Boldogok a sajtkészítők

Megjöttek a hiénák. Gyülekeznek mind, ahányan csak vannak. A frissen alakult választói mozgalmat kerülgetik. Bele-bele marnak, s láthatóan cseppet sem félnek attól, hogy rúgással, pofonnal, haragos mordulással zavarják őket el. Ez az ő zsákmányuk. Ez az ő mozgalmuk. Ez a zsíros falat az övék lesz. Tudják ők jól.
Nagyragadozó vetette rá magát a civil prédára. Olyan ragadozó, amely mindig megosztotta velük a falatot. Jut nekik ebből a koncból. Széles vigyorral, nyálcsorgató pofával készülnek a lakomára.
S remélik, hogy a civileket felzabálva, együtt, összefogva majd lesz erejük ahhoz, hogy elzavarják zsákmányától azt a másik csúcsragadozót, aki egy egész országra tette rá a mancsát.

Itt vannak mind

Szinte még be sem fejezte beszédét Bajnai Gordon, máris ott állt mellette Gyurcsány Ferenc, kijelentvén, hogy az ellenzéki összefogás vezére, felkentje, miniszterelnök-jelöltje más nem lehet, csakis az ő volt minisztere, utódja és – de ezt már nem mondta ki hangosan – elődje.
Estére Kuncze Gábor is bejelentette, eljött a pillanat, hogy reaktiválja magát. Nem rest politikai szerepet vállalni. A Szabadelvű Polgári Egyesület ezennel és ünnepélyesen csatlakozik az október 23-án meghirdetett Együtt 2014 mozgalomhoz.
És jönnek a többiek sorba mind. Kicsik és nagyok, éhesek és jóllakottak, erősek és erőtlenek. „A Szabad Demokraták Szövetsége, mint a szabadság és szolidaritás pártja, üdvözli a Szabad Sajtó úton megtartott demonstráción elhangzottakat. A liberális párt Országos Tanácsa 2012. szeptember 22-én meghozott határozata, amelyben a demokratikus erők együttműködését sürgeti, egybevág a Haza és Haladás, a Szolidaritás, és az Milla egyesület tegnap meghirdetett Együtt 2014 választói mozgalmának célkitűzéseivel.” – olvasható az SZDSZ közleményében.
Megmozdult az egész baloldali-liberális tábor. Az Együtt 2014 facebook oldalára csak úgy ömlenek a lájkok. Mindenki regisztrál. Mindenki, akinek elege van Orbánból…
Vagyis, hát… No, nézd csak… Hiszen… Olyan ismerős itt minden arc… De honnan is?
Óh, már emlékszem!
Tőle kaptam valaha régen a Beszélőt. Amikor még szamizdatként jelent meg…
Vele még a Szabad Kezdeményezések Hálózatában találkoztunk…
Ő meg Fodorral együtt lépett ki a Fideszből és csatlakozott az SZDSZ-hez…
Jé, az államtitkár úr! A Gyurcsány-kormány egyik szürke mellékalakja…
Igen. Itt vannak mind. Mind, akiknek elege van abból, hogy nem kanalazhat a nemzeti húsosfazékból. Mind, aki szeretne visszakapaszkodni a hatalom polcaira. Mind, aki reméli, hogy az ellenzéki összefogás új jelmezében majd elrágcsálhatja azt az ízes gesztenyét, amit a bárgyú és gyanútlan millások kikaparnak neki a tűzből.
Itt vannak mind.
Pedig lehetnének itt mások is. Elvileg lehetnének. Sokan szeretnének egy igazi civil összefogást látni. Sokan szeretnék, hinni, hogy lehet más a közélet, a politika, a demokrácia. De ők most még bizonytalanok. Ők a bizonytalanok.
És így a Bajnai-féle összefogás nem is támaszkodhat másra, csak erre a sebes hiénafalkára. Tudják ők jól, hol a helyük. S tisztában vannak a lehetőségeikkel is.
Bajnai Gordon kiállása, fellépése, hívószavai, mind-mind őket szólította. És ők meghallották az új vezér szózatát, s most itt tolonganak. Ők az elsőként érkezettek. Ők adják majd ennek a tábornak a gerincét. Ők lesznek a meghatározó szereplők. Nem mind az élen, sokan a háttérben. De ők lesznek a szervezők, az irodisták, a titkárok, aktivisták, ők lesznek a káderek. Ők, mert más nem lehet. Mert ők már itt vannak. És nem mennek el, mert el sem zavarhatók.
Lehet, hogy a régi vezéreket, az exponáltakat, a megmondókat, zajos pártpojácákat sikerül hátrább löknie az új Messiásnak, de a kicsik, a szürkék, a jelentéktelenek biztosan mellette maradnak. Mert más még nincs ott, mert kellenek, mert ők – hiszik a millás szervezők – úgysem számítanak.
Pedig ők számítanak igazán. Csak néhány hét, csak néhány hónap, s a maguk arcára faragják a ma még képlékeny új szövetséget. Úgy fognak beszélni és úgy fognak gondolkozni, ahogyan eddig is, ahogyan minden nap halljuk őket, ahogyan magától Bajnaitól is hallhattuk: „Mondjátok el nekik: ha nem tesznek meg minden tőlük elvárhatót az összefogásért, akkor az országrontó rezsim hatalmát védik. Ha szóval nem, hát tettel. Ha tettel nem, akkor mulasztással. És azért nincs bocsánat!”

Nincs bocsánat, van feledés
Nincs bocsánat? Nincs bocsánat azoknak, akik nem hisznek bennetek? Azoknak, akik Orbánnal tartanak? Azoknak, akik nem akarnak veletek összefogni, még Orbán ellen sem?
Hmm… Hadd idézzem kicsit hosszabban a Kettős mérce bloggerét: „Egy pillanat, mi, mi, mi?? Eddig arról volt szó, hogy ti egy erős közepet építetek fel, és hogy az egymás felé nyitás az milyen fontos. Most meg hirtelen ott tartunk, hogy if you ride alone you ride with hitler? Van ezernyi különböző nézet, különböző politikai álláspont, különböző számítás arról, hogy hogyan és miként kéne leváltani Viktorékat, majd mit kéne csinálni utána. Ebből egy az, hogy a Milla-Szolidaritás-Haza&Haladás összefogás boronáljon össze mindenkit maga alatt. De ha jól értem, … akkor mindenki, aki bármelyik másik utat próbálja járni a lehetséges összefogások különböző variációiból, az Orbán Viktor országrontó hatalmát védi?”
Nincs bocsánat. Van viszont ordenáré önfelmentő hazugság: „Mert igenis van lényegi különbség a mostani 2 év, és az azt megelőző 8 között. Aki ezt nem ismeri el, az nem igazságos. … A mögöttünk hagyott időszak minden kormányához lehet kérdőjelet tenni, de nem lehet közéjük egyenlőségjelet tenni. Nem lehet őket összemosni.”
De, Tisztelt Miniszterelnök úr! Össze lehet mosni és egy lapon lehet említeni ezt a két korszakot.Mert emez amannak csupán betetőzése, teljessége, kibontása. Éppen lényege szerint ugyanaz, s csak formáiban, kiterjedésében, hatókörében tér el attól. S így emennek lebontásáért sem azok sietnek csákányt ragadni, vállat a vállhoz vetni, akiknek elege van ebből is abból is, csak azok, akik most hoppon maradtak, kívül rekedtek, s nyelik az éhkoppot. Mert nem jut nekik zsákmány az új és igen falánk csúcsragadozó mellett. De a tétleneknek, a várakozóknak az egyet nem értőknek, a rendszerváltásról álmodóknak, a kalózoknak, az alternatívaknak, a zöldeknek, s más rebelliseknek immár nem lesz bocsánat. Ők árulták el leginkább a rendszerváltás nagy művét. Ők, akik képesek voltak kétharmadot adni Orbánnak, s ezzel véget vetettek a két évtizede zajló lakomának.

Garancia?

De eltértem a tárgytól nagyon. S olvasóim tán még azt hiszik, hogy e néhány bekezdésnyi illusztráció mondanivalóm lényege. Pedig van még egyéb is, amiről beszélnem kell.
Arról például, hogy miközben az MSZP már-már keblére ölelni a testéből fakadt új összefogást, miközben a politikai játszmák számkivetettje, az LMP garanciákról álmodik, azonközben a Milla tovább szervezi a széles hajtókört, nem riadva meg semmi álnokságtól.
Mert a Milla október 23-án mindenkit becsapott.
Szegény jó TGM pár nappal korábban még azt hitte, hogy nem lesz ott semmiféle fölkenés. Azt írta nekem: „Más irányzatok képviselői mellett majd elmondom a véleményemet egy demonstráción, amelyet (legalábbis eddig) önzetlen, fizetés nélküli, ágrólszakadt önkéntesek szerveznek. (Ez azért nem rossz jel, nem?) Lesz ott mindenféle ember. Miért föltételezi, hogy mindenki ugyanazt mondja? Ugyanazt gondolja? Dehogy. Borzalmas helyzetre kell itt együtt nemet mondani. Ennyi. hatalmi szervezkedésekben nem veszek részt, egyik variáns se tölt el nagy örömmel.”
És szinte még le sem jöttek a színpadról agg és ifjú váteszek, Bajnait máris az ellenzék egységes miniszterelnök jelöltjeként ünnepelte a média.
Hogy nem lesz bejelentkezés?
Hogy Bajnai csak egy a sok szónok közül?
Nevetséges.
Még véget sem ért a tüntetés, amelyen megszületett a Bajnai mögött álló szervezet, máris elkészült a pár perce meghirdetett mozgalom honlapja, facebook oldala.
Pompás szervezés. Le a kalappal.
Csak éppen az előzetes ígéretekkel áll szöges ellentétben.
Hadd idézzem ismét a Kettős mérce bloggerét. „Ugye a beharangozója az volt, hogy azért lesz ott a színpadon, mert Haza és Haladás alapítvánnyal rengeteg szakmai anyagot csinálnak, és van mondanivalója, nem pedig azért mert miniszterelnök-jelöltnek szeretnénk fölkenni. Ehhez képest nulla szakmai mondanivaló hangzott el, viszont meg lett hirdetve egy politikai összefogás, ami a jelek szerint a benne résztvevők szerint Az Egyetlen Lehetséges Út…”
Bármennyire is nem feltűnő, azért észrevehető az ígéretek és a tettek közötti ellentmondás.
S a jámbor Benedek garanciákról beszél.
Hát így akartok új köztársaságot, demokratikus kibontakozást, más politikát?
Nem fog sikerülni.
Mert ez nem kibontakozás. Ez nem új centrum, nem új politikai közép, nem új összefogás, nem átnyúlás a bal- és jobb fölött.
Ez a régi baloldal új arca, ez a régi baloldal új ruhája, új álruhája. Leple alatt mindannyian ott vannak, vagy ott lesznek hamarosan. És, aki nem, annak „nincs bocsánat”. Az összefogás álcája alól azonban hamarost előbújik a legerősebb falka, hogy a többieket elmarva a konctól visszaállítsa önnön jóllakásának derék esélyét.
Ez a restauráció maga.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

A forradalom napján a forradalomról beszélgettünk az ebédlőasztalnál. Bizonyára ezernyi családhoz hasonlóan. Még élnek a hősök, még elevenek az emlékek, még megvannak valahol az elsárgult újságlapok: Nagyapa ott volt a rádiónál… István bácsi maga is lőtt az orosz tankokra… És Ila nénédéknél, a komód fiókjában van egy fémdarab, amit a Sztálin-szoborról vertek le annak idején… Nem, nem keressük meg a géppuskákat, amiket apám elrejtett. Nem turkálhatunk egy ma már idegenek által lakott bérház pincéjében… 
Folyt a szó, ahogyan szokott, míg tizenéves fiam – aki, úgy tűnt, teljesen belefeledkezett a rántott szelet marcangolásába – meg nem kérdezte: Te apa, tulajdonképpen miért ünnepeljük az elbukott forradalmainkat?

Meghalni egy ügyért

Rohantak a gondolatok a fejemben. Igen. A kérdés jogos. Az, hogy Franciaországban, vagy az Egyesült Államokban megünneplik a forradalmat, illetve a függetlenség kikiáltását, érthető. Győztek. De nekünk valójában mi ünnepelni valónk van? Na, nem is a rántott szelet volt az oka a rágódásnak…
- Nyilván nem az elbukást ünnepeljük – feleltem óvatosan – hanem a kiállást az igazságért, azért, amiben hiszünk, egy szebb, szabadabb, igazabb világért.
- De miért nem ünnepeljük a győztes forradalmakat?
- Nem-nagyon van nekünk ilyenünk.
- Minket mindig csak elnyomtak, legyőztek?
- Nem – válaszoltam – sokszor, okos alkuk, bölcs megállapodások révén előbbre juthattunk. Igaz, hogy az 1848-49-es forradalom elbukott, de húsz évvel később, a kiegyezés után nagyon sikeressé vált az ország. Vagy abban a rövid egy-két évben, amikor a második világháború után megindult az újjáépítés. És végül is a jelenlegi demokratikus, szabad világot – annak minden hibájával együtt is – egy okos alkunak köszönhetjük, a rendszerváltásnak.
- Akkor miért nem ezeket ünnepeljük?
- Hát… talán azért nem, mert ezekhez nem kell bátorság, önfeláldozás, szenvedélyes elszántság. A forradalmainkra emlékezve azonban azokra a hősökre is emlékezünk, akik életüket adták egy igaz ügyért, a hazáért és a szabadságért.

Józan számítás

A szájába tömött egy fél uborkát, és miközben rágcsálta, úgy nézett rám, mint aki igen elégedetlen a válasszal. Igaz ügy, haza, szabadság. Meglehetősen elvont fogalmak. Egy tízegynéhány éves gyereknek nincs füle az effélékre. De talán, ha értené, akkor sem tartaná annyira fontosnak, mint a szüleink nemzedéke. Ezek a srácok másképp látják a világot… Naivitásuk mögött olykor hideg racionalitás lapul. Végül kibökte:
- De apa, lett eredménye ennek az áldozatnak?
- Hát, többnyire nem sok. Inkább csak annyi, hogy a következő nemzedékek erőt meríthetnek a hősöknek a példájából. Rájuk gondolva lehet elszánásunk ahhoz, hogy, ha kell, akár életünket is adjuk a hazáért.
- Miért?
- Azért, hogy a többiek, akik életben maradnak, a gyermekeink, asszonyaink, barátaink egy boldogabb világban élhessenek.
- Én nem volnék boldog nélküled, apa.
- Igen, ezt megértem…
- Akkor miért halnak meg mégis ezek a hősök a hazáért?
- Mert az a boldogtalanság, amit a hősi halottak rokonai éreznek, elmúlik. És később ők is boldogabbak lesznek, mint a többiek.
- Szerintem ez hülyeség.
- Lehet, hogy igazad van. Mégis így kell gondolnunk.
- Különösen akkor hülyeség, ha elbukik a forradalom. Akkor tényleg minek haltak meg a forradalmárok?
- De azt nem lehet előre tudni, hogy el fog bukni…
- Szerintem lehet.
- Hogy lehetne?
- Elég megnézni, hány katonája van az ellenségnek, milyen fegyverei, kiket győzött le a közelmúltban és máris kiderül, hogy erősebb vagy gyengébb minálunk.
- Hát, ez igaz, de tudod, egy-egy ország ereje időnként változik. Lehet, hogy ma már nem is olyan erős, mint régen volt. Lehet, hogy le tudjuk győzni.
- És ezért a „lehetért” érdemes meghalni?

Élni egy ügyért

Persze, hogy nem érdemes. Meghalni semmiért nem érdemes, gondoltam magamban. De hát itt nem is a meghalásról, nem a mártíriumról van szó, hanem csak a kockázatról. Arról, hogy képesek vagyunk-e szembe nézni a veszéllyel. Remélve egyébként, hogy nem is olyan nagyon veszélyes.
- Tudod, az ember időnként nagy kockázatot vállal. Senki nem akart meghalni a forradalmárok közül, de vállalták a kockázatot ezért a „lehetért”. Emlékszel, amikor Amerika felfedezéséről beszélgettünk? Szörnyen kockázatos út volt. Nem lehetett előre tudni, hogy belehalnak-e vagy sem. Nem tudhatták, hová jutnak el. De azért elindultak… És hány, de hány olyan orvos volt, aki a kikísérletezett szérumot magának adta be, hogy megtudja hatékony-e. Igen, az ember néha kockáztat, néha akár az életét is kockáztatja azért, hogy előbbre vigye azt az ügyet, amiben hisz.
- De ezt nem lehet úgy, hogy ne haljon bele a forradalmár?
- De lehet. Azok a reformok, a kiegyezések, az okos kompromisszumok, amikről az előbb beszéltünk.
- Te, apa! Szerintem ezeket kellene megünnepelnünk. Szerintem nagyon rossz, ha meghalnak az emberek. Különösen azoknak rossz, akik szerették őket. És különösen akkor rossz, ha nem is sikerül a forradalom… Tudod, apa, úgy kellene csinálni, hogy ne mi haljunk meg a hazáért, vagy a többiekért, hanem ők. Mármint az ellenség haljon meg a maga hazájáért. Ha akar. Mi meg éljünk a mi hazánkért, a mi ügyeinkért, és főleg azokért, akik szeretnek minket.
- Igen, fiam. Úgy kellene csinálni.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Miközben a formálódó ellenzéki csoportok Európába kapaszkodva próbálják útját állni a kibontakozó orbáni víziónak, azonközben a kormány mindent elkövet azért, hogy lejárassa az európai intézményeket. A közelgő nemzeti ünnep ellenzéki és kormánypárti tüntetései akárhogyan is, de Európa körül forognak majd. Sajnos éppen az ellenkező irányban, mint ahogyan forogniuk kellene. Mert míg az ellenzék Európát tartja a maga utolsó mentsvárának és a felemelő európai értékek fényében képtelen meglátni az integráció borzalmas tényeit, addig a kormány pont fordítva: felismeri ugyan az integráció okozta gazdasági problémákat, de közben Európa értékeinek elutasításáról beszél. A kormányfő például az Egy a haza – Békemenet 2012 című, csütörtökön bemutatott kötetben arról is nyilatkozott, hogy érzelmileg érthető felvetés kilépni az Európai Unióból. A Milla tizenkét pontjának egyike viszont az Uniót megkérdőjelezhetetlen értéknek tartja. 
Mindkét tábor fordítva ül a lovon.

Kényszerek

Az ország jelentős része fordult el a hazai politikai elittől, azt gondolván, hogy a rendszerváltó élcsapat a maga rettenetes szubkultúrájával, aljas politikai húzásaival, gerinctelen intrikáival és szemforgató választási játszmáival, nem utolsó sorban korrupt és pénzéhes magatartásával minden bajok legfőbb oka. Anélkül, hogy vitatkozni akarnék ezzel a helytállónak tűnő megközelítéssel, érdemes egy lépéssel távolabbról is megvizsgálni ezt a szerencsétlen és valóban ellenszenves elitet. Mondjuk, a maga európai környezetében.
Nehéz ugyanis feltételezni, hogy a magyar politikai elit minden tagja velejéig romlott, gonosz és rosszakaratú volna. Én ezt nem hiszem. Gyanítom, az összes borzalmas politikus jót akar ennek az országnak a maga módján. Ha másért nem, hát azért, hogy bevonuljon a történelemkönyvekbe.
Ezzel a nyilvánvaló emberi igyekezettel szemben viszont húsz esztendeje azt tapasztaljuk, hogy egyetlen kormány sem tudja kivezetni az országot abból a nyomorúságos kerékvágásból, amibe a rendszerváltást követően belezökkentünk, s a legelszántabb igyekezet is csak oda vezet, hogy felborul, vagy kátyúba süpped a szekér, s mindannyiunknak neki kell veselkednünk, hogy kitaszajtsuk onnan. Ilyenkor jön egy újabb megszorító csomag, és mi kétségbeesve keressük a túlélés szalmaszálait.
A probléma – eltekintve a mélyebb elemzéstől – feltűnően nem belpolitikai természetű. Van valamilyen külső kényszer, ami arra hajtja a magyar gazdasági és politikai szereplőket, hogy ebbe az irányba menjenek, s nem tudnak másfelé menni, ha megfeszülnek, akkor sem.
Sokan azt állítják, hogy az ország hibás strukturális szerkezete okozza a bajokat, s ezt – politikai megfontolások miatt – egyetlen kormány sem tudja lebontani. A választási küzdelem ugyanis a jelentős érdeksérelmekkel járó konfliktusok elkerülése felé tereli a politikát. Így némi kiigazítás után marad minden a régiben, aminek következtében azonban néhány évenként újabb és újabb kiigazításokra, pontosabban megszorításokra van szükség.
Ez a magyarázat azonban már első ránézésre is hamis. Ugyan mi értelme volna annak, hogy egy kormány a nyilvánvalóan kezelhető érdekkonfliktust azon az áron kerülje el, hogy egy még nagyobb érdekkonfliktust, azaz súlyos megszorító politikát vegyen a nyakába?
Valószínűbbnek tűnik az, hogy a strukturális problémák nem politikai okokból megoldhatatlanok, hanem valami sokkal lényegesebb, sokkal meghatározóbb, sokkal végzetesebb összefüggésrendszer miatt. És, ha megnézzük, miféle viszonyrendszer az, ami elsősorban és legnagyobb mértékben meghatározza a magyar gazdaság és gazdaságpolitika működését, azonnal láthatjuk problémáink okát: úgy hívják, Európai Unió.

