Boldogok a sajtkészítők

A hazai médiában sajnos alig olvasni valamit arról, mi zajlik ezekben a napokban Görögországban. Elvont elemzéseket, körülményes latolgatásokat közölnek az újságok, amelyeket jobbára külföldi forrásokból vesznek át, de olyasféle kezdeményezéssel én nem találkoztam, hogy valamelyik szerkesztő leült volna a telefonhoz és fölhívta volna Jorgoszt és megkérdezte volna tőle: te mi van veletek? Én megtettem.

Menekül a pénz

Görög ismerőseim egyike – kis kerámia-manufaktúra tulajdonosa – a következőket mondta el: – Az emberek, ha tehetik, semmit nem vásárolnak, nem adnak ki egy petákot sem, mert arra számítanak, hogy a drachma visszavezetése és azonnali leértékelése után a most félretett euró nagyjából kétszer annyit fog érni. Azaz bármilyen csekély összeget tudnak most félretenni, az holnapra megduplázódik. A bankok előtt hosszú sorok kígyóznak, mindenki veszi ki a pénzt, hogy otthon a párnacihában őrizgesse. A bankautomaták már régen kiürültek, és nem is tölti fel azokat senki. Nincs mivel.
A vállalkozókat mindez kétféleképpen érinti. Egyrészt ők is mentik a pénzüket, másrészt alig akad megrendelésük, mert a pénzmentés miatt most csak a legszükségesebb beszerzéseket bonyolítják a cégek. Barátom szerint: – Gyakorlatilag leállt a gazdaság. A vállalkozások, üzletek túlnyomó része bezárt, és mindenki nagyon tart attól, hogy belátható időn belül nem is indul újra.
Azért persze akad néhány üzlet, ami nyitva tart. – Az élelmiszerboltokban tolonganak az emberek és mázsaszám vásárolják a tartós élelmiszereket. Konzervek, liszt, cukor, minden fogy, amit félre lehet tenni, amit akkor is meg lehet majd enni, amikor leáll az egész ország. Mert a görögök most attól tartanak, a legrosszabb még hátra van.

Ha nincs áram

A megtakarítási szándék miatt ugyanis a közüzemi számlákat senki nem fizeti be. Mindenki abban bízik, hogy a drachma visszavezetése után, még a várható büntetéssel együtt is, olcsóbban fogják rendezni közműtartozásaikat, mint most. Csakhogy így a közműcégeknek semmi bevétele nincs. – Ez azért óriási gond – magyarázta barátom – mert Görögországban az áramot többnyire gázüzemű erőművekben állítják elő, s ha a szolgáltatónak nincs bevétele, akkor nem tud gázt vásárolni, és így természetesen termelni sem tud. Most tehát mindeni attól tart, hogy napokon belül leáll az egész országban az áramszolgáltatás.
És a legaggasztóbb az, hogy a holnaptól való félelem azokon is úrrá lett, akik nem a megtakarítási szándék miatt kerülték eddig a boltokat, hanem egyszerűen azért, mert nincs miből vásárolniuk. Most ők is aktívabban lettek: – Minden reggel arra ébredünk, hogy tucatnyi üzletet fosztottak ki az éjjel. Akinek nincs miből vásárolnia, az is tudja, hogy túl kell élnie a holnapot, és szerez magának, ahogy tud. A rendőrség, úgy tűnik, nem sokat tehet, mert a fosztogatók bandákban járnak, és elég szervezettnek tűnnek. Mellesleg a rendőrség sem tudja, mit kellene csinálnia. Ott is csak emberek dolgoznak, akik ugyanúgy félnek a holnaptól, mint a többiek.
Ugye akadnak még páran, akik emlékeznek az Egyesült Államok és Kanada egy részét érintő 2003-as hatalmas áramszünetre. Bár a New York nagyobbik hányada csupán egyetlen napra borult sötétbe augusztus 14. és 15. között, az áramkimaradás az USA északkeleti részén és Kanadában jelentős területeken négy napon át tartott, sőt a metropolison belül is voltak ilyen zárványok. A sötétbe borult helyeken gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt kiürült az összes üzlet. Sokan attól félnek, hogy, ha tényleg lekapcsolják az áramot, akkor a görög nagyvárosokban elszabadul a pokol.
Ilyen körülmények között sem a turistákra nem lehet számítani, sem az exportra termelő vállalkozások nem tudnak működni. – Hülye vagy? Hogyan termeljek áram nélkül? És ami a legrosszabb: ha néhány hónapig nem tudom kiszolgálni a külföldi vevőimet, akkor találnak helyettem más beszállítót. Percek alatt elveszíthetik a görög cégek a piacaikat.

A végeken

Vidéken és a szigetvilágban más a helyzet. Görögország jelentős területein élénk a kisüzemi mezőgazdaság, és még a külföldiek által látogatott helyek nagy részén is inkább afféle melléküzemág a turisták kiszolgálása. A parasztok pedig különösebben nem aggódnak: – Minden vidéki családban van valaki, legalább egy nagypapa, aki még mindig őrzi a hagyományos gazdálkodási rendet. Legelnek a kecskék, kapirgálnak a tyúkok, virágzik a veteményes… A gazdák többsége csak a vállát vonogatja. Azt mondják, majd előszedik a petróleumlámpát a padlásról, aztán megy minden tovább, mint ahogy kétezer évig ment. Azt hiszem, igazuk van.
Barátom szerint a görögök többsége lélekben már fölkészült Európa elhagyására. Úgy tűnik, tudják, mi vár rájuk és belenyugodtak a változással járó megrázkódtatások elviselésébe. – Nem vagyok valami nagy közgazdász, meg politikai szakértő – magyarázta ismerősöm –, de itt most mindenki elemzéseket olvas, holnapot latolgat. A többség, az általam érzékelt többség, úgy látja, ma már nem a görögökön múlik, hogy kilépünk vagy sem. Mi mennénk. Nekem az a benyomásom, mintha az EU ragaszkodna foggal-körömmel ahhoz, hogy maradjunk. Fenyegető elemzéseket írnak, mélységesen sötét jövőt jósolnak nekünk. De itt sokan úgy gondolják, ezek a szólamok csak az alkudozás részei. A hazai sajtó, különösen a baloldali újságok, ugyanis azt is megírják, hogy lehet saját útja Görögországnak. Olyan, mint Argentínáé. De hát ki tudja…
Ki tudja?

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

A minapi médiaszenzáció szerint Németország, illetve az észak-európai centrum vezetése alatt hamarosan megszülethet az Európai Egyesült Államok. E sorsdöntő hetekben talán nem lesz teljesen érdektelen, ha megfelelek azokra a kritikákra, melyeket a közelmúltban kaptam, s amelyek szerint nem keresem a választ arra a kérdésre, mi okozza az egyes nemezetek közötti feltűnő különbséget. Miért van az, hogy a centrum-országokban felhalmozott „láthatatlan tőke”, az intézményrendszer, a politikai kultúra, a gazdaságot támogató jogrend, a közbizalom, az oktatás látványosan jobb állapotban van, mint a periférikus államokban, vagy éppen a harmadik világ, leszakadó társadalmaiban. A többség a kulturális különbségek óriási jelentőségével, a munkamorállal, a protestáns etikával, és más, ezekhez hasonló erkölcsi tényezőkkel magyarázza a szegény és gazdag országok közötti végzetes eltávolodást. Én azonban erős historizálásnak látom az efféle vélekedést, olyan látásmódnak, ami a jelen tényeit vetíti a múltra, örök szabályokat vél fölfedezni a ma esetlegességében. Kritikusaim közül sokan, nem titkolt csodálattal hivatkoztak a kortárs Németországra, mint olyan társadalomra, amelyben a szorgalom, a becsület, a közösségi felelősségtudat, és a többi, nemes erkölcsre valló tényező, íme, meghozta gyümölcslét, s áldásainak következtében a német nemzet elfoglalhatta helyét a világ gazdasági nagyhatalmai között. Mintha bizony az erénynek anyagi haszna kellene, hogy legyen…
A német hegemónia alatt létrejövő európai szuperállam születésének órájában ezért nem árt, ha kicsit megnézzük ennek a szép országnak, ennek a derék nemzetnek a közelmúltját.
Kiábrándító lesz.

A német újjászületés

Legelőször is essünk túl a nehezén, és szögezzük le a megdöbbentő tényt: a ma létező Németországot nem a németek teremtették, hanem az amerikaiak. Magyarországon ugyan rendkívül népszerű a második világháború története, de a legtöbben le is teszik a históriáskönyveket, amikor a világégés című fejezet lezárul. Pedig a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének eseményei a mi létünk szempontjából sokkal fontosabbak, mint mindaz, ami előtte volt. Egy ilyen blog keretei természetesen nem teszik lehetővé azt, hogy kimerítően ismertessem e közelmúltat, de azt azért a legkevésbé tájékozottak is tudhatják, hogy a gazdásági, politikai, kulturális értelemben egyaránt porig rombolt, és végletesen kiszolgáltatott Németországban mindennek úgy kellett történnie, ahogyan azt a győztes nagyhatalmak akarták, diktálták. Ők pedig – rövid tűnődés után – fölismerve elsődleges érdekeiket, úgy döntöttek, hogy ezen a tabula rasaként szolgáló területen megvalósítják azt a társadalmi modellt, amelyről úgy gondolták, leginkább hasznára lesz az észak-atlanti civilizációnak. A győztes amerikai – pénzügyi, gazdasági, szociális – szakemberek lényegében patikamérlegen alkották meg az új Németországot, alapul véve az amerikai mintát, s továbbfejlesztve mindazzal, amit otthon nem tudtak megvalósítani. Majd ezt a modellt teletömték pénzzel, és évtizedeken át, védelmezték fegyvereikkel a belső és a külső hatásoktól egyaránt. A német hagyományokból kigyomlálták mindazt, ami ellene mondott az új struktúra logikájának, a porosz militarizmust, éppúgy, mint a német romantikát, s csak azt engedték megjelenni az új német önképben, ami valamilyen módon támogatni tudta a kísérlet sikerét: a német pontosságot, precizitást, becsületességet, szervilis hivatalnoki öntudatot és efféléket. Ma úgy tekintünk a németekre, ahogyan a történelemben soha nem tekintettünk rájuk. Ma olyan jellemzőket kapcsolunk a németekhez, amelyeket a XIX. században még igazi nyárspolgári szemétnek tartottak a német kultúra nagyjai: Schiller, Heine, Nietzsche és a többi álmodozó.
Hasonlóan érdemes szemlélni a távol-keleti fellendülés mozgatórugóit, ahol a japán államra kényszerítette rá az amerikai politika a maga jóléti modelljét, s tette példaértékűvé a térség kisebb-nagyobb országai számára. A világháború után létrehozott német és japán társadalmi minta többé-kevésbé sikeres adaptációját valósította meg Nyugat-Európa és a Távol-Kelet számos országa, részben az USA nyomására és támogatásával, részben azonban az egyre dinamikusabban fejlődő modell-államok támasztotta versenytől tartva.
Jó, ha megértjük: a mai Németország létrejötte a legkevésbé sem múlott a németeken, a legkevésbé sem következett a német hagyományokból, a legkevésbé sem állt összefüggésben a németek ilyen vagy olyan tulajdonságaival. A mai Németország lényegében nem más, mint egy páratlanul sikeres modellkísérlet.

Káosz, rend, és újra káosz

S, hogy ezt a képtelennek tűnő állítást alátámasszam, hadd mutassam meg ennek a posztmodern német államnak az előtörténetét. Ha már valamelyik hozzászóló leírta azt a butaságot, hogy a németek soha nem süllyedtek le a balkáni szintre, akkor kezdjük ezt a bemutatást a weimari köztársasággal, amelynek balkáni züllöttsége legendás kultúrfilmeknek adott kimeríthetetlen témát.
A húszas évek Németországa mindenben ellentéte volt annak, amit ma a németekről gondolunk. A korrupció mindent felzabáló diadala, a kizsákmányolás kíméletlen nyomora, a közbizalom teljes megszűnése, az erkölcsök széthullása, a szociális biztonság ma már elképzelhetetlen hiánya jellemezték ezt az időszakot. S ahogyan a húszas évek végének világválsága sosem látott káoszba taszította a német társadalmat, úgy kezdett emelkedni egy rendet, szociális biztonságot, a közösség egészéért viselt, nemzeti felelősséget hirdető politikus csillaga.
Hitler a maga nemzeti és szocialista programjával hamar népszerűvé vált. S a nácik hatalomra jutásával kezdetben valóban fantasztikus eredmények születtek. Megszűnt a munkanélküliség, szociális intézkedések garantálták a dolgozók jólétét, kiszámíthatóvá vált az élet, növekedni kezdett a gazdaság. A hitleri eredmények előtt az egész világ döbbenten állt, s egészen a közelmúltig a történelmi kutatás sem igen merte piszkálni ezt a kérdést. A történészek attól tartottak, hogy a náci gazdasági csoda feltárása a fasiszta eszmék újjáéledésében fog visszaköszönni.
Egészen addig, amíg a legújabb tanulmányok ki nem derítették, hogy a Harmadik Birodalom korai virágzása valójában gazdasági hazárdjáték eredménye volt. 1937-re a német államkassza rosszabb állapotba került, mint bármikor korábban. Aki esetleg azt gondolná, hogy a német kultúra valami torz, de mindenképpen eredményes formában a hitleri gazdasági rendben megtalálta a maga alkotó, teremtő, előbbre vivő, önmegvalósító formáját, az súlyosan téved. A náci Németország, fennállásának nagyobbik hányadában az államcsőd peremén egyensúlyozott. Ma már egyre világosabban látjuk, hogy a német gazdasági összeomlást csak az egymást követő hódítások, rabló hadjáratok akadályozták meg. Mert Németország belső forrásaiból, saját erejéből, semmiképpen sem tudta előteremteni a szociális állam fenntartásának költségeit. S, valóban, ha elmélyedünk a harmincas évek derekának német nyilatkozataiban, döbbenten vehetjük észre, hogy ekkoriban Hitler még a béke apostola, a békés revízió szószólója, a humánus megoldások bajnoka. Úgy tűnik, hogy a gazdasági kényszer nem csekély szerepet játszott abban, hogy a náci rezsim rablóvá, hódítóvá lett, s egyre kegyetlenebb kizsákmányolójává a leigázott népeknek.
Ha esetleg mélyebbre ásnánk a történelemben, akkor sem fedezhetnénk föl semmi egyedien nagyszerűt a német múltban. Németországnak voltak virágzó korszakai, amelyek többnyire egybe estek a kontinens más országainak fellendüléseivel, és voltak sötét és nyomorúságos periódusai, ugyanúgy és nagyjából ugyanakkor, mint a többieknek. A német kultúrának, a német mentalitásnak, a német közerkölcsnek mindehhez kevés köze van.

