe hozták az Együtt 2014 mozgalmat, a hatalmas médiavisszhangnak nem ez az oka. Az LMP szombati döntése – a Bajnai-féle csoport megrendítésén túl is – alaposan átrendezte a hazai politikai viszonyokat. Pontosabban olyan helyzetet teremtett, amelyben valamennyi szereplő arra kényszerül, hogy némiképp újrapozícionálja magát.

Alternatív centrum

images (6).jpgSokan temetik a döntés után az LMP-t, de ez a preventív temetés a baloldal érdekeit szolgálja. Az ökopárt ugyanis azzal, hogy kimondta: az elmúlt húsz év politikusaival nem működik együtt – sem baloldaliakkal, sem jobboldaliakkal – világos alternatívát kínál mindazoknak, akik szabadulni szeretnének a rendszerváltó politikai elittől. A kongresszust követő, elképesztő médiavisszhang pedig rendkívül nyomatékossá tette ezt a döntést. Alig akad az országban olyan, a közügyeink iránt érdeklődő polgár, aki ne tudná, miféle határozatot hoztak a hét végén a zöldek.
Az LMP ismertsége valószínűleg nagyot ugrott az elmúlt napokban, politikai hitvallása sokak számára nyilvánvalóvá lett, s bár a Fideszt minden áron leváltani akarók táborában bizonyára csökken a párt népszerűsége, az Orbán-kormányból kiábrándult jobboldaliak körében nagyot nőhet.
Az ökopárt immáron azoknak kínál választási lehetőséget, akik nem feltétlenül akarnak szabadulni a Fidesztől – azon az áron különösen nem, hogy e szabadulás során visszatérhetnek a hatalomba az MSZP-SZDSZ prominensei –, de szeretnék megregulázni kétharmados kormányukat. Azok szavazhatnak 2014-ben az LMP-re, akik fékezni akarják a Fideszt, akik vissza akarják húzni a centrumba, akik koalícióra, de legalább együttműködésre akarják bírni egy józanabb, megfontoltabb, de az alapvető jobboldali célokat nem veszélyeztető erővel. Az LMP így számíthat mindazokra a jobboldaliakra, akik nem kedvelik a keresztényinek csomagolt értékvilágot, akik nem szívlelik a tekintélyelvű berendezkedést, akik ostobaságnak tartják a kormány ostoba döntéseit, akik nyitottak a korszerű, demokratikus rendszerkritikára, a globalizáció-ellenes elképzelésekre, a zöld alternatívákra, akik nem avitt eszmék mentén, de modern, huszonegyedik századi elvek szellemében tartják magukat jobboldalinak.
S ez a vonzerő még akkor is fennáll, ha a Fideszből kiábrándultak értékorientációja nem egészen az, amit az LMP képvisel. Az új szavazók ugyanis nem azért választhatják az LMP-t, mert valóban hatalomra akarják segíteni, hanem azért, mert jó szívvel nem tudnak másra voksolni.

Vissza középre

images (3)_1.jpgA párt szombati döntése, és a döntésből következő perspektívák alighanem elmozdítják a Fideszt is onnan, ahol van. A kormánypártnak, ha egyelőre nem is túl dinamikusan, de a centrum felé kell elindulnia. Egyrészt azért, hogy megtartsa azokat a szavazókat, akik most az LMP felé mozdulhatnak, másrészt pedig azért, hogy semlegesítse a baloldalon alakuló tábort.
Ugyanakkor a Fidesznek, a számára egyre kockázatosabbnak ígérkező 2014-es választások miatt, már most gesztusokat kell tennie a zöldek irányában. Orbánék számára ugyanis sokkal értékesebb egy olyan párt, amelyik nem Fidesz-diktatúráról, Orbánisztánról, fasiszta veszélyről óbégat, hanem csak a kormány rossz döntéseiről, hibás gazdaságpolitikájáról, téves társadalomképéről beszél.
Különösen akkor nélkülözhetetlen egy ilyen párt, ha a Fidesz számol vele, hogy 2014-ben nem tud egyértelmű többséget szerezni. Akkor egy koalíciós partner, vagy egy kisebbségi kormányt kívülről támogató csoport elképesztő jelentőségűvé válhat. Azzal, hogy az LMP kimondta, nem lép be a baloldali blokkba, egyetlen lehetséges partnerévé lett a Fidesznek. És ezt a kormányerőknek muszáj lesz értékelniük.
Még akkor is, ha az LMP egyáltalán nem készül ilyen szerepre.
Végezetül a jobboldalnak – akár a 2018-as választásokra tekintve is – fontos lehet, hogy létezzen egy párt, amely valóban felfoghatja a Fideszből most kizuhanó szavazókat, és megállíthatja balratolódásukat. Bár arra nyilván nem szerezhet garanciát a Fidesz, hogy ezek a szavazók egyszer majd visszatérjenek hozzá.