Tabuk

A szemünk láttára elmélyülő dél-európai válság okait kutatva, egyre többen ismerik föl azt a szomorú tényt, hogy az elhibázott európai integráció taszította a déli államokat abba a helyzetbe, amiből most nem tudnak kikecmeregni. Ez az ok-rendszer azonban analóg minden periférikus állam esetében, így sajnos Magyarországra is igaz.
Mások mellett Róna Péter Oxfordban tanító közgazdászprofesszor figyelmeztetett nem egyszer arra, hogy az európai integráció a periféria strukturális versenyhátrányát csak felerősítette, a hatékony válságkezelést viszont akadályozza. „Az EU, a maastrichti szerződés és a közös valuta feltételei megfosztották a perifériát a sikeres felzárkózáshoz szükséges gazdaságpolitikai eszközök legfontosabbjaitól – így a leértékeléstől, a gazdaság tényleges teljesítőképességéhez szabott kamat- és árfolyam-politikától, az árak és bérek közötti olló szétnyílásának megakadályozásától, az ideiglenes védővámok bevezetésétől és a nemzetgazdaság igényeire alapozott szabályozás lehetőségétől. …. Összességében tehát a szerkezet feltételrendszere nemcsak szöges ellentétben áll a periféria reálszférájának igényével, hanem, és ez a legfontosabb, kizárja a felmerülő kiigazításokhoz szükséges eszközök alkalmazását.” A hazai gazdaság a maga hibás struktúráival kapcsolódott az uniós együttműködéshez, s így a strukturális reformok útjában nem kizárólag, illetve nem elsősorban a hazai politikai érdekek állnak, hanem főképpen az európai érdekek.
Igaz, sok meghatározó közgazdász nem ért egyet Róna Péter, vagy a hozzá hasonlóan gondolkodó gazdasági szakemberek értelmezésével. És még az is lehet, hogy nekik van igazuk. De azért a megvitatandó témák közül kizárni az EU-integráció kérdéseit – pusztán azért, mert a kormány nem szereti, ha Brüsszelből diktálnak neki – nos, azt nem volna szabad.
Ha valóban ki akarjuk húzni a kátyúból az ország szekerét, akkor az EU-hoz való viszonyunkat bizonyosan újra kell értelmeznünk, csatlakozási szerződésünk számos pontját lehet érdemes újratárgyalnunk. Még akkor is, sőt akkor igazán, ha egyébként elfogadjuk, nagyra tartjuk, fontosnak tekintjük az európai értékvilágot.
Mielőtt Balavány kolléga újra rám sütné a kripto-orbánista vádat, sietve leszögezem: nem szeretnék a békemenet mellett érvelni. De azért jó, ha látjuk: a haza bajainkra megoldást kereső szándékok sűrű hálójában igen nehéz megtalálni a kiutat, ha csak egyszerű jelszavakkal, és lapos vagdalkozással próbálkozunk. Az igazság nem egyféle, s az igazság nem egy ember, párt vagy mozgalom tulajdona.

Dogmák

Tény, hogy a Fidesz totalitárius törekvéseivel szemben bizonyos fokú védettséget jelent az EU intézményrendszere. Brüsszel képes arra, hogy egyes ügyekben meghátrálásra bírja az öntörvényű magyar miniszterelnököt. Az Orbán-diktatúrától rettegő, rémlátomásos baloldal egyedül az EU-ban bízhat, amikor a demokrácia maradékait védi. Ugyanakkor annak oka, hogy a magyar társadalom, a magyar politikai közélet, és a magyar gazdaság belezuhant abba a szakadékba, amelyből egyelőre nem tud kikecmeregni, nos, annak oka – némi leegyszerűsítéssel – ugyancsak az Európai Unió.
Amikor tehát az MSZP, a DK, vagy éppen a Milla, a maga ellenzéki szerepének megfelelően – és persze a liberális demokrácia védelmében – tabuként kezeli az Európai Unó és a magyar EU-integráció kérdéseit, akkor valójában éppen azt a problémakört veszi ki a megvitatható témák közül, amely elvezetett a katasztrofális gazdasági és politikai helyzethez. Amikor az ellenzék egy olyan politikus mögött felsorakozva lát esélyt a választási győzelemre, aki politikusként, és nagyvállalkozóként egyaránt az EU-integráció változatlan fenntartásában, sőt elmélyítésében érdekelt, akkor nem a megoldás felé vezeti az országot. Amikor olyan jelölt mögött kezd összeállni a közös ellenzéki platform, amely jelölt kormányzásának szűk esztendejében a pontosan olyan szolgai módon parírozott az EU-nak, mint elődei, akkor nem előre tesz lépéseket. Amikor az ellenzék a magyar jövendőt elsősorban a még fegyelmezettebb EU-megfelelésben látja, mint ahogyan azt a Bajnai-féle egyesület egyik meghatározó gazdasági szakembere, Oszkó Péter hirdeti, akkor jó eséllyel éppen a bajok elmélyítése felé halad.
Másfelől azonban amikor a kormány az EU-integráció problémájában nem fedezi föl azt a tényt, hogy a félresikerült csatlakozás a strukturális problémák fennmaradásának oka, s Európában inkább mindenféle zagyva ideológia szerint meghatározott ellenséget lát, akkor tragédia felé vezeti az országot. Amikor a miniszterelnök az Európát irányító hatvannyolcas generáció értékválságáról beszél, s nem arról, hogy az EU gazdasági ágensei úgy elégedettek a magyarországi gazdasági struktúrákkal, ahogy vannak, akkor tévútra viszi a hazai politikát. Amikor a kormány EU-kapcsolatait a kuruckodás és a dac irányítja, amikor értékpreferenciák és érzelmi motívumok határozzák meg az Európa-problémát, akkor nem a józan megoldás felé megyünk.
És végezetül, amikor a rendszerkritikus mozgalmak, a Jobbik, az LMP, a kalózok, és az összes többi alternatív csoport nem teszi világossá a különbséget az EU formális integrációjában rejlő nagyon is hátrányos feltételek és az Európához tartozás ethosza között, akkor nem kínálhat valódi megoldást.
Zárójelben hadd hívjam föl a baloldali olvasóim figyelmét arra, hogy a Jobbik éppen olyan európai értékeket képvisel, mint a kalózok, a zöldek, vagy a kommunisták. Marginális értékek ezek, de azért nagyon is európaiak.
Szerencsére nagyon kevesen lehetnek az országban azok, akik inkább „fél-ázsiainak” gondolják magukat, s nem európainak. Nagyon kevesen lehetnek azok, akik az európai kultúra értékeit ne ismernék el igazi értéknek. Nagyon kevesen lehetnek azok, akik a kortárs európaiság értékvilágát, az egyéni szabadság, a közösségi szolidaritás, a tudományos haladás, a szekularizált állam, a jóléti társadalom, az intézményesült demokrácia ellen akarnának szót emelni. De sajnos nagyon kevesen vannak ma még azok is, akik az európai értékvilágot, az Európán belüli gazdasági kapcsolatokat, úgy tartanák fontosnak, hogy közben a formális integráció egyes tényeit, vagy éppen egészét megkérdőjeleznék.
Pedig őáltaluk lesz itt kibontakozás, ha lesz valaha.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Most titeket elvakít a gyűlölet. A gyűlölet, amit a rendszerpártok korbácsolnak, hogy haragotok, félelmeitek és szorongásaitok áradásának medrét azután ők jelölhessék ki. Leváltani Orbánt? Mindenáron? Azon az áron is, hogy gyűlöletetek kétségbeesését kihasználva ismét ellephessenek titeket a szocialista elit meztelen csigái, kalmárjai és egyéb csúszómászói? Leváltani Orbánt Mindenáron? Akár azon az áron, hogy utat adtok neki a visszatérésre?
Mert, ha nem tudnátok, most elmondom nektek: az általatok hisztérikusan követelt ellenzéki összefogás rövid életű lenne. Rövid életű és kudarcos kísérlet. Olyan sikertelen, hogy 2016-ban már azért üvöltenétek, hogy jöjjön végre vissza a „diktátor”, és vakarja le bőrötökről szocialista piócáitokat!

Félrevezetés

Hát nem azért kapott 2010-ben kétharmados felhatalmazást a Fidesz, hogy megszabadítson bennünket a szocialista elit vérszívóitól? Hát nem azért szavazott az ország döntő többsége Orbánra, mert arra számított, hogy az erőskezű és erős felhatalmazással bíró vezető majd véget vet a rendszerváltás húsz esztendeje alatt kibontakozott kufár-demokráciának és kliens-gazdaságnak? Hát nem azért emelt az ország maga fölé egy csaknem teljhatalmú vezetőt, mert úgy látta, hogy más módon nem tud megszabadulni a politikára telepedett pojácáktól és gazemberektől?
Hát nem abban bíztok még ma is, hogy lehet olyan országot teremteni, itt a Duna-völgyében, amelyben a szabadság és a jólét kéz a kézben jár, amelyben a politika nem megfojtja, hanem szolgálja a polgári közéletet, amelyben a gazdasági érdek nem erősebb a közösségi érdeknél? Hát csalódásotok Orbánban arra bír benneteket, hogy térdre essetek korábbi uraitok előtt?
Hát az orbáni ókonzervatív berendezkedés nem rémiszt el titeket a szocialisták ókonzervatív eszméitől? Hát valóban azt hiszitek, hogy a rendszerváltó elit által üvöltve harsogott bal-jobb, bal-jobb lépéskényszerét kell betartanotok? Hát valóban úgy képzelitek, hogy a bal után a jobbnak kell jönnie, s utána megint balnak?
Inkább táncoljatok! Bukfencezzetek! Hányjatok cigánykereket! Csak ezt a siralmas szellemi masírozást hagyjátok végre abba!

Hazugság

Tudom én jól, hogy most föl vagytok háborodva. Tudom, hogy tehetetlenül ostobának, pöffeszkedően arrogánsnak látjátok a konzervatív kormányt. Tudom, úgy érzitek, a hatalom úrhatnámsága, s bárgyú sóvárgása a pénz és a siker iránt, az lökött benneteket olyan mélyre, amilyen mélyen talán még nem voltatok soha. Tudom, hogy tehetetlennek, kifosztottnak és megraboltnak érzitek magatokat. Tudom, hogy kétségbeesetten keresitek az utat, amely kivezet benneteket a válságból, a süppedésből, az elnyomorodásból.
De ti vajon tudjátok-e, hogy a kormány, amit most sietve váltanátok le, s az ellenzék, amellyel most sietve kezet fognátok közösen taszított benneteket abba a kiszolgáltatottságba, amelyet most már tűrhetetlennek véltek? Azt vajon tudjátok-e, hogy a rendszerpártok közösen építettétek körétek azt a Patyomkin-falut, amelynek a kivezető útjaira saját őrségüket állították? Azt vajon hajlandóak vagytok-e észrevenni, hogy csak díszletek és papírmasé falak korlátozzák szabadságotokat? Azt vajon látjátok-e, hogy az őrök, akik rátok vigyáznak, és utatok két végpontja között, a balra és jobbra küldözgetnek benneteket fakardokkal és játékpuskákkal vannak csak felszerelve? Azt hajlandóak vagytok-e észrevenni, hogy a papundekli börtönfalak egy taszajtásra leomlanak, s őreitek egy mérges hang után elszaladnak?
Hogy nem hisztek nekem? Hogy inkább hisztek az őröknek, akiktől féltek? Hogy inkább azoknak hisztek, akik azzal rémisztgetnek, hogy a falakon kívül veszélyek várnak rátok?
Talán meg kellene egyszer próbálnotok! Talán szembe kellene nézni egyszer azokkal a veszélyekkel!
Mert lehet, hogy nincsenek!

Erőszak

Most titeket elvakít a gyűlölet. Most ti csak azt nézitek, hogyan szabadulhatnátok meg ettől a kétharmados hatalomtól, ami mindent és mindenkit maga alá gyűrni próbál. Most azt hiszitek, az a másik, mégiscsak jobb volt: ő szelídebben erőszakolta meg Hungáriát. Mert a megerőszakolósdi az egyetlen játszma, amiben elképzelni tudjátok az ország és a hatalom viszonyát.
De nektek nem az erőszaktevők között kell válogatnotok! Nektek a játszmát kell megváltoztatnotok! Nektek az ország és a hatalom kapcsolatát, a nép és az elit viszonyát, a politika és a demokrácia összefüggéseit kell újraértelmeznetek.
Most titeket elvakít a rettegés. Mert ez az újraértelmezés létetek alapját kezdi ki. És el sem tudjátok képzelni, hogy lehetne másképp is, mint úgy, hogy földre löknek és meggyaláznak.
Most ti el sem tudjátok képzelni, hogy van olyan kapcsolat vezetők és vezetettek között, ami nem az erőszakra, a megaláztatásra és az eltiprásra épül. Most belőletek a harag, a félelem és a gyűlölet beszél.
De én most a fületekbe súgom: ne féljetek!
Mert csak rajtatok múlik sorsotok.
Mert csak rajtatok múlik, hogy hisztek-e a farkaskiáltóknak, a félelem vámszedőinek, az ilyen-olyan politikai játszmák kifundálóinak, a hatalomra törekvő percemberkék csábító szavának, a patkányfogó fuvolások megigéző dalának, az egységet és összefogást hirdető hisztériakampányának.
Csak rajtatok múlik az, hogy egyenes gerinccel és bátor kiállással nemet tudtok-e mondani az újabb és újabb megaláztatásra.
Tudnotok kell: azok, akik nagy elszántsággal bal-, s jobbfelől fölétek lendültek: impotensek.
Lehet, hogy ma még el kell viselnetek a hatalom durva röfögését magatok felett, de meg kell hallanotok lihegésében a kifulladó tüdő sípolását, meg kell éreznetek a szívének kimerülését, meg kell látnotok szemében az egyre bizonyosabb kudarctól való félelem kétségbeesését.
Hamarosan magától összeomlik.
S nektek inkább azon kellene gondolkoznotok, hogyan másszatok majd ki hullája alól!

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Tisztelt Tamás Gáspár Miklós!

Én önt igen-igen tisztelem. Bár gondolatai jelentős részével nem értek egyet, írásainak kérlelhetetlen logikája, szellemi horizontjának tisztasága, szövegeinek rejtett humora és bölcs derűje – az egyetértés és egyet-nem értés tengelyén túl is – lenyűgöz engem. Nem mindig fontos az, hogy önnek igaza van, vagy nincs. Sőt, valójában ennek alig van jelentősége. Ami a lehetséges igazságon túl van, az gyakran sokkal fontosabb. Szerb Antal irodalomtörténete egy irodalomtörténész szemében bizonyára nem számít értékes munkának. Ámde Szerb Antal irodalomtörténete a magyar irodalom parádés feldolgozása, örök élmény, páratlan tanulság, függetlenül egyébként tartalmától, látásmódjától, függetlenül igazságaitól és tévedéseitől. Valami hasonlót gondolok az Ön munkásságáról is. Általában nem hiszek az ön igazságaiban, de mindig megbabonáz az a törekvése, hogy gondolatait a műveltség, a tudás, a szövegírói bravúr legszélesebb teljességével próbálja átadni olvasóinak, még akkor is, ha ez a néha a szöveg rovására megy.

Önismétlő hibáink

Nem tudhatom, hogyan élte meg az SZDSZ-ben viselt szerepének átalakulását, hogyan tűrte, amint meghatározó szereplőből díszletté zsugorodott, hogyan dolgozta föl azt a szomorú folyamatot, amelynek során az ön által is alapított, vezetett és képviselt Szabad Demokraták Szövetsége, izgalmas szabadelvű értékcsoportból a hazai komprádor-burzsoázia legagresszívebb mozgalmává lett. De bárhogyan is viselte, úgy tűnik számomra, hogy a közelgő október 23-i ünnepen ön ismét hajlandó lesz felvállalni azt a hálátlan szerepet, amit már egyszer elfogadott. Én pontosan tudom, hogy az ember mennyire nehezen látja meg az önismétlő tetteket, amelyek miatt minduntalan elköveti saját hibáit. Éppen ezért vagyok bátor önt figyelmeztetni tervezett szerepének rendkívüli súlyára. Önt ugyanis ismét az a veszély fenyegeti, hogy olyanokat hitelesít szavaival, gesztusaival, tetteivel, akikkel talán nem is akar közösséget vállalni.
Engedje meg, hogy október 23-ra tervezett felszólalásával kapcsolatban megismételjem egy előbbi mondatomat: Ami a lehetséges igazságon túl van, az gyakran sokkal fontosabb.
Ön talán túlságosan távolról, egyetemes perspektívából szemléli a magyar közélet mikrokozmoszát, így eshetett, hogy elkerülte a figyelmét pár apró, de annál fontosabb részlet. Olyan részletek, amelyek az elmúlt hónapok során váltak láthatóvá, s amelyek ismét túlmutatnak azon a kérdésen, hogy a Millának a maga törekvéseiben vajon igaza van vagy nincs, ámde amelyek sokkal fontosabbak ennél az igazságnál.

Reinkarnáció

Ez a fontosabb dolog ugyanis nem más, mint az a tény, hogy az elmúlt hónapokban, sőt az elmúlt napokban megszületett az SZDSZ reinkarnációja. Úgy hívják Egymillióan a magyar sajtószabadságért.
A Milla kezdeti, meglehetősen bizonytalan, identitáskereső és sokoldalúan nyitott szárnypróbálgatásai után mára egyértelművé lett, hová sorolja önmagát ez a szerveződés.
Nem pusztán arról van szó, hogy a Milla kommunikációjában, értékpreferenciáiban követi az SZDSZ hagyományait, de sajnos arról is, hogy demokrácia-felfogása, közéleti szerepvállalása, politikai helyezkedése mind-mind az SZDSZ nyomvonalán halad. Az a baloldali-liberális értelmiség, amely annak idején az SZDSZ-ben lelt otthonra, mára –a maga szubkultúrájának minden elemével együtt – megérkezett a Millába, s egyértelműen dominálja az új szervezetet. A Milla szinte szóról szóra követi az SZDSZ politikáját, gondolkodásmódját, létformáit.
Az új szervezet bár rendszeresen kiáll a homofóbia, a nők hátrányos megkülönböztetése, a rasszizmus különféle formái ellen, Facebook-oldalán mégis teret adott a rasszista, cigányozó kommentároknak Orbán Viktor egy Kőszegen készült fotója kapcsán. Az a kettős beszéd, amit annak idején az SZDSZ képviselt, s amely a suttogó propaganda szintjén nagyon is tudatosan használta föl a rasszista közbeszédet politikai ellenfeleivel szemben, íme, visszaköszön a Millából.
A csoport eredeti célkitűzését, a sajtószabadság védelmét is amolyan szabad demokratásan értelmezte a Milla, amikor a liberális eszmekör számára nem tolerálható véleményekről volt szó. A szervezet a „civil érdekérvényesítés nagyszerű példájának” nevezte, mikor elérte, hogy a közmédia ne ismételje Pesty László cigányokról forgatott filmjét. A nemzeti problémákkal kapcsolatos SZDSZ-es érzéketlenség brutális hitvallásaként a Milla Trianon évfordulóján a brit gyarmatbirodalom széteséséhez hasonlította a történelmi Magyarország feldarabolását.
De az értékvilág azonosságán túl a szubkultúrában jelenlévő tragikus demokráciakép, a bizantiánus intrikák sora, az elitpolitizálás megannyi tünete mind- mind a valamikori SZDSZ-t hozza vissza. Nagyon nehéz nem észrevenni a párhuzamot Dopeman, a Milla alternatív köztársasági elnöke, és Kuncze Gábor SZDSZ-es karrierje között. Mindketten alkalmasak voltak arra, hogy egy eddig meg nem szólított csoport szimpátiáját hozzák el a pártnak. Az underground Doppeman éppúgy, mint a derék magyar ember küllemű Kuncze.
És ugyan miféle lényegi különbség fedezhető föl az SZDSZ által lelkesen támogatott Gyurcsány Ferenc, Kóka János, és Bajnai Gordon között? Segítek: semmi. Mégpedig azért nem, mert ők ugyanannak az alomnak a kölkei: a rendszerváltás igazi hiénái, vérbeli nagytőkések, egymásnak rég kipróbált harcos- és üzlettársai.