A jóléti állam születése

Valójában ugyanis a jóléti állam, a ma oly sikeres Németország mintájául is szolgáló, bőséget kínáló társadalom, egyetlen helyen az Egyesült Államokban jött létre magától. Nem azért, mert az amerikaiak olyan különlegesek – bár nem vonom kétségbe a pionírok személyes tartását – hanem azért, mert a történelemben páratlan lehetőségük adódott arra, hogy ezt megvalósítsák.
Hozzá kell tennem, hogy ez a jóléti állam nem jöhetett volna létre az alapító atyák elszánt idealizmusa nélkül. Nem jöhetett volna létre az amerikai demokraták harcos kiállása nélkül, akik elérték, hogy a benépesülő Nyugaton a nagybirtokos érdekekkel szemben a kisparaszti szempontok érvényesülhessenek, s így megteremtettek egy széles, szabad és független középosztályt. Nem jöhetett volna létre az olyan, valóban perspektivikus látókörű ipari vezérek nélkül, mint J. P. Morgan és John D. Rockefeller, akik a maguk paktumát megkötve megteremtették a világ akkor legnagyobb trösztjét, kizárva az egyes vállalatok közötti versenyt, és – leszerelendő az igencsak aktív munkásmozgalmat – biztosították a tisztességes munkafeltételeket a dolgozóknak. Nem jöhetett volna létre Roosevelt elnök New Deal-ja nélkül, és ezernyi kisebb-nagyobb résztvevő hozzájárulása híján.
De az, hogy létre jött, mégsem ezeknek a kultúrhéroszoknak köszönhető, hanem annak a különleges, és valószínűleg egyedülálló történelmi helyzetnek, amelyet az USA lakói az 1850-es éveket követő száz esztendőben élvezhettek. Benépesíteni egy gyakorlatilag lakatlan, és minden erősforrást bőséggel kínáló földrészt, az ipari forradalom legdinamikusabb évtizedeiben, létrehozni egy hagyományokkal, konvenciókkal, gúzsbakötő alkukényszerekkel nem megbéklyózott társadalmat, megteremteni egy minden bőséggel megáldott, előzmények nélküli országot, olyan lehetőség, ami korábban soha senkinek nem adatott meg. Az Egyesült Államok története – számos kudarc és balsiker, számos nehézség és konfliktus dacára – az elmúlt évszázadban ennek az egyedülálló helyzetnek a kiaknázásáról szólt. S, mint a történelem annyi más rendkívüli helyzete – a nyugat-európai népek számára Amerika felfedezése, a brit kereskedők számára az aranyháromszög létrejötte, a rómaiak számára Itália központi helyzete a mediterráneumban, vagy éppen Altamira barlangjaiban élő emberek számára az a jégkor végi éghajlatváltozás, amely Dél Franciaországban döbbenetes élelembőséget kínált – az amerikaiak különleges történelmi konstellációja is létrehozta a maga egyedi és páratlan történelmi alkotását, a modern jóléti államot.
Mert kivételes történelmi lehetőségek adódhatnak. Kivételes nemzetek azonban nincsenek.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

A görögök, spanyolok, cigányok, négerek és egyéb „alacsonyabb rendű” népek lustaságáról terjesztett rágalom ugyanis nagyjából ugyanazon a logika mentén halad, mint bármelyik rasszista okfejtés. A látszólagos valóság, nevezetesen az, hogy e népek szegények, elmaradottak és képtelenek kitörni nyomorúságukból, tálcán kínálja a legegyszerűbb értelmezést: henyék, buták, alsóbbrendűek. Míg a sikeres nemzetekkel kapcsolatban, a fehér, európai, esetleg protestáns közösségekkel összefüggésben ugyanígy kimondható fajelméletek dölyfös credója: íme, az emberfeletti ember.

Aki a görögök szorgalmát kéri számon, az éppenséggel azt is gondolhatná, hogy Auschwitz rabjai jómódban, boldogan élhettek volna, ha szorgosabban fejtik a követ. Pedig a valóság nyilván nem ez. Lehet ugyan, hogy a szorgosabbak kevesebb verést kaptak, ezért kevésbé merültek ki, s ezért tovább bírták a rabszolgamunkát, de végül a szorgalmasak és a lusták egyaránt belepusztultak a rendszer logikájába. 

Én nem mondom, vannak néplélektani szempontok, amelyek befolyásolják egy ország sorsát, de a lustaság és a szorgalom bizonyosan nem nemzet-karakterológiai tényező. Ez a lapos okoskodás Max Weber híres elemzése óta terjed az olvasni tudó világban, dacára annak, hogy ma már egyértelmű kutatások igazolják, efféle összefüggésről szó sincs. Valójában egyetlen szempont, az innovációhoz való viszony, vagy mondjuk inkább így, a változó körülményekhez való alkalmazkodás képessége határozza meg azt, hogy egy közösség mennyire lehet sikeres. 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

Nagyjából tegnapig elszánt Európa-barát voltam. Hittem abban, hogy az európai kultúra erős polgári hagyományrendszere, a széles műveltség alapjain álló civil demokrácia ereje, az európaiakban élő álmok lüktetése képes lesz arra, hogy napról-napra, évről-évre előbbre vigye az emberi haladás ügyét. Nagyjából tegnapig hittem abban, hogy Európa olyan világ felé araszol, amelyben kevesebb a kizsákmányolás és több a szabadság, nagyobb a jólét és eredetibb az alkotás, szélesebb a tolerancia és teljesebb a tudás. Nagyjából tegnapig azt képzeltem, hogy nekünk, európai magyaroknak elsősorban az európaiakkal kell összefognunk, mert a nemzeti elzárkózás, a dacos kuruckodás, a magyaros harmadik út szép, romantikus és nemes, de sajnos járhatatlan zsákutca. Nem azért járhatatlan tehát, mert ronda, barátságtalan, és értéktelen, hanem azért, mert egy aprócska nemzet magányos küzdelme a multinacionális Góliátokkal szemben eleve reménytelen. Európa viszont, mint a lokalitások sokszínű kontinense, könnyűszerrel megvédhetné a maga lokalitásait.   
 

A tragikus vég

De nagyjából tegnap kiderült, hogy nem teszi. Európa mára egy brutális rablóbandává lett, a kontinensen a legszörnyűbb gyarmatosító hagyományok élednek újjá, az Unió vezetői a profit és a hatalmi arrogancia képviselőivé váltak, s az öreg földrésznek sem módja, sem szándéka nincs immár arra, hogy akár a legcsekélyebb apróságot is megvalósítsa az emberiség nagy álmaiból.
Görögország közelgő tragédiája – mint általában minden tragédia – szörnyű valóságra kell, hogy rányissa szemünket: Tévedés, hazugság, díszlet, látszat volt mindaz, amit Európáról igaznak hittünk. Európa vezetői most, a hellén katasztrófa árnyékában, íme, hitet tettek a nagytőke, a kamatos kamat, az adósrabszolgaság mellett. Európa vezetői, íme, nyilvánvalóvá tették: az ő kontinensük nem a lokalitások sokszínű gazdagsága, hanem a globális tőke színtelen, szagtalan, viszont kövérre hizlalt profitja.
Mielőtt azonban olvasóim, a BASK (Boldogok a sajtkészítők) szép ütemben sokasodó rajongói azt gondolnák, hogy a minap megőrültem, s újabban a Drábik-Bogár-Bayer triász gyarmatosítástól rettegő, birodalmi központokról fantáziáló, globalizációs összeesküvőket leleplező agymosásának lettem áldozata, sürgősen ideírom: nem, semmi ilyesmi nem történt velem. Viszont a görög, illetve dél-európai válság-cunami kapcsán olyan összefüggések váltak nyilvánvalóvá, amelyeknek létével eleddig nem kellett szembesülnünk. Talán nem helyes, ha az írom, hogy az eredmény elszomorító. Inkább úgy fogalmaznék, kétségbeejtően tragikus.
Lássuk tehát, hogyan is néz ki ez a mi Európánk, lássuk, miért fenyegeti Görögországot, a spanyolokat, a portugálokat, egyszóval a periférián található országokat, s így persze bennünket, magyarokat is, a gazdasági összeomlás réme!
 

Új-Fundland és Maastricht

Gazdasági szempontból az Európai Unió két pillérre épül. A szabad kereskedelemről már Churchill is tudta, hogy halálos – amerikai – fenyegetést jelent az USA-nál lényegesen gyengébb brit birodalom számára.  Churchill és Roosevelt legfontosabb találkozójára Új-Fundlandon került sor 1941 augusztusában. Az elnök kifejtette, hogy a háború utáni tartós béke előfeltétele a teljes kereskedelmi szabadság kell, legyen. Meg kell szüntetni minden mesterséges korlátozást. Nyílt piacokra és egészséges versenyre van szükség. Churchill  a brit birodalom kereskedelmi szerződéseinek természetére hivatkozott, mondván, abba nem szólhat bele senki, mivel azok az angol birodalom nagyságának alapjai. Roosevelt keresetlen szavakkal szenvedélyesen bizonyította: ezek a szerződések mesterségesek, amelyek a brit gyarmatok elmaradottságának legfőbb okozói. Az emberi haladás érdekében fejleszteni kell ezeket az elmaradt országokat. Ehhez pedig alkalmatlanok a XVIII. századi módszerek. Churchill a szokatlan érvelés hatására erősen nekivörösödve, gutaütéstől kerülgetve tiltakozott, de végül megadta magát: „Elnök úr, azt hiszem, Ön meg akarja dönteni az angol birodalmat. Minden gondolat, amelyet Ön a háború utáni világ szerkezetéről a fejében forgat, erre a szándékára utal.”
A kereskedelmi szabadság, a vámok és egyéb akadályok lebontása mindig az erősebb gazdaságnak kedvez. Különösen szembeötlő ez Európában, a tőke és a munkaerő szabad áramlásával kapcsolatban, amelynek hatásait sokan előre láthatták, mégsem gondolta senki, hogy ilyen nagyságrendű tragédiához fog vezetni. Hiszen míg a tőke és a képzett munkaerő a centrum-országok felé indult, addig az árucikkek képtelenek voltak utat találni a perifériából a centrumba. Viszont a centrum bőségesen ontja áruit a periféria felé.
Az Unió másik támaszának létrehozása, az euró bevezetése rendszerszintűvé tette az eddig esetleges, bár nyilván trendszerű jelenségeket. Az euró léte ugyanis eleve garantálja a centrum-országok folyamatos gyarapodását, és a periférikus országok tökéletes elszegényedését.  Németország az euró által elérte mindazt, amit Hitler fegyverrel nem tudott megvalósítani. Nagy-Germánia uralma alá hajtotta a kontinens majd minden országát. Az eurónak ugyanis elképesztő hatásai vannak. A nemzeti valuta alulértékeltsége miatt a centrum-országok exportelőnyhöz jutnak, míg a periféria országai a nemzeti valuta felülértékeltsége miatt állandó exporthátránnyal küzdenek. A nemzeti valuta ugyanis a közös euró, amely túl olcsó a német, francia, belga, stb. gazdaságnak, viszont túl drága a görög, spanyol, portugál gazdasághoz képest. Amikor majd szétesik az euró-övezet, döbbenten fogjuk látni, mennyire sokat ér a márka, és mennyire keveset a drachma. A centrum és a periféria pénzei között óriási különbség lesz. National Bank of Greece elemzői szerint a visszahozott drachma egy csapásra 65 százalékot veszítene értékéből. Azaz ennyivel van túlértékelve a görögök pénze.
„Németország külkereskedelmi mérlege 2002 óta több mint 1100 milliárd eurós többletet halmozott fel az övezet többi tagállamával szemben. Ami a németeknek többlet, a többiek számára hiány, amit finanszírozni kell, ami aztán a megállíthatatlan eladósodáshoz vezet” – írja Róna Péter közgazdász, az Oxfordi Egyetemen tanára.  
A perifaérián tulajdonképpen csak azok a vállalatok, területek fejlődőképesek, amelyek a centrum-országok vállalativl kooperálnak, például, mint beszállító, mert így az értékesítés során bizonyos fokig élvezhetik a centrum export-előnyeit. A helyi vállalatok azonban állandó tőkehiánnyal küzdenek. Ezért a periféria országai, így Magyarország is, verseng a befektetőkért, kedvezményekkel csábítja őket, ami lényegében nem jelent mást, mint azt, hogy az állam magára vállalja a befektetők költségeinek egy részét. Csakhogy ezeknek az országoknak ebben a tekintetben Kínával és Indiával kell versenyezniük. S miközben a feltörekvő ázsiai országok minden eszközzel harcolhatnak a befektetésekért, addig az EU-tagok szabadságát erősen korlátozza az Unió szabályrendszere. A maastrichti szerződés és a közös valuta feltételei kicsavarják a periféria kormányainak kezéből a sikeres felzárkózáshoz szükséges gazdaságpolitikai eszközöket. A pénz leértékelése, a gazdaság tényleges teljesítőképességéhez szabott kamat- és árfolyam-politika, az árak és bérek közötti olló szétnyílásának megakadályozása, az ideiglenes védővámok bevezetése és a nemzetgazdaság igényeire alapozott szabályozás lehetősége hozzáférhetetlen, mert az EU-ban mindez tilos.
Mára tehát kiderült, hogy az Európai Uniót összekötő szabályok szöges ellentétben állnak a periféria igényével, ráadásul ki is zárják a kiigazításokhoz szükséges eszközök alkalmazását.
A centrum országok évtizedek óta tartó kizsákmányoló politikájának következtében a periféria országai mára végletesen kimerültek, nem rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amelyeknek birtokában felhalmozott tartozásaikat rendezhetnék, gazdaságukat újraindíthatnák, életüket újjászervezhetnék.
 

Érdekek hálója

Az elmúlt kétszáz évben Dél- és Kelet-Európa számára a Nyugat a haladást, szabadságot és fokozódó jólétet jelentette. Abban a hitben csatlakoztunk a kontinentális szövetséghez, hogy a jövőben is ezt fogja jelenteni. De alaposan elkéstünk. A nyolcvanas évek óta, a globalizációval minden megváltozott.
A Nyugat elvesztette szellemi, kulturális kizárólagosságát. Ma már nem csupán az öreg kontinens országai, netán a fiatal Egyesült Államok alkotó közösségei kínálják a közösségi-kulturális lét legfontosabb, legeredetibb, legötletesebb újdonságait, hanem szétszóródva, a világ számos pontján bukkan föl a kulturális innováció. Latin-Amerika, a Távol-Kelet, vagy éppen Közép-Kelet-Európa sok tekintetben eredetibb megoldásokat, szellemesebb ötleteket, hitelesebb művelődési mintákat kínál, mint az öreg földrész. A hagyományos centrumok helyett ma már a lokális trendek világméretűvé válása irányítja a kulturális életet. S ezenközben a klasszikus Nyugat – elsősorban multinacionális cégei és bankjai révén –  nem a korszerű és közösségi érdekű tudást exportálja, hanem a tipikusan multinacionális know-how-t: az adóelkerülés, a költségexternalizálás, a felelőtlen profithajszolás ügyeskedő trükkjeit.
A várható görög összeomlás, s a vele járó mediterrán válságsorozat egyértelművé tette: az európai centrum-országok a felzárkózó régiók számára a kizsákmányolás forrását jelentik. Ugyanakkor azt is világosan kell látnunk, hogy a németeket, franciákat, belgákat és dánokat nem valami gonosz szándék, nem valami aljas összeesküvés, netán valami hatalomra törő kisebbség fenekedése vezeti, hanem az a kényszer, hogy a világ többi hatalmával szemben helytálljanak a globális versenyben. A tőkének - mint azt Marxtól tudhatjuk - nincs nemzetisége. Az euró-övezet szétesése, a saját fizetőeszköz visszatérése a centrum-országok számára is katasztrofális lesz, mert e pénzek árfolyama gazdaságuk valós teljesítményét fogja tükrözni. Ezzel viszont az alacsony árfolyamban rejlő exportelőnyt el fogják veszíteni. Ezért az EU fejlett országai, élükön természetesen Németországgal, úgy akarják megoldani a déli válságot, hogy versenyelőnyük ne csökkenjen. Ha ugyanis Németország elveszíti kb. 100 milliárd eurós külkereskedelmimérleg-többletét, s a többi centrum ország is elveszíti hasonló profitját, akkor Európa menthetetlenül alul marad a Kínával, Indiával, vagy éppen az USA-val vívott globális küzdelemben. Ám ezt a többletet csak Európa belső kizsákmányolásával, a periféria további eladósodásával lehet előteremteni.
Illetve most már azzal sem. A játéknak vége. Sem a görög, sem a periféria más vergődő, szenvedő, romokban heverő gazdaságát nem lehet talpra állítani annak a rendszernek a keretei között, amely keretek között az összeomlás bekövetkezett. Sokan talán nem értik, de jó, ha eszükbe vésik: az elmúlt húsz év borzalmas gazdasági-politikai ámokfutását, sok tekintetben éppen az Európai Unióhoz való csatlakozásunk folyamata kényszerítette ránk, s a periféria többi országára. Egy olyan világhoz csatlakoztunk, amelyben a belső kizsákmányolás áldozatai mi voltunk, s nem is lehetett más.
Az persze nem kétséges, hogy az ország, amelyik kiválik az unióból, súlyos megrázkódtatásokon fog keresztülesni. Minden változás fájdalmas. De vajon hosszabb távon nem járunk-e jobban egy piacvédő, nacionalista gazdaságpolitikával? Mert hosszabb távon a periféria biztosan rosszul jár az euróval és az Európai Unióval. Hacsak rá nem tudunk kényszeríteni valamiféle megújulást a centrumra…
De, ebben nehéz hinni…

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

A kormányfő az m1 Az Este című műsorában így fogalmazott: „Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy Magyarország olyan ország legyen, ahová vissza fognak jönni a magyar fiatalok. Ebben én hiszek, erre látok esélyt. Magyarországnak kell még néhány év, öt-tíz év, és jobb ország lesz, jobb életet nyújtó, boldogabb ország lesz, mint azok, ahová most elmennek a fiatalok, és akkor vissza fognak jönni."
Az állításban testet öltő magasztos jövőkép sürgős pontosításra szorul. Egy ilyen kijelentés után feltétlenül tudnunk kell, milyen ország lesz hazánk öt-tíz év múlva.