Indulatok

images (4).jpgAz LMP új pozíciója azonban nem pusztán a jobboldaliak ballra tolódását fékezheti, de megállíthatja a kiábrándult és elkeseredett tömegek jobbra sodródását is. A megújuló LMP komoly és érett társadalomkritikája, radikális rendszerbírálata, kíméletlen elitellenessége kihúzhatja a talajt a jobbik agresszív rendszerkritikája alól. Az LMP saját szerepét megtalálva olyan társadalomképet fogalmazhat meg, amely választ tud kínálni az európai gazdaság- és társadalompolitika számos súlyos kérdésére. A jóléti társadalom fenntartása, a tőke korlátozása, az eladósodott államok problémája, az EU-együttműködés számtalan nehézsége, a demokrácia megújítása mind-mind olyan témák, amelyeknek határozott felvállalásával a másik rendszerkritikus pártnak, a Jobbiknak nem marad más aduja, csak a cigányság, a zsidóság, és az akasztófa. Ezek azonban nem válaszok, csak indulatok.

Veszélyben a polaritás

images (5).jpgAz új helyzet az MSZP számára azt jelenti, hogy a kétpólusú rendszer került veszélybe. A Fideszből kiábrándult szavazók immár nem pusztán a szocialista segédhadként ténykedő Együtt mozgalomra szavazhatnak, hanem a független zöldpártra is. A szocialistáknak így most a kétosztatú politikai mező fenntartásán kell fáradozniuk. Tehát a Bajnai-féle csoportot le kell nyelniük.
Miután ugyanis az Együtt 2014 látványos kampányával megszólította mindazokat, akik szemben állnak a Fidesz-kormánnyal, s elfogadtatta velük a szocialista párt egykori miniszterelnökét, óriási erővel húzta át a kormányváltást akaró választókat a baloldalra. Az LMP-fiaskót követően viszont nyilvánvalóvá lett, hogy az MSZP nélküli új baloldal nem tud összeállni. Így ezek a szavazók, ha akarnának, sem választhatnak mást, mint a régi baloldalt.
Csakhogy így a Fideszből kiábránduló, s az LMP felé induló szavazókat nem lesz képes megszólítani az MSZP. Jobb lenne, ha az LMP nem is létezne, mert akkor ezek a választók talán nem is szavaznának senkire. A szocialisták tehát akkor cselekszenek ésszerűen, ha óriási nyomás alá helyezik a most kisebbségben maradt baloldali zöldeket, állandósítják a párton belüli küzdelmet, végül rábírják Jávorékat a kilépésre. Ehhez az MSZP-nek tárgyalókészséget, nyitottságot kell mutatnia Bajnaiék felé, ahogy eddig is tette, hiszen az Együtt 2014 lehet az LMP-ből kiváló ökopolitikusok fogadóállomása. De az valójában nem érdeke a szocialistáknak, hogy igazi, tartalmas együttműködést alakítsanak ki a választási szövetséggel. Ehhez ugyanis Bajnai csapata túlságosan súlytalan.