Civil faló

Én sokáig igen nagy bizakodással tekintettem a Millára. Úgy tetszett, a hazai civil közélet újul meg általa. Ám ahogyan az SZDSZ-kultúra hétről hétre uralkodóvá vált, úgy kopott le a Milláról a civil jelleg, s úgy erősödött föl az egyes témákat tabusító, más témákat kidomborító klasszikus, belvárosi értelmiségi szubkultúra. Ez a csoport elkezdte nem tűrni a kritikát, s horribile dictu, elkezdte nem tűrni a rendszerkritikát. A Milla meghatározó alakjai azok lettek, akik gondolkodás nélkül képesek előbüfögni a nemzetközi mainstream minden rögeszméjét, s akik számára az Orbán-kormány elsősorban azért kibírhatatlan, mert szembe fordult a hegemon gondolkodásmódokkal, kultúr-közhelyekkel, és tőkés érdekekkel, egyszóval a rendszerrel. A szervezet, amelynek „nem tetszik a rendszer”, a rendszer legelkötelezettebb híve lett.
Azzal pedig, hogy Bajnai Gordonnak a Milla ad lehetőséget arra, hogy kibontsa politikai zászlaját, nos, azzal kiderült, hogy itt szó sincs civil mozgalomról, új pólusról, nyitottságról, toleranciáról, demokratikus, alulról jövő elvekről. Viszont szó van restaurációról, szó van arról, hogy a szociálliberális elit, s a vele egyívású hazai komprádor-burzsoázia a Milla trójai lovával próbálja meg visszaszerezni a hatalmat, amit Orbán kicsavart a kezéből.
Úgy tűnik, azok a százezrek, akik az SZDSZ széthullásával politikai otthon nélkül maradtak, most végre megtalálhatják azt a szervezetet, amelyik képviselni tudja mindazt, amiben ők hisznek, amit igaznak és helyesnek tartanak. Beállhatnak a Milla ernyője alá mindazok, akik mostanáig ilyen-olyan civil szervezetekben, pártkezdeményekben táplálták a szabad demokrata gondolat parazsát, beállhatnak ide azok, akik eleddig egyéni karrierjük részeként hirdették a globalizáció üdvét, a neoliberális eszmék értékét, s beállhatnak azok, akik eddig azt hitték, hogy a DK-ból, vagy az LMP-ből faraghatnak új SZDSZ-t.
Sokaknak lesz ott helyük.
De önnek? Önnek, akinek köpenyéből kibújt itt minden rendszerkritikus mozgalom, önnek valóban ott a helye?

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

A „politikai gondolkodókkal” az a baj, hogy elsősorban politikaiak, s csak másodsorban gondolkodók. A politikán keresztül látják a gondolkodást, s nem a gondolkodás keretei között értelmezik a politikát. Pusztán a maguk szakmai horizontján belül képesek érzékelni a világot, és így nem ismerik föl azokat az alakzatokat, amelyek az ő láthatárukon túl találhatóak, s amelyeknek formája kialakítja ezt a horizontot.

Politika és kultúra

G. Fodor Gábor, a Századvég igazgatója a minap a liberális kérdésről elmélkedett, s rövid, ámde annál sekélyesebb megfontolás után arra jutott: létezik egyfajta liberális közmegegyezés, amely „gondolatainkat akarja meghatározni, kérdéstilalom alá vetve problémákat és ügyeket, a kizárás és szalonképtelennek minősítés által kényszerítve ki az egyetértést.” Majd – mintegy illusztrálva mondandóját – kifejtette, hogy „A liberális közmegegyezés felől nézve az rendben van, ha „dugnak” a színpadon, … az viszont nincs rendben, ha "fasisztának" tartott nézetek jelennek meg ugyanazon a színen...” Végezetül leszögezi, hogy „A liberális … közmegegyezést nem lehet ellenség nélkül fenntartani.”
Bár nagyon szeretnék, mégsem nem tudok szó nélkül elmenni a G. Fodor Gábor oximoronja mellett, mely szerint a közmegegyezésnek ellenségre van szüksége. Nem, Tisztelt Igazgató úr. A közmegegyezésnek közre és megegyezésre van szüksége. Ellenségképre pedig a kizáró és kizárólagosságra törekvő eszméknek van szüksége.
Persze, abban igaza van G. Fodor Gábornak, hogy a politikai térben, az önmagát liberalizmusként definiáló irányzat valóban képvisel valami effélét, azért a „liberális közmegegyezés” – fogadjuk most el ezt a kifejezést, főképp azért, hogy legyen ennek a vitának egy közös kiindulópontja – szóval a „liberális közmegegyezés” nem kizáró és nem kizárólagos gondolat, éppen, hogy nem az.
Az a fajta politikai liberalizmus ugyanis, amely a hazai közéletben, a maga furcsa értékvilágával jelen van, sem nem liberális sem nem közmegegyezés. A G. Fodor Gábor által ostorozott jelenség pusztán a rendszerpártok egy csoportjának, a globális, multinacionális tőke ténykedését feltétlenül üdvösnek látó politikai formációknak torz ideológiai konstrukciója, amely sokat merít ugyan korunk liberális értékvilágából, de amelynek lényege mégis inkább az, hogy a múlt szörnyűségeire mutogatva, a holokauszttal rémisztgetve, a fasiszta zsákos emberrel riogatva takarja el a rendszer égbekiáltó bűneit. És persze ebben az összefüggésben valóban kizárólagos ideológia ez. Mindent megtesz azért, hogy a jelen liberális szellemisége és a múlt kancsal értelmezése valahogyan összekapcsolódjon, egyöntetű vélemény legyen, s alátámassza, hitelesítse a jelent, annak minden rettenetével, embertelenségével, és öngyilkos felelőtlenségével együtt.

A hosszú farok

G. Fodor Gábor azonban abban téved, hogy a „liberális közmegegyezést” politikai konstrukciónak, vagy elsősorban a politika által létrehozott szellemiségnek tartja. Bár kétségtelenül van közéleti vetülete, azért a „liberális közmegegyezés” nem a politikából nő ki, és elsődleges tartalma nem is politikai. Sőt, éppen az igazgató úr által ostorozott ideológiai torzulásokból látszik, mennyire nem politikai kérdésről van itt szó. A valóban léztető szabadelvű közgondolkodás ugyanis elsősorban kulturális jelenség, mi több –nagyobb távlatból nézve – a kultúra újszerű szerveződésének terméke.
Politikai gondolkodónk pedig ezen a ponton ragad bele a maga mocsarába. Azt képzeli ugyanis, hogy a kultúra szerveződésének archaikus formái ma is meghatározóak, hogy a kultúrát, adott esetben azt a szabadelvű, megengedő, sőt játékosan sokrétű műveltséget, amely ma meghatározza életünket, egyszóval a „liberális közmegegyezést” valamiféle elit terve és szándéka hozta és hozza létre, a gazdasági-politikai érdekcsoportok egy szűk tábora teremti, mint ahogyan a kultúrát évszázadokon át teremtették.
A valóság azonban nem ez. A valóság az, hogy jelen világunk sokszínű és sokoldalú nyitottsága, a világ értelmezésének megengedő gazdagsága a „hosszú farok”-ra támaszkodik. Arra a „hosszú farok”-ra, amelynek fogalma közgazdasági értelemben jelent meg először, de amelyet ma már az élet minden területén felfedezhetünk. Hiszen a „hosszú farok” nem pusztán az árucikkek piacának újszerű szerveződését jelenti, de az eszmék és gondolatok, viselkedési formák és magatartásmódok sokszínű kínálatát is.
Azzal a ténnyel ugyanis, hogy az informatikai robbanás közölhetővé és elérhetővé tette a legváltozatosabb gondolatokat, a kultúra szerveződésének új formája jelent meg. Ma már nem a médiumokat uraló elit mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem magunk dönthetünk arról, mi az, ami nekünk megfelel, s mi az, amit elvetünk. A kultúra gazdagságának olyan tárházába léptünk be, amelyről korábban álmodni sem mertünk. És, noha ebben a kincseskamrában rengeteg értéktelen kacat hever, azért található itt jó néhány igazi kincs, olyasmi, ami a hagyományos kulturális értékek sorából, éppen a hagyományos értékteremtő centrumok érdekei miatt kiszorult.
Más kérdés, hogy a politikai elit megpróbálja a maga igényeinek megfelelően újrafogalmazni a hosszú farok által létrehozott kultúrát, kiszemezgeti abból a neki tetsző, a neki megfelelő elemeket, felépíteni abból egy újszerű, de azért a maga érdek-igényeinek megfelelő kulturális teret.
De e törekvést látva is igen félrevezető állítás a politikai liberalizmust azonosítani a liberális közgondolkodással. Ugyanolyan félrevezető, mint amilyen téves az újjáéledő konzervatív értékekben többet látni annál, mint amik: egy lehetséges és szabadon választható életszemlélet zsinórmértékeit.

Mainstream és extrém

Valójában ugyanis szabadelvű világunknak a legkevésbé sem része például a fasizmus elleni küzdelem. Ez az értelmezés a baloldali pártok kétségbeesett önigazoló kísérlete. Miközben a fasizmus a legtöbb kortársunk számára pusztán egy érdekes, polgárpukkasztó eszmének tűnik.
A liberális közgondolkodás – éppen, mert nem csak a kultúra törzséből, de a hosszú farkából is merít – a mainstream és extrém gondolatokat egyenértékűnek látja. Ebben a kultúrában a fasizmussal való fenyegetőzés pontosan olyan röhejes, mint a szeplőtlen fogantatás dogmája, miközben a korai fasizmussal, azaz az embertelenségektől mentes nemzeti rendpártisággal való azonosulás éppen úgy elfogadható, mint ahogyan elfogadható a keresztény eszmék melletti kiállás, vagy éppen a swinger életmód vállalása. Az extrém szexualitás ugyanis –, hogy politikai gondolkodónk másik példáját se hanyagoljuk el – csak egy érdekes színfolt liberális korunk számára, mint amilyen érdekes, alternatív életvitel, mondjuk a cölibátus.
Az, hogy a baloldali politikai elit a fasizmusból, a konzervatív elit pedig a szexuális szabadságból próbál veszélyt faragni, csupán ezeknek az eliteknek az elköteleződéséről szól, csupán azt tükrözi, milyen identifikációs bázison akarják meghatározni önmagukat. Kissé cinikusabban értelmezve, azt mutatja meg, milyen kulturális varázsszavakkal próbálnak híveket toborozni.
Az emberek többségét, túlnyomó, sőt óriási többségét azonban nem érdeklik ezek a problémák. Olyannyira nem, hogy a két végpont között a lehető legkönnyebben váltogatják meggyőződésüket. A pornószínésznőként is sikeres gárdista-lány korunk igazi arca. Olyanok vagyunk, mint ő, ő képviseli a valódi „liberális közmegegyezést”. Bár a legtöbben sem pornószereplést nem vállalnak, sem a Magyar Gárdába nem jelentkeznek, azért lényegében egyik ellen sincs kifogásuk.
Persze ballról is és jobbról is tragikusan nihilistának, értékhiányosnak tűnik ez a világ. Pedig nem az. A mai megengedő közgondolkodásnak ugyanis van értékrendje, nagyon is komoly értékorientációja: A nagy eszmékbe, nagy rendszerekbe vetett bizalom tagadásáról, és az egyéni, egyedi, személyes gondolatokba vetett bizalomról szól ez a kor. Végső soron a kollektív eszmék helyett a sokféle szabadságban hiszünk, s csupán egy igazi koreszménk van: az, amelyben a kulturális orientációk egyenértékűek, a közösségek választhatóak, az egyéni meggyőződés pedig éppen olyan hiteles, mint a közösségi meggyőződés.
Ostoba, aki azt hiszi, hogy korunk „liberális közmegegyezése” azonos azzal a politikai liberalizmussal, amit a baloldali-liberális pártok képviselnek. De az is ostoba, aki azt hiszi, hogy saját eszméi – legyenek azok liberálisak, baloldaliak, vagy konzervatívok – azért népszerűek, mert különösebben fontosak az embereknek. Valójában ezek az eszmék csak addig népszerűek, amíg érdekesek, vonzóak, esetleg bizonyos kérdésekre megoldást kínálnak. Ha ezt nem teszik, hát népszerűségük is elvész.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Tisztelt Bíróság!

Kérdések egész sorával vagyok kénytelen a T. Bírósághoz fordulni. A T. Bíróság által a közelmúltban, Dr. Dániel Péter úr ügyében hozott ítélet olyan problémákat vet föl, amelyekre jogkövető állampolgári igyekezetem dacára sem találok választ. A T. Bíróság minapi ítélete indoklásában ugyanis úgy fogalmazott, hogy Horthy Miklós szobrának vörös festékkel való leöntése „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt". Bár tisztában vagyok azzal, hogy Magyarországon a bírói ítéletek nem precedens értékűek, mégis fontos kérdésnek tűnik, hogy a T. Bíróság által is rongálásnak elismert cselekedet határai kiterjeszthetőek-e, vagy pusztán Horthy Miklós szobrának vörösre mázolására vonatkozik az erkölcsileg pozitív, társadalmilag hasznos megítélés.

Mi rongálás és mi nem?

A bírósági döntés kapcsán a magyar állampolgároknak sürgős útmutatásra van szükségük abban a tekintetben, hogy mely szobrok megrongálása tekinthető proszociális cselekedetnek, s melyek rongálása értékelendő antiszociális tettként.
Milyen alapon kell eldöntenünk, hogy a magyar történelem jeles alakjait mintázó köztéri szobrok közül, melyik szobor rongálható meg és melyik nem? Melyik történelmi alak tekinthető felelősnek a maga korában elkövetett gyilkosságokért, háborús bűntettekért, népirtásokért, és emberiség ellenes bűntettekért, s melyik nem? Az a tény például, hogy ma elítéljük a vallási türelmetlenséget elégséges indok-e arra, hogy az eretneküldöző, keresztes háborúkat vívó magyar uralkodók szobrait megrongáljuk?
Kiterjeszthető-e az „erkölcsileg pozítív” mérce más létesítményekre is, vagy efféle „társadalmilag hasznos” rongálásnak csak köztéri szobraink esetében van helye? Emléktáblák, épületek, közparkok, esetleg egyéb emberi alkotások, mondjuk gépek, gépjárművek esetén létezik-e proszociális rongálás?
Fontos kérdések ezek T. Bíróság! Mert pillanatnyilag nem lehet tudni, hogy például egy autó felgyújtása, amely autó köztudottan környezetszennyező, amely környezetszennyezés hatására globális felmelegedéssel, és mindenféle ebből fakadó szörnyűséggel küzdünk, szóval egy autó megrongálása tekinthető-e erkölcsileg pozitív, társadalmilag hasznos tettnek?

Ki rongálható és ki nem?

De van ennél fontosabb problémám is a T. Bíróság ítélete kapcsán. Nagyon nagy kérdés számomra, hogy a rongálás pusztán elhunyt személyekkel kapcsolatban értelmezhető helyesnek, vagy élőkkel kapcsolatban is. Mennyiben tekinthető erkölcsileg pozitív, társadalmilag hasznos cselekedetnek, az, ha egy rossz, gonosz, kegyetlen embert leöntök vörös festékkel, vagy könnyű testi sértésben részesítek, azaz megrongálom?
A politikai felelősség kérdése is igen nehezen értelmezhető mostantól kezdve. Megrongálhatjuk-e erkölcsileg pozitív, társadalmilag hasznos módon politikusainkat, akiknek kormányzása, illetve politizálása időszakában gonosz, embertelen, vagy helytelen tetteket követett el a magyar társadalom? Minden politikus felelős – és ezért proszociális módon rongálható – a maga korában elkövetett bűnökért, visszaélésekért, ostobaságokért, vagy csak néhányan? Egészen konkrétan megfogalmazva: Horthy után Orbán, Mesterházy , Gyurcsány is leönthető piros festékkel, vagy nem? És, ha nem, ugyan miért nem?
Tágabban értelmezve is jelentős az én problémám. A politikusokon túl, milyen politikai aktivitást kifejtő személyek rongálhatóak meg erkölcsileg pozitív, társadalmilag hasznos módon? Államfők? Miniszterelnökök? Miniszterek? Parlamentin képviselők? Vagy akár egyszerű párttagok, netán szavazatukkal antiszociális cselekedeteteket hitelesítő választók is?

Mi az igazság és mi nem?

Végezetül szeretnék útmutatást kapni az erkölcsileg pozitív, társadalmilag hasznos tevékenység általános mibenlétével kapcsolatban. A jogi tényállások sokaságán kívül, miféle cselekedetek megítélésére terjed ki ezentúl bírói hatáskör? Honnan kell tudnom azt, hogy egy cselekedet erkölcsileg pozitív tartalmú, vagy nem az? Én természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a társadalmi etika megszabja az erkölcsi mércét, de eddig ez úgy működött, hogy belátásom szerint, személyes értékítéletem alapján gondolhattam ezt helyesnek, amazt helytelennek. Most azonban bírósági ítélet szabja meg, mi az erkölcsileg helyes. De mi az erkölcsi kánon ezentúl?
A társadalmilag hasznos fogalmával kapcsolatban is súlyos problémával küzdök. A társadalmi hasznosság ugyanis – mint arra a T. Bíróság bölcs ítéletében utal – nagymértékben függ attól a társadalomképtől, amit helyesnek vallunk. Az a történelmi értelmezés, amely Horthy Miklóst elítéli és ezzel párhuzamosan Dr. Dániel Pétert lényegében felmenti, eddig pusztán egy lehetséges történelemképnek tűnt. Egyik történész így, a másik úgy értelmezte Horthy szerepét, és a tudományos vitával kapcsolatban eddig nem volt lehetősége a bíróságnak arra, hogy ítéletet hozzon. Mostantól kezdve van. De vajon a történelmi értelmezéseken kívül létezik-e preferált, azaz erkölcsileg pozitív, társadalmilag hasznos társadalomtudományi irányzat? A szociológia, a politológia, a közgazdaságtan melyik iskoláját kell a jövőben követnünk ahhoz, hogy tisztes állampolgárok lehessünk? Kiterjed-e ezentúl a bírói igazságszolgáltatás a tudomány más területeire is? Számíthatunk-e arra, hogy a T. Bíróság a részecskefizika, a molekuláris biológia, vagy esetleg a matematika egyes kérdéseiben állást foglal?
És végezetül egy igen fontos, de annál egyszerűbb kérdés: hogyan értelmezendő a jogbiztonság abban az országban, amelyben a bíróság nem a törvények egyszerű és egyöntetű tényállása alapján ítéli meg a cselekedeteket, hanem a saját kútfőből vett, olykor nagyon is zavaros tudományos, féltudományos, sőt esetleg áltudományos vélekedései alapján? Miféle igazságszolgáltatás az, amelyben a bíró személyes véleménye, mondjuk a Horthy Miklóssal kapcsolatos ellenérzései fölülírhatják a jogi tényeket?