Olyan ország lesz-e, amelyben dinamikusan emelkedik az életszínvonal, és ha egyelőre nem is vetekszik a fejlett gazdaságokban megszokottal, azért van esély arra, hogy belátható időn belül fölzárkózzon ahhoz? Amelyben a kiszámítható, hosszú távon is belátható gazdaságpolitikának köszönhetően egyre több munkalehetőség várja a dolgozni akarókat, olyan munkahely, ahol normális, a megélhetésre, sőt a jövő vágyaira is elégséges jövedelemre számíthatnak a munkavállalók?  Amelyben érdemes vállalkozásba kezdeni, mert széles piaci lehetőségekre, fizetőképes keresletre és alacsony közterhekre, egyszerű adminisztrációra és olcsó, könnyen kigazdálkodható hitelekre számíthatnak a vállalkozók? Amelyben érdemes családot alapítani, mert a gyermekvállalás nem jelenti többé a szegénység vállalását? Amelyben a fiatalok biztosak lehetnek abban, hogy családjuk anyagi helyzetétől függetlenül magas szintű oktatáshoz juthatnak? Amelyben nem kell félni az öregedéstől, mert működik az egészségügy, mert az idősek valami értelmes módon részei a társadalomnak?   

Olyan ország lesz-e, amelyben a politikai hatalom nem a hazai nagyburzsoázia, nem a nemzetközi tőke, nem az állam emlőjén csüngő, technokrata-bürokrata elit partikuláris érdekeit képviseli, hanem a széleskörű közösségi együttműködés, a józan érdekegyeztetés értelmes lehetőségeit keresi? Amelyben a politika nem a klikkérdek, nem a zsákmányszerzés, nem az elnyomás eszköze, hanem éppen ellenkezőleg, a közös szabadság, a közös gyarapodás, az egyetértés lehetősége? Amelyben a közéleti sokszínűség, a választás szabadsága, s ennek feltételeként a sajtó- és véleménynyilvánítás szabadsága valóban érvényesülni tud, mert a gazdasági erőforrások birtokosainak nincs módjuk arra, hogy korlátozzák e sokszínűséget? Amelyben az aktuális hatalomnak sem lehetősége, sem szándéka nincs arra, hogy meggátolja a vele szemben állók önszerveződését, mert az efféle érdek- és értékcsoportokban nem ellenséget, hanem az építő kritika, a társadalmi innováció, tehát a közösségi előbbre jutás lehetőségét látja?

Olyan ország lesz-e, amelyben kibontakozhat a hétköznapi szabadság? Amelyben nem a pap, a bíró, a miniszter dönti el, hogyan élhetünk, mit tehetünk, és mit kell gondolnunk, hanem az egyén maga választhat az értékvilágok között, maga határozhatja meg, miben hisz és mit tagad, maga dönthet életmódjáról, mindennapi cselekvése mikéntjéről? Amelyben a szubkulturális csoportok szabadon képviselhetik meggyőződésüket? Amelyben a természetes közösségek, a családok, a települések, az ilyen-vagy olyan kisebbségek nem csupán belső együttműködésüket képesek megteremteni, de egymás, sőt a nemzet, az állam, a társadalom egésze számára a hasznos beilleszkedés lehetőségét hordozzák? Amelyben megszűnik végre az aljas kultúrharc, és az értékekről, a múltról, a jövőről az értelmes vita, s nem a vakcsoport-technika dönt?    

Olyan ország lesz-e, amelyben megtörik végre a félelem spirálja, amelyben alattvalóból polgárokká válhatunk, amelyben sem a rendőrtől, sem az adóhatóságtól, sem a végrehajtótól, sem kicsinyes politikai bosszútól, nem kell tartanunk? Amelyben értünk létezik a gazdasági, politikai, kulturális intézményrendszer, és soha, semmiképpen nem fordítható ellenünk? Amelyben egyetlen csoportnak, sem kisebségnek, sem hatalmasságnak sincs ereje ahhoz, hogy ránk uszítsa verőlegényeit? Amelyben nem kell tartanunk sem az állam, sem az alvilág, sem a fehérgalléros bűnözők spekulációitól? Amelyben a hatalom véd, és nem fosztogat? Sőt, amelyben a fosztogatókat –legyenek azok cigányok, bankárok, vagy politikusok – megbüntetik? Amelyben nem tud és nem is akar erőszakot tenni rajtunk sem a gazdasági, sem a politikai, sem az egyszerű fizikai erőfölény?   

Öt-tíz év múlva mindez így lesz?
Lehet. Éppenséggel nem kizárt.
 Bár ahhoz, hogy így legyen, előbb érkeznie kellene egy viharnak, egy katarzisnak, egy megrázkódtatásnak, igen, egy forradalomnak. Ahhoz, hogy így legyen, el kellene söpörnünk végre a húsz esztendeje kormányzó, gonosz, kapzsi és felelőtlen gazdasági, politikai elitet.
S lám: Orbán valóban mindent elkövet, hogy ez sikerüljön.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Szoborőrület tombol Magyarországon. Polgártársaink „többrül többre, szórul szóra, majd szitokra, majd karóra, majd mogorván átugorván ölre mennek, hajba kapnak; örömére a szent napnak egymást ugyan vérbe-fagyba, hanem a just mégsem hagyva” vitatkoznak köztéri szobraink létjogosultságáról. Igazi fülemüleperbe keveredett jobb sorsra nem érdemes értelmiségünk, s a késhegyre menő vitával újra és újra bizonyítja: az elaggottnak tűnő szimbolikus közösségépítés újjáéledő erejét.


Jelképek erdeje

A dolog, úgy emlékszem a XII. kerületi turullal kezdődött, amely évek óta a megosztja azokat, akik egy öntvényben, lelnek identitást. Folytatódott József Attila szobra körüli hercehurcával, majd jött Károlyi Mihály, a bolond gróf, ja, nem bolond, hanem a köztársaság atyja, egyúttal a haza elvesztője… El ne felejtsem, közben volt egy disznólábas holokauszt-megemlékezés a Duna parti cipőknél, amelynek remixét éppen most élvezhettük a Wallemberg emlékműnél. Volt néhány vörös festékes akció, például a belvárosi szovjet monumentumnál, meg a minap, ugye az új Horthy szobránál, és aztán itt van a legújabb performance: születésének 100. évfordulóján a Fiumei úti sírkertben szobrot állít Kádár Jánosnak a volt párfőtitkárról elnevezett baráti kör...
Persze a Kádár-fanok tudják, hogy emlékművük nem sokáig hirdetné Jani bácsi emlékét, ezért az avatás után el is pakolják valami pártirodába, vagy hova. Ott aztán majd mindenki virágot tehet talapzatához, elmondhatja háromhatvanas kenyérről szóló hálaimáját, vagy – talán azt is megengedik a büszt őrizői – foga között szűrve, ráolvashatja átkait a forradalmat eltipró hazaárulóra.  
Jelképek erdején át visz az ember útja, s az – emberi mivoltából kivetkőző, létének értelmét, önazonosságának szüzséjét, identitásának sarokpontját egy faragványban, torzóban, büsztben fellelő – vendéget szemük kárörvendő mosollyal figyeli…


A ctesibius

Mivel gyakorta ér a vád, hogy nem kellő konstruktivitással állok korunk idétlen jelenségeihez, rögvest mondom a megoldást.  A megoldást, amely nem pusztán az őrjöngő szoborháborút terelné proszociális keretek közé, de egyúttal a magyar társadalom régóta nyitott kérdéseire is megnyugtató választ adna
Előbb azonban rövid technikatörténeti kitérőt kell tennem.
Nos, létezik, pontosabban létezett egy nagyszerű ókori találmány, a ctesibius, vagy ktesibios. E tárgy az idő mérésére szolgált, mégpedig korában zseniálisan összetett technikával. A tárgy belsejében elhelyezett víztartályból a víz egy vödörbe csöpögött, nagyjából azonos sebességgel. A vödör, mint ellensúly, egyre följebb emelte a rendszer tetején álló szobrot, forgatta az időbeosztást mutató oszlopot, így a tárgy látványos, és viszonylag pontos segédeszköze lehetett, mondjuk az athéni népgyűléseknek.
Az ókori időmérő eszközöket ugyanis nem arra a hülyeségre találták ki, hogy segítségükkel ne késsünk el a munkahelyünkről, hanem közösségi együttműködés, a demokrácia, a szabadság és az igazságos, egyenlő mérce megvalósítása céljából. Nagyjából olyan eszközök voltak ezek, mint ma lehetne az e-népszavazás, amelyek bevezetésestől retteg a politikai-gazdasági elit, mint ördög a tömjénfüsttől…
De csúnyán elkalandoztam.  Vissza a ctesibiushoz!


Pénz és posztamens

Kreatív, konstruktív és társadalmi problémák iránt végtelenül fogékony elmémből kipattant javaslatom lényege a következő: A ktesibioshoz hasonló, egységes szobortalapzatokat kell gyártani kellő mennyiségben. Az automata természetesen nem vízzel, hanem pénzérmével, mondjuk, száz forintosokkal működik. Amikor valaki bedob a posztamens nyílásába egy érmét, a koturnuson álló szobor egy milliméterrel följebb emelkedik, miközben egyúttal egy mechanikus kijelzőn azt is láthatjuk, hány centi magasan van kedvenc civilizációs héroszunk kopasz feje búbja.
A projekt nem pusztán arra volna alkalmas, hogy rossz érzések helyett pozitív, „ tettem valamit a magyar nemzetért” érzéssel töltse el a pénzbedobáló híveket, nem csupán a szoborháborút változtatná így szoborbékévé, sőt nemes szoborversengéssé, de egyúttal megoldást kínálna számos finanszírozási gondunkra.
Ha ugyanis minden párt, társadalmi szervezet, egyház és kisebbség fölállíthatná a köztereken a maga ctesibiális emlékművét, akkor a talapzatba gyűlő pénz természetesen a szoborállító kasszáját gyarapítaná. Persze a megfelelő adók, illetékek, és egyéb közterhek levonása után. Így nem pusztán a pártfinanszírozás súlyos gondjait orvosolhatnánk, de az egyházak, a holokauszt-túlélők, a civil szervezetek, klubok és mozgalmak mindenféle financiális nehézségét egy gordiuszi csapással megoldanánk.
Igaz, némi nehézséget jelent majd a pártok mögött álló oligarcháknak, hogy támogatásaikat száz forintos apróra váltva, egyenként dobálják be a megfelelő monumentum talapzatába, de ennyi nehézséget nyilván megér a kedvező törvényalkotás. Mégis, mire való az a sok pártkatona?

Utóirat
Tisztelt Simicska úr! Tájékoztatom, hogy elgondolásom szerzői jogvédelem alatt áll, s ezért, amikor megkapja állami megrendelést a pénzbedobós szobortalapzatokra, az illő honoráriumot, ne felejtse el átutalni számlámra. 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

A napokban bejárta a hazai sajtót az agyafúrt pozsonyi nép szellemes kezdeményezése, a Tribus bliccelés-biztosító zsenialitása. Csak röviden és csak emlékeztetőül annyit, hogy miközben a bérlet ára Pozsonyban 25 euro is lehet, addig a szervezet havi 3 eurós tagdíjét fizeti az ellenőrök által nyakon csípett biztosítottak büntetését. Hasonló szervezet egyébként a lengyeleknél, a svédeknél, sőt a franciáknál is működik.


Úgyis túléllek!

Efféle kezdeményezés egyébként Magyarországon is létezik, igaz, az nem a tömegközlekedés ellenőrei, hanem a mindent eluraló parkolási maffia ellen védi a polgárokat. Ha valaki rákeres a parkolójegy szóra a google-ban, rögtön megjelennek az adatbázisok.
Ugyanezt kínálják a különféle fájlcserélő oldalak, amelyeknek legalitásáért az egyre virulensebb kalóz-pártok küzdenek. Valójában itt sincs másról szó, mint arról, hogy a polgárok védelmet keresnek a nagyvállalati érdekek túlzó követeléseivel szemben.
Akadnak aztán cseretársaságok is, amelyek bonyolultabb működési elvek szerint üzemelnek, de lényegük mindenképpen az, hogy az állami, banki, nagykereskedelmi terhektől megszabadulva biztosítsák a polgári együttműködést.
Van egy egészen extrém német mozgalom is, amely gyakorlatilag egyfajta alternatív nyugdíjbiztosító. Az „Úgyis túléllek”csoport tagjai az átlagéletkor és az egyéni életkor lehetséges eltéréséből indulnak ki, s befizetéseiket a legtovább élőkre hagyják. Így azok, akik korábban halnak, elveszítik ugyan megtakarításaikat, de nekik amúgy is mindegy. Akik túlélik a többieket, azok viszont tetemes nyugdíjhoz jutnak, hiszen nem csupán a saját, de elhunyt klubtársaik befektetéseit is öröklik.  


Kalózköztársaság

De biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben számtalan hasonló kezdeményezésről fogunk hallani. Én el tudnék képzelni olyan „könyvelőirodát”, amely nem könyvel, viszont szerény biztosítási díj fejében garantálja ügyfeleinek a NAV-büntetés befizetését. Az ellenőrzés esélye kicsi, a NAV erőforrásai végesek. A biztosítási díjat pontosan ki lehet számolni a nyilvános adatokból.
El tudnám képzelni, hogy a villany- és gázóra „specialisták” összeállnak, és garanciát vállalnak munkájukra. A megpiszkált óráért ezentúl nem egyszeri összeget fizet az ügyeskedő, hanem biztosítási díjat, s ha lebukik, a társaság fizet.
De a stopposjegy ötlete még ráadásul proszociális is. Az alternatív tömegközlekedést megteremtő stopposjegy lényege, hogy a stopp-társaság által kibocsájtott, mondjuk, 100 forintos jegyet a társaság 80 forintért visszaváltja. Az autós a buszmegállóban várakozó tömegből fölvesz két-három embert, olyanokat, akik nagyjából arra tartanak, mint ő. Átveszi a jegyeket, és amikor elég sok összegyűlt, begurul a társasság központjába és visszaváltja. Mindenki jól járt.
Ja, nem. A tömegközlekedést üzemeltető nagyvállalat, a rendszeren élősködő politikai komiszár, a vállalattól törlesztő-részletet szedő bank, a tömegközlekedést adóztató állam vesztett rajta. Baj? Szerintem nem.
És mielőtt a parazitáinkat védelmező kommentelők leírják a maguk nagy okosságait, sürgősen ide körmölök egy elgondolkodtató történetet: Szomáliában, ahol az állam évtizedek óta nem működik, s kisebb-nagyobb hadurak kormányozzák az egyes területeket, döbbenetes tapasztalatokat szerzett egy angol újságíró. Kevesen járnak arra, mert a közbiztonság nincs garantálva, de aki vállalja, hogy elutazik a veszélyes vidékre, az elképesztő állapotokat találhat. A városokban tömött boltok, működő közvilágítás, üzemelő vízszolgáltatás, sőt egész normális közrend fogadja az idegent. Az állam nélküli országban a polgárokat nem terheli adó, áfa, vám és bankhitel, viszont megszervezik maguknak mindazt, amire szükségük van. Igaz, a védelmi pénzeket ki kell fizetni a helyi haduraknak, igaz, a hadurak csapataira nem mindig vonatkoznak a törvények, pontosabban a törvények helyett élő saria elvei, és igaz, hogy a hadurakkal szemben nincs jogorvoslat. De mégis kialakult valamiféle modus vivendi, amelyben a lehet élni, lehet létezni, mi több, még gyarapodni is lehet.
A rendszer – lényege szerint nem különbözik a hazai, vagy európai struktúrától – csak őszintébb és persze brutálisabb.