A mór mehet

images (7)_1.jpgAz ökopárt hétvégi kongresszusa így nem egyszerűen nehéz helyzetbe hozta Bajnaiékat, de egyenesen politikai vákuumba taszította őket. Az Együtt 2014-nek nem sok esélye marad arra, hogy új alternatívát jelentsen. A Milla, a Szolidaritás, és a Haza és haladás szövetsége az LMP nélkül nem tud további jelentős partnereket szerezni.
Igaz, maga mellé állíthatja azokat az LMP-vezetőket és -szavazókat, akik most csalódtak pártjukban. Széles nyilvánossága, ügyes médiapolitikája révén újabb és újabb támogatókat szerezhet, de ezeket a rajongókat nagyon nehéz lesz párttagokká előléptetni, alapszervekbe osztani, plakátragasztóvá, kortessé, pártkatonává képezni.
Megteheti ugyan, hogy Gyurcsány Ferenctől Ungár Kláráig összefogja a széthullott baloldali liberálisokat, de ez még mindig nem az az erő, ami ahhoz kell, hogy valódi pártként, önálló szereplőként kiálljon a választók elé.
A megoldás az lehet, hogy néhány képviselői helyért cserébe médiacsoportként támogatja a baloldali egység gondolatát. Feltéve, ha szükségük lesz rájuk a szocialistáknak… Ha nem kellenek, ha az MSZP népszerűsége olyan ütemben nő az elkövetkezendőkben, ahogy eddig gyarapodott, ha az MSZP önmagára mutogatva képzeli el az ellenzéki összefogást, akkor a Bajnai-Juhász-Kónya kísérlet rövid véget ér.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

90 komment · 4 trackback

Igen, lehet!

2012.11.18. 14:50 Ratius

Sok mindenben lehetne más a hazai közélet. Lehetne demokratikusabb, lehetne kevésbé korrupt, lehetne kritikusabb, lehetne belátóbb, lehetne bölcsebb… Sok minden lehetne. De leginkább talán bátrabb lehetne. Mondjuk, olyan merész, mint amilyennek az LMP kongresszusának küldöttei bizonyultak szombat éjszaka.
Mert a bátorság nem ahhoz kell, hogy két rossz közül a kevésbé rosszat válasszuk, hanem ahhoz, hogy el merjük utasítani a hamis alternatívákat.
Szombat éjszaka valami új kezdődött Magyarországon. Szombat éjszaka olyasmi történt Csillebércen, mint ami megtörtént csaknem hetven esztendeje Szárszón, negyedszázada Lakitelken, s megtörtént egy tavaszi éjszakán a Bibó István Szakkollégium alagsori termében. Született egy bátor csoport, amelyik hajlandó végre feladni az olcsó és hazug kompromisszumokat és meri-e vállalni a maga igazát.

Bűnös, ki sikkaszt, lop, rabol
vagy koponyát bever,
de legbűnösebb mégis az,
ki gondolkodni mer.

Olvasom az LMP kongresszusi döntésével kapcsolatos híreket, még nagyobb érdeklődéssel a hírekhez írott kommentárokat. Szomorúan olvasom. Ilyenek volnánk mi, magyarok: megalkuvók, lapulók, gyávák, kudarctól rettegők… S ezért valóban félázsiaiak.
A hírekhez hozzászóló olvasók java része azt várta volna az LMP-től, hogy hozza meg a maga aljas kompromisszumát, ahogyan a magyar társadalom többsége mindig is meghozta azt. Azt várta volna, hogy a zöldpárt adja föl elveit, álljon be a sorba, legyen hajlandó a kisebbik rosszat választani, ahogyan a magyarok sokasága mindig is megtette azt. „– A moralizálás egy pontig szép, aztán kontraprogukltív” – írja az egyik hozzászóló. S ezzel mindent elmondott önmagáról, a magyar társadalom tragikus gondolattalanságáról, félelméről, önfeladásáról, hitetlen opportunizmusáról.
Mindent elmondott arról, miért gyűlhetett össze az a hatalmas tömeg a Hősök terén '56 késő őszén, mindent elmondott a kádári kisember keserű valóságáról, a rendszerváltó nemzedék borús apátiájáról, Horn Gyula miniszterelnökségéről, a békemenet néma százezreiről, a bal-jobb logika kisebbik rosszáról, a magyar élet minduntalan megalkuvó kisebbik rosszáról.