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Minden alkalommal, amikor a hagyományos baloldal úgy érzi, végre a közfigyelem reflektorfényébe kerülhet, megszólal a mézes-mázas szirénkórus: egység, egység, ellenzéki egység. Most, hogy Gyurcsány Ferenc hosszú böjtjével némi nyilvánosságra tett szert, sietve bejelentette, dehogy akar ő miniszterelnök lenni, csak fogjon már össze vele valaki. Első közös programpontként lehetne mindjárt egységesen bojkottálni a választási feliratkozás parlamenti vitáját. És persze az MSZP rögvest mellette termett, nehogy véletlenül kimaradjon a fellobbanó médiaérdeklődésből, majd ráuszította csahosait az LMP-re: húzódjon be az egységes ellenzéki karámba a zöldpárt is. Ezzel esetleg jóváteheti, hogy a minap kiállt a Jobbik demokratikus jogai mellett.
Nagyon tartok attól, hogy az LMP végül mégiscsak feladja önállóságát, elszakad eredeti identitásától, és a nyomásnak engedve valóban betagolódik az idétlen baloldali birkanyájba. Legszívesebben viaszt gyömöszölnék a rendszerkritikus vezetők fülébe, hogy ne hallják a szirének kárhoztató énekét.
De mert ezt nem tehetem, most farigcsálok nekik egy árbocféleséget, legyen mihez kötniük magukat.

A rejtély

Lényegében a francia forradalom óta él a nézet, hogy a rendszerkritika szükségszerűen bal- vagy jobboldali kell, hogy legyen. Balról a haladó erők, jobbról a visszarendeződés szándéka húzza-vonja a társadalmat. Így lépked a világ előre-hátra, de mégis inkább előre, hogy a baloldal, a maga történelem- és társadalomképének megfelelően, mindig és szükségszerűen a haladást képviselhesse.
És ez az értelmezés olyan elsöprő erővel van jelen a közgondolkodásban, különösen a marxizmus lágy csecsén nevelkedett, közép- és kelet-európai, értelmiség fejében, hogy agresszív lobotómiával sem lehet kimetszeni onnan. Így érthető, ha a rendszerkritikus csoportok húzódozását az ellenzéki egységtől sem megérteni, sem elfogadni nem bírják a pártos média tollforgatói. Miért nem akarnak haladó erők a haladó erőkkel összefogni? Rejtély előttük.
Ez a társadalomkép azonban csak a baloldali fejekben létezik. A valóságban a világ sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek Sieyés abbé harmadik rendje hiszi, amilyennek a Kommunista kiáltvány leírja, de még annál is, mint amilyennek Adorno, Marcuse és Habermas képzeli. Pedig őket igazán nem lehet populáris egyszerűséggel vádolni…
A bal- és jobboldaliság ugyanis csak a rendszeren belül értelmezhető. A rendszeren kívül teljességgel értelmetlen fogalom. A hagyományos baloldali pártok és mozgalmak az elmúlt évszázadokban sok, valóban nemes szándéktól vezettetve a rendszer reformjára, megújítására törekedtek. Olyasmire, hogy a rendszer a szegények számára elviselhetőbb, az elnyomottak számára szabadabb, a kizsákmányoltak számára élhetőbb legyen. Miképpen egyébként a jobboldali pártok is effélékre törekedtek: arra, hogy a rendszer az elesettek számára felemelő, a tévelygők számára támasz-adó, a balgák számára pedig áttekinthető legyen. A rendszer. Mindig csak a rendszer maga.
Ám amikor kilépünk a rendszer logikájából, amikor valami új és merész megoldáson kezdjük törni a fejünket, amikor a gödör alján vagyunk, és úgy döntünk, nem ásunk tovább, akkor mindez érvényét veszíti.

Az elviselhetetlen

A klasszikus bal- és jobboldali megosztottság mentén felvázolható társadalomkép ugyanis végtelenül torz, giccses és sekély. Rosszul látja a világot az, aki a hatvanas évek neomarxista konfliktuselméleteinek szemüvegén keresztül nézi. Kancsal képet mutat emberről és társadalomról ez az okuláré.
A valóságban ugyanis nem az elnyomók és elnyomottak antagonisztikus ellentéte lendíti előre a történelem kerekét, hanem az, hogy a rendszer elviselhetetlenné válik mindenki számára, túléli önmagát, több kárt okoz, mint amennyi előnye van, élhetetlenné, mi több életellenessé lesz a mód, ahogyan a dolgokat elrendezi.
A rendszer ugyanis nem, vagy nem pusztán az elnyomásból születik. A rendszert közmegegyezés hozza létre és tartja fönn. S ebben a közmegegyezésben egyfelől persze jelen van a kizsákmányolás és az elnyomás, de másfelől benne van a jog és a szabadság magasabb foka, a megélhetés nagyobb biztonsága, tágasabb bősége. És persze ez a közmegegyezés sem stabil. Éppen ellenkezőleg: változik, pulzál, árad és apad. Hol a szabadság javára, hol az elnyomás előnyére, balra, s jobbra billen el.
De a rendszer létének alapja, egy jól körülhatárolható, tágas közmegegyezés, melyben van mozgástere jobb- és baloldalnak, azért stabilan áll, míg a rendszer fennmarad. Míg a rendszer fennmarad. És nem tovább.
Mi hozhatott vajon egy platformra jobbágyot és főnemest a feudális világ utolsó századaiban? Hogyan keveredhetett Ulrich von Hutten, Miksa császár barátja, Charles-Maurice de Talleyrand, Autun püspöke, Périgord hercege, vagy éppen a mi Széchenyi István grófunk bocskoros parasztok, királygyilkos sans-culotte-ok és rebellis felforgatók közé? Mi állíthatja közös alapra ma a Nobel-díjas Joseph Stiglitzet, Soros Györgyöt, Warren Buftettet, s számtalan nagybefektetőt és ortodox közgazdászt a globalizációkritikus, heterodox közgazdászokkal, a Wall Street elfoglalására törő rendszerkritikus aktivistákkal? Mi teremti meg a rendszer legkiváltságosabb haszonélvezőinek és a rendszer legelesettebb kiszolgáltatottjainak egységét?
Mi más, ha nem az a közös felismerés, hogy a rendszer a továbbiakban nem fenntartható.
És ennek a felismerésnek nincs semmi köze a bal- vagy jobboldalisághoz, a társadalmi helyzethez, a kizsákmányolt vagy kizsákmányoló státuszhoz. Ahhoz van a legkevesebb köze.  

Hamis próféták

Minden facebook-arc  látta már a mostanában keringő Einstein idézetet: „A problémákat nem oldhatjuk meg ugyanazzal a gondolkodásmóddal, mint amivel létrehoztuk őket.” És valóban. Vajon a bal- vagy jobboldalnak van válasza azokra a kérdésekre, amelyek társadalmunkat feszítik? Képesek lehetnek-e egyáltalán felelni a rendszer által teremtett problémákra a rendszer pártjai és mozgalmai, hatalmi- és érdekcsoportjai, elitjei és fenntartói? Vagy inkább azt kell-e hinnünk róluk, hogy újra és újra előállítják e gondokat, tovább taszigálják maguk előtt az egyre növekvő sziszüphosz-követ, javaslataik, elképzeléseik, kezdeményezéseik nem megoldják, de tetézik a bajt?
Ugyan miképpen állhatnák útját a rendszerpártok világunk óriási problémáinak. Miképpen fékezhetnék meg a pénzügyi szektor túlburjánzását, s a reálgazdaság sorvadását? Miként állhatnák útját a munkanélküliség, a szegénység, és a nyomor tragikus terjedésének? Milyen eszközük lehetne arra, hogy az értékadó közösségeket megóvják a széthullástól, hogy az erőszak és a bűnözés helyére az együttműködés ethoszát állítsák? Mi módon tudnának gátat vetni környezetünk, emberségünk, lelkünk és kedvünk végzetes kifosztásának, amikor mindezt ők maguk rabolták meg? Hogyan tudnák összhangba hozni a létezés emberi minőségét, az önmagunkról alkotott új kép gazdag formakincsét, a technikai tudásunk által megnyitott legfrissebb utakat mindazzal, amit ők évszázadok óta hisznek és vallanak?
Nem. A rendszer pártjai, hivatalai, intézményei, a rendszer rendje és lényege erre nem lesz képes soha. És nem azért, mert balról vagy jobbról láttatják a világot, hanem azért, mert belülről néznek saját rendszerükre. Mert annak részei.
A rendszerkritika azonban nem adhat rendszerhű választ sorskérdéseinkre. A rendszerkritika nem ajánlhat bal- vagy jobboldali megoldást égető gondjainkra. A rendszerkritika csak alternatívát kínálhat. Új közmegegyezést.

Másodjára aratott győzelmet a magyar civil társadalom a kormány fölött. Másodjára történt meg, hogy az elképesztő társadalmi nyomás hatására meghátrálni kényszerült a hatalom, és fejet hajtott a polgári közélet akarata, igazságérzete, derekas kiállása előtt.
Rendkívüli hét áll mögöttünk.

Az első

Az ember hamar felejt. Különösen hamar felejt a közélet. Ugyan ki emlékszik már Schmitt Pálra, az elnöki pojácára, aki heteken át védte foltos mundérja becsületét, aki mögé felsorakozott a kormányzat majd minden nagyja és kicsinye, akit védelmébe vett valahány talpnyaló csak akad ebben az országban, és akinek mégis mennie kellett, mert jelenléte tűrhetetlenné lett.
A csalás, a hazugság, az alakoskodás vált akkor elviselhetetlenné. A méltó közfelháborodás, a kíméletlen gúny, és végül az egyetemi közélet bátor döntése söpörte ki hivatalából a talmi politikai giccs megtestesítőjét.
Akkor néhány hét kellett a győzelemhez. Akkor a kormány még nem sejtette, mennyire erősek vagyunk. Akkor még mi sem tudtuk, hogy van-e esélyünk a sikerre. Akkor még senki nem merte hinni, hogy a sajtó, a blogfalka, a facebook-nyilvánosság, a pub-politika, s persze a szakmai becsület meg tudja majd buktatni a köztársaság méltatlan elnökét. Ezért kellettek hetek ahhoz a bukáshoz

A második

Ma azonban öt nap alatt dűlőre vittük a dolgot. Hétfőtől péntekig minden megváltozott. A pökhendi és arrogáns kormányzati felvonulásból gyors defenzíva lett. A családon belüli erőszak kérdése pár nap alatt eldőlt. A civilek javára.
Persze ehhez a civil győzelemhez nagyon kellett az a közfelháborodás, ami Varga képviselő úr szavai kiváltottak, kellett az elszánt lendület, amivel az ügy élharcosai tovább lengették zászlóikat, kellett a nyilvánosság széles csatornáinak ezernyi hangja és grimasza, képe és szava, kíméletlen kacaja és bölcs tanácsa.
És legfőképpen kellettek hozzá a nők. Kellettek hozzá anyáink, asszonyaink, szerelmeink és lányaink, akik úgy értették meg ezt a kérdést, ahogyan mi, férfiak soha meg nem érthetjük. Megértették és kiálltak egymásért. Kiálltak a veszélyben élőkért, a megalázottakért, a kiszolgáltatottakért. Kiálltak azokért, akikért a kormány nem állt ki, akiknek létét nem veszi tudomásul, akiknek jajszavát nem hallja meg.
Köszönet érte nektek, asszonyok!

És az összes többi, mind

Köszönet érte, mert ezen a héten sokat tanultunk tőletek. Megmutattátok nekünk: legyőzhetetlen erejű a szolidaritás, elsöprő hatású az összefogás, és, ami talán ezeknél is fontosabb, mindent megváltoztat az, ha képesek vagyunk átélni, belátni és megérteni a másik helyzetét.
Mától kezdve nem mehetünk el vállunkat vonogatva az elesettek mellett. Mától kezdve nem nézhetjük tétlenül a nyomort. Mától kezdve nem tűrhetjük el az aljasságot, az agressziót, a rablást és kényszerítést.
És nem csak azért, mert mától kezdve tudnunk kell, mit jelent az együttérzés, de legfőképpen azért nem, mert ezen a héten megtanultuk azt is, hogy nem vagyunk tehetetlenek.
Amíg azt hittük, úgysem számítanak tetteink, szavaink, gesztusaink, mert semmit nem ér a magányos cselekvés, addig ez a hit felmentett a tett kényszere alól. Amíg azt hittük, hogy az efféle hősködés csak arra jó, hogy kihívja a hatalom megtorló lépéseit, addig ez a hit félrefordulásra bírt. Amíg azt hittük erőtlenek és tehetetlenek vagyunk, addig ez a hit megtartott bennünket erőtlenségünkben és tehetetlenségünkben.
De most már látjuk a valót és tudjuk, mit kell tennünk: Egy igaz ügy, pár bátor ember, és minden, minden megváltozik.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

A mai napon Gyurcsány Ferenc egyhetes éhségsztrájkba kezdett a Kossuth téren. A politikai akció azonban nyilvánvalóan súlytalan, mert Gyurcsány Ferenc a maga szűk rajongótáborán kívül, pillanatnyilag, senkit nem tud megszólítani. A nyilvános éhezés mégsem teljesen ostoba kezdeményezés, feltéve persze, ha azt nem közéleti cselekvésként értelmezzük, hanem a vezeklés első lépéseként.

A mi kultúránk ugyanis – bár az elmúlt évszázadokban kizárta az erkölcsi rend helyreállításának társadalmilag elfogadott formái közül – azért ismeri a vezeklés fogalmát. Sőt, állítani merem, kellő elköteleződés esetén tisztelettel tekint a vezeklőre, végeredményként pedig hiteles közszereplőnek fogadja el a bűnbánót.
Ezért javaslom a miniszterelnök úrnak, egészítse ki néhány jelentéktelen aprósággal önéheztetését. Ilyesfélékkel:

Minden reggel nyolc és kilenc óra között szórjon hamut a fejére és szaggassa meg ruháit! Minden délben félmeztelenül járja körül a parlament épületlét, és közben ostorozza önmagát! Esténként tartson saját élményekre támaszkodó nyilvános előadásokat a gazdasági és politikai elit működésével kapcsolatban!
Az éhségsztrájk befejeztével írásban is foglalja össze korábbi előadásait, majd a kész emlékiratok alapján tegyen töredelmes beismerő vallomást a rendőrségen! A meginduló eljárás előtt azonban ossza szét vagyonát a szegények között, tudván, hogy amennyiben az állam ráteszi a kezét a Gyurcsány-család anyagi forrásaira, akkor az előbb-utóbb a pártoligarchák kezébe kerül! A megfelelő eljárást kivárva, vonuljon börtönbe, hogy letöltse megérdemelt büntetését!

Mindezek végrehajtása után a bűneitől megtisztult miniszterelnök új programmal térhet vissza a közéletbe. Szabadulását követően hitelesem tudja majd képviselni a társadalmi integrációból kiszorult csoportok érdekeit: a börtönviseltek, az árvaházban nevelkedettek, a cigányok, a mélyszegénységben élők, a hitelek által agyonnyomottak, és a leszakadástól rettegő alsó középosztálybeliek törekvéseit.
Lehet, hogy Gyurcsány Ferencet most elrettenti ez a perspektíva, de bíztatásként hadd tegyem hozzá: megtisztító vezeklése után azok a rétegek, amelyeket a Fidesz-kormány addigra a társadalom peremére szorít, akiket nyomorba és elkeseredésbe taszít, akiket vagyon és szabadságvesztéssel fenyeget nagyon, nagyon sokan lesznek. Tömegeikre támaszkodva Gyurcsány Ferenc akár a lakosság kilencven százalékát is képviselheti akkor.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Az örmény konfliktus, a maga brutális fejszéjével agyoncsapta a hét legfontosabb témáját, azt a tényt, hogy az iskolaév megkezdésével a hazai oktatásügy silány tragikomédiájának újabb felvonásához érkeztünk. A konzervatív szülők büszkén kísérik iskolába gyermekeiket, a hozzám hasonlóak pedig, akik még emlékeznek arra, micsoda igazságtalan és meg nem érdemelt börtönnek éreztük az osztálytermet, viszolyogtató disszonanciával taszítjuk be gyermekeinket az iskola kapuján. Jól tudjuk, idejük nagyobb részében borzalmasan fogják érezni magukat. Sokszor gonosz emberek felügyelete alatt, értelmetlen feladatokra kárhoztatva, csendben, fegyelemben kell eltölteni délelőttjüket. Ha lecsupaszítjuk a dolgot, ha lehámozzuk oktatási rendszerünkről a mítoszokat, legendákat és poroszos megfontolásokat, nem marad más, mint a kényszer és a kényszerítés. Gyermekeinknek lényegében ugyanazt adjuk, amivel bűnözőinket fenyegetjük: nyolc-tizenkét év letöltendő rabságot.

Nemzedékek

Pedig a tudás továbbadásának mikéntje emberi létünk legfontosabb kérdése. A remény, hogy gyermekeinknek jobb lesz – mert többet tudnak, jobban alkalmazkodnak, hatékonyabban oldják meg problémáikat – visszamenőleg ad értelmet életünknek, s az előttünk járt nemzedékek ezernyi kínjának. A történelem girbe-gurba útjainak, létünk furcsa vargabetűinek ad célt és okot ez a hit. Még akkor is, ha olykor gyanakodni kezdünk, nem boldogabb-e a tudatlan, mint a tudós, nem vakiht-e a tudásba vetett bizalmunk, mint annyi más babonánk, nem véletlenek kusza játéka taszítja-e előre-hátra sorsunk, még akkor is hinnünk és remélnünk kell, hogy embervoltunknak van valami magasabb értelme. És nekünk, itt a XXI. század kezdetén, e magasabb értelem, e végső ok, e távlati cél más nem lehet, mint a generációról generációra halmozott tudás, s ennek révén a bővülő szabadság, végső soron tehát a boldogabb, teljesebb, igazabb élet.
Nekünk, akik még egy előző korban születtünk, nekünk, akiknek lába a múltba lóg, de tekintete már a jövőben jár, nekünk különösen igaznak tűnik e hit. A mi életünk maga a bizonyosság. Mi még láttuk azt a kort, amelyben a szűk dogmák és lapos előítéletek, a korlátolt lehetőségek és homályos horizontok, a meghajló gerincek és megroppanó lelkek voltak a hétköznapok valóságai. Szüleink, nagyszüleink, tanáraink és idős kollégáink hurcolták magukkal a múltat, amit mi már lerázhattunk magunkról. Egy-két emberöltővel ezelőtt még a mindennapokban élt a megkülönböztetés és a szegregáció, az elnyomás és a kényszerű önkontroll, a félelem és a feltétlen morál minden hamis igazsága. Mi már úgy nőhettünk föl, hogy mindez viszonylagossá lett, s megkérdőjelezhetővé vált. Közülünk sokan már nem azonosulnak az elnyomóval, csak azért, hogy az elnyomatás könnyebb legyen. Sokan már hisszük, hogy a megszokott kínok csak megszokásunk miatt állandóak, s talán másképp kellene lennie. Nekünk már legalább fantáziáinkban élni tud egy olyan világ, amelyben az embernek nem muszáj úgy élnie, tanulnia és úgy dolgoznia, mint rabszolgáinknak hajdanán.
Gyermekeink előtt azonban már kérdések sincsenek. Magától értetődő biztonsággal választják azt, ami jó nekik, amit szépnek és igaznak gondolnak, és szerencsére fütyülnek arra, amit én tartanék igaznak.

Pedellus, vagy programozó?