Polgárok és paraziták

E jelenségek közös tanulsága az, hogy az emberek, még a legprimitívebb körülmények között is képesek elég jól megszervezni a társadalom életét. Valójában kevés szükség van azokra a közvetítőkre, amelyek az elmúlt évszázadokban, évezredekben rátelepültek az együttműködés különféle rendszereire, s levethetetlenül lovagolnak a civil társadalom nyakán.
Különösen igazzá válik e kép akkor, ha a legújabb, azaz az elmúlt egy-két évtized technikai újdonságait is figyelembe vesszük. A telekommunikáció, az internet, a számítástechnika robbanásszerű fejlődése sosemvolt lehetőséget adott a kezünkbe. Minden különösebb nehézség nélkül megszervezhetjük az alternatív biztosítót, az alternatív cseretársaságot, az alternatív pénzrendszert, s végső soron az alternatív államot.
A kalózpártok, kalózmozgalmak korszakos felismerése az, hogy a létező jogi és politikai, gazdasági és kulturális, közösségi és társadalmi transzfer-rendszerek végzetesen elavulttá váltak az új technikai lehetőségek mellett. Rövid idő alatt kialakíthatóvá lettek a széleskörű együttműködés közvetlen formái, a döntéshozatal és a kereskedelem új struktúrái, a termelés és az információáramlás új rendszerei. A kalákában ma már nem pusztán néhány szomszéd, de gyakorlatilag az egész világ részt vehet.
Hogy ebbe az irányba halad ma az emberiség, az nem kétséges. S, hogy sikere érdekében hamarosan meg kell küzdenie a hagyományos közvetítők érdekcsoportjaival, a politikai és gazdasági elittel, a létezés parazitáival, az is nyilvánvaló. De mint azt a pozsonyi példa is bizonyítja: a gerillák ellen többnyire tehetetlen a hatalom.
Új világ vár ránk.
 

Aki tud hasonló kezdeményezésről, vagy van elképzelése arról, milyen alternatív együttműködési rendszert lehetne létrehozni, az a kommentekben tegye közkinccsé tudását!
Hátha valaki megvalósítja.


Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

A mára kialakult, és történészeink munkája nyomán mind árnyaltabbá váló Horthy-kép, hála istennek, egyre kevésbé ad okot arra a vehemens tiltakozásra, amely a vasárnapi szoborállítást kíséri.  Persze, ez a tudományos Horthy-ábrázolás a szoborállításra sem ad okot, de hát az emlékműveket nem az Akadémia állítja. És, mint az a Kereki önkormányzat döntése nyomán világossá vált, nem is az egységes nemzeti emlékezet. A szobrokat a hatalomra jutott érdekközösségek állítják, nagyjából akkor, amikor érdekazonosságuk mellé artikulálni kezdenek valamiféle értékorientációt is.
 

A társadalom támaszai

Ebből az aspektusból nézve a mai szoborállítás érdekes tanulságokkal szolgál. Horthy Miklós szobrát ugyanis nem a kormány rendelte és állíttatja valami központi térre, hanem egy vidéki önkormányzat helyi vezetői. Ez a szobor nem a Fidesz központi értékvilágát fejezi ki, nem Orbán Viktornak és szűk körének értékartikulációját hordozza, de elég hűségesen tükrözi a Fidesz alsó káderrétegének világfelfogását. Pontosan visszaadja az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” elvét, híven hordozza a magyar közelmúlt és sajnos a magyar jelenvaló opportunista, tekintélyelvű, félfeudális – és e tulajdonságai révén sikeres – kispolgárságának lételemeit.
A Fidesz-rendszer alsóbb szintű vezetői – önkormányzati képviselői, polgármesterei, bürokratái és technokratái – ugyanis pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyekkel a sikeres opportunisták mindig is rendelkeztek, s amely tulajdonságok a Horthy-rendszerben éppen olyan szükségesek voltak a politikai és gazdasági karrierhez, mint amilyen szükségesek később, a Kádár-érában voltak. Régi családi hagyomány, jól fejlett szociokulturális örökség adja újra és újra a nemzedékek kezébe ezt a magatartásformát.
S az önmagát hosszútávra tervező hatalom hamar fölismeri Magyarországon az egyszerű szabályt: tartós berendezkedésre akkor van esélye, ha egyértelmű, és természetesen pozitív tartalmú választ tud adni az állam emlőjén lógó, a mikrohatalom lehetőségeivel kufárkodó, önző és korrupt kisburokraták, minipolitikusok, törpekáderek hívószavaira. E réteg ugyanis – érdekeinek megfelelően – a végsőkig hűséges a rendszerhez, igaz, a "végső" fogalma ebben az esetben igen távol esik a haláltmegvető hűség ideáljától. E réteg ugyanis a rendszerért tenni ugyanúgy nem hajlandó, mint ahogyan az országért, a társadalomért, vagy fellengzősebben a nemzetért sem tesz semmit, semmit, ami vagyonát, jövedelmét, pozícióját kurtítaná, vagy veszélyeztetné.  
 

Párhuzamok

E réteg és e rétegben öröklődő viselkedésmód pompásan megtalálta a helyét a Horthy-rendszerben, a szocialista struktúrában, és úgy tűnik, most végre elfoglalja pozícióit a rendszerváltást lezáró Magyarország, hosszú távú berendezkedést ígérő orbáni világában. Horthy Miklós fából készült emlékműve ékesszóló kifejezője e réteg identitásának. Benne van minden, amit a Fidesz-hatalom piramisának alsó szintjein helyet találó csoportokról tudunk. És ez a tudás valóban kísértetiesen emlékeztet mindarra, amit a két világháború közötti világról a legobjektívebb szűrön áteresztve is tudhatunk.
E két világlátásnak lényeges elemei ugyanis túlságosan hasonlóak. És itt nem azokról a lapos párhuzamokról kell szót ejteni, amit a sületlen baloldaliság újra és újra felró Horthynak, vagy éppen Orbánnak, sokkal inkább azokról, ami akár Kádárnak is felróhatóak volnának: Például e rendszerek születését kísérő bosszúszomjas leszámolás-sorozatról. Például a tragikus hétköznapi valóság és a hatalmi ideológiából áradó magasztos társadalmi önkép súlyos ellentmondásairól. Például a meghirdetett nemzeti, vagy társadalmi célok és a kormányzati döntések összetartásának teljes hiányáról. Például a nemzeti függetlenség jelszavainak hangoztatása mellett a külső erőközpontok előtti feltétlen meghajlásról. Például a belső gyarmatosítás borzalmas folyamatairól. Például a korrupció, a nepotizmus, a hatalmi önkény gátlástalan virágzásáról. Például a hosszútávon gondolkozó, felelős döntéseket meghozó, s a jövő érdekében akár mai konfliktusokat is felvállaló államvezetés teljes hiányáról. A holnap felzabálásáról, az önző osztálypolitikáról, a szűkkeblű közigazgatásról, a balkanizálódásról, a felelőtlen sodródásról, a nemzeti tragédiák közelgésének fel nem ismeréséről.
 

Útban a tragédia felé

Horthy szobrának mai felállítása nem Horthy Miklósról szól, még csak nem is Orbán Viktorról beszél, hiszen – tévedés ne essék, Horthy nem példaképe Orbánnak. Orbántól távol áll az a patetikus, múltba révedő klerikális nacionalizmus, ami Horthy Miklós korát jellemezte. Orbán inkább valamiféle korszerű tekintélytisztelet köré építeni a maga Országát. Olyasféle államról álmodik, amelyben a modernitás és a hagyomány, a haladás és az érték-konzervativizmus, a bürokrácia és a szabad polgári lét jól megfér egymással. De Orbán, mint gyakorlott politikus, azt is tudja, hogy tartós berendezkedést arra a rétegre építve teremthet legkönnyebben és leggyorsabban, amely réteg kiszolgálója és haszonélvezője volt Horthy és Kádár Magyarországának. Hogy azonban az így megteremtett konszolidáció nem lehet más, mint amilyennek látszik, hogy ez a konszolidáció államelvé teszi a korrupciót, a felelőtlenséget, a nyárspolgári giccset, az végül Orbán tragédiája lesz. Mint ahogyan e döntés vezette tragédiába Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János Magyarországát is.   

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Jámbor kérdést intézett Bayer Zsolt barátunk  „leginkább azokhoz, akik nagy élvezettel vettek részt Schmitt Pál likvidálásában” Ezt ni: „hol késnek a vitriolos vezércikkek és publikációk, amelyek könyörtelenül rámutatnak a gyurcsányi hazugságok tarthatatlanságára? Hol van a szenvedélyes és kérlelhetetlen gúny, amely zárójelbe teszi az egész gyurcsányi életművet? Hol maradnak a blogok és bloggerek, amelyek és akik a névtelenség jóleső, gyengéd, langyos biztonságába burkolózva bárkit bármivel meg is rágalmaznak, ha kell? Hol késnek ők, akiket néhány esztendeje még névtelen feljelentőkként és rágalmazókként vetett meg az emberiség, ma pedig véleményformáló tényező lett belőlük… Korunk hősei ők, mert korunk a becstelenség, kisszerűség és aljasság apoteózisa – de hát hol maradnak most, amikor itt az új préda? Nincsen nyilvánvalóbb és ordítóbb hazugsághalmaz a Gyurcsányénál, már megint, de akkor miért nem esik neki a hiénafalka?”

Zsolt, te normális vagy? Miről beszélsz? Te képes lennél egy lapon említeni egy mindannyiunkat megtestesítő, az ország egészét képviselő, a nemzet egységét formába öntő szimbolikus alakot, azaz a köztársasági elnököt, Gyurcsánnyal, ezzel a sokszorosan leszerepelt senkiházival?
Te tényleg nem érted a különbséget?  Te valóban azt hiszed, hogy Gyurcsány fontos? Hogy Gyurcsány valaki? Hogy a Gyurcsány hazugságaival, lopásaival, aljasságaival, kisszerűségeivel, primitívségével, ripacskodásaival kapcsolatos új információ bármit is változtat a Gyurcsányról alkotott közképen?
Te azt hiszed, hogy Gyurcsány ellenfél nekünk, tollforgató terroristáknak?
Te úgy gondolod, hogy ezen a csorba, értéktelen, haszontalan, talmi fenőkövön fogjuk köszörülni a nyelvünk?
Te úgy képzeled, hogy ez a kiaszott, jelentését vesztett, szemétdombra való, gyűrött cafat megfelelő lakmuszpapír a mi vitriolunkhoz?
Te valóban úgy véled, hogy Gyurcsány, a maga párezer fős rajongói táborával kellően eleven oroszlán ahhoz, hogy izgalmas kihívás legyen belerúgni?  
Szerintem téged elvakít a Gyurcsány-gyűlölet fekete szemüvege, eltorzítja gondolkozásodat anti-Gyurcsány közösséged perverz csoportdinamikája, megmérgezi ítélő erődet a nagy vezér-nagy ellenfél lapos mítosza.

Nem, Zsolt! Te rosszul látod a valót! Schmittről ugyanis sokáig csak láttuk, tudtuk, éreztük, hogy teljességgel alkalmatlan arra a posztra, amelyre a Fidesz állította, de bizonyítani nem tudtuk. Kapóra jött a lelepleződés, mert egzakt demonstrációja volt mindannak, amit Schmittről gondoltunk.
De Gyurcsányról mindent tudunk. Legfőképpen azt, hogy nem létezik. Gyurcsány nem szereplő, nem tényező, nem lényeges. Gyurcsány nem visel magas méltóságot, nem közjogi szereplő, nem az állam, a társadalom, vagy a nemzet jelese. Nem bábja senkinek, nem képviselője semmiféle erőnek, nem bohóca semmiféle előadásnak. Gyurcsány csak egy önmagáért való, idétlen paródia, egy ding an sich sületlenség, a világban burjánzó végtelen nárcizmus sajátos, de lényegében érdektelen hajtása.   
Ő pusztán egy országgyűlési képviselő, aki semmiképpen sem lóg ki politikai elitünk arctalan és arcátlan egyedei közül. Lopásaival, csalásaival, giccses, tartalmatlan szellemtelenségével éppen olyan ő, mint bármelyik alakja az országgyűlésnek, a párt-eliteknek, a rendszerváltó politikai osztály önző, gonosz és buta hiénafalkájának.   
Egyedül a maga rajongói táborában számít, kizárólag a saját hívei között valaki, pusztán a köré tömörült revü-rajongók szemében sztár.
De hát e körből nem lehet őt elzavarni.
A maga fanklubjának éléről mégsem mondhat le az ember.

 

A kérdés már csak az, hogy fennállnak-e Magyarországon egy öngyilkos nemzeti konfliktus feltételei. A tragikus válasz pedig az, hogy igen, kétségtelenül igen. Ha nem is annyira kiforrott formában, mint egy ideáltipikus polgárháború küszöbén, de azért nagyon is határozottan és nagyon is egyértelműen fennállnak. 

Polgárháború akkor szokott rátörni a hazára, ha a társadalomban a szembenálló csoportok nem vertikálisan, hanem horizontálisan polarizálódnak. A vertikális, azaz mélységi konfliktus ugyanis forradalomnak, esetleg ellenforradalomnak nevezzük. A horizontális konfrontációhoz tehát kell két ellenérdekű elit, két ellenérdekű középosztály és esetleg két ellenérdekű proletár tömeg. Ezek nélkül nem megy. Az ellentétnek természetesen kibékíthetetlennek kell lennie, ami jobbára akkor áll elő, ha a rendelkezésre álló erőforrások nem elégségesek ahhoz, hogy felsőbb rétegek igényeit kielégítsék, viszont a kizsákmányolás fokozása valamilyen okból már nem lehetséges. Például azért, mert a kizsákmányoltak már túlnyomórészt éhen pusztultak, vagy egyszerűen nincs semmijük, amit el lehetne venni tőlük. 

A kérdés már csak az, hogy fennállnak-e Magyarországon ezek a feltételek. A tragikus válasz pedig az, hogy igen, kétségtelenül igen. Ha nem is annyira kiforrott formában, mint egy ideáltipikus polgárháború küszöbén, de azért nagyon is határozottan és nagyon is egyértelműen fennállnak. 

Ma még nem tartunk itt. Egyértelmű, hogy egyelőre nem elég szervezettek és főképp nem elég népszerűek hatalomból kilökött elitek csoportjai ahhoz, hogy a rendőrattakra erőszakos hatalomátvétel kísérletével válaszoljanak. Különösen igaz ez azért, mert a polgárság vélelmezhető többsége nem tudna állást foglalni egy efféle küzdelemben. Míg a Fidesz bármikor fegyverbe szólíthat pár tízezer zsoldost, addig a Jobbik csak néhány ezer elszánt gárdistát tud felmutatni, az MSZP pedig jó, ha párszáz hajdani munkásőrt felvonultathat. Mindeközben a polgárok többségének nem lenne hová állniuk. Alig képzelhető el, hogy egy új Desmoulins fegyverbe szólítsa Budapest népét.

Az utóbbi hetekben, hónapokban új témával jelentkezett a Jobbik. A radikális nemzeti párt aktivistái, helyi szervezetei, sajtóorgánumai meglehetős elszántsággal fordulnak szembe a holokauszttal kapcsolatos bűntudatkeltő propagandával, rágalmakkal, részigazságokkal.  Hogy született-e, érvényben van-e valamiféle egységes irányelv a kibontakozó mozgalommal kapcsolatban, azt én nem tudhatom, de tény, hogy a Jobbik legkülönbözőbb fórumain találkozhatni a kútmérgező rágalmak, a magyarságot rasszizmussal, antiszemitizmussal, holokauszt-bűnrészességgel vádoló állítások kemény visszautasításával.