Hogy boldog lehess, fogd a szád,
görnyeszd a hátad,légy süket
állj be más milliók sorába,
vakon kövesd lépésüket.

Hányan, hányan vannak azok, akik ki mernek állni: én más vagyok, én mást akarok, én másképp akarom? Hányan vannak, akik nemet mernek mondani az olcsó kompromisszumokra? Hányan, akik önmagukra, hitükre, igazukra igent kiáltanak? Hányan lehetnek, akik a bukás esélyével szembenézve, a kudarc félelmével dacolva megkísértik a sorsot?
És mennyien lehetnek a megalkuvók? A hétköznapok sarába belefulladók? A két rossz között választani tudók? Mennyien vannak, akik elfogadják a rossz házasságot, csak egyedül ne maradjanak, akik belenyugvással járnak robotolni minden átkos napon, s a nyugdíj megváltásában bíznak, akik a ma gondját a holnapra tolják, hitelbe fulladva, döntés elől szaladva, elégve, zuhanva, nyomorba bukva? Akik csodát várnak, de nem mernek tenni érte?
Pedig ők is tudják: két rossz között csak rosszul lehet dönteni.
A jó döntés a rossz alternatívák elutasítása.
Mindkettőé.

Boldog leszel,miként az állat,
mely kopaszt kövér legelőt,
s ha bárki 'embernek' csúfolna,
üsd le a semmirekellőt!

Hányszor, de hányszor hallottam az elmúlt két évtizedben, ki milyen okosság mentén adta le voksait. Hogy erősödjön kicsit, aki megszorongathatja emezt, hogy ellensúlya legyen amannak, hogy koalícióra kényszerüljön, hogy ne szerezhessen kétharmadot, hogy biztosan bejusson, hogy biztosan kiessen…
A kávéházi politikusok lapos okoskodása, az elrontott életek szomorú tükörképe, a két rossz között választó gyáva döntések keserű visszhangja, a kudarctól rettegő, próbálkozni félő, önfeladó rabszolgalét ópiuma.
De most, szombat éjjel, Csillebércen akadt pár bátor ember, aki már tudja: véget kell vetni ennek az aljas, okoskodásnak, ennek a szemforgató, életkeserítő, tragikus, féreg-filozófiának.
Ők és csakis ők adnak esély arra, hogy megváltozzon a hazai közélet. Lett egy párt, amelyik vállalni meri önmagát, amelyik vállalni meri saját értékvilágát, amelyik igaz, helyes és őszinte döntések mellett mer kiállni. Amelyik nem volt hajlandó két rossz között választani, amelyik a jót akarja, amelyik kitart a maga igaza mellett, amelyik reményt ad mindannyiunknak: igen, lehet más a politika.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

110 komment · 7 trackback

Félelem, harag, törtémelem

2012.11.13. 06:00 Ratius

Jávor Benedek az LMP történelmi felelősségéről beszélt a közelmúltban. Ritkán van érvényes tartalma az efféle mondatoknak, a frakcióvezető azonban kivételesen jókor hangsúlyozta: sorsdöntő jelentőségű döntés előtt áll pártja. A Lehet Más a Politika közelgő kongresszusa valóban történelminek ígérkezik. Olyasminek, mint amilyen a szárszói konferencia volt a maga idejében, Lakitelek a maga korában, vagy épen az a késő éjszakába nyúló tanácskozás a Bibó István Szakkollégium alagsori termében.
Igaz, Jávor Benedek értelmezése éppen fordítottja annak, ahogyan én látom kérdést. Állítsuk is mindjárt a feje tetejéről a talpára az LMP és az Együtt 2014 mozgalom kapcsolatát!