Az egyéni lét felszabadítását pedig tudásunk szédítő bővülése hozta el. Ők már a zsebünkben hordják a könyvtárat és a koncerttermet, egy fél perc csak, hogy barátaiknak utána nézzenek, ők látják, mi történik a világ túlfelén, és bármilyen közösségben részt vehetnek. Őket már nem kötik üres szabályok és erényes megfontolások, nem kínozzák gonosz kényszerek és konok lehetetlenségek, nem törik meg balga tekintélyek és hamis hiszekegyek.
A mi életünkben minden megváltozott.
Csak az iskola nem változott semmit. Még ma is éppen olyan, mint bő két évszázada, olyan, amilyennek megszületett, amilyennek megálmodta Mária Terézia. Rendszerét, formáját, tartalmát csodás ragaszkodással őrizte meg az iparosodás kezdetétől a végéig. Csak néha tett engedményeket, csak néha hódolt meg a kordivatnak, s akkor is csak csekély változást engedett. Mindig csak egy lépést. Soha kettőt vagy hármat. Iskoláink, egyházaink mellett, a legkonzervatívabb intézményeink.
Pedig hol van már a Tanár úr kérem Bauerje és Steinmannja, hol vannak már a Pál utcai fiúk, hová lett Abigél és mind a többiek...
A mi gyermekeink már mások, másféle emberek. A különbséget mindenki látja, csak azok nem hajlandók észrevenni, akik iskoláink mibenlétét meghatározzák. Illetve, dehogyisnem. Látják ők is. Csak széleskeblű, ókonzervatív nekibuzdulásukban legszívesebben felpofoznák azt a sok renitens nebulót, aki nem akar beállni a hagyományos rend igájába.
Pedig nagyon is rosszul teszik. Sokkal rosszabbul, mint legszörnyűbb rémálmaikban képzelhetik.
A hagyományos iskola fölött ugyanis végleg eljárt az idő. Az ipari kor múlásával, az információs társadalom születésével, a tudástársadalom létrejöttével megszokott közoktatásunk szédületes sebességgel fog a semmibe zuhanni.
Peter Drucker, egy igencsak hírneves amerikai vállalkozásfejlesztő guru szerint: „A felsőoktatás nem fog sokáig túlélni. A jövő a hagyományos oktatáson és az osztálytermeken kívül van. A távolsági oktatás gyorsan közeledik.” Olyan gyorsan, hogy már itt is van a nyakunkon. Az Apollo Group a világ legnagyobb online oktatási intézménye. Félmillió diákja van. Dél-Koreában a papír-tankönyvek helyett e-book-olvasókat kapnak az iskolások. Amerikai egyetemek programokat dolgoznak ki annak érdekében, hogy az intézményben felhalmozott tudást hozzáférhetővé tegyék azok számára is, akik az egyetem falain, sőt az ország határain kívül rekedtek.

Tábla, kréta, köpeny?

Hol van ma már a tábla és a kréta igazsága? Elektronikus eszközeink révén ma-holnap otthonról, villamosról, vagy éppen a strandról tanulhatunk. Letölthetjük a kötelező és ajánlott irodalmat, bejelentkezhetünk a szemináriumra, megnézhetjük az előadást, kitölthetjük a tesztlapot, beadhatjuk a házi-dolgozatot, s, ha nem értünk valamit, személyes konzultációt kezdeményezhetünk az oktatóval.
Mindent, mindent képes eljuttatni hozzánk az új technika. És ugyancsak költséghatékonyan teszi. Az oktatásba való beruházás – egyénnek, családnak, államnak egyaránt – a legjobb befektetés. Különösen akkor az, ha a ma már elérhető eszközök segítségével teszi.  
Nem kezdek számolgatni, nem stílusom. De azt pontosan tudom, mennyibe kerül egy tankönyvcsomag. Többet is veszek évről-évre. De bár vehetnék helyette e-book-olvasót! Mert azzal együtt megkapom a digitalizált könyvek tízezreit, kultúránk felhalmozott kincseit, tudásunk legjavát. Nem tudom, mennyibe került egy iskolaépület fenntartása, a tantestületek bére és járuléka, a mögöttük álló hatalmas apparátus működtetése. De abban biztos vagyok, hogy az a mód, ahogyan ma fenntartjuk oktatásunkat, a legpazarlóbb rendszerévé lett államunknak. És nem pusztán azért, mert elavult infrastruktúrák hátán döcögve, elaggott eszközökkel, fölösleges órákat, heteket, éveket rabolva rója becsengetéstől matúráig tartó végtelen vándorútját, de főképp azért, mert jobb sorsra érdemes tanárt és diákot, az embert tékozolja el.
Igaz, ahhoz, hogy mindez megváltozzon, ahhoz, hogy ne pusztán az info-business ügyes vállalkozóinak hasznára szolgáljon a mi tudásvágyunk, ahhoz, hogy a tudás ne pusztán az elit kiváltsága legyen, kellene egy közösségi szándék, egy egységes cél, egy kiforrott jövőkép. Egy olyan perspektíva, ami felé elindulhatunk, még akkor is, ha egyelőre távolinak tűnik e horizont, s akadályokkal telinek látszik az út.
De mégis, mégis el kellene indulni már. Legalább egy lépést tenni előre, legalább felmérni, merre van a holnap, legalább elképzelni ezt a jövendőt. Mert amelyik közösség ezt nem teszi meg, az a legostobább felelőtlenséggel szórja a porba önnön reményeit. Mert amelyik nép, ezt nem lépi meg, az elvesztegeti múltját, sutba dobja mindazt, amit évezredek alatt halmoztak fel elődei. Mert amelyik nemzet nem hisz a saját tudásában, az nem hisz a saját jövőjében sem, s így sem múltja, sem jövője, de talán még jelene sincs neki.
Így vitatkozzunk tehát afelett, vajon kell-e, s ha igen, hát matyó-, avagy kalocsai mintás legyen-e az új iskolaköpeny!

Fékeveszett agresszió hömpölyög keresztül országunkon. Az örmény őrület megfertőzte a szentimentális lelkeket, az egyházakat, a sajtót, a bloggereket, de még a kormányt is. A teljes magyar közélet a jereváni szemfényvesztés bűvkörébe zuhant. Senki nincs, aki rákérdezne: mi ez? Nincs egy külügyi szakember, nincs egy nemzetközi elemző, nincs egy értelmes blogger, aki felkiáltana: Megállj! Cipolla áldozatai vagytok mindahányan!
Illetve egy van. Íme.

A tények, vélemények nélkül

Igazán nem vádolható kormánypárti elfogultsággal ez a blog. Engem egyszerűen a hülyeség zavar. A kormánypárti is, meg a kormány-ellenes is. Most éppen a Magyarországgal szemben örmény agresszió hozott ki a sodromból. Mert jó, ha látunk néhány dolgot a baltás gyilkos ügyével kapcsolatban.
Elsősorban azt, hogy az örmény fellépés aránytalanul túlméretezett. A diplomáciai kapcsolatok megszakítása, a Magyarország elleni szankciók kezdeményezése, a világ örmény kisebbségének magyarellenes mozgósítása egyszerűen elképesztő. Olyan lépések ezek, amelyekre – a nemzetközi diplomácia hagyományai szerint – csak nagyon komoly konfliktus esetén, általában valamilyen fegyveres összetűzés, határincidens, vagy durva titkosszolgálati akció megtorlásaként kerülhet sor. A hadüzenet előtti végső adukat teríti elénk Jereván. Függetlenül attól, hogy a magyar kormánynak milyen felelőssége van a gyilkos szabadon engedése ügyében, ezek a lépések teljességgel indokolatlanok, túlzóak, és mindezekkel összefüggésben igen-igen agresszívek.
Másodsorban érdemes világosan látni azt is, hogy az örmény fellépés – a maga szűk vonatkoztatási rendszerén belül – teljességgel kontraproduktív. Semmi értelme a magyar diplomáciai fiaskót ennyire felfújni, mert ettől semmi nem változik. A Magyarország elleni örmény agresszió egy lapos ázsiai bosszúhadjárat, amelytől semmilyen eredmény nem várható. Legalábbis a baltás gyilkos ügyében nem. Bármit is tesz a közeljövőben Magyarország, a gyilkos sorsa immár nem rajtunk múlik. Mi már semmin nem tudunk változtatni. Lehet, hogy nagyon elrontottuk. Lehet. De az biztos, hogy bármilyen kemény is legyen az örmény fellépés, az azeri gyilkos ügyében ma már tehetetlenek vagyunk.
Harmadrészt pedig jó, ha egészen világosan látjuk: az azeri gyilkos elengedése nem annyira a magyar diplomácia felelőtlenségét, vagy cinizmusát tükrözi – bár nyilván azt is –, de sokkal inkább tükrözi az örmény diplomácia kudarcát. Örményország megtehette volna, hogy figyelemmel kíséri a magyar-azeri tárgyalásokat, figyelmeztethette volna a magyar külügyet a bakui közhangulatra, esetleg előzetesen tehetett volna komoly lépéseket a kiadatás ellen. Noha szombaton azt közölte az örmény külügy, ők figyelmeztették a magyarokat, arra, hogy a gyilkos nem fogja letölteni büntetését Azerbajdzsánban, ez a csendes levelezés a mai jereváni fellépéshez képeset nyilvánvalóan semmitmondó, tartalmatlan és üres.  Tetszettek volna akkor ilyen hangosan üvölteni, tisztelt örmény urak, amikor még lett volna értelme ennek a hisztériának!  

A vélemények, tények nélkül

Az, hogy a magyar ellenzék a lehető legaktívabb módon kihasználja az örmény konfliktust, érthető. A botrány tökéletesen alkalmas arra, hogy a kormány hitelét aláássa. Az gyilkos ügyében követett kormányzati irányvonal valóban tragikus. Nélkülöz minden körültekintést, vélhetően igencsak cinikus, egyszóval pontosan olyan, amilyen döntéseket a kormány, úgy általában, hozni szokott. Csak ennek ugye súlyosabban a következményei, mint az összes többi, hasonló döntésnek.
Súlyosabbak, mert ez az eset kiválóan alkalmas arra, hogy a szentimentális közvélemény felsorakozzon – ha egyelőre nem is az ellenzék mögött – de bizonyosan a kormánnyal szemben. Az örmények Magyarország ellen elkövetett diplomáciai atomtámadása óriási légnyomással taszította az ellenzéki oldalra a magyar közgondolkodást. Hipnotikus transzba zuhant egyházatyák, törpepárt-vezérek, politikai pojácák, facebook csoportok lepik el a hazai közéletet, igazságot követelve a végtelenül igazságtalan örmény diplomáciának.  
És, ami a legszomorúbb: a kormány ugyancsak a jereváni szemfényvesztés áldozata lett. Nincs egyetlen hideg fejjel gondolkodó szakember, aki megértené a helyzetet, aki felfogná, miféle háborúság kellős közepébe pottyantunk, és ennek megfelelően kezelné a helyzetet. Nem. A kormány, a külügy, az igazságügy és az egész Fideszes nomenklatúra a teljes zűrzavar állapotába jutott. Kényszeredetten hebeg-habog a szóvivő, sőt, megfelelve az örmény elvárásoknak, illetve az örmény-párti hazai és nemzetközi közvéleménynek, elkezdi mérgezni a nehezen kialakított azeri kapcsolatokat.
Őrület.  
De hát így járnak azok, akik a szakértelem helyére a tekintélyt, az tudás helyére a politikai megbízhatóságot, az értelmes, szakmai vita helyére pedig az opportunista hallgatást teszik.

És az érdekek

Mert azért ahhoz olyan borzasztó nagy ész nem kell, hogy kitaláljuk, mi motiválja Jereván drámai fellépését. A tragikus örmény-azeri konfliktusban Örményország szénája nem áll valami jól. Miközben Azerbajdzsán, a maga gáz- és olajvagyonának megfelelően egyre jelentősebb ország lesz, miközben Baku, a készülő vezetékek nemzetközi súlya miatt egyre fontosabb, miközben a dinamikusan fejlődő ország befektetési lehetőségek sokaságát kínálja a nemzetközi tőkének, azonközben Örményország megmaradt annak, ami eddig is volt: egy jelentéktelen kaukázusi köztársaságnak. Baku intenzív kapcsolatokat épít a világ minden országával, gazdasága lendületesen fejlődik, Jereván viszont keveset tud felmutatni.
Örményországnak égető szüksége van arra, hogy, ha a gazdasági térben nem tudja, hát legalább a lelkekben ellensúlyozza a kialakuló azeri erőfölényt. Meg kell próbálnia elszigetelni Azerbajdzsánt, meg kell mutatnia, hogy mindazok, akik Bakuval barátkoznak, a legsúlyosabb örmény megtorlásra számíthatnak.
Az aránytalan és durva örmény fellépés így végső soron a régi konfliktus világméretű kiterjesztésére tett   agresszív kísérlet.
Magyarországnak pedig – bármilyen buta, felületes és érdekorientált a vezetése, bármilyen könnyen befolyásolható a közvéleménye, bármilyen nagy az örmények iránti megértése, bármilyen mélyen elítéli a baltás gyilkos tettét – nem kellene felülnie ennek a provokációnak.
 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Zaturek Manfréd korlátlan idealizmusával, naiv emberszeretetével és idült jóindulatával tekintek Bayer Zsoltra.  Kedvelem írásainak szellemes szófordulatait, tisztelem széleskörű, bár meglehetősen egyoldalúnak tűnő műveltségét, kalapot emelek harcos elkötelezettsége előtt, még akkor is, ha ez az elkötelezettség kissé színpadiasnak tűnik, sőt – így magunk között – azt is bevallom, hogy olykor kedvesen borzongató érzés szalad végig szőrtüszőim mentén, amikor a szövegein áthullámzó keserű pesszimizmus megérinti lelkem.
Úgy hiszem, szegényebb, üresebb, unalmasabb lenne ez a világ nélküle.  Jó, hogy van nekünk egy Bayer Zsoltunk. A neves jobboldali publicistának köszönhetően mindazt megtehetjük, amit általában a másként gondolkodók segítségével elérhetünk, és amit semmiképp sem kapunk meg azoktól, akik ugyanolyanok, mint mi magunk. Tanulhatunk tőle, példát vehetünk róla, hozzá viszonyítva könnyebben határozhatjuk meg a pontot, ahol állunk.
Lehet, hogy mindez valami betegség, ahogyan Bayer Zsolt írja. Ha pedig az, hát következzék a diagnózis.

A függés, látom, életelv neked.

Képzeljünk el egy világot, ahol, Zsolt barátunk szavai szerint: „nincsen állam, nincsen egyház, nincsen példakép, nincsen fegyelem, nincsen iskola, nincsen rend és nincsen szigor, nincsen nemzet és nincsen múlt. S leginkább történelem nincsen. Nincsen hit és nincsen akarat. Nincsenek faji és nemi különbségek, nincsenek nemi szerepek. Nincsenek korlátok. Törvény sincsen. Család sincs. Nincs határ, hadsereg, vallás, nincsen dicsőség és szégyen. Bűn sincsen. És nincsen pátosz, nincs meghatódottság, nincsen romantika, szentimentalizmus – és nincsen egyetlenegy megfellebbezhetetlen igazság sem, ugyanis általában véve nincsen igazság egyáltalán.”
Egy hozzászóló megjegyezte: „Ilyen világ van. Az őserdei állatok világa….”
A vadak világa…
A korlátlanoké.
A jót és rosszat nem ismerőké.
A félelem nélkülieké.
Azoké, akik teljességben élnek.
De nézd csak! Hiszen én jól ismerem ezt a világot. Három fiút nevelek. Az ő világuk ez. A gyermekeké, a romolatlanoké, a szabadoké. Magam is emlékszem rá. És, ha elfelejteném, elég fellapoznom apám megsárgult, széthullott Ady kötetét:
„Ha jön az éjjel, tud aludni,
Ha jön a harc, hát talpra áll.
Ha ölelő szép asszony jön, ölel,
Jó cimborája jön, iszik
S mosolyog, ha jön a Halál.”
De ismerem máshonnan is. Bizonyára rengeteg mű jelent meg arról, miféle lény az ember, ha nem kötik gúzsba a kultúra és a civilizáció kényszerei. Itt van például a polcomon Bronislaw Malinowski Baloma című könyve. Hátborzongató részletességgel írja le a természeti népek önfeledt boldogságát, élmény- és érzelemgazdag, merész és kísérletező, ugyanakkor – többnyire – békés és együttműködő világát. Vagy itt van mellette Desmond Morris könyve, A csupasz majom. Az emberről szól. Arról a főemlősről, amelyik ma már alig ismer magára, amelyik ma már alig tudja felfedezni nyers, természetes, őseredeti mivoltát, annyi rojtot, bojtot, értékes szalagot akasztgatott magára. Amelyik megveti az ösztönt, elítéli a vágyat, lenézi a kényszerítő természeti erőt, ám mégis, minduntalan meghajol előtte, mert mást nem tehet.
Bayer Zsolt most haragszik rám. „Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik”.
 De azért csak képzeljünk el egy világot, ahol nincs hatalom és elnyomás, ahol nincs egzisztenciális és közösségi kényszer, ahol nincsenek rendőrök és erénycsőszök. „Hol a lélek magában nagy lehet, hová, ki bátor, az velem jöhet.”

S nem érzed-é eszméd közt az űrt?

És nekem úgy rémlik, nincs is olyan távol ez a világ. Itt van velünk, a bőrünk alatt. Itt van velünk, a kedves szíve dobbanásában, a kéj sikolyában, a baráti borozgatás napfényes rizlingjében, a klaviatúra akadozó kattogásában, képekben, szavakban, mosolyokban, szellemes blogokban és okos tanulmányokban.
A minap került elém a Spiked online magazinból Josie Appleton írása. Ő a londoni Manifesto Club elnöke. „Száz évvel ezelőtt kimúlt eszméket látunk kísérteni napjainkban, de nem önnön erényeik támasztották fel őket, hanem a mai kor ideológiahiánya.”
Igaza van. Ósdi, kiaszott, üressé lett tanok konganak fülünkbe. Híveik rendről, államról, nemzetről papolnak, istenről, egyházról, önmegtartóztatásról szónokolnak, nemi szerepekről, bűnről és erényről prédikálnak, hadseregről, dicsőségről, héroszok feltámadásáról álmodoznak. S miközben a forradalmi pátosz lázában égnek, sötét korok tégláiból a maradiság katedrálisát építik. Keresztény és iszlám fundamentalisták, nemzeti nagylétünk büszke hirdetői, gárdisták és internacionalisták: az ókonzervatív polgári giccs látomásszerű karneválja táncol körülöttünk.
 Másfelől meg, úgy hiszem, téved Appleton. Hiszen nem azért járhatja itt furcsa kánkánját a múlt ezernyi démona, mert korunknak nincs ideológiája. Ellenkezőleg: pont azért, mert van neki.
Habár igencsak furcsa ethosz ez. Különbözik mindattól, ami elmúlt, más, mint mi eddig volt, új és újszerű. Mi más is lehetne, ha egyszer a jelen szülötte?
Van egy posztmodern filozófus, Jean Francois Lyotard, aki úgy véli, megtalálta nyitját jelenünk titkainak. Ő úgy hiszi, hogy az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult az emberi gondolkodásmód. Hiszen míg a huszadik század derekáig úgy igyekeztünk elrendezni az emberi tudást, hogy minden gondolat egy nagy, egységes elbeszélés keretébe ékelődjön, s hosszabb távon összefüggő világmagyarázattá álljon össze, addig mára ez megváltozott. Nincs többé igényünk nagy elbeszélésre, nem lehet többé átfogó, összefoglaló, mindenre kiterjedő elméletet létrehozni, mert az egyes elméletek immár nem függenek egymástól. A posztmodern gondolatok önmagukban hordozzák hitelességüket, önmagukban állnak, s jelentőségüket kizárólag az adja, hogy tükrözik-e azt az értékvilágot, amit a közönségük magáénak vall. Az igazság így sokkal tágasabb lett annál, mint korábban gondoltuk, s az egészre vonatkozó univerzális igazság helyére az alternatív igazságot állítottuk.
 „Végsőkig leegyszerűsítve, a posztmodernt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg.” A nagy elbeszélések, a meta-narratívák ugyanis a rendszer fenntartására szolgáltak. Tulajdonképpen a világ ideológiai hátterét adták. A modern világba, a modern tudományba és intézményrendszerbe vetett bizalom eltűnésével a meta-narratívák is semmivé lettek. Nem hitelesíthettek semmit, s ezzel a maguk hitelessége is elveszett. A tudomány elvesztette népboldogító szerepét, a pénz mibenléte kérdésessé vált, a tudás relatívvá, a vezetés kétségessé lett, mert az ember felszabadult, az egyéniség – a maga minden kételyével és bizonytalanságával együtt is – önmaga jelentőségére ébredt.


Örüljünk, okosabb világ van, örüljük, hogy mi élünk abban.