Szembeforduló világképek

A jelenség kezdetét talán Kertész Ákos hírhedté vált kijelentéseihez lehet kötni. A magyarság genetikusan alattvaló voltáról, a meg nem bánt holokauszt-bűnrészességről szóló kertészi mondatok elemi erejű felháborodást váltottak ki a nemzeti oldalon, egyúttal nyilvánvalóvá tették a múlt és a jelen értelmezésének összebékíthetetlen kettősségét. Egyértelművé vált, hogy a magyar közgondolkodásban két sarkosan szembeforduló történelem- és társadalomkép vívja harcát.
A hagyományosnak tekinthető és közgondolkodásunkba mélyen beivódott ábrázolásmód szerint a magyar társadalom túlnyomóan rasszista, antiszemita beállítottságú tömeg, amely csaknem száz esztendeje változatlanul hurcolja magával, olykor tevőleges, olykor csak látens idegengyűlöletét, zsidóellenességét, fajvédelmét. És ez a tömeg, ennek állama, hivatalai, intézményei és közigazgatási apparátusa mindannyiszor fellép zsidó polgártársaival szemben, amikor erre a történelmi körülmények lehetőséget adnak neki. Ez a tömeg létrehozza Európa első zsidó-törvényét, ez a tömeg aktív részese a holokausztnak, ez a tömeg fasiszta, vagy fasisztoid pártok mögé sorakozik föl, ez a tömeg – a Rágalmazásellenes Liga legfrissebb kutatása szerint – Európa legantiszemitább nemzete.
A rendkívül agresszív, fajgyűlölettel vádaskodó, bűnösségkiterjesztő uszításra a nemzeti oldalnak egyelőre nincs egységes válasza. A hazai történettudomány, a magyar szociológia, a nemzeti publicisztika ma még nem tudta kialakítani a maga józan feleletét az évtizedeken át sulykolt rágalmakra. Egy-két valóban üdítő kivételtől eltekintve a nemzeti oldalon olyan ellen-értelmezések születtek meg, amelyeknek történelmi hitelessége, társadalmi értéke rendkívül csekély. Sajnos ma még a holokauszttagadás, a nemzeti misztika, a délibábos őstörténet, a Horthy-rendszer kritikátlan dicsőítése, vagy a zsidó-világösszeesküvés lapos elmélete uralja a múlt és a jelen értelmes magyarázatának helyén tátongó űrt.

Párt ne írjon történelmet!

Természetesen nem gondolom azt, hogy bármelyik társadalmi-politikai szervezetnek lehetősége volna arra, hogy egy korszerű, hazafias, de a tudományosság igényével föllépő társadalomképet létrehozzon. Nem hiszem, hogy egy pártnak, mozgalomnak, egyesületnek feladata volna az, hogy megalkossa a magyar közelmúlt eredeti, hiteles, de mégis nemzeti elkötelezettségű értelmezését. Nem képzelem az, hogy egy társadalmi szervezet alkalmas lenne arra, hogy józanul, aktuális politikai érdekeitől függetlenül, de mégis a magyarság önbecsülését tiszteletben tartva értelmezze a trianoni tragédiát, a két háború közötti folyamatokat, a világháborús részvétel katasztrófáját, a holokausztot, vagy éppen a szocialista berendezkedés időszakát, feltárja a rendszerváltás problémáit. Új alkotmányunk preambuluma híven tükrözi e képtelenséget. Párt ne írjon történelmet!
Ilyen feladatra ugyanis csak a politikai érdekektől mentes közírók, történészek, társadalomkutatók lehetnek képesek, olyan emberek, akiket nem nyomaszt a ma még túlsúlyban lévő hagyományos történelemkép elvárásrendszere, a szakmai csoportoknak való megfelelni vágyás, és nem nyomaszt politikai elvárás sem.
Akadnak ilyen emberek, szerencsére szép számmal akadnak. Munkájukat azonban jelentősen megkönnyíthetné az, ha a nemzeti közgondolkodás világos igénnyel fordulna feléjük. Olykor csak nagyon kevésen múlik, hogy megszületik-e egy mű, hogy a szerző érdemesnek tartja-e végiggondolni, kidolgozni azt az elméletet, aminek csíráját fejében hordja. És ez a keveset, ezt a kezdeti lendületet igenis megadhatja a politika, igenis megteremtheti a közéleti aktivitás, igenis előidézheti egy mozgalom. Mert a közélet a maga kezdeményezéseivel igenis kialakíthatja azokat a kereteket, amelyek között a társadalomról gondolkodni érdemes.
Amióta a Jobbik felvállalta a cigánykérdést, azóta sorra-rendre születnek a hazai cigányság és a hazai mélyszegénység problémáit feldolgozó tudományos munkák, publicisztikák, megoldási javaslatok. Amióta a rendszerkritikus mozgalmak felvállalták a korrupció kérdését, a közbeszéd témájává lett a hatalommal való visszaélés. És, most, mióta a nemzeti oldal szembe fordult a hazai antiszemitizmus és a holokauszt hagyományos, bűntudatkeltő értelmezésével, ugyancsak fellángolt a vita a vészkorszakról és a zsidókérdésről.

A lokális szempont

A közvélemény tematizálásán kívül azonban mást is tehet egy politikai erő annak érdekében, hogy életre hívja a meg nem született műveket. Különösen akkor, ha felhatalmazást kapott arra, hogy a magyar társadalom kisebb vagy nagyobb hányadát képviselje a törvényhozásban.
Amikor 2010-ben a globális világrend történelem- és társadalomképének hívei a maguk szája ízének megfelelően, a maguk politikai elvárásai szerint törvénybe iktatták a holokauszttagadás kriminalizálását, nem tettek mást, mint megszabták a témával kapcsolatos vita kereteit. A Fidesz-kormány ismét a maga társadalomképének tükreként úgy módosította a törvényt, hogy hatályát kiterjesztette a kommunizmus által elkövetett népirtásokra és emberiség ellenes bűnökre. Ugyanakkor mindeddig senki nem fogalmazta meg az igényt arra, hogy a globális érdekek helyett, illetve azok mellett a lokális szempontokat is érvényesítse a vita kereteinek kijelölése során. Márpedig a lokális szempont, a nemzeti értékvilág zsinórmértéke mindennél fontosabb eleme nemzeti önképünk egyik legsarkalatosabb vitájának. A holokauszthoz való viszonyunk, a vészkorszak emlékezete, a zsidó-magyar együttélés történelmi hozadékai nem tisztázhatóak úgy, ha ebben a vitában kizárólag a globális világ elvárásai érvényesülnek, és a lokális közösség, a magyar társadalom önértelmezésének igénye még az artikulációig sem jut el. 
Éppen ezért világosan kell megfogalmaznunk, mit várunk el a vitázóktól, milyen magatartást követelünk meg azoktól, akik részt vesznek e párbeszédben, milyen kérdésekre keressük a választ, és melyek azok a keretek, amelyek között ennek a válasznak a megalkotását várjuk és reméljük.
Javaslom tehát, hogy a nemzeti elkötelezettségű pártok képviselői kezdeményezzék az országgyűlésben a BTK 1978. évi IV. törvény 269.paragrafusának D. kiegészítését a következők szerint:
Aki a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekményekkel összefüggésben azt a rágalmat terjeszti, hogy a független magyar állam valamelyik végrehajtó szerve előidézője, résztvevője, vagy tétlen cinkosa volt polgártársai meggyilkolásának, aki emberiség elleni cselekményekkel kapcsolatban a magyarság emberi helytállását nagy nyilvánosság előtt tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Bizonyára sokak ismerik a viccet, amelyben az egyszeri ember logikai ismeretekre oktatja barátját. Valahogy így: ha van akváriumod, szereted a halat. Ha szereted a halat, szívesen fogyasztod. A halhoz nyilván örömmel iszol egy pohár jó bort. Ha pedig bort iszol, akkor szereted az élet teljességét, akkor szereted a nőket is. Tehát, ha nincs akváriumod, akkor buzi vagy. Az adoma számos variációban létezik, a minap például azt a változata terjedt el a médiában, hogy amennyiben egy kicsit is eltér a véleményed a kötelező dogmáktól, akkor antiszemita vagy. Ami a legmegrázóbb a Rágalmazásellenes Liga által készített, világcsaló felmérésben az nem az eredménye – amely szerint a magyar a világ legzsidógyűlölőbb nemzete –, hanem az, hogy ezt a hülyeséget, a hazai média a legkisebb kritika nélkül átvette, közölte, terjesztette. Egyetlen újságíró nem akadt a szerkesztőségekben, aki gondolkodni próbált volna az ügyön, és néhány egyszerű, de annál hasznosabb kognitív művelet után oda állt volna szerkesztője elé: Te Béla! Ez egy baromság. Nem kéne közreadni! Illetve egy akadt. Nem is akárhol…

A Rágalmazásellenes Liga

Ön szerint:
1. A média sokat foglalkozik a gyermekek elleni abúzussal?
2. A nemzetközi szervezetek korrekt erőfeszítéseket tesznek a gyermekek kizsákmányolása ellen?
3. Tolerálható a 18 év alattiak nemi élete?
4. Tetszetős divat a nemi szervek szőrtelenítése?
Ha kérdéseinkre igennel válaszolt, akkor ön pedofil.

Érdemes volna egy ilyen szerkesztőségi gondolkodást például a hírforrás értékelésével kezdeni. A Rágalmazásellenes Ligáról (Anti Defamation League) elsősorban azt kell tudni, hogy az Egyesült Államok egyik legagresszívebb, és ennek köszönhetően az egyik legbefolyásosabb érdekcsoportja. Elsősorban zsidó témákat képvisel, de olykor más, elnyomott kisebbségek mellett is felemeli szavát. Komoly szerepe volt abban, hogy az ENSZ, 1991-ben, 4686 számú határozatával visszavonta egy 1975-ös határozatát, azaz mégsem tartja rasszizmusnak a cionizmust. Elérte, hogy közel tízmilliárd márkának megfelelő kárpótlást kapjanak a holokauszt áldozatai és örököseik, illetve ezek hiányában a zsidó szervezetek Németországtól, és kb. negyvenmillió dollár kárpótlást az osztrák államtól. Szerepe volt abban is, hogy rábírta a svájci bankrendszer az ún. alvó számlák megnyitására, és az itt található kb. egy és negyedmilliárd dollárt fizessék ki a tulajdonosok örököseinek, vagy, ha ezek nem azonosíthatók, a holokauszt áldozatainak és örököseiknek, illetve a zsidó szervezeteknek.
Mindez persze nem baj, mindenki úgy jut el az öröm csúcsára, ahogy tud. De ugyanez a szervezet az, amelyik rendszeresen felemeli szavát a holokauszt dogmatikus ábrázolásmódja mellett, nem csupán az ellentmondást, de a kiigazítást sem tűrve el. 
Norman Finkelstein és Ruth Birn Egy nemzet pere című könyvükben rámutattak egy klasszikus holokauszt-értelmezés, azaz Daniel Goldhagen Hitler készséges hóhérjai című műve számos tudományos tévedésére. A kritikusok hosszan tartó, személyes zaklatási kampánynak voltak kitéve. Raul Hilberg, a holokauszt valóban nemzetközi hírű kutatója hasonlóan járt.  Abraham Foxmant, a Rágalmazásellenes Liga elnöke minden elkövetett azért, hogy Hilberg könyvének kiadását meghiúsítása.
Arno Mayer Hogyhogy nem sötétült el az ég? című könyve A végső megoldás a történelemben alcímet viselte. Mayer egyebek mellett azt állította, semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Hitler azzal a céllal rohanta volna le Lengyelországot, hogy minél több zsidót fogjanak el és végezzenek ki.
A Rágalmazásellenes Liga számára azonban ezek elviselhetetlen gondolatok voltak. Mayer ellen rövidesen mocskolódás-hadjárat indult: Mayer könyve „Az emlékezés és a történelem megcsúfolása” „felháborító”, „bizarr”, „perverz”… A Rágalmazásellenes Liga ezek után sürgősen belevette Mayert az 1993-ban kiadott Hitler apologétái: a holokauszt-revizionizmus antiszemita propagandája című jelentésébe. Mayer bűne csak annyi volt, „hogy vitatni merte, látszólag nem antiszemita meggondolásból, hogy noha több millió zsidót öltek meg a második világháború alatt, a pusztítás mégsem egy előre megfontolt terv alapján zajlott.” Érdemes felfigyelni a faramuci megfogalmazásra. A „látszólag nem antiszemita meggondolásból” valójában azt jelenti, hogy a bizonyíték hiánya, azaz a tény, hogy Mayer írásaiban az antiszemitizmus leghalványabb szikrájának sincs nyoma, maga is gyanút keltő. Mayer e logika szerint épp azáltal válik antiszemitizmussal vádolhatóvá, hogy elkendőzi, elleplezi, láthatatlanná teszi a maga antiszemitizmusát. Amely antiszemitizmus egyébként nyilvánvalóan jelen van könyvében, hiszen Mayer eltért attól a holokausztképtől, amit az emlékezet-dogma megkövetel. 

Egy hamis felmérés

Ön:
1. Hallott már arról, hogy a kannibalizmussal is vádolt Bocassa császár nem nyerte el méltó büntetését?
2. Megkóstolna olyan ételt, például majom-agyvelőt, ami főemlősből készült?
3. Úgy gondolja, hogy Pápua-Újguinea kormánya kellő erőfeszítéseket tesz a törzsi hagyományok visszaszorítása érdekében?
4. Érdeklődéssel olvassa a bűnügyi rovatok híreit?
Ha kérdéseinkre igennel válaszolt, akkor ön emberevő.

És akkor ezek után nézzük azt a felmérést, és nézzük azt a kivételes szerkesztőséget, ahol valakinek nem esett nehezére gondolkodni. Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat szólaltatta meg Kovács András szociológust, aki szakmai érvek alapján semmisítette meg a felmérés ostobaságait.
„Kovács szerint problematikus, hogy ezek a felmérések 500 fős mintán, telefonon készülnek, de a mintákról semmit sem tudunk. Pedig az ilyen kis mintán, telefonon végzett előítélet-felmérések erősen torzított képet is adhatnak... Erősen kérdéses az is, hogy a felmérésben használt kijelentések alkalmasak-e az antiszemitizmus mérésére, vagy inkább azt mérik, hogy mennyire elterjedt az adott országban néhány, a zsidókkal kapcsolatos ismert sztereotípia…”
És valóban. Az ugyanis, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a zsidóság, történelmi okok miatt elsősorban az üzleti világban tudott érvényesülni, s ennek maradványaként, a családi, szociokulturális örökség részeként ma is szép számmal akadnak zsidó származású emberek a gazdasági életben, semmiképp sem jelenti azt, hogy antiszemita vagyok. Az, hogy a nemzetközi pénzpiacokon ugyancsak jelen vannak e családok az előző tudásból értelemszerűen következik, hiszen a nemzetközi gazdasági rendszer a nemzeti gazdaságokból nőtt ki. Hogy a torkig vagyok a holokauszttal, semmiképpen sem jelenti azt, hogy tagadom a megtörtént szörnyűséget, vagy úgy gondolom a zsidók megérdemelték sorsukat, netán azt állítom, hogy a zsidókat igenis ki kell irtani. Egyszerűen azt jelenti, hogy értelmetlennek, károsnak, esetleg kontraproduktívnak tartom egy két emberöltővel ezelőtt megtörtént katasztrófa folyamatos emlegetését. Az egyetlen kérdés, ami valóban súlyos zsidóellenes előítéletet tükröz, az az, ha úgy képzelem, a hazai zsidók hűségesebbek Izraelhez, mint a saját hazájukhoz. De azért megjegyzem, a diaszpórában élő zsidóság kiállása Izrael állam mellett érthető, sőt joggal elvárható identitáselem, még akkor is, ha olykor nem könnyű Izrael politikáját elfogadni. És ez a becsületes kiállás könnyen összekeverhető a hazához való hűség fogalmával.
A kérések és a válaszok ilyenformán semmit sem mondanak az antiszemitizmusról. Antiszemitizmusról egyedül a Rágalmazásellenes Liga beszél. 