Harag és holnap

images (1)_1.jpgA Frakcióvezető egy interjúban arról beszélt a múlt héten: „Történelmi felelőtlenség lenne, ha kísérletet sem tennénk az Együtt 2014 választói mozgalommal való együttműködésre. Magyarország súlyos krízisben van, és súlyos választások előtt áll. Ebben a helyzetben pedig történelmi felelősségük minden olyan eszközt megvizsgálni, amelyik lehetőséget teremt az Orbán-kormány leváltására.”
Azaz Jávor úgy véli, a súlyos krízis, amiben az ország van, komoly, sőt történelmi feladatot állít az LMP elé, azt, hogy valamilyen módon hozzájáruljon az Orbán-kormány leváltásához.
Nekem pedig úgy tűnik, befolyásolható emberek azok, akik most minden eszközt elfogadhatónak tartanak a Fidesz leváltása érdekében. Gyűlöletüket, indulataikat könnyen felkorbácsolja a hagyományos baloldalhoz kötődő média, s az évek óta tartó hecckampány hatására ma már annyira borzadnak a Fidesztől, hogy akár az ördöggel is összefognának ellene. A történelmi perspektíva azonban nem haragból, félelemből, agresszív elszánásból összetákolt horizont. Kevés indulatunk van, ami mulandóbb lenne a gyűlöletnél.
Az iszonyat a ma jelensége. A most kérdése. A pillanat problémája.
Nem teremt történelmi távlatot.
Hogy kicsit kiléphessünk ebből a felzaklatott közegből, játsszunk el egy gondolatkísérlettel! Tételezzük föl, hogy újra a régi rend van hatalmon. Bajnai, Gyucsány, Kuncze kormányozzák az országot. Úgy, ahogyan 2010 előtt tették.
Az LMP sokadik kongresszusán pedig feláll egy szónok és érvelni kezd a Fidesszel való összefogás mellett. Ilyeneket mond: A rendszerpártok és rendszerkritikus pártok tengelyén az LMP mindenképpen a rendszerkritikus oldalon áll, nagyjából a Jobbik és a Fidesz között. És semmiképpen sem a rendszerpártok oldalán az MSZP és Bajnai Gordon kormánya mellett. Közelebb áll hozzánk a Fidesz unortodoxiája, mint Bajnai mainstream lakájpolitikája, közelebb áll hozzánk a Jobbik EU-szkeptikus nézőpontja, mint a kormány Brüsszel előtti hajbókolása… Persze a demokráciáról nagyon is mást gondol az LMP, mint a Fidesz és a Jobbik, de ez a különbség sem annyira fontos, mint képzelnénk. A demokráciához való viszony sem más ugyanis, mint rendszerkritikus problémafelvetés. Hiszen egyértelmű, hogy mára, a modern, média által meghatározott, képviseleti demokrácia nem tud választ adni a legfontosabb kérdéseinkre. Ebben a demokráciában ugyanis a rendszer erői dominálnak, szükségszerűen és mindenképpen. A kortárs demokrácia újragondolása nem idegen a rendszerkritikus szemlélettől. Akár úgy, ahogyan a Jobbik és a Fidesz elképzeli, azaz a hagyományos közösségek, a nemzet, az egyház, a különféle intézményesült, identitást is adó szervezetek erejére támaszkodva, akár úgy, ahogyan az LMP és a kalózpártok elképzelik, azaz a részvétel kiterjesztésével, az e-demokrácia lehetőségeinek kiaknázásával, a közvetlen polgári beavatkozás esélyének megteremtésével. Abban természetesen van vita, hogy erre vagy arra induljon a közösség, de abban lehet egyetértés, hogy demokráciánkat újra kell gondolnunk…
És a küldöttek érzik, hogy igaza van a szónoknak, úgy érzik, hitelt kell adniuk e békességet kínáló, szövetséget ajánló, partnert kereső szavaknak, mert akkori indulataik, a Bajnai-kormánnyal szembeni ellenszenvük, az ország-rontó, jövő-felélő, hazug politika miatt érzett harag és a gyűlölet véglegesen megölte bennük a történelmi perspektívát, s megmaradt lelkükben a semleges salak, a nyomorúságos hétköznapi ellenállás, a sátánnal is összefogni vágyó dühödt akarat.