Hanyatló kor? Beteg világ? Ahogyan Zsolt barátom írja?
Soha nem értettem, miért hazudják némelyek betegesnek a boldogságot. Hiszen nem arra rendeltetett az ember, hogy szolgáljon eszmét és urat, hogy vakon kövessen pátosszal-terhelt, elaggott jelképeket, hogy egy közösség fogságába verve, vakhittel viselje kultúrája rálakatolt láncait.
Örömre, szépre és jóra termett, bármit is károgjanak a bánatos, szürke, alkonyati varjak.
Olvasni kell Epikuroszt, Nietzschét és főképp Madáchot. Luciferi korba léptünk. A fényhozó korába.  
Akad persze, aki inkább a rosszat látja. Benjamin Barber, amerikai politológus például úgy hiszi, hogy az ember gyermeteggé válása jellemzi korunkat: ma a felnőttek egy torkos gyerek tudatállapotában élnek, s végletekig lebutított filmeket, gyorséttermi ételeket és videojátékokat fogyasztanak.
Miközben az elmúlt korok az erényeket helyezték piedesztálra, a ma a vétkeket.
Csakhogy amennyire igaz Barber magyarázata, pont annyira közhelyszerű is. A gyermeki szellem felbukkanása csak arról a pátoszködbe burkolódzó, szikár hegycsúcsról nézve infantilizmus, ahonnan Bayer, Barber és annyi más erénycsősz figyeli. Csak akkor lennének vétkek a vétkeink, ha hinnénk a vétkezésben, s az ő erényeikben. De jobbára nem hiszünk.
 Eminnen, a bűntelenség barátságos, szerethető, ligetes völgyből szemlélve gyermeki lelkünk áradása öröm, kaland és felfedezés. Nincs igazuk az a hamis prédikátoroknak, amikor élethabzsoló örömeinkben csak a lebutított filmeket, a gyorséttermeket és a szabad szerelmet látják. A létezés élvezésének van igényesebb változata is. Bár nyilván a többség nem jár ezen az úton, mint ahogyan egyébként soha nem is járt rajta. De azért az öröm nyitott a szellem előtt is. Nem pusztán arról szól korunk, hogy vásárolhatunk, nyaralhatunk, szerelmeskedhetünk, amennyit csak akarunk, hanem arról is, hogy tanulhatunk, olvashatunk, múzeumba, színházba, koncertre, kiállításra járhatunk, amennyit csak bírunk.
Mi több: a gyermekei szabadság ethoszának megjelenése szerencsésen esik egybe egy sor nagyszerű találmány elterjedésével. A kommunikáció forradalma, az információhoz jutás lehetőségének korlátlan kitágulása, nem pusztán az anyagi, de a szellemi, érzelmi térben is elérhetővé teszi az életöröm minden forrását. Barátaink, közösségeink, irodalmunk, tudományunk, mind-mind egy karnyújtásnyira van. Valóban közel a nap, amikor a „vágyaink és a laptopunk” segítségével hozzá férhetünk mindahhoz, amit a világ kínál, amit az emberiség felhalmozott az elmúlt évezredekben, vagy amit éppen most hoz létre.
Zsolt barátunk káoszt és nihilizmust sejt korunk gyermeki sokféleségében. Olyasféle utat lát a kortársak útjában, amely nem vezet el az igazsághoz, nem talál el értékekhez, nem jut el a dolgok abszolút állapotához. S azt hiszi, a posztmodern értékrelativizmus egyben a süppedés útja is. Hiszen, ha sokféle igazság létezhet, ha sokféle érték fér meg egymás mellett, ha nincs abszolút helyes és helytelen, akkor a legigénytelenebb igazságának is lehet létjoga. S így – ő azt képzeli – foggal-körömmel kell kapaszkodnunk a múltba, mert különben elvész mindaz az érték, amit az emberiség évezredek alatt felhalmozott, elvész az emberi kultúra minden vívmánya, eredménye.
Ámde félelme alaptalan.
Az emberi civilizáció legjelesebb vonulatai akkor is elevenek maradnak, ha nem védelmezi azokat a kizárólagosság nimbusza. Semmiképpen nem vész el Beethoven lenyűgöző muzsikája, akkor sem, ha sokan inkább könnyűzenét hallgatnak. Nem vész el Shakespeare, Dante vagy Homérosz géniusza attól, ha sokan csak az internetet böngészik. Nem vész el a tudomány zsenialitása attól, ha sokan hisznek a magazinok horoszkópjaiban. Mindig lesznek ugyanis igényes gondolkodók, igényes nézők, igényes olvasók és hallgatók, akik élményt és katarzist találnak Dosztojevszkij, Bach vagy Heidegger műveiben. Az alternatív kultúráramlatok léte semmiképp sem fenyegeti műveltségünk legfontosabb, legemberibb, legjelentősebb értékeit.
Az ember – hosszú története folyamán először – abba a helyzetbe jutott, hogy a civilizáció és a kultúra áldásait úgy élvezheti, hogy közben nem kell a társadalom ezernyi pressziójának megfelelnie.
Olyanná lehet végre, amilyennek született, mint az őserdei vad, a bennszülött, a romlatlan gyermek, a maga meztelen örömigényével, végtelen tudásvágyával, felszabadult közösségi kapcsolódásaival.
És ez érték.
Szerintem az.


Utóirat Szent Istvánhoz kapcsolódva

A „legendák, mítoszok, mesék, babonák, hősök”  nagyszerű dolgok. Melengetik a lelket, felemelik a szívet, megnyitják a mindenség kapuit. De azért, aki a mesét valóságnak képzeli, az egy rémálomszerű világban él.

Kíméletlen harcot vív az ország a rasszizmus terjedése ellen. Nem elég, hogy a holokauszt-üldözési mániába belebetegedett hazai zsidóság birkózik az antiszemitizmussal, a közelmúltban amerikai legátus is vizsgálta és találta aggasztónak a magyarok rasszizmusát, nemrégiben a miniszterelnök mondott ellene dörgedelmes szavakat, újabban meg a Le Monde derítette ki, hogy a Kurultáj antiszemita vonatkozásokat is hordoz.
Nekem meg végtelenül elegem van ebből a tartalmatlan, fajmentő ajvékolásból. Legfőképpen azért, mert a rasszizmus elleni küzdelem éppoly üres szó, levegő, semmise, mint Falstaff becsülete. Talmi propaganda, szellemtelen bájolgás, zavaró fecsegés. Naná, hogy eredménytelen.
És, akkor most tegyük végre rendbe ezt a rasszista káoszt! Mert, talán nem ártana tudniok lelkes zsidómentőinknek, vajon mi ellen küzdenek.

Ilyenek a zsidók

A zsidóságot évszázadok, sőt évezredek óta kritizálják. Hol azért, mert egyistenhívők egy politeista világban, hol azért, mert a megváltás reményével csúfnak, gonosznak, megváltandónak állítja világunkat, hol azért mert zsidók egy keresztény közegben, hol azért, mert pénzkereskedelemmel foglalkozhatnak egy kamatszedést tiltó környezetben. Újabb korokban azért, mert elsőként találták rá a megnyíló ipari, gazdasági, értelmiségi pályákra, később meg azért, mert uralták is ezeket a területeket. A nácik és egyéb fajelméletek hívei kimutatták a zsidóság alacsonyabb rendűségét, a jobboldaliak úgy vélték, hogy a zsidók hozták ránk a kommunizmust, a baloldaliak szerint viszont a tőke uraiként törnek vesztünkre.
Van miből válogatni. Aki egy kicsit is otthon van a kultúrtörténet izgalmas fabulái között, bőséges antiszemita anyagot szedegethet össze, ha akar. Aki azonban nem kíván kimondottan antiszemita gyűjtést folytatni, az is felmarkol ebből a kulturális hagyományból egy nagy adagot, ha másképp nem, hát Kohn és Grűn tréfás kalandjain keresztül, és kialakít egy igen egyszerű sztereotípiarendszert: ilyenek a zsidók.
Természetesen akadnak Magyarországon olyanok, akik a kultúrtörténet rémmeséit valóságnak gondolva, valamelyik letűnt kor visszatértéről álmodozva, annak igazságait szajkózva, például keresztény fundamentalizmusuk okán tekintenek gyűlölettel a zsidóságra. Kevesen lehetnek, nem is foglalkozom itt velük. De megjegyzem, az ilyen múltba réverdő alakokkal sem az a fő probléma, hogy antiszemiták, hanem az, hogy elmúlt kor valóságát képzelik igaznak, hogy egy letűnt, tehát nem létező világ tényeiben hisznek, hogy egy olyan rémálomban élnek, amely a távol áll a jelen tapasztalataitól.    

Szemantikai játék

A mai magyarországi antiszemita közbeszédnek, sok apró jelenség mellett, négy jelentős és igen jól elkülöníthető formája van. A legközönségesebb, legegyszerűbb, és legtöbbször hallott zsidó-káromló kitüremkedés a hétköznapi nyelvben valójában nem antiszemitizmus. Még akkor sem, ha sokszor annak látszik.
Az „Utálom a zsidókat!”, a „Ne legyél zsidó!”, a „Hogy ez mekkora zsidó!” szófordulatok mögött a legtöbb esetben a zsidósághoz kapcsolt sztereotípiára áll, és nem a rasszizmus.  Mások ugyanígy utálják a skótokat, s közben egyáltalán nem a brit felföld lakóiról beszélnék, hanem a zsugori, fösvény emberekről. Vagy ráförmedhetnek valakire, hogy ne cigánykodjon, miközben egyáltalán nem a roma közösséggel van bajuk, hanem azzal a csalafintasággal, amely magát áldozatnak feltüntetve, a másikat becsapva jut haszonhoz.
Amikor tehát a zsidókat sújtja megvetésével a mindennapi közbeszéd, többnyire csupán a pénzéhes, profithajhász emberekről mond ítéletet, s nem a zsidókról. Mondhatnánk – ha volna ilyen szó a magyarban – azokról, akik „zsidóskodnak”.
Az ilyesféle zsidó-ellenes érzület nyilvánvalóan nem antiszemitizmus. Pusztán szemantikai játék, jelentésbeli ficam, tartalomferdülés, amelynek lényege cseppet sem irányul a zsidóság ellen, csupán egy mentalitás ellen ágál, amely mentalitást okkal, vagy ok nélkül a zsidósághoz kapcsol az európai kultúra. Népszerűségét rejtett humorának köszönheti, amely humorforrást elég pontosan feltárulkozik Örkény egypercesében, a „magyarni” ige kapcsán.
E szemantikai ál-antiszemitizmus nem mélyebb, nem elkötelezettebb, nem veszélyesebb a zsidóságra nézve, mint mondjuk a „mucsai” jelző használata a Mucsán születettekre nézvést.
 Az ellene való küzdelem meddő és értelmetlen. Még akkor is, ha ezek a szófordulatok, viccek és egyéb sztereotípiák egyébként bántóak a zsidó közösség számára.

Hagyomány és hétköznap

A zsidósághoz kapcsolódó sztereotípia kibővített, és újraértelmezett formája, félig-meddig tudományos köntösben jelentkezik, s a zsidó közösség szociokulturális örökségéről mond ledorongoló véleményt. A családban, hitközségben, mikroközösségben élő, s a zsidó emberek viselkedését, gondolkodását, érzésvilágát meghatározó kulturális hagyomány létezése részben elfogadható nézet. Minden közösséget meghatároz valamilyen szociális kohézió. Ettől közösség, ettől másmilyen, mint más közösségek.
Rasszista polgártársaink azonban igencsak túlértékelik az ilyesfajta identitás-elemek jelentőségét. A sajátjukat csakúgy, mint másokét. S míg a magukéval feltétel nélkül azonosulnak, másoktól kisebb vagy nagyobb mértékű önfeladást várnak: Asszimilálódjon a cigány, a zsidó, a tót és az oláh, legyen egységes nemzetté, zárt identitás-közeggé, egységes szociokulturális térré az ország!
Nehéz vitatkozni velük. Kiforrott ideológiát képviselnek. Évszázadok nemzeti lelkesedése, a történelmi közelmúlt megannyi értelmezési kerete, a művészet, a tudomány és a közélet ezernyi szimbolikus gyámköve támasztja alá vélekedésüket.
Talán csak a XXI. századi hétköznapok valósága hiányzik ebből kerek és lezárt nemzeti világegyetemből. Ez hiány azonban döntő lehet. Mert a legtöbb szocio-antiszemita pontosan tudja, ha talán megfogalmazására nem is képes, hogy a nagy világértelmezések kora véget ért. A nagy eszme, az egyetemes valóságot magyarázó meta-narratíva, a vallási-, nemzeti-, vagy éppen osztály-öntudat időszaka lezárult. Aki magyar, aki zsidó, aki cigány, csak addig az, amíg ez az értelmezési keret előnyére válik, hasznára van, javára szolgál. De nemzeti elkötelezettségű honfitársaink éppen úgy ki tudnak lépni hazájuk hagyományaiból, mint nemzetietlen polgártársaink. Jó részük, a boldogulás reményében hajlandó feladni hazáját, nemzetét, hitét, hogy idegenben próbáljon szerencsét. Miért is lennének mások a zsidók? A szociokulturális örökség a ma élő nemzedék számára nem több mint olyan csomag, amiből szabadon válogathatunk, s amiből tetszésünk, szükségünk, igényünk szerint használhatunk, vagy elvethetünk ezt vagy azt.
De sokan még ezt is tudják, mégsem kedvelik mindazt, amit a zsidó kultúra jelent. Ez a nem szeretés azonban csak éppen, hogy karcolja az antiszemitizmus szélét. Mert, hát tulajdonképpen, miért is kellene szeretniük?

Cion bölcsei

Izgalmasabb, és már valóban rasszista elemeket hordozó vetülete a hazai antiszemitizmusnak a zsidóság szerepével fűszerezett összeesküvés-elmélet. Eszerint, aki nem tudná, a zsidóság világuralomra tör, s ennek érdekében mindenféle összeesküvéseket eszel ki. Hol a tőkét monopolizálja, hol a médiát veszi birtokba, hol kommunizmust fabrikál, hol meg kapitalizmust eszkábál. Mikor mit. Vagy, ha lehetősége van rá, mindezt egyszerre. Most éppen ott tarunk, hogy a zsidóság óriási befolyással van az USA politikájára, a világ médiájára és bankjaira, s így a hatalom, a pénz és a tudatformálás minden eszközét bírja ahhoz, hogy valóban a világ ura legyen.
A vicces az, hogy ennek az összeesküvés-koncepciónak létezik egy zsidómentes változata is, amely tőlünk nyugatabbra virágzik, s amelynek oldalhajtásai természetesen nálunk is gyökeret vertek. Eszerint valamiféle világállam létrehozására törekednek bizonyos titokzatos erők, s ennek lépéseiként nagyjából ugyanazt művelik, mint a zsidók.
Az efféle globális hatalom-centralizáció-képzelgésnek sok évszázados kultúrtörténete van. Néha a zsidókat is belekeverik a képbe, máskor nem. Az mindenesetre külön röhejes, hogy még Napóleon is be akart lépni abba a titkos, illuminátus társaságba, amely – az akkor divatos összeesküvés-elmélet szerint – a világ fölötti hatalmat gyakorolta. Ekkoriban Napóleon azonban már császár volt, s fél Európa úgy táncolt, ahogyan ő fütyült. Van, akinek semmi sem elég… Másik oldalról nézve az is roppant humoros, hogy a zsidóságnak is megvan a maga önigazoló, identitásteremtő, tőről metszett összeesküvés-elmélete. Úgy ismerjük: holokauszt.
A zsidó-világösszeesküvés elmélete azonban a szó szoros értelmében megint csak nem antiszemitizmus, hanem pusztán hülyeség. Ha küzdeni akarunk ellene, nem a rasszizmus ellen kell szót emelnünk, hanem a bárgyú, gondolat nélkül való, önfelmentő világmagyarázat ellen. Az efféle antiszemitizmussal szemben nem érv semmiféle blőd liberalizmus, politikai korrektség, vagy cáfolat. Komolyan vitatkozni nem is szabad ilyes elméletekkel, mert az összeesküvés-gondolatkör olyan, mint a mágikus világmagyarázat: Minden jelenséget képes a maga képére formálni, minden ellenérvet a félrevezetés és a manipuláció eszközének tart, minden bizonyíthatatlanságban a titkosság igazolását látja. Egyszóval a zsidó világ-összeesküvés koncepcióját nem az antiszemitizmus problematikáján belül, hanem elsősorban a józanész keretei között érdemes kezelni. És itt válik igazán érdekessé a kérdés, hiszen a rasszizmus elleni küzdelem sokakat hagy hidegen, de a hülyeség ellen bármikor mozgósíthatóak ugyanezek az emberek.
Ebben az értelmezési keretben legfőképpen azt érdemes elmondanunk Cion bölcseitől rettegő felebarátunknak, hogy az összeesküvés-elmélet nem olyannak mutatja a világot, amilyen az a valóságban, hanem olyannak, amilyennek lennie kellene. Egy összeesküvés által formált világban az ok és okozati összefüggéseket szándékok és akaratok helyettesítik, legfőképpen persze ellenséges akaratok. Azok pedig, akik ennek a világnak a kárvallottjai, éppen azért vesztesek, mert az összeesküvők szemében nagyon is veszélyesek.  Így tesz szert hamis jelentőségtudatra a mélymagyar, akitől szívcsakráját akarják elorozni, a zsidó, akit körmönfont rendszerrel akartak megsemmisíteni, az arisztokrata, akitől szabadkőművesek lopták el előjogait, vagy az egyszerű polgár, akinek jóléte alól valami rejtélyes hatalom húzza ki az egzisztenciális altalajt.
Talán érdemes elmondani azt is, hogy abból a politikai elitből, amelyik egy szimpla korrupciós bulit nem tud kivitelezni úgy, hogy ki ne lógjon a lóláb, nos, abból az elitből nem nézhetünk ki épkézláb összeesküvést. Még az agyafúrt zsidókból sem, akik ugye arra is képtelenek voltak, pár ezer évig, hogy egy saját államocskát összehozzanak valami barátságos helyen, ha már egyszer a sajátjukat ott felejtették az ókorban.

Gének, rasszok, rasszisták

Az igazi antiszemitizmus, a tulajdonképpeni rasszizmus maga a fajelmélet. Ennek hívei úgy tudják, a genetikai örökség meghatározza létünket. Származásunktól függ, miféle emberek vagyunk, mennyire lehetünk értékes és hasznos, vagy éppen haszontalan, élősködő tagjai az emberiségnek.
Hogy az efféle vélekedést – a genetika mai állásának megfelelően – a közvélemény többsége elveti, az természetesen nem jelenti azt, hogy egy kisebbség ne hihetne benne.  És ezzel összefüggésben most szögezzünk le valami igen fontosat: Nevezetesen azt, hogy a vér-rasszista kérdésfelvetés bizony komoly tudományos kérdés. Még akkor is, ha a tudomány számára a náci rezsim vállalhatatlanná tette a genetikai vizsgálatok ilyen irányú továbbvitelét, még akkor is, ha a mai tudományosság alapvetően elveti a genetikai problémákra adott rasszista válaszokat. Mi több: annál inkább az.
A tudománynak ugyanis nem az a működésmódja, hogy erkölcsileg vállalható végső igazságokat fogalmaz meg, hanem többnyire inkább az, hogy a korábban megfogalmazott tételeket igyekszik cáfolni, bővíteni, függetlenül e kérdések erkölcsi megítélésétől.  
Tudományos kérdés nem attól lesz valami, hogy a tudomány bizonyítja. Ettől dogma lesz. Tudományos kérdés akkor születik, amikor a tudomány valamit megcáfol, vagy megpróbál megcáfolni. Esetünkben megcáfolhatja például a rasszista vélekedéseket. De megcáfolhatja ugyanilyen lendülettel a faji egyenlőség évtizedek óta hangoztatott tételét.
Az efféle genetikai-tudományos köntösben elénk lépő antiszemitizmussal szemben természetesen ismét hatástalan minden emberbaráti gesztus, filantróp demonstráció, szabadelvű állásfoglalás.
A genetikára alapozott rasszizmust, csak, mint tudományos kérdést érdemes kezelni, annak minden vonatkozásával együtt. Még akkor is, ha már maga a kérdésfelvetés is bántó a zsidóság számára. A tudományt ugyanis a zsidók érzékenysége nem kell, hogy érdekelje. A genetikai örökség esetleg eltérő volta azonban igen. Mert az új tudásból, például a cigányság felzárkóztatásának új lehetőségei következhetnek. Vagy esetleg a genetikai alapon álló rasszizmus alapos cáfolata származhat.
Mindkettő komoly eredmény.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

Nehéz megérteni a Simicska-jelenséget. Valójában ugyanis nem az a kérdés, miért lopnak a Fideszesek, nem az okozza a kognitív nehézséget, hogy megmagyarázzuk, miért korrupt a rendszer, a megoldandó talány inkább az: miért volt, illetve van szükség arra, hogy valamennyi guruló forintot egy központi, kvázi Nemzeti Korrupciós Központ irányába csatornázzon be a rezsim.  Orbán Viktor minapi kijelentése azonban talán némi bepillantást enged a nagy terv részleteibe.
(Figyelem! Az alább következő írás teljességgel a képzelet szüleménye, a valósággal való bármiféle konvergenciát utólag arra fogom felhasználni, hogy a Boldogok a sajtkészítők váteszi karizmáját alátámasszam.)