Érdekvédő propaganda

Ön:
1. Egyet ért a Kína ellen tüntető tibeti szeparatistákkal?
2. Úgy véli, Afrikában nagy a korrupció?
3. Kedveli a fehér ruhákat?
4. Örülne, ha megszűnnének a városszéli nyomornegyedek?
Ha kérdéseinkre igennel válaszolt, akkor ön rasszista.

Hogy hirtelen előkerült a Magyarországot, Lengyelországot és Spanyolországot támadó antiszemitizmus-vád, az gyanúsan összevág mindazzal, ami ma történik a világban. Magyarország – bármit is gondolunk a kormány teljesítményéről – kétségkívül azzal váltotta ki a nemzetközi gazdasági és politikai szervezetek általános támadását, hogy Orbán a globális tőke tyúkszemére lépett. Lengyelország vészesen közel van ahhoz, hogy kövesse a magyar utat, a rendszerkritikus eszméket erősen toleráló Spanyolországban pedig, nem is olyan régen, az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte a holokauszttagadás kriminalizálását előíró törvényt. Márpedig az antiszemitizmus kérdésköre, a holokauszt dogmatikus értelmezése nem egyéb, mint a globális világrend önigazoló propagandája. A vészkorszak emlékezete ugyanis csak arról beszél, ami a huszadik század derekán történt, s úgy beszéli el, hogy az valami egyedinek tetsző, sosemvolt borzalomnak tűnjön.  Mélyen hallgat azonban arról, hogy ugyanazok a folyamatok, amelyek annak idején hatmillió zsidó és sok millió orosz, ukrán, lengyel halálához vezettek, ma is jelen vannak. Mélyen hallgat arról, hogy a cinikus haszonelvűség, a hatalom tudományos színben tetszelgő racionalitása pontosan ugyanazt az embertelenséget gerjeszti és tartja fenn ma is, mint ami azokat a hajdanvolt szörnyűségeket  előidézte. 
Az antiszemitizmus-vád szorgos építőmesterei létrehoztak egy olyan katedrálist, amely minden társadalmi cselekvést el tud helyezni a maga értelmezés-világában, s amely természetesen semmi egyebet nem szolgál, mint a globális világ urait. A világ vezetőinek pedig égető szükségük van erre a történetre. Szükségük van rá, mert létüket többé nem igazolja a beléjük vetett hit, tetteiket többé nem támasztja alá a közvélemény feltétel nélküli helyeslése, mulasztásaik fölött többé nem tud, és nem akar szemet hunyni a társadalom, szavaik igazsága többé nem nyilvánvaló.
És mindebben most éppen mi, magyarok vagyunk a legbűnösebbek.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Egyáltalán nem akartam hozzászólni a „Vitatkozzunk-e a Jobbikkal?” vitához, de most, hogy Somogyi Zoltán politológus, a Jobbik marginalizálásának élharcosa, rám hivatkozva csípte nyakon a nemzeti radikálisok veszedelmes kettős beszédét, kénytelen vagyok nyilvánosan felkérni Somogyi urat: ne tegyen ilyet többé. Hivatkozása ugyanis nem csupán téves, de veszélyes is. Veszélyes, mert olvasói azt fogják róla gondolni, hogy nem tud olvasni. Esetleg azt, hogy tud olvasni, de nem szeret, ezért inkább ír, mégpedig olyasmiről, amit nem olvasott el.  Netalántán – és ezt fogom most bővebben kifejteni – tud olvasni, ám a fejében hömpölygő zavaros dogmafoszlányok olyan nyomasztó erővel bukkannak elő a mainstream őskáosz híg velejéből, hogy globalizációs hittételek idegrohamszerű rángógörcse idején ellenállhatatlan kényszert érez a sajátjával nem egyező vélemények démonizálására.

A Jobbik-hiszti

Somogyi úr, akiről azért érdemes tudni, hogy a Political Capital alapítója és a hanyatló MDF, pontosabban Bokros Lajos kampányfőnöke  volt, azzal indította útjára a Jobbik körüli hisztériát, hogy február 17-én a Corvinus Egyetem Tárcatükör című sorozatával kapcsolatban az alábbi kérdést tette föl barátainak a Facebook-on:  „Melyik európai uniós, nem posztszocialista országban tudjátok elképzelni, hogy a) egy demokratikus kormány belügyminisztere a szélsőjobboldal vezérével nyilvánosan vitatkozzon b) az egyik legjobb állami egyetemen, amelyet c) az ország legismertebb politikai elemzője vezényel, mosolyogva?”  A kérdésre természetesen válaszok is érkeztek, és érkeznek mind a mai napig, egyre komolyabb médiumokat és egyre komolyabb közszereplőket megmozgatva.
Most Somogyi Zoltán ismét összefoglalta álláspontját. A Hetek című hetilapban március elején (itt) a következőket írta, „én a gyakorlatban is jól levezethető, szigorú megközelítésben látom a szélsőségekkel szembeni harc esetleges sikerét”, majd előállt egy meglehetősen laza, rendkívül rosszul levezetett, féligazságoktól, és ferdítésektől hemzsegő, és gyakorlati haszonnal nem bíró eszmefuttatással. 
Hogy a Jobbikkal nem ülhet egy asztalhoz valamirevaló demokrata azt a következőkkel bizonyítja: „Irán folyamatosan tagadja, hogy tömegpusztító fegyver előállítását szervezi, miközben az ehhez értő nyugati katonák és tudósok már helyrajzilag is meg tudják mondani, hogy hol készül a fegyver. A Jobbik folyamatosan tagadja a nyilvánosság azon felületén, amelyet még nem ural, hogy rasszista lenne, miközben a hozzáértő vagy csak a politikára valamennyire figyelő választók pontosan tudják, hogy az. Nem kell messzire menni, hiszen a legutóbbi, Torkig vagyok a holokauszttal címlappal induló Barikádban („A holokauszt-mítosz nem más, mint a globalizált hatalom önigazoló propagandája."), ahol Vona tagadja, hogy pártja rasszista volna, interjút közölnek egy bloggerrel, aki elmondja, hogy „A holokauszt története az elmúlt húsz évben burjánzott el igazán... Rengeteg zsidót meggyilkoltak, de sem terv, sem szándék nem állt mögötte... A zsidók meggyilkolása nem szándékosság, hanem spontán folyamatok eredménye (sic!)". Látszik, tudjuk: a Jobbik azzal folytat kettős beszédet, hogy kifelé mást mond, mint amit a sajátjainak üzen..”
Majd röviden vitatkozva vitapartnereivel, eljut a felemelően magasztos konklúzióhoz: szükség van normatív egyet¬értésre „a parlamentáris demokrácia és/vagy a nemzeten belüli kisebbségekkel, osztályokkal szemben uszítók megítélésével kapcsolatban. Leginkább abban az esetben, ha a Jobbik maga büszkén hirdeti, hogy nem demokrata. Ahhoz ugyanis, hogy a demokráciának tisztelete legyen, ott ethoszának is lennie kell. Ethosz pedig csak azzal teremthető, ha a demokraták együtt és hitelesen jelölik ki, mit ildomos és mit nem ildomos tenni demokráciában.” Azaz a Jobbik esélye azzal csökkenthető, ha a véleményformálók elérik, hogy „a Jobbik egyértelműen normán kívüli pártként jelenjen meg, azaz a demokraták közössége, annak minden oldala egyértelműen lépjen fel vele szemben, mert az civilizációs gátat jelent. A Jobbik előtt viszont ma Magyarországon nincs civilizációs gát…” 
 

És a valóság

Sorait olvasva nekem az a furcsa érzésem támadt, hogy Somogyi úr előtt éppen annyira nincs „civilizációs gát” mint a Jobbik előtt. A nyilvánvalóan hamis premisszákból kiinduló okfejtés a leglaposabb kávéházi vitastílus fordulataival érvel: de, hiszen mindenki tudja!
Nos, nem! Nem tudja mindeni. 
Viszont van, aki tudja: Somogyi Zoltán hazudik!
Hazudik, amikor azt állítja, hogy az Irán elleni háborús uszítás tényszerű alapokon áll. Nem mintha ennek lenne különösebb jelentősége, de az érveléstechnika leleplezése érdekében nem árt, ha rámutatok arra, hogy az iráni atomtervekkel kapcsolatos spekulációk egyelőre nem állnak szilárdabb alapon, mint az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos – ma már beismerten hamis – hírszerzési jelentések.  
Ennél fontosabb, hogy Somogyi úr hazudik, amikor rasszizmusnak bélyegzi, a holokauszt olyan értelmezését, ami eltér a hagyományos közemlékezettől. Somogyi úr bizonyára nem tudja, hogy „az 1980-1990-es években nagyon komoly történészvita bontakozott ki abban a tekintetben, hogy vajon a holokauszt „intencionalista” vagy „funkcionalista” megközelítése áll-e közelebb a valóban megtörtént eseményekhez. Azaz, hogy a zsidóság megsemmisítése egy világos szándék, intenció nyomán következett-e be, vagy pedig a szörnyű népirtás szinte önmagától történt meg, spontán és improvizált módon, kifejezett szándék és különösebb terv nélkül.” (Az idézet a Torkig vagyok a holokauszttal! című kötetből származik.)
Hogy mi magyarázza a népirtást, azon természetesen lehet vitatkozni, de, hogy egyik magyarázat sem vízválasztó a rasszizmus kérdésében, az biztos. Mint ahogy abban is száz százalékig biztos vagyok, hogy a Torkig vagyok a Holokauszttal! című könyv semmiféle rasszista, antiszemita, holokauszttagadó, holokauszt-relativizáló állítást nem tartalmaz. Tudom, mert én írtam.
Ámde most már itt az ideje, hogy a lényegről, a Jobbik feltételezett rasszizmusáról is ejtsek pár szót. Meggyőződésem ugyanis, hogy Somogyi úr, bár talán maga sincs tisztában vele, mert indulatai eltompítják józan ítélőképességét, de kettős mércét alkalmaz. A Jobbik ugyanis nem rasszista párt. Programjában, vezetőinek megnyilatkozásaiban nincs rasszista elem, még akkor sincs, ha véleményvezéreinek szavai olykor kétértelműek. Tény viszont, hogy a Jobbik tudatosan rájátszik hívei egy részének rasszista érzelmeire. De azért jó világosan megkülönböztetni a tagok, hívek, szavazók attitűdjét a párt programjától. Annál is inkább célszerű e különbséget megtenni, mert a szavazók alantas érzéseit valamennyi párt kihasználja. A szavakban büszkén antirasszista baloldali pártok mögött csaknem ugyanannyi antiszemita, rasszista polgár áll, mint a jobboldali pártok mögött, s bizony a baloldal is kijátssza a rasszista kártyát, amikor a suttogó propaganda Orbán cigány származásáról duruzsol otromba vicceket, vagy Deutsch Tamás díszzsidóságán élcelődik. 
És, hogy némiképp humorosabb legyen ez az írás, ide másolok egy látványos diagramot arról, hogy a Jobbik és például az MSZP hívei között rasszizmus tekintetében igen csekély a különbség. Egyébként alig hihető, hogy e kutatási adatat ne került volna Somogyi Zoltán kezébe.

Az érvek mögött

És akkor végezetül, hadd ejtsek pár szót a miértről. Vajon miért tartja Somogyi úr olyan mérhetetlenül fontosnak azt, hogy a Jobbik a közbeszéd bávatag perifériájára szoruljon? Nos, én azt hiszem, – bár kétségtelenül nem látok bele más emberek fejébe – hogy személyes, Jobbikellenes keresztes hadjárata során Somogyi Zoltán elsősorban kampányfőnöki hivatását gyakorolja.
A Jobbikkal nem az a baja Bokros Lajos kampánymenedzserének, hogy rasszista, hanem az, hogy rendszerellenes. Ráadásul szemérmetlenül sikeresen rendszerellenes.
Lássuk csak, mit is ír Somogyi úr Vona Gáborról! Vona „élesen meglátva az űrt azokban a problémákban, amelyekről a demokraták sokszor szemérmesen nem beszélnek, politikai szervezetet alapított, és beszélni kezdett róluk. Miután a demokraták a megoldást nem találva próbálták ezeket a témákat a nyilvánosságtól távol tartani, a gondok definiálását átengedték a Jobbiknak. Vona hamar rá is jött arra, hogy megoldást ő nem tud adni, de már a problémák minél egyszerűbb definiálása is politikai tőkét jelenthet. Annak a helyzetnek a következményét, hogy Magyarországon, ahogy Indiában is, kialakult egy kasztokon kívüli, úgynevezett érinthetetlen, magát megvédeni nem tudó csoport, amelyet a kíméletlen társadalmi helyzet és sorstörténet kizárt a munkavégzésből, miáltal sokan törvényen kívüli életvitelbe kényszerülnek, egyszerű cigánybűnözésként definiálta. Azt az első ránézésre igazságtalan helyzetet pedig, hogy egy modern társadalom egyenlőtlen, a „holokausztbizniszben" érdekeltek globális összeesküvésének.”
Hogy Vona, vagy a Jobbik válaszai helytállóak-e, azt nem kell itt megvitatnunk, de hogy vannak válaszaik azokra a kérdésekre, amiket a hagyományos pártrendszer még csak érinteni sem tud, az kétségtelen. Ráadásul ezek a válaszok nem is annyira bárgyúak, mint amilyennek Somogyi igyekszik beállítani azokat. És nekem nagyon az a gyanúm, hogy ez lesz a baj. A Jobbik-tagok rasszizmusának ugyanis éppúgy nincs komolyabb következménye, mint az MSZP-tagok rasszizmusának. Ám a Jobbik rendszerellenes, újszerű problémákat meglátó, a mainstream felfogástól eltérő politikájának nagyon is súlyos következményei lehetnek. Hogy mást ne mondjak, lehet például következménye egy olyan közgondolkodás, amelyben a Somogyi Zoltánhoz hasonló politológusok már nem tudnak érvényes igazságokat mondani.
De hát ezt a rendszert nehéz védeni. A rendszerkritika ellen borzasztó nehéz érvelni. Egyszerűbb feladat, ha a Jobbikot sikerül elhallgattatni, kiutálni a közéletből, marginalitásba kényszeríteni.
Akkor ugyanis rendszerkritikus szavait sem kell meghallani.
 

Szedjen gombát, akinek nincs munkája, mert dolgozni, azt kell? Hát akkor menjünk végig ezen az apró kis gondolat-foszlányon, amely – mint csepp az óceán végtelen sötétségét – magában hordja a Fidesz-idiotizmus teljes makrokozmoszát, ama bornírt és elaggott társadalomkép totális univerzumát, amely a XIX. századból ittrekedt, termelésközpontú gondolkodás keserű eszenciája.

Amikor a munkaerő leértékelődik

Munkahelyeket kell találni, ha más nincs, akkor el kell menni gombát szedni, magyarázta Parragh László az ATV Egyenes Beszéd című műsorban. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szerint ugyanis a belső fogyasztás nem nő, a külső is csak minimálisan, ezért a gazdasági növekedés beindításához nincs más út, többet kell dolgozni.

Mármost én nem egészen értem ezt. Ha ugyanis nincs fogyasztás, azaz nincs vásárlóerő, akkor ki az öreg ördög fogja megvenni az én gombámat? Mert az a kisebbik baj, hogy mivel nem értek a gombákhoz, jó eséllyel legyilkolom a vásárlóimat, a nagyobb gond az, hogy ismét teljesen fölöslegesen dolgoztam. Mondjuk az sem mellékes, hogy gomba nincs, mert éppen nem terem, mert eladták az erdőt a multicégnek, amely tarvágással gyorsan haza vitte a maga profitját, és mert az erdész csak akkor enged a gombák közelébe, ha előtte alaposan megvesztegettem. De a fölösleges munka sem azért baj, mert én olyan irdatlanul lusta vagyok, hanem azért, mert egyfelől tehetnék a hülyeség helyett valami valóban hasznosat, másfelől meg azért, mert minden munkahely igen sok pénzbe kerül. A fölösleges munkahely meg még többe.