Kész helyzet

images (7).jpgMert hát mit is várhatnak az LMP-sek az Együtt 2014 mozgalomtól, azon túl persze, hogy esetleg leváltja a Fideszt. (Vagy létrehoz egy Fidesz-Jobbik koalíciós kényszert… De ezt most ne nyissuk ki!)
Juhász Péter néhány napja kifejtette, hogy az Együtt 2014 elsőként LMP-vel akar szövetségre lépni: „Mert egy új politikai kultúra megvalósítása közös alap a Milla és az LMP között. Én nagyon fontosnak tartottam, hogy először őket kérjük fel. Ők voltak, akik már 2010-ben elmondták, hogy a jobb- és baloldal közötti árkokat be kell temetni. Számunkra ők az elsők.”
Csakhogy az október 23-a körül történtek után nem túl ízléses dolog annak az LMP-nek hízelegni, amelynek háta mögött a Milla megegyezett Bajnaival. Miközben ugyanis a Milla az LMP-vel tárgyalt az összefogásról, azonközben – jellemzően a párt meghatározó alakjainak tudta nélkül, és azok háta mögött – gyors alkut kötött a volt miniszterelnökkel. Nem mondom, hogy ez árulás, vagy hátba támadás, de nyilvánvalóan kész helyzet. A Milla fait accomplit teremtett, s most – remélve, hogy az Orbán-gyűlölet minden további kérdést felül tud írni – azt képzeli, hogy az általa kreált helyzethez kénytelen-kelletlen, de alkalmazkodik minden ellenzéki szereplő.
De ez nem így működik. Pontosabban ez így nem működhet.
Nyakó István szocialista képviselő Bajnai Gordonról és az Együtt 2014-ről ekképpen nyilatkozott a közelmúltban: „Olyan pártokat toboroznak, melyeknek szavazótábora van, de önbecsülése semmi. Hisz ebben a történetben vadidegen, de legalábbis más értékvilágú, más érdekközösségben gondolkodó emberek mondanák meg, mi a becsület, s erről egy politikai castingon vizsgáztatnának is. Hál' Istennek a Magyar Szocialista Párt tagjainak van becsülete, önbecsülése és van méltósága is.”
És Nyakónak ez egyszer igaza van. A választói mozgalom megalakulás körülményei – eltekintve az SZDSZ utódszervezetek ácsingózásától – komoly szervezet számára nem teszik lehetővé a csatlakozást. Nem is egészen világos, miért reméli most Juhász azt, hogy az LMP bambán bebandukol abba az akolba, amit a Milla összeeszkábált.
A zöldpárt számos vezetője kimondta már: Bajnaival nem.
Hiába hangoztatják az Együtt frontemberei, hogy a programot, a közös építés terveit csak ezután, csak az új csatlakozókkal közösen akarják kidolgozni, ez az állítás nem tűnik sokkal hitelesebbnek, mint a Milla kétkosaras magatartása az LMP-vel és Bajnaival párhuzamosan folytatott tárgyalásaik során.
Bajnai ugyanis maga a program. Láthatóan sokaknak tetszik, de igen sok közéleti szereplőknek vállalhatatlan. Baloldaliaknak és jobboldaliaknak egyaránt. Mert amit Bajnai képvisel, az a legmerevebb európai mainstream kapitalizmus. Egyetlen értelmes programpontja van: leváltani Orbánt. És ami mögötte van, vagy utána következik, az nyilván nem más, mint a mainstream nyugati elvárásoknak való katonás megfelelés. Az, ami miatt az elmúlt húsz esztendőben tönkre ment az ország. Sem a ballra nyitó MSZP-nek, sem a zöld, alternatív LMP-nek nem vállalható, főképpen nem vállalható a Fideszből kiábrándult jobboldali tömegeknek.
Miképpen az sem vállalható egy valóban újszerű politikát képviselő párt számára, ahogyan az Együtt 2014 a kormányváltást elképzeli. A teljes demokratikus ellenzék összefogásának meghirdetése ugyanis a kétpólusú pártrendszer újraélesztésére tett kísérlet. Az orbáni centrumpolitikát az új mozgalom az elmúlt húsz év mintái szerint támadja. A kormánnyal szemben egységes ellenzéket kíván szembeállítani. Nem tud kilépni a bal-jobb, bal-jobb logikából, nem tudd elszakadni a hagyományos politikai fogalmaktól, nem képes újszerű, eredeti, alternatív koncepcióval előállni, annak ellenére nem, hogy a körülmények, a választási szabályok, s nem utolsó sorban az esélyes pártok mineműsége gyökeresen megváltozott.
A Milla és partnerei zsákutcába manőverezték magukat.