Szemek a láncban
Legelsősorban számoljunk le mindenféle álszent, rajongó, naiv és délibábos fantazmagóriával a korrupció ügyében. Korrupció van és kész. Lehet nem szeretni, lehet ellene küzdeni, lehet törekedni a felszámolására, de annak, aki látta már az államigazgatás nevű veszélyes állatot, pontosan kell tudnia, hogy ez a küzdelem, ha nem is teljesen kilátástalan, azért igazi szélmalomharc. Egy rendszer ugyanis nem pusztán azért korrupt, mert a struktúra lehetővé teszi, mi több, el is várja a korrupciót, de egyebek mellett azért is, mert a megvesztegethetőség idővel a szervezeti kultúra részévé válik. Márpedig a szervezeti kultúra egy igazi brontoszaurusz. Gyakorlatilag kikezdhetetlen, mozdíthatatlan, és még ha maga akarja, akkor is nehezen moccan, mert elképesztően hosszú idő kell ahhoz, hogy egy elképzelés a fejtől, mondjuk, a lábig eljusson. A szervezeti kultúra megváltoztatása még viszonylag kicsiny rendszereknél is, mint amilyen például egy középvállalat, hónapokat, sőt éveket igénylő munka, folyamatos tréningekkel, ellenőrzésekkel, s nem utolsó sorban a dolgozói állomány részleges cseréjével.
Egy efféle programot keresztülvinni a hazai államigazgatásban majdnem olyan izgalmas kihívás, mint, teszem azt, hadat viselni az Egyesült Államok ellen, vagy szabadságharcot vívni a nemzetközi bankrendszerrel szemben. A győzelem esélye minimális. Azért ugyanis, mert ugyanaz a szervezeti kultúra, ami kitermeli az államigazgatás bornírt működését, jelen van a hétköznapokban, jelen van a társadalomban, jelen van a magyar élet minden szegmensében és minden pillanatában. A korrupció uralma is csak olyan, mint bármiféle egyéb, velőig ható zsarnokság: minden és mindenki szem a láncban.
És akkor még szó sem esett magáról a rendszerről, a közbeszerzések, állami kifizetések, vagy éppen a pártfinanszírozás ormótlan kásahegyéről, amelynek eltakarítása kapcsán előbb jut eszünkben az atombomba, a vízözön, és a kivándorlás egy másik országba, másik kontinensre, még inkább egy másik dimenzióba, mint az, hogy az előttünk álló monumentális szemetet megpróbáljuk emberszabásúvá formálni.  

Centrális kleptokrácia
Ezek után talán kicsit józanabb elmével tűnődhetünk azon, mit is kezdhetünk a korrupcióval. Üldözni, rettenetesen büntetni, kínai típusú tarkón lövéssel megtorolni persze lehet, és nyilvánvaló, hogy az efféle eljárás radikálisan csökkenti a visszaéléseket, csak sajnos az a baj, hogy egyúttal aláássa a rendszert magát. Amennyiben ugyanis a rendszernek szerves része a csúszópénz, akkor hiánya megbénítja a működést.
Ha tehát igazi, rendszerszintű átalakításba nem tud, vagy nem akar belevágni a hatalom, akkor a korrupcióval sem tehet semmit. Mármint magával a jelenséggel nem. Az irányával azonban igen.
A korrupciónak ugyanis elég jól feltárható útjai vannak. A mindenkori hatalom szempontjából pedig viszonylag könnyen megoldható az, hogy itt-ott tilalomfát helyezzen ki, másutt pedig széles sztrádát építsen, ha befolyásolni akarja a megvesztegetések irányát.
És nagyjából ezen a ponton vagyok kénytelen elhagyni a valóság talaját és rálépni egy lehetséges, de nem feltétlenül létező realitás kétes ösvényére. Azt ugyanis elég kevesen tudhatják, hogy az alábbi koncepció valóban ésszerű terv, vagy pusztán a véletlenek és a változó körülmények zavaros összjátéka.  Nekem mindenesetre tervnek tűnik, egyre világosabban körvonalazódó tervnek.
A Fidesz-hatalom, úgy tetszik, több lépésben terelte a maga ásta mederbe a korrupció áradatát. Egyrészt a helyi szintű vesztegetéseket ragadta nyakon. Minden Fideszes polgármester, képviselő, osztályvezető és főosztályvezető tudja, mert már megválasztása, illetve kinevezése előtt közölték vele, hogy a számára adott büdzsét hogyan, miképp, és főleg kiknek kell majd kiosztania. Az, hogy egy alacsonyabb szintű kifizetőhelyen a maga pecsenyéjét sütögesse valaki, szinte kivihetetlen, mert minden korrupciós lehetőséget hordozó pénzhez már előre hozzárendelte a pártvezetés a maga kedvezményezettjeit.
Aki beszélgetett már enyhén spicces polgármesterrel, akinek már elsírta keserves sorsát a teljesen részeg állami vállalatot vezető igazgató, netán akinek volt szexuálisan túlfűtött kalandja a fiatal főosztályvezető asszonnyal, az nem egy sztorit hallhatott arról, hogy a Fideszes középkádereket kik és miért keresték meg, mielőtt elérhették posztjaikat.
Másrészt a hagyományos mutyikat számolta, pontosabban szippantotta föl a párt. A meggyökeresedett együttműködések az állam és az államnak dolgozó cégek között sok esetben még a rendszerváltás idejéből származtak. A régi bürokraták, és a régi technokraták vidám és gondtalan uram-bátyám világába tenyerelt bele az új és hatalom. Hirtelen elapadtak a korábban csordogáló források, hirtelen új szereplők jelentek meg a közpénzeket elnyerő vállalkozások tulajdonosai között, hirtelen semmiből felbukkanó, új cégcsoportok kezdték nyerni a megbízásokat. A Simicska-birodalom ide is, oda is beférkőzött, s hatékony érvrendszerrel vett át tulajdonrészeket és részvénycsomagokat.
Végezetül a korrupció legnagyobb haszonélvezői, a multinacionális vállalatok kerültek terítékre. Új alkuk születtek a dolgozószobák párnázott ajtói mögött, sőt sok esetben a multik helyére kisgömböcként nagyra nőtt hazai vállalatok léptek, amelyek persze maguk is készségesen megvesztegethető partnerei lettek a külföldi vállalatóriásoknak. A multik ma már nem közvetlenül, hanem például a Közgépen keresztül kapcsolódnak az állami újraosztás nagy rendszeréhez, s nyilván a korrupciós forintok is a Fidesz-közeli oligarchákat gyarapítják.
 
Próféták és oligarchák
Mindezt persze eddig is tudhattuk és, éppen mert tudtuk, azért nem értettük. A dolognak ugyanis van egy rendkívül érzékeny pontja: miért támogatja, vagy akár csak tűri Orbán azt, hogy egy olyan gazdasági hatalom szülessen kormányzása alatt, amelyet a későbbiekben nyilvánvalóan nem fog tudni irányítani?
A miniszterelnök néhány héttel ezelőtt tett egy olyan megjegyzést, hogy most legalább a hazai vállalkozások kerülnek előnyös helyzetbe, a parlamenti oligarcha-vita kapcsán pedig ismét azt hangoztatta, hogy a hazai nagyvállalkozókat kívánja támogatni. De az azért nagyon nehezen megragadható, hogy az a tucatnyi nagyvállalkozó, aki most valóban nyeregbe kerül, miként fogja meghálálni a gátlástalan segítségnyújtást.
 Más oldalról megközelítve: miért nem felel meg a hatalomnak, ha a helyi, egyébként Fideszes, polgári elkötelezettségű, jobboldali kötődésű vállalkozások kapirgálnak a helyi szemétdombokon, miért nem elég az, ha a korrupcióból, ahogy eddig is, részt szerez a hatalom, miért kell kiebrudalni az egyébként szépen és bárkinek tejelő multikat a hatalom közeléből? Miért változtatott Orbán a kleptokrácia húsz év alatt kiforrott rendszerén? Miért vállalja a Nemzeti Korrupciós Központ létrehozásával és fenntartásával járó óriási politikai kockázatot? Mi az ördögöt akar kezdeni azzal a bődületes mennyiségű pénzzel, amennyire az új rendszerben, a centrális kleptokrácia struktúrájában rá tudja tenni a kezét?
És ezen a ponton két megjegyzést kell tennem. Elsősorban azt, hogy a valóban csak tucatnyi kézben összegyűlő monumentális jövedelemátcsoportosítást pusztán kapzsisággal magyarázni, meglehetősen lapos elképzelés. Túl nagy árat kell ezért fizetni. Hatalomtechnikai és politikai szempontból egyaránt túlságosan kockázatos ez a rendszer ahhoz, hogy egyszerűen azt lehessen rá mondani: lopnak, mert jól akarnak élni. Másrészt némi jóhiszeműséggel is tekintenünk kell a politikusainkra. Én ugyan pokolba kívánom az egész hazai politikai elitet, de azt azért nem gondolom, hogy valóban annyira hülyék, mohók és önzők lenének, amennyire indulati életünk elítéli őket. Annak, aki politikusnak áll, a maga haszna mellett valamiféle közjó is lebeg a szeme előtt, még akkor is, ha e közjó nem túl nagy jelentőségű az eseti döntések meghozatalának pillanatában. És különösen is azt gondolom Orbánról, vagy a Fidesz őskádereiről, hogy ők bizony nem afféle pojácák, akik a gyors meggazdagodás oltárán feláldoznák politikai karrierjüket. Nem, barátaim. Ők történelmet akarnak csinálni. Nem csupán jó üzletnek látják a politikát, mint annyi más fehérgalléros bűnöző, hanem igazi hivatásnak, sőt küldetésnek tartják a maguk közéleti szerepét. És ebbe a felemelően magasztos, profetikus önértelmezésbe bizony nehezen lehet elhelyezni azt a lealacsonyítóan kisszerű munkát, amit a korrupció átszervezésében betölt a kormányzat.

Te kinél bankolsz?
Mindent egybe vetve, kell, hogy legyen valamiféle magyarázata mindannak, ami történik, kell, hogy legyen valamiféle egységes, koherens, összefüggő értelmezhetősége a hazai korrupció-történet legújabb fejezetének, kell, hogy legyen egy többé-kevésbé logikus rendszer a jelenségek mögött, amely választ ad a felvethető kérdések többségére: Miért vállal a Fidesz vezérkara ilyen jelentős hatalmi kockázatot? Miért engedi erodálódni közéleti hitelességét? Miért kell szűk körben összevonni a korrupciós pénzeket, s miért nem juthatnak hozzá ezekhez a lehetőségekhez a párt közelében egyébként szép számmal megtalálható kisvállalkozók? S végezetül, miképpen lesz ebből az újszerű korrupciós rendszerből valami proszociális eredmény? Hogyan lehet, legalább részben a társadalom javára fordítani az összegyűlő milliárdokat? Azaz hogyan lehet felfűzni az orbáni, nemzeti-konzervatív eszme logikájára mindazt, aminek tanúi vagyunk?
Nos, én elképzelhetőnek tartom, hogy igenis van válasz ezekre a kérdésekre.
Amikor Orbán Viktor azt mondja, hogy az alapvető közszolgáltatásokat nonprofit jelleggel kell működtetni, vagy amikor megfogalmazza azt a képtelennek tetsző mondatot, amely szerint a hazai bankrendszer ötven százalékának magyar kézbe kell kerülnie, akkor felsejlik valami mindabból, ami a miértekre értelmes választ tud adni.
A bankrendszer efféle átalakítása – a gazdasági portálok hevenyészett számítása szerint – úgy tizenötezer milliárd forintba kerül. Feltéve, ha piaci körülmények között zajlik a folyamat. Ha azonban hatalmi, politikai tényezők, törvények, szabályok, különadók, vagy külön-kedvezmények is szerepet játszanak benne, akkor nyilván jóval olcsóbban megvalósítható. Ha az új bankrendszer kialakítása során az állam tulajdonosként is megjelenik, akkor nyilván a töredékét sem kell ténylegesen elkölteni annak a bődületes összegnek. Egy olyan helyzetben, amikor a kihelyezett banki hitelek – mondjuk, egy családvédelmi kormánydöntés miatt gyakorlatilag behajthatatlanná válnak – az új, hazai bankok meglehetősen olcsón vásárolhatják fel ezeket a követeléseket.
Ám egy ilyen bankrendszer, egy ilyen közszolgáltatási struktúra valóban minden kérdésre választ adna. Szoros korlátok közé kényszerítené a ma veszélyesen nagyra hízottnak tűnő Fidesz-oligarchákat, jelentős közéleti mozgásteret biztosítana a Fidesznek, mi több hosszú távon is garantálná, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének lánglelkű prófétái megvalósíthassák küldetéstudattal terhelt ország építő programjukat.
Egy olyan országban, amelyben a családok, a vállalkozások és az önkormányzatok közvetlen pénzügyi függés által kapcsolódnak a hatalomhoz, meglehetősen nehéz nem úgy táncolni, ahogy a kormány fütyül. Mert akié a pénz, azé az ország, a hatalom és a dicsőség.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Röhécselve gúnyolódik most az ellenzéki média a hátborzongató Fidesz-ideológia friss kényszercselekvésén, azon a törvényjavaslaton, amely betiltaná a kommunista múltra emlékeztető utcákat, tereket, s mindenféle egyéb elnevezéseket. A tiltakozók egyelőre szabadon ajvékolhatnak, szörnyülködhetnek, sopánkodhatnak, de hamarosan a bőrükön kell majd érezniük, milyen kíméletlen tud lenni a boszorkányüldözés, az eretnekégetés, a múlttal, a mással, az eltérővel való leszámolás. Olyan törvény van ugyanis készülőben, amely logikus és szerves folytatása a szabadelvű társadalom ellen elkövetett ősbűnnek. S ezt az ősbűnt éppen a Fidesz-hatalom ellenfelei követték el.
Bár a két nagy rendszerváltó elit most egymást gyepálja ideológiai furkósbotjaival, azért jó, ha tudjuk: a verést nekünk szánják, nekünk, akik más múltat és más jövőt gondolunk, nekünk, akik ellenük vagyunk.

A törvény szelleme

Történt egyszer, hogy a szocialista párt beterjesztett egy törvénymódosítást, amelynek értelmében: „aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.
A fasiszta eszmék hirdetésének részleges kriminalizálása természetesen hozta magával a jobboldal lihegő bosszúvágyát, s a törvény hatályát kiterjesztette a kommunista bűnökre is. Ugyanakkor kivette belőle a nehezen értelmezhető holokauszt kifejezést. Ma így szól a Büntető Törvénykönyv 269/C. §-a: „Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
És ez a minden szabadságeszmének ellene mondó törvény, ez a jogszabály, amely felülbírálja az alapvető emberi jogokat, amely korlátok közé szorítja a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát, közelmúltban le is sújthatott. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a nemzetiszocialista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása miatt első fokon másfél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt egy fiatalembert, aki 2011. október 23-án a Nem tetszik a rendszer elnevezésű demonstráción magasba tartott egy táblát, amelyen héberül „a holokauszt nem történt meg” felirat volt olvasható.
Valószínűleg lesz folytatása a pernek, mert már első ránézésre is nyilvánvaló, hogy a holokauszttagadó fiatalember tette nem ütközik a törvény szövegébe, s a tárgyaláson az ifjú revizionista többször is hangoztatta, hogy általánosságban nem tagadja a nemzetiszocialista rendszer „által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét”. Ő csak a holokausztot tagadja. A bíró azonban a törvény szellemének megfelelő ítéletet hozott, s elmarasztalta az eretneket. És a maga logikáján belül igaza is volt.
Mert egy hazug és gonosz törvény szelleméből hazug és gonosz dolgok következnek. Például az, hogy nem lehet méltatni az önkényuralmak képviselőit. Így e törvény szelleméből értelemszerűen ered a most beterjesztett Fideszes törvényjavaslat. Ha nem lehet tagadni az önkényuralmak gaztetteit, akkor értelem szerűen nem lehet dicsőíteni, vagy példaképül állítani azoknak egyes alakjait sem. Nem lehet Hitler vagy Szálasi teret kialakítani, mint ahogy nem lehet Kun Béla, vagy Szamuely utcát létrehozni, illetve megtartani. E törvény szellemében jogos a baloldal felháborodása Nyírő, vagy Wass ügyében, jogos a százesztendős háborús bűnösök levadászása, jogos a Horthy-szobrok elleni tiltakozás.
Csakhogy e törvény szelleméből nem csupán az utcanevek tilalma ered, hanem sok egyéb is. A törvény szelleme ugyanis bűnössé nyilvánítja mindazokat, akik e rendszereket szolgálták, képviselték, éltették. E törvény nevében jogos betiltani a kommunista utcaneveket, jogos feloszlatni az MSZMP utódpártjait, jogos bebörtönözni azokat, akik a kommunista diktatúra idején döntéshozói pozíciókban voltak.

A nagy alibi

Ha e törvényt akarjuk, akarnunk kell annak minden következményét. Akarnunk kell az 1990 előtt uralkodó politikai elit minden tagjának bíróság elé állítását, KISZ-vezért, KB-tagot és tanácselnököt. Ők ugyanis egy diktatúrát szolgáltak, nem kisebb buzgalommal, mint a nyilas hatalmi elit tagjai a maguk diktatúráját.
És ennek a törvénynek van egy nem is olyan távolra mutató vonzata. Sokkal tragikusabb annál, mint ahol ma tartunk. E törvény és végrehajtásának aggasztó bírói gyakorlata, e törvény, és a most előállított Fideszes utcanév-szabály ugyanis arra mutat, hogy előbb-utóbb az önkényuralmi múlthoz kötődő minden pozitív viszony a bűncselekmények kategóriájába kerül. Tilos lesz felfedezni e diktatúrák előnyös vonásait. Tilos lesz azt állítani, hogy a magyar szocializmus olyan társadalmi mobilitást hozott létre, amely korábban soha nem létezett, s amelynek következtében milliók emelkedhettek polgári életszínvonalra. Tilos lesz dicsérni a kádári kultúrpolitikát, a szocialista oktatási rendszert, egészségügyi ellátás széles körű voltát, a mélyszegénység felszámolására tett erőfeszítéseket, s megannyi valóban humánus vonását annak a kornak. Mint ahogyan tilos lesz elismerően szólni a náci gazdaságpolitika eredményeiről, a munkanélküliség felszámolásáról, a családsegítő intézkedések tucatjairól, a tőke korlátozásának érdekében hozott intézkedésekről, egyszóval mindarról, ami a maga korában népszerűvé és hitelessé tette a náci rendszereket, s amelyeknek nyomán a háborút megelőző években még sokan úgy hitték, a nemzeti és szociális állam lehet a kapitalista rablógazdaság alternatívája.
És természetesen e törvény szelleméből következik az is, hogy hamarosan nem lehet majd megkérdőjelezni azokat a sommás és ostoba véleményeket, amelyek a köztudatban élnek e diktatúrákkal kapcsolatban. Hamarosan eljön az idő, amikor Amadeo Bordiga nem írhatja meg büntetlenül „Auschwitz, avagy a nagy alibi” című tanulmányát, mint tehette a hetvenes években. Hamarosan eljön az idő, amikor nem pusztán az értetlen és hisztériás holokauszt-betegek fognak felháborodni az olyan gondolatokon, amelyek szerint a náci népirtás a kapitalizmus természetes következménye, hiszen a tőke logikája bármikor népirtáshoz vezet. „A haj- és aranyfog-hegyek előtt, a halott emberek áruvá vált testei előtt el kell feledni, hogy a kapitalizmus magát az emberi életet, a munkát tette áruvá." Mivel az ember áruvá vált, annak termelése vagy megsemmisítése is a kereslettől függ. Így aztán, mikor a lágerek borzalmait a polgári ideológusok a tőke védelmére használják, ez nem szimplán hazugság és félrevezetés, de „a legförtelmesebb módja a lemészároltak legutolsó, immáron végső kihasználásának". Mert az efféle gondolatokra nem a felháborodott nyárspolgár, de a törvény szigora fog lecsapni.
A törvény szelleméből következik, hogy mindaz, amivel a fasizmus és a szocializmus hozzájárult a világ állapotának javulásához, nem megemlíthető, s mindaz, amivel tragédiát hozott, nem értelmezhető a közgondolkodásban megjelenő sztenderdtől eltérően.