De lássuk  csak, hogyan vélekedik minderről Parragh László: „A munkahely megteremtődik akkor, amikor a munkaerő leértékelődik. Ez a reálösszefüggés… Ha (valaki) gombát szed, és egy kisüzem lefagyasztja, és ezt értékesíti egy ottani konyhán, akkor ez elindul és működik"

Mi indul el és mi működik, az isten szerelmére? A munkaerő leértékelődése? Azaz a bérek rohamos csökkenése? Vagy a helyi kisüzem piaca születik így meg? Azzal, hogy a munkaerő értéke csökken? Azaz azáltal, hogy tovább szűkül a kereslet?

Termelési központ

És, hogy miképpen jön ide a Fidesz? Nos, úgy, hogy a minap éppen az Iparkamarában tartott előadást Orbán Viktor, aki csaknem szó szerint megismételte mindazt, amit Parrag úrtól hallhattunk. Igaz, gombaszedésről ez alkalommal nem volt szó. Viszont szó volt mindarról, ami a Fidesz kormányzásának teljes összefüggéstelenségét megpróbálja koherens rendszerré fűzni, nem törődve azzal, hogy az orbáni logika pusztán egy szűkkeblű hatalmi ideológia mentén értelmezhető, szélesebb társadalmi összefüggésben látva azonban a végtelen sötétség és nyomorúságos önigazolás baljós mementója.

Mert, mit is mondott Orbán a gazdaságról? Ezt ni: „Magyarországot termelési központtá kívánjuk tenni.  Azokat a befektetéseket akarjuk itt tartani, amelyek a versenyszektorban működnek, értéket teremtenek, és ehhez a magyar munkaerőt és szellemi képességet használják.”

Nem egészen függetlenül attól, hogy a kormány igyekszik majd megkülönböztetni a „gyarmatosítókat és a szövetségeseket” – mármint azokat, „akinek csak a piacunk és a rajtunk megkereshető profit kell”, illetve azokat, „akiknek kell tudásunk, kreativitásunk, felkészültségünk és energiánk is, azaz, akik munkát teremtenek” – ez a logika a gombaszedés logikája.

Magyarország, mint termelési központ, vidáman ontja a készárut a világpiacra miközben az ország lakossága semmit nem lát azokból a javakból, amelyeket előállít. A piacunkra ácsingózó gyarmatosítót így rendkívül könnyű lesz távol tartani, hiszen belföldi piac – az alacsony bérek miatt – gyakorlatilag nem létezik, viszont éppen ezért a külföldi befektetők örömmel telepítik ide a termelést. Mindaddig, amíg Kína, Thaiföld vagy Brazília nem tűnik majd versenyképesebbnek…

Út a harmadik világba

Igen, megvalósítható egy ilyen iparfejlesztés. Lehet ilyen Magyarországot teremteni. És ebben az összefüggésben érthetővé válik a pusztán tizenhat éves korig tartó tankötelezettség, a felsőfokú képzés szűkítése, a vállalkozóknak kedvező munkaügyi szabályozás, a gazdagokat támogató adórendszer és a sok egyéb iparpártoló, elitcentrikus, burzsoá-barát intézkedés.  

Csak azért megjegyezném: a jóléti gazdaságot nem pusztán azért találták ki, hogy az jó legyen a népnek, hanem azért is, mert a gazdasági racionalitás éppen az ellenkezője annak, amit Parragh úr és Orbán úr képvisel. A növekvő bérek, a mind értékesebb – tehát például tanultabb – munkaerő növekvő vásárlóerőt, és így összességében gyarapodó gazdaságot jelent. A munkaerő leértékelődése pedig pontosan az a zsákutca, amelyikbe a Fidesz vezeti az országot. Én megértem, ha mikro-érdekeinek megfelelően az Iparkamara elnöke úgy véli, hasznos a bérek csökkentése, és azt is megértem, hogy a miniszterelnök által oly sokat emlegetett középosztály örömmel fogadja ezt a gazdaságpolitikát, de nem árt, ha tudjuk: ez a középosztály nem a társadalom derékhada, hanem a szűk elit és a széles nyomorúság között álló kicsinyke érdekcsoport. Amolyan igazi, harmadik világbeli középosztály. 

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Sok őrült került már Magyarországon a politikai hatalom közelébe, de a keresztény fundamentalizmus megjelenése igazi újdonság. A Magyar Családtudományi Társaság zászlóbontása azt jelzi, hogy Európában is eleven hagyomány a vallási bigottság, nem pusztán az arab világban. Nálunk is akadnak olyanok, akik tisztán és érthetően követelik az isteni rend helyreállítását, az ősi parancsolatok szó szerinti megtartását, az opus dei evilági megvalósítását.

Elvileg nem kizárt, hogy ez a mozgalom megerősödik, elvileg eljuthatunk oda, ahol néhány iszlám ország tart, elvileg létrejöhet egy olyan világ, amelyet a savonarolák, kálvinok és torquemadák vezetnek, elvileg megteremthető a keresztény fundamentalizmus állama éppen úgy, ahogyan létrejöhetett az iszlám rettenet.

Az alapok már régen megszülettek: Éppen olyan bizonytalan a gazdaság helyzete, mint az iszlám országokban. Éppen olyan nagy a munkanélküliség, mint amott. Éppen úgy megtörte sokak gerincét a hatalom, a pénz, és a kilátástalanság, mint a Közel-Keleten. És éppen úgy tömegek akadnak, akik elvesztették hitüket a szabadságban, az egyéniségben, a boldogságban, mint a mohamedán országokban és ezért jól termő talajra hullhat mifelénk is a Mindenható szigorú ölelése.

S közben a kormány is megteszi, amit tehet: azzal, hogy elvi különbség születhet az egyházak között, azzal, hogy isten az erkölcsi nevelés keretei között elterpeszkedhet az iskolákban, azzal, hogy a legkisebb mértékben is köze lehet az államnak egy ilyen idióta társasághoz, elindult az úton, amely az ajatolahok hatalmához vezet.  

Igen, nem kizárt, hogy eljön az a kor, amelyben tilos lesz a házasság előtti szex, amelyben a házasságtörést halállal büntetik, amelyben a homoszexuális bűnöző, amelyben a vasárnapi istentisztelet kötelező program, amelyben az egyház újra megszabhatja, mi a jó nekem, és mit tilos megtennem üdvösségem érdekében. Nem kizárt, hogy eljön az a kor, amelyet ismét a máglyák fénye világít meg, amelyben eretnek lesz a szabadgondolkodó, amelyben a hit rátelepszik a mindennapokra és fojtogató ölelésével kiszorítja a szuszt azokból, akik élni akarják az életet. Nem lehetetlen, hogy ismét ránkvigyorogjon az a bigott erő, amely ellen három évszázada harcolnak Európa legjobbjai, amely helyreállítja a vallásos cenzúrát és tűzbe dobja az istentelen gondolatokat.

Már van olyan szabály Magyarországon, amely üldözi a gondolatbűnt. Már van mozgalom, amely bele kíván szólni magánéletünkbe, már van vallásos erő, amely képes fölülírni a józan gondolatot. És mielőtt előmászna rettenetes vackából ez a szörnyszülött isteni rend, mielőtt behálózná életünk minden rezdülését, mielőtt felzabálná szabadságunk maradékait, amíg gyenge és erőtlen, addig kell a nyakára hágnunk!

Écrasez l'infâme! Tiporjátok el a gyalázatost!

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

A KSH legújabb adatai szerint ismét negyvenezerrel kevesebben vagyunk. A régóta tartó trend nem változik, még az egykulcsos adó hatására sem: a magyarság fogyása megállíthatatlannak tűnik. Azt persze mindenki tudja, hogy a merészebb gyermekvállaláshoz valamiféle családi perspektíva, bíztató jövőkép kellene, ilyesmit azonban nem tud fölmutatni a világ legszomorúbb nemzete. Erről a boldogtalanságról majd még írok valamit, de mai témánk a bevándorlás lesz. Az ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy a népességcsökkenés megállításához nem lesz elég a magyar virtus. Bevándorlók nélkül olyan demográfiai spirálba zuhan az ország, amelyből nem hogy kiút, de kitekintés sem lesz.

Az olvasztótégely

Sokan, különösen nemzeti érzelmű polgártársaink azt hiszik, hogy a bevándorlás káros az országra. Felhígul tőle a sűrű magyar vér. Elkorcsosul a nemzet… Ez? Na, mindegy! Én bevándorláspárti vagyok. A bevándorlók jók, hasznosak, sőt olykor szépek is. Persze, abban igaza van a tamáskodóknak, korántsem mindegy, hogyan kezeli az ország a migrációt. Magyarország sokáig meglepően jól intézte ezt az ügyet. Hungária a népek nagy olvasztótégelye ezer esztendeje, de a Kárpát-medence már alighanem tízezer éve az. Itt nincs egységes faj, nincs egységes genetikai örökség, pontosabban csak az van, egy innen is, onnan is bevándorolt massza egységessé vált öröksége. Ha az utóbbi száz év katasztrófáit kihúzhatnánk a magyar történelemből, akkor a sikeres bevándorlás-politika iskolapéldája lehetne a magyar história. A kunok asszimilációja, a németek beolvadása, a kisebb-nagyobb bevándorló csoportok (örmények, ruszinok, zsidók, stb.) felszívódása, a szórványban élő, de amúgy nagy nemzetiségek fokozatos elmagyarosodása mind-mind egy rendkívül sikeres bevándorlás-politika útjelzői. Igaz, mindez a siker még a nemzeti mozgalmak megszületése előtt történt, de hát ne akadjunk fenn ilyen apróságokon…

Vessünk egy pillantást inkább a nagy nemzeti tragédiákra, és ezzel együtt a bevándorlókkal kapcsolatos kételyekre! Ezek mind a XX. század termékei.  A trianoni katasztrófa értelmezhető úgy is, mint az asszimiláció keserű kudarca. A zsidó holokauszt ugyancsak a magyarság „befogadó nemzet” önképének arculcsapása. A mai cigányprobléma szintúgy asszimilációs kudarc. Hogy ezeket a kérdéseket nem tudta, illetve nem tudja megoldani a magyar társadalom, az nyilván sokoldalú elemzést kíván, ám semmiképp sem jelenti azt, hogy egy értelmes bevándorlás-politika, amely tekintettel van az elmúlt évszázad tragédiáira is, nem lenne rendkívül előnyös Magyarország számára.

A mai fajmentőket ugyancsak tartózkodásra inti a nyugat-európai muzulmánok, és fekete-afrikaiak áradata. Velük kapcsolatban gyakran felmerül az európai asszimilációs kudarc lehetősége. Ezek a problémák azonban pillanatnyilag nem fenyegetnek bennünket. Kevés a néger mifelénk… Egy idejekorán megalkotott, s a Nyugatot esetleg fenyegető veszélyeket is figyelembe vevő bevándorlás-politika azonban, egyebek mellett népesedési gondjainkon is segíthetne.

Miért előnyös?

Ám mielőtt felvázolnám egy józan bevándorlás-politika útjelzőt, hadd magyarázzam meg a kételkedőknek, miért jó nekünk az idegenáradat! Egy közelmúltban megjelent tanulmány szerint kulcsfontosságú szerepe lesz a nemzetközi migrációnak a gazdasági növekedés beindításában. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet Nemzetközi Migrációs Kilátások című jelentésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a recesszió leküzdéséhez, a prosperáló gazdaság megteremtéséhez a bevándorlás növekedése jelentheti az egyik eszközt.

Melegh Attila, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Intézetének kutatója is azt nyilatkozta a jelentés kapcsán, hogy a bevándorlás hozzájárulása a GDP-hez a fejlett országokban mindig pozitív, általában 0,5-1 százalék körüli. A közhiedelemmel ellentétben tehát, mely szerint a bevándorlók elveszik az őslakosok elől a munkahelyeket, a legkomolyabb kutatások rendre arra jutottak, hogy a migránsok élénkítik a helyi gazdaságot és a vállalatok befektetési kedvét, így áttételesen éppen, hogy javítják a foglalkoztatottságot. Nem meglepő tehát, hogy a nagyobb befogadó országokban ma már széles körben elterjedt az az álláspont, hogy a külföldiek beáramlása a növekedés elengedhetetlen feltétele.

A migránsok gazdasági növekedéshez való hozzájárulásáról ugyanakkor Magyarországon nem készült még átfogó elemzés. A tb-statisztikákból annyi azért látszik, hogy semmiképp sem negatívan jön ki az állam a külföldiek munkavállalásából. Amellett, mivel főleg fiatalok jönnek, a bevándorlás a demográfiai bombának nevezett kedvezőtlen trendeket is tompítja, hozzájárul a nyugdíjrendszer stabilizálásához.

És nagyon egyszerű magyarázatként mindehhez érdemes hozzátenni: a bevándorlók viszonylag aktív emberek, új életet, új egzisztenciát akarnak teremteni maguknak, és viszonylag olcsó emberek, mert felnevelésük, képzésük költségeit nem a befogadó társadalom viseli, hanem a kibocsájtó. A bevándorlók fogadása ugyanolyan előnyös lehet nekünk, mint amilyen hátrányos például az egészségügyi dolgozók elvándorlása.   

Feloldhatatlan ellentmondás

Mielőtt azonban magasra nyitjuk a határátkelők sorompóit a bevándorlók előtt, célszerű lenne kialakítani valamiféle nemzeti stratégiát, sőt állami programot, amely rendezett mederben tartja a migrációs folyamatokat. És a legelső kérdés, amit egy ilyen stratégiának meg kell válaszolnia, az az lesz, hogy mit is akarunk kezdeni a bevándorlókkal, milyen jövőt szánunk nekik. Nos, az én válaszom erre az, hogy magyar jövőt. Nem azért, mert nemzeti tőzsgyökérrel kapaszkodik lelkem az ősi magyar rögbe, hanem egyszerűen azért, mert mást jövőt nem kínálhatunk nekik. Aki ide jön, aki itt akar élni, boldogulni, annak előbb utóbb meg kell tanulnia magyarul, annak előbb utóbb be kell illeszkednie, s gyermekének már tudnia kell, ki volt Arany János, és Süsü a sárkány.

A jó bevándorlás-politika tehát asszimilációs politika, még akkor is, ha egyébként örömmel vesszük, ha az érkezők a saját kulturális javaikkal gyarapítják a magyar társadalmat. Örömmel fogadtuk a bolgárok kertkultúráját, a habánok fazekasságát, de még a cigányok muzsikáját, sőt a zsidók mákos bejgliét is. Aki jön, hozza, amit hozni tud, gyarapítsa ezt a népet, de idővel váljon magyarrá, mint annyi más korábban érkezett.

És, bár eddig nyilván sokan egyetértenek velem, ami most jön az nem lesz valami üdítő. A bevándorlókat ugyanis sajnos eleve úgy kellene szelektálnunk, hogy van-e szándékuk és képességük a hosszabb távú asszimilációra. És akkor most jöjjenek a keményebb állítások.

Talán a leggonoszabb probléma, amivel szembe kell néznie az magyar migrációs politikának, az a hasznosság kérdése. Egy nyelveket beszélő, művelt, fiatal, diplomás bevándorló előnyösebb számunkra, mint egy korosodó segédmunkás. A legkevésbé kezelhető viszont a bőrszín kérdése. Aki ugyanis nem fehér, eurázsiai, annak radikálisan csökken az asszimilációs esélye Magyarországon. Az elképzelhető, hogy valaki kicsit ferde szemmel, mongol vonásokkal magyarnak vallja magát, de fekete bőrű magyarokat nagyon nehéz magyarnak elfogadni. De ennél talán fontosabb a kulturális háttér. Egy mélyen vallásos mohamedán közegből ide csöppenő migráns nyilván nehezebben válik e társadalom részévé, mint egy keresztény, vagy ateista kultúrából érkező bevándorló.