Történelmi felelősség

images (8).jpgAz LMP hétvégi kongresszusa így valóban sorsdöntő lesz.
Nem nekik, hanem nekünk, mindannyiunknak.
Az LMP történelmi felelőssége egyfelől abban áll, hogy az Együtt 2014 az marad-e, ami: egy lájkokból építkező médiahack, vagy valóban az Orbán-ellenes összefogás centruma lesz belőle. Ha ugyanis az LMP most nemet mond, akkor az összefogásban korántsem érdekelt MSZP is nyugodtan nemet mondhat, s az Együtt mozgalom visszaszorul oda ahonnan jött, a facebook-barátok ábrándos világába. Ha azonban az LMP igent mond a csábító szirénénekekre, akkor nagyon sokakat visz magával. Többeket, jóval többeket, mint azt a néhány százaléknyi szavazót, amit a közvélemény-kutatók neki ítélnek. Akkor előbb-utóbb az MSZP is rákényszerül a csatlakozásra. És ezzel létrejön a reakció, a visszarendeződés, az ancien regime új szervezete.
A történelmi kérdés ilyenformán nem az, hogy miképpen viszonyul az LMP a Millához, Bajnaihoz, vagy a régi elitet, hanem az, hogy miképp viszonyul a holnap Magyarországához. A történelmi kérdés nem az, hogy miképpen lehet leváltani Orbánt. Mert ez nem lényeges. A történelmi kérdés az, hogy nemet tud-e mondani az LMP a lopakodó restaurációra, a régi elit settenkedő visszatérésére, kétpólusú politikai mező fennmaradására, s igent tud-e mondani egy igazabb, őszintébb, hitelesebb harmadik erőközpont kialakítására.
Ezen a kongresszuson az dől el, hogy a zöldpártiak feláldozzák-e az Orbán-gyűlölet oltárán a maguk jövőképét, beállnak a visszarendeződés erői mögé, vagy megpróbálnak egy boldogabb és szabadabb ország vízióját látva maguk előtt, önálló politikát képviselni. Függetlenül attól, hogy szeretik-e Orbánt az LMP tagjai, vagy gyűlölik, most nem Orbánról fognak szavazni. Hanem arról, hogy hozzájárulnak-e a rendszer restaurálásához, vagy kitartanak rendszerkritikus eszméik mellett. Arról, hogy beállnak-e az EU-helytartók táborába, vagy képesek megmutatni, igenis lehet józanul kritizálni az Uniót. Arról, hogy ismét szélesre tárják-e az ország kapuit a komprádor-burzsoázia előtt, vagy bebizonyítják, lehet értelmesen is bírálni a multinacionális tőkét. Arról, hogy visszavezetik-e a magyar gazdaságot az elmúlt évtizedek csődpolitikájába, vagy fel tudnak mutatni valami józan alternatívát. És végül arról, hogy beállnak-e a bal-jobb logikájú, elitközi választási idétlenkedésbe, vagy kifordulva a kétpólusú politika mókuskerekéből, elindítanak valami valóban új, valóban alulról jövő, valóban a civil polgárokra támaszkodó közéleti létformát.
És mindez valóban történelmi kérdés.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

47 komment · 2 trackback

süti beállítások módosítása