A múlt fantomjai

Lehet gúnyolódni a szellemharcosok legújabb hadjáratán, de közben nagyon nehéz eltagadni azt a tényt, hogy a múlt fantomjait pont a rendszerváltó politikai elit a szabadította a világra. Nem pusztán állandó holokausztozásával és kommunistázásával, de leginkább a globális tőke gátlástalan kiszolgálásával. A tragikus tény ugyanis az, hogy a kommunista és fasiszta rendszereket kriminalizáló törvény s mindaz, ami ebből az ősbűnből következik, valójában a rendszerkritikát kriminalizálja. E törvény szellemének megfelelően a rendszer ellenzékének előbb-utóbb gyanússá kell válnia. Minden másképp gondolkodó veszélyes, mert ha a két nagy antikapitalista mozgalom, a fasizmus és a kommunizmus értelmes értelmezése tilos, akkor már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy minden rendszerkritikus mozgalom illegalitásba kényszerüljön.
A mai rendszerkritika ugyanis értelemszerűen merít a korábbi antikapitalista eszmékből, a fasiszta és kommunista múltból, még akkor is, ha ma kevés épelméjű híve van a XX. század diktatúráinak. A mai szélső baloldali és szélső jobboldali mozgalmak között egy sem akad, amely ismételni akarná a totális rendszerek bűneit. Ám kapitalizmus-kritikájuk tartalma sok esetben esik egybe amazok állításaival, kérdéseivel, kritikáival. Hogyan kerülhetné meg a mai rendszerkritika Marxot, és Lukácsot, hogyan kerülhetné meg Heideggert és Mussolinit? S mivel megkerülni nem tudja, beléjük kell botlania, s e botlásával holnap már a bűn útjára lép.
A tagadást kriminalizáló törvény valójában nem a múlt rendszerekről szól, hanem a mairól. Ha nem lehet tagadni a kritika kritikáját, az azt jelenti, hogy nem lehet kritizálni. Függetlenül attól, hogy ama hajdani kritika alapján embertelenebb rendszereket hoztunk-e létre, mint amiben ma élünk. Mert én ebben – ma még nyilvánosan – kételkedek. Ugyan mi egy holokauszt egy globalizációhoz képest?
A jelenkor már nem a jóléti kapitalizmus időszaka. A globális gazdasági rend a tőke minden külső és belső kontroll nélküli gáttalan érdekérvényesítését tette lehetővé. S ezzel együtt visszahozta a múlt legrémesebb kísérteteit, a korai kapitalizmus szorgalomról papoló, munkamorálról elmélkedő, szegényellenes, kirekesztő, gazemberségét. Ma már nem a szexuális felszabadulásért, az alternatív életmódok létjogáért, az egyéni szabadság sokféle kibontakozásáért kell küzdenünk, mint a hatvanas, hetvenes évek nagy generációinak, hanem ismét az alapvető szabadságjogokért kell harcba szállnunk: a rabszolga-kereskedelem és a gyerekmunka tilalmáért, a munkához és szabadidőhöz való jogért, a megélhetéshez elegendő jövedelemért, és természetesen a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságáért.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Elena, Dorula, Emi, Jorgosz, Leonidasz sziasztok!

A partszakaszt elkerítő nádpalánk résein átsütött a délutáni nap, fejünk fölé árnyékot vetett egy terebélyes hárs, s mi ouzot hörpölve ültünk a tengerparti kiskocsmában, sőt a tengerben, mert annyira meleg volt, hogy becipeltük a székeket, asztalokat a térdig érő vízbe. A pincér felgyűrt nadrágszárral hozta ki a szuvlakit. Ti röhögve nézegettétek az én magyar forintjaimat. Nektek eurótok volt. Leó elkérte az aprót, hogy az értéktelen korongokkal kacsázzon. Hmm… visszavághatnék, hogy holnap megyek drachmát szórni a tengerbe, de nem teszem. Mert az a drachama, ha valóban megteremtitek, az egész világnak jelent majd esélyt. Akkor is, sőt éppen akkor és azért, ha a nagybefektetők szemében semmit sem ér majd a pénzetek.

Ma már belátom, igaza volt apádnak, Emi, amikor súlyos érvekkel vitáztunk athéni házatok teraszán, a nagyra nőtt olajfa édes illataitól átölelve. A PASOK-ról magyarázott az öreg és a baloldalról. Te, mit botcsinálta tolmács alig tudtad, hogyan fordítsd le a német, angol keverékszöveget, görögre és vissza. Szegény, jó öreg, akkor még azt gondolta, hogy a baloldal igazsága mindennél fontosabb. No, igen, ő még egy másik rendszerben, egy kemény diktatúrában nőtt föl… Ahhoz képest a görög centrumpártok, a maguk osztogató, és maguknak osztogató politikája mégiscsak előrelépés volt. De ma már azt is belátom, nem tévedett sokat, vagy pontosabban nem ő tévedett. Manapság nálunk sokan ostorozzák a felelőtlenül költekező görög elitet, hogy elszórta a tömérdek pénzt, amit Európától kapott, s lám hová jutott így Görögország. De az igazság mégiscsak az, hogy az az elit a maga módján a lehető legokosabban cselekedett. A magas jövedelmek, támogatások, nagyvonalú jóléti rendszerek végső soron a jövedelmek újraosztásának egy formáját jelentik. S, ha minden úgy maradt volna, ahogyan az athéni politikusok okkal feltételezhették, akkor mindebből valóban gyors növekedés kerekedik. Smith, Ricardo, Keynes gondolatai alapján értelemszerűen feltételezhették, hogy azok az elköltött eurók, éppen ott hasznosulnak, ahol a piac azt megkívánja. Az egész európai térség fejlődését szolgálja az, ha ők szorgosan költik a pénzt. Mindegy, hogy a görögök német autót, olasz fagylaltot, vagy hellén vörösbort vásárolnak: mindenképp olyasmit vesznek, ami az egységes európai gazdasági tér termelőit támogatja.
A görögöket tulajdonképpen a nyugati nagytőke árulta el, amikor a felhalmozódó pénzekből nem európai árucikkeket, gyárakat, gépeket, s egyebeket vett, hanem Európán kívüli részvényeket, kötvényeket és mifene befektetéseket vásárolt. Ekkor ugyanis ezt a pénzt kivonta az európai gazdaságból és a tajvani, kínai, vietnámi gazdaságot támogatta vele. Nemrég olvastam, hogy míg huszonöt, harminc éve a napi nemzetközi banki átutalások összege nem haladta meg a 70-80 milliárd dollárt, addig ma ez a szám 1500-1600 milliárd körül van. Igen, valójában a tőkepiac globális szabadságára vezethető vissza görög összeomlás.

*

Önfeledt játék volt. Polipokra vadásztunk Egion sziklás partjai előtt, s Elena, aki mindenre kapható volt, huncut gonoszsággal harapta ketté a soklábú lény idegcsomóit. Eszünkbe sem jutott, hogy a ti országotokat az a veszély fenyegeti, hogy az efféle polipvadászat nem csak merő szórakozás lesz, de komoly, mert az egyetlen megélhetés. Amikor frappét szürcsölve hasaltunk a tengerparti homokon és Jorgosz, nyári munkájának megfelelően ott mászkált előttünk egy randa hűtőtáskával, s rekedtre üvöltötte a hangját: Ela cold beer, cold drink, donats very fres, hallo! még nem kellett attól tartanunk, hogy Jorgosz valóban ebből fog élni.
Pedig most úgy tűnik, rövid epizód volt az emberiség történetében az az idő, amikor a jólét és a szabadság kéz a kézben járt. Itt nálunk a szőrszálhasogatók megkülönböztetnek mindenféle jóléti modelleket, meg a fogyasztói társadalom és a jóléti rendszer közötti különbségekről elmélkednek, de ez a mi hétköznapi életünk szempontjából lényegtelen. A lényeges az, hogy vajon a tőke rákényszerül-e arra, hogy profitjából akkora részt juttasson a dolgozóknak – és nem dolgozóknak – hogy azok tisztességgel, jólétben megélhessenek. Hogy ezt milyen modell szerint teszi, hogy az állami újraosztás keretében kényszerül rá, vagy a szakszervezetekkel kötött iparági szintű alku révén – mint az USA-ban – az teljesen mindegy.
És a szomorú tapasztalat az, hogy a keynesi gazdaságelmélet csak zárt rendszerben működik. A globalizáció, a szabad tőkemozgás nem pusztán oda vezetett, hogy a töke elszökött Európából, ahogy most menekül tőletek, de sajnos azt is jelenti, hogy az egyes államok versengeni kénytelenek a befektetőkért. S ezt csak a szociális kiadások rovására tehetik meg. Így megszűnt az államon, a gazdasági téren belüli tőkeakkumuláció lehetősége, mert a tőke azonnal távozik, amint jobb lehetőséget talál. És csak akkor jön, akkor marad, ha jobbat kínálnak neki, mint másutt.
Az Európai Unio megváltozott, mert a mögötte álló amerikai érdek gyökeresen átalakult. S erről fogalma sem volt a görög elitnek. A nagytőke, a multinacionális cégek a hatalmas bankházak nyomására a jóléti társadalom felszámolása Nixon elnök kormányzásával megkezdődött, s Reagan hatalomra jutásával gyakorlatilag eldöntött ténnyé vált. Az azóta formálódó Európai Unió már nem a szabadságról és a jólétről szól, hanem arról a keserves küzdelemről, amit a világ vezető hatalmai, nagyvállalatai, bankjai és befektetői vívnak egymással azért, hogy Földünk szűkülő erőforrásaiból mind nagyobb profitot tudjanak kicsikarni.

*

S ebben a versenyben a lemaradt régiók eleve hátránnyal indulnak. Amikor Dorulla szülei meghívtak minket borászatukba, s mi végigtapogattuk a kádakat, fémtartályokat, megkóstoltuk a töppedt szőlőszemeket, és húsz percig vártunk a vacsorával, mert a nagymama a járókeretével, csak lassan juthatott föl a tetőteraszra, mit bántuk mi akkor, hogy kemény munka ott is a borkészítés. Nálunk meg mostanában lusta görögökről beszélnek a farizeusok, s nem értik, hogy egy görög borász, bármilyen szorgalmasan is dolgozik, nem tud versenyezni az agyondotált francia bortermelővel. S, nem csak a dotációk miatt, hanem főleg azért nem, mert a rendelkezésére álló közvetlen körülmények, például a helybéli borfogyasztók pénztárcája, szigorúan kiszabja sorsát. S e pénztárca vastagságáért nem tehet semmit, különösen akkor nem, ha a görögök pénze – a hitelkamatok, pénzügyi áttétek, és szép új világunk egyéb szabályai szerint– lassan, de jó ütemben a centrum-országokba vándorol. Nem tehet semmit, ha az ő retsinája – a közös euró használata miatt – kevesebbet ér külföldön, mint az a pocsék rajnai lőre.
Látod Leó, a te nagybátyád is inkább Heidelbergben nyitott görög éttermet. Mennyit ültünk ott a várkert alatt, amíg egyetemre jártunk. Tényleg, tudsz valamit Marie-ről, aki olyan büszkén húzta ki magát, hogy megfeszültek kockás blúza alatt kerek mellei: ő nem spanyol, hanem katalán? Tudsz valamit a vörös Ronanról, akitől írül tanultunk misztikus ókelta verseket, és cifra újkelta káromkodásokat? És Luigiról, az olajosképű talján kópéról, aki állandóan a lányok után kajtatott? Hamarosan nekik is megírhatom ezt a levelet.
Csak Namibinek nem írhatok már soha, mert hazáját, házát, és őt magát elsöpörte a sivatagi vihar. Még jó, hogy nálatok nincs olaj…
Nincs olaj és lassan nem lesz már tőke sem. Mert a pénz a fialást keresi, mint az öreg Exarhosz bácsi pénze, aki ravasz, fanarióta eszével kiszagolta, hol kell befektetnie. Athénban? Egionban? Patraszban? Ahova a turista csak nyaranta jár költekezni? Akkor inkább megy ő a turista után, s Németországban csinál hellén kiskocsmát. Giccses kecskebőrökkel és tesco-gazdaságos fetával.
És igen, végül is róla, Exarchosz nagybátyádról, s a hozzá hasonló kispénzű vállalkozókról is döntenetek kell. Meg persze magatokról is. Hiszen valójában aközött kell választani, hogy bent tartjátok-e a tőkét az országban, s ezzel lehetővé teszitek a jólét fenntartását, vagy tovább űzitek az engedjük-csábítjuk játékot, és akkor bizonyosan le kell bontanotok a jóléti rendszer maradványait. Egy állam számára a versenyképesség azt jelenti, hogy mennyire jár kedvében a tőkének. Ugye nem gondoljátok, hogy mindabban, ami korszerű és gazdag, s ezért csábító, versenyezni tudtok az európai centrummal, s mindabban, ami olcsó és elmaradott versenyezni tudtok a harmadik világgal. Ha a tőkének vásárlóerő kell, biztos perspektíva, és kiszámítható környezet, Nyugatra megy, mint bácsikád. Ha olcsó munkaerőt, laza szabályozást, és gyors sikert keres, Keletre megy, Kínába, vagy Indiába.
Emlékeztek Kaira, a bájos koreai lányra, aki úgy belém esett, hogy, ha ránéztem, rögtön elpirult. Évődésemet szerelmi vallomásnak hitte, s arról álmodott Magyarországra szökik velem? Apja még egy tál rizsért dolgozott. De ő már velünk járt Heidelbergbe. Na, igen, ez is a globalizáció hatása… De közületek vajon ki akar egy tál rizsért melózni? Mit tudtok ti adni a tőkének, amit csak nálatok talál? Miféle versenybe szálltatok bele? Hol van esélyetek a sikerre ilyen vetélytársak között?

*

Nem, nem lettem kommunista, mint az öreg Dimitris bácsi, a vén partizán, aki még harcolt a náci megszállók ellen, s két ujját elvitte a repeszgránát. Aki csodálkozva hallgatta, mikor a rendszerváltásunk előtti hazai elitről meséltem neki. de ma már tudom, hogy abban igaza volt, amit búcsúzóul mondott. Hümmögött, csóválta a fejét, végül mérgesen csapta az evezőt a csónakba, ellökte a hajót a parttól, s úgy szólt vissza nekem: Lehet, hogy a ti kommunistáitok olyanok, amilyenek. S lehet, hogy a mieink is éppen olyanok. De, ha nem azért küzdesz, hogy az ember szabad legyen, akkor miért? Akkor megette a fene az egészet!
Mostanában persze fél Európa attól retteg, hogy előretörnek a görög szélsőségesek. Épp a minap olvastam valami európai értelmiségi kiáltványt, amely a szélsőjobb térnyerésén aggodalmaskodik. Ezeknek nincs jobb dolguk, mint az, hogy antiszemitizmusról, idegenellenességről papoljanak? Persze, tudják ők jól, miről beszélnek. Amíg a holokauszt, meg a vörös veszedelem a fő téma, addig el lehet felejteni azt, hogy manapság ugyanolyan embertelen és hazug elvekre hivatkozva, ugyanolyan kegyetlen kizsákmányolással fosztogatják a leggazdagabbak a kiszolgáltatottakat, mint a nácik tették. Csak emezek nem felsőbbrendű népekről szónokolnak habzó szájjal, hanem liberális gazdaságpolitikáról, washingtoni konszenzusról, meg a hitelminősítők számsorairól magyaráznak okos képpel. Tudják ők jól, miről beszélnek, hiszen ez a téma a lényegről, a globális gazdaság katasztrofális működéséről tereli el a figyelmet. Mert nyilvánvalóan mindegy, hogy valaki a zsidó, karvalytőkét utálja, vagy a kizsákmányoló nagyburzsoázia osztályuralmát. Ezek csak mellékes jelzői egyazon törekvésnek. És nálatok most a szélső baloldal és a szélsőjobb képviseli a közösség érdekét, a jóléti társadalmat, a hosszú távú megoldást, még akkor is, ha közben rengeteg kétségbeejtő hülyeséget beszélnek. Olyan pártotok meg sajnos nektek sincs, amelyik avitt ideológiák nélkül zavarná el a jó büdös francba a politikai elitet, s vele együtt az összes élősködő profithiénát.

*

Sosem felejtem el, mennyire nem szívleltek néhány népet, amely pedig példátok lehet. Nem felejtem, mert szidtátok őket épp eleget, mikor Elena spiccesen táncolt az asztalon. Haja lobogott az esti fényben, szoknyája forgott, pörgött, repült. És bámultunk mind, mert Elena akkor este nem viselt bugyit. Jorgosz felrúgta az asztalt és elküldte az összes törököt, zsidót, és rühes albán kutyát a jó édes anyjába, pedig csak az volt a baj, hogy Elena mást fiúnak adta bájait. Szóval tudom, hogy egyikért sem rajong az átlag-görög, de Izrael és Törökország meglepően jól működik a ti környékteken. Igen, lehet eltérő körülményekről, meg külföldi támogatásról beszélni, annak, aki kifogásokat keres. De az igazi kérdés mégis az, hogy ma, a globális fogyasztói tömegeket kiszolgáló nagyipari rendszerek korában életképes lehet-e egy tízmilliós zárt gazdaság? Csakhogy ugyanezt a kérdést – némi jövőbetekintéssel – így is fel lehet tenni: az infótechnikák korában életképes lehet-e egy tízmilliós közösség? Egy olyan nemzet, amelyik termel és elad, amelyik jelen van a világpiacon a maga korszerű termékeivel, amelyik szerencsés adottságait ügyesen kihasználva helytáll a világban? És én úgy hiszem, ez nem teljesen kivihetetlen.
Messziről jött ember azt mond, amit akar, és én igencsak távol vagyok most tőletek. De az biztos: bárhogy is döntötök most vasárnap, tanulságos lesz mindenki számára. Ki fog derülni, létezik-e európai egység. Mert, ha igen, akkor meg kell menteni a csődbe jutott Görögországot. Ti sem hagynátok magára a bajba került ciprusiakat, még akkor sem, ha amúgy azt gondolnátok, maguknak köszönhetik a bajt. Ki fog derülni, mennyit ér Európának az, hogy a ti korrupt és felelőtlen politikusait hatalomban tartsa. Hajlandó lesz-e kifizetni az általuk csinált számlát, vagy hagyja, hogy elzavarjátok őket oda, ahova valók. És persze ezzel együtt az is ki fog derülni, hogy mit kérnek cserébe politikusaitoktól, milyen önfeladásra számíthat ismét a görög nép.
De, ha a sarkatokra álltok, és ezt az egész széltoló bandát leváltjátok, s velük együtt kidobjátok a kufárokat is, nos, akkor is izgalmas dolgok derülnek majd ki: van-e a görögökben annyi érettség, belátás, körültekintés, hogy a bizonyosan bekövetkező gazdasági nehézségeket különösebb bajok nélkül vészeljétek át. És persze az is ki fog derülni, hogy a lendületes argentin talpra állás csak valami egyedi körülményeknek volt köszönhető, vagy bárki számára adott mindaz a szervezőerő, amivel az argentinok kimásztak a maguk válságából. Vajon meg tudjátok-e csinálni ti is?
És, ha igen – amit én nagyon remélek – akkor Görögország ismét sokak számára lesz példa. Át fogja rendezni Európát, sőt az egész világot. Büszke leszek arra, hogy annyi görög barátom van, ha a globális gazdaságpolitika megtörik a görög partokon, ahogyan megtört a perzsa áradat Szalamisz szikláinál, ahogyan meghátrálásra kényszerült a Szent Szövetség bigott zsarnoksága a görögök szabadságvágya előtt.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.