De van egy kérdés, ami ezeknél is fontosabb: az asszimilációs szándék. Aki ide érkezik, attól okkal várhatja el a befogadó közösség, hogy otthon akarjon lenni új hazájában. S egy értelmes bevándorlás-politika segítheti is az asszimilációt. Segítheti azzal, hogy munkahelyhez juttatja az érkezőket, segítheti azzal, hogy lakóhelyet kínál számukra, és segítheti azzal, hogy sokrétű emberi kapcsolatok hálójába vonja be a betelepülőt. Egy finn tanulmány szerint, bár általánosságban igaz, hogy a migránsok felpörgetik a gazdaságot, ez csak akkor valósul meg, ha megtalálják a nekik kínált munkákat. Az is tény, hogy a betelepülők általában könnyen beolvadnak, de csak akkor, ha környezetükben kevés hozzájuk hasonló akad. Ha a migránsok enklávékat, lakócsoportokat, azaz végső soron mikrokultúrákat hoznak létre, akkor beolvadásuk évszázadokig is eltarthat. Egy amerikai nagyváros kínai negyedében még ma is leélheti az ember úgy az életét, hogy soha nem tanul meg angolul. És természetesen az is igaz, hogy minél szélesebb, élénkebb, gazdagabb társadalmi életet él a bevándorló, annál hamarabb és annál könnyebben illeszkedik be új környezetébe. A templomba, egyesületbe, klubokba járó idegen akár néhány év alatt is otthon érezheti magát, míg az, aki nem szerez emberi kapcsolatokat, élete végéig megőrizheti furcsa kívülállását.  

Noha a megoldás nyilvánvaló, politikailag korrekt, a liberális demokrácia keretei között is elfogadható válasz nem adható e problémákra. Nem válogathatunk a bevándorlók között bőrszín, származás, vallás, vagy képzettség alapján, mint ahogyan nem jelölhetünk ki számukra kényszerlakhelyet, és nem kötelezhetjük őket arra, hogy közösségi életet éljenek. Ráadásul a magyar bevándorlás-politika lehetőségeit erősen korlátozza a határon túli magyarok léte, akiket ugye szeretnénk szülőföldjükön tartani. Az pedig teljességgel elképzelhetetlen, hogy míg a kínaiak előtt nyitott Magyarország, addig az erdélyi magyarok letelepedését megnehezíti. Ezért aztán alig-alig van esély arra, hogy Magyarország demográfiai és gazdasági problémáit a bevándorlók segítsenek megoldani.

Így tehát előbb-utóbb elfogyunk.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Holnapra megforgatjuk…

Rendszerkritika 4. rész

Egyre több közgazdász, elemző, szakértő veti föl, hogy a világgazdaságban tomboló válság-cunami nem a kapitalista rendszer működésével együtt járó, és szinte természetes ciklikus krízis, hanem valami gyökeresen új, nyomasztóan elhúzódó, túlságosan sok irányba ható, és mindezekkel együtt borzasztó nehezen értelmezhető mélyrepülés. Még azt is fölvetik néhányan – például Daniel Alpert és Nouriel Roubini, két nemzetközi hírű közgazdász –, hogy ez a válság a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti. Azaz elképzelhető, hogy abban a válságban, amit megélni vagyunk kénytelenek, a tőkés gazdaság újabb nagy átalakulását tapasztalhatjuk meg.

Görög tüzek fénye

Lángokban áll a görög főváros. A lakosság harmadát nyelte el a mélyszegénység, húsz százalék fölé ugrott a munkanélküliség, az állam az összeomlás szélére sodródott, a társadalom megbénult, a gazdaság leállt. Görögország nem tudja fizetni adósságait, és akkor sem lesz erre képes, ha megkapja a kilátásba helyezett IMF-segélyt. Éppen úgy, ahogyan Európa sok országa, ahogyan hazánk, ahogyan a hazai önkormányzatok, vállalkozások és családok egyre nehezebben gazdálkodják ki az aktuális törlesztőrészleteket. És, akkor most hadd írjak néhány bekezdést a világgazdasági válság rendszerkritikus értelmezéséről, hiszen a görög randalírozókat – a maguk gyújtotta máglyák mellett – olyasféle elképzeléseik is hevítik, amelyek nálunk is elevenen hatnak. Igaz, ez a hatás egyelőre nem túl jelentős.

Nézzünk körül egy kicsit a világban!

A görögök heves telét egy a forró ősz előzte meg. Az USA nagyvárosaiból indult kezdeményezés meghódította a fél világot. Londontól Vancouverig, Brüsszeltől Romáig, Frankfurttól Tokióig ért az Occupy mozgalom. A zendülők nem egy rossz törvény, nem a kormány ellen tüntetnek, hanem az egész rendszer ellen léptek föl. Mert elfogadhatatlannak tartották azt, hogy míg a politika több ezermilliárd dollárral próbálta megmenteni a bankrendszert, addig a lakásuk elvesztésével küszködő kiszolgáltatottakat nem tudta és nem akarta megmenteni.

És nem valami szélsőséges kisebbség furcsa mozgalmai bukkantak elő a csatornák mélyéről. Azok dobálják a Molotov-koktélt Athénben, azok törtek a Wall Street elfoglalására New Yorkban, akik a válság miatt veszélybe kerültek, akik vagyonukat, jövedelmüket, veszíthetik, ha a rendszer kíméletlen lánctalpai átgurulnak rajtuk. Ezek az emberek a jelenlegi társadalmi rendszer legitimitását kérdőjelezik meg. Ezek a tüntetők a globális gazdaság rendjével fordultak szembe.

És miközben egyre több külföldi szakember ad igazat e felkelőknek. Dirk Müller a híres német tőzsdeguru a pénzrendszer nagy RESET-jéről beszélt a közelmúltban, mások a görög államcsőd lehetősége kapcsán fejtették ki, hogy az adósság leírása természetes és gyakorta ismétlődő jelensége a világnak.

Nálunk messze elkerülték a mainsteam médiát a Davosi találkozóról érkező hírek. Pedig ennek a tanácskozásnak a legfontosabb kérdése a szegények és gazdagok növekvő távolsága volt.  Bill Gates azt nyilatkozta: „új, kreatív kapitalizmusra lenne szükség, amely a profittermelés mellett az egyenlőtlenségek felszámolásában is jeleskedik”. „A társaságoknak meg kellene találniuk a módját, hogy a kapitalizmus azon aspektusai, amelyek inkább a gazdagabbaknak kedveznek, a szegényebbeket is szolgálhassák.” Hubert Burda, a Német Lapkiadók Szövetségének elnöke davosi eseményeket így összegezte: „az idősebb üzletemberek a modern szuperkapitalizmus árnyoldalait is felismerték".

De sajnos nem magát a problémát. A probléma ugyanis – mint azt a válság egyre világosabban megmutatja – maga a modern pénzrendszer. Pontosabban a kamatos kamat. Érdemes egyszer utána gondolni, ennek a végtelenül természetesnek tűnő, szinte magától értetődő szabálynak. Athén lángjai új színben fogják megvilágítani.  

A József-fillér

1999. január 31-én, tehát még jó tíz évvel a jelenleg ható súlyos világgazdasági válság előtt Düsseldorfban, az Initiative für Natürliche Wirtschaftsordnung (Kezdeményezés a természetes gazdasági rendért) kongresszusán elhangzott előadásában Margit Kennedy a következőket mondta: „Ha ezt az exponenciális növekedést nem értjük meg a pénz működésében, a legsúlyosabb következményeknek nézünk elébe. A pénzvagyon a kamattal és a kamatos kamattal szabályos időközönként megkétszereződik az exponenciális görbe mentén, ami megmagyarázza a pénzrendszer súlyos válságait szabályos időközönként.” A természetes növekedés ugyanis lineáris. És a lineáris gazdasági bővülés sehogyan sem tudja kitermelni a hitelekre rakódó exponenciális növekedés költségét.

Hogy világosabb legyen, miről van szó, elmesélem a József-fillér híres példáját: Ha Krisztus születésekor József betett volna egy fillért a bankba 5% kamatra, akkor 1990-ben, az akkor érvényes aranyár mellett, 134 milliárd (Nem elírás, 134 milliárd!) darab, a Föld tömegének megfelelő aranygolyót kellett volna visszakapnia. A kamatszedés hosszú távon matematikai-logikai lehetetlenség, ezért az általunk ismert, a manapság elfogadott kamatos kamatra épülő hitelrendszer a pénzforgást csak középtávon biztosíthatja. Hosszabb távon azonban fenntarthatatlan.

Valójában a modern hitelrendszer nem más, mint egy legális pilótajáték, amelynek vezetői abban érdekeltek, hogy a játék minél tovább fennmaradjon, minél tovább életképes legyen még azon az áron is, hogy közben a hierarchia alján lévők a legsúlyosabb veszteségeket szenvedik el. A görögökre és magyarokra váró IMF-szabályok, a románok és az olaszok által már elszenvedett megszorítások ennek a pilótajátéknak a keretei. S mögöttük az az igen aljas hitegetés áll, hogy a végső vesztesek nem mi, európaiak leszünk, hanem azok, akiket úgyis rendszeresen kifosztunk: a harmadik világ népei.

Kevesen gondolnak bele abba, hogy a harmadik világtól már nem nagyon van mit elvenni. Ők már régen kiestek a játékból. Még kevesebben tudják, hogy ebben a gonosz repülős játékban az is részt vesz, aki nem vesz föl hitelt. Kamatot, sőt kamatos kamatot ugyanis nem csak akkor fizetünk, ha kölcsönt vettünk fel. Minden ár tartalmaz kamatot. A termelő és a szolgáltató fizet a banknak azért, hogy gépekhez és épületekhez jusson, az önkormányzat fizet a hitelezőnek, hogy beruházásait fedezni tudja, az állam fizet a nagybefektetőnek, hogy fenntartsa önmagát. A szemétdíjnak körülbelül 10-15%-a, a vízdíjnak 30-40%-a, a lakbérnek pedig 70-80%-a kamat. Minden ár, mellyel életünkben találkozunk, átlagosan 30-50% kamatot tartalmaz. És ma még azt is rettentő kevesen tudják, hogy a kamat, amit hiteleink, sőt létezésünk után fizetünk, szemben áll mindazzal, amit a világról jónak, helyesnek, igazságosnak gondolunk.

Vesztesek és nyertesek

A kamatnak és a kamatos-kamatnak ugyanis legfőbb szerepe nem az, hogy a hitel révén a gazdaság működését biztosítsa, hanem az, hogy a jövedelmeket a szegények felől a gazdagok felé irányítsa. Ha ugyanis figyelembe vesszük a szolgáltatások, fogyasztási javak árában és persze az adókban megbúvó kamatot is, akkor az derül ki, hogy a kisbefektetők éppen úgy veszítenek a kamatrendszeren, mint azok, akik nem tudnak megtakarítani. Röhejes, hogy miközben a középosztály félretett pénzecskéjéből szilárd állampapírokat, nagy hozamú részvényeket, vagy hosszú távú biztosításokat vásárol, és reménykedik a kamatnyereségben, azonközben többet veszít e kamatrendszeren, mint amennyit nyer rajta. A fejlett európai országokban a lakosság 80%-a kevesebb kamatot kap, mint amennyit kifizet, 10%-uk nagyjából ugyanannyit kap, mint amennyit kifizet, és csak a maradék 10% húz hasznot a rendszerből. Az elmaradott országokban még rosszabb a helyzet, ami azt jelenti, hogy világviszonylatban minden képzeletet felülmúlóan tragikus a kép. A Föld népességének túlnyomó része már régóta esélytelen arra, hogy a felső rétegek közé emelkedjen, s most a kamatos kamatot uraló néhány százaléknyi globális elit érdekében Dél- és Közép-Európa népei kényszerülnek a véglegesen leszakadók közé.   

A modern pénzrendszer képzelt igazságossága – amely szerint takarékbetéteink és befektetéseink után kamatot kapunk – lényegében csak fantázia. Kamatnyeresége csak az európaiak 10%-ának, a világ népessége alig 2%-ának  van, s ez abból származik, amit a nagy többség a kamaton veszít. Ahhoz ugyanis, hogy ebben az üzletben, pontosabban ebben a pilótajátékban valaki nyereséges legyen, egy több mint ötszázezer eurós, azaz kb. százötvenmillió forintos kamatozó betétre lenne szüksége. A bődületes összeget látva, már nem is lepődünk meg azon, ha a kamatrendszer legnagyobb nyertesei a bankok, a biztosítótársaságok és a multinacionális konszernek. Ez utóbbiak azért tartozhatnak ide, mert pénzügyi befektetéseikkel általában többet keresnek, mint a termelésükkel. S hadd jegyezzem itt meg azt is, hogy a konszernméreten aluli cégek, a közepes- és kisvállalkozások, a munkavállalók és végül a szegények számára egyaránt veszteséges ez a rendszer. Minél tovább fennmarad, annál súlyosabb károkat okoz nekik.

Végezetül egy józan gondolatot még szeretnék ide firkantani: elvonatkoztatva attól, hogy mi a pénz és mi a kamat eredete, a hétköznapokban az adósság nem más, mint egyfajta adó, kötelezettség, fizetései kényszer, amellyel az adós tartozik a hitelezőnek. Mivel pedig arra nincs reménye, hogy adósságát valaha is letudja, mivel az adósságot akkor is fizeti, ha egy fillért sem kapott kölcsön, mivel a kamatos kamat rendszerében a pénz mindig a gazdagok felé áramlik, a rendszer lényegében egy szabályozott kizsákmányolás. Volt idő, amikor az volt a szabály, hogy a rabszolga urának tulajdona, s minden munkájával neki tartozik. Volt idő, amikor az érvényes szabályok szerint a föld a földesúr tulajdonosa, s a paraszt, hogy művelhessen belőle egy darabot, különféle szolgáltatásokkal tartozott a birtokosnak. Most meg az a szabály, hogy a pénz a befektető tulajdona, s a felhasználó csak kamatos kamatra részesedhet belőle. De ez a szabály nem szilárdabb amazoknál, nem igazabb, s nem is emberségesebb. Éppenséggel el is törölhetjük.

Legközelebb nagyjából innen folytatom, s megmutatok néhány alternatív pénzrendszert. 

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Az utóbbi napokban nagyon népszerű lett a blog. Talán túlzás azt állítani, hogy a Boldogok a sajtkészítők bejegyzései elárasztották az internetet, de újabban egyre több oldal posztolja ki bejegyzéseimet.

Íme, egy rövid guglizás után összegyűlt kis ízelítő:

http://egenesfoldon.wordpress.com/

http://www.velemenystart.hu/aggregator/sources/29

http://moderniskola.hu/fels%C5%91oktat%C3%A1s

http://www.bumm.sk/64531/negyszazezer.html

http://mandiner.hu/cikk/20120202_ratius_nyilt_level_gyurcsany_ferenc_urnak

http://www.velemenystart.hu/aggregator/sources/29

http://www.168ora.hu/blogblokk/a-fulkeforradalom-bukasa-84895.html

http://petrovai.tumblr.com/             

http://chezoriane.blogspot.com/2012/02/ps5-henoch-corona-borealis-es-egyebek.html

http://koppanymondja.blog.hu/2012/02/03/a_judeai_nemzeti_front

Köszönet a megbecsülésért azoknak, akik hivatkoznak írásaimra, köszönet az építő vitáért mindazoknak, akik hozzászólnak bejegyzéseimhez, és köszönet a kemény kritikáért azoknak, akik elküldenek a fenébe.

S, hogy valami aktualitása is legyen ennek az írásnak, hadd idézzem Orbán Viktor legutóbbi évértékelője kevés őszinte mondatának egyikét: „A magamfajta politikai harcosok is emberből vannak, akiknek számít, igenis számít, sőt fontos, hogy néha, legalább néha együtt érezzenek velük, bíztassák, bátorítsák őket, és erőt adjanak nekik… Nem olcsó szenvelgésre vágyunk, csak arra, hogy az emberek néha jelezzék, értik, hogy értük folyik a küzdelem…”