Sokan reméltük, hogy a Fidesz, kétharmados felhatalmazása birtokában komolyan szembeszáll a korrupcióval, felszámolja a visszaéléseket, s nem csupán a közelmúlt közpénzfosztogatókat dugja lakat alá, de a közeljövő nokiásdobozolóinak, alapítványsíbolóinak, kenőpénzelőinek is megálljt tud parancsolni. Úgy képzeltem, egy kétharmados felhatalmazással bíró pártnak nincs szüksége azokra a vesztegetési pénzekre, amelyek demokráciánkat olajozzák, nincs igénye arra a kisstílű lopkodásra, amely pártot és pártembert hatalomba juttat, úgy hittem, Orbán nagyobb formátumú politikus annál, semhogy eltűrné a pitiáner pénzbehajtók országlását. Mi több, egyenesen arról fantáziáltam, hogy a Fidesz vezéreit valóban nem a meggazdagodás reménye hajtja a politika felé, hanem a tenni akarás, a közjó megvalósításának álma, bármit is jelentsen ez.
Árucikkek
Ma már látom, csalfa reménység volt ez. A korrupció a kétharmados fülkeforradalom óta nem, hogy csökkent volna, de egyenesen virágba borult, minden képzeletet fölülmúló rendszerré terebélyesedett. A zsebekbe csúsztatott bankókötegek, melyek remélt előnyök érdekében eddig önként érkeztek innen-onnan, lassan kötelezővé válnak. A Fidesz pénzteremtő emberei, mint megannyi életre kelt gólem, járják a sikeres vállalkozások székházait, s tartják markukat egy igen egyszerű, de annál kézzelfoghatóbb árucikkel, a kormányzat jó- vagy rosszindulatával házalva. Az évek óta szilárdan álló, jelentős piaci részesedéssel bíró vállalkozások hirtelen csődjei, a hajuknál fogva előrángatott szabályok által sarokba szorított cégek pánikszerű menekülése a piacról, a váratlan tulajdonosváltások mögött újra és újra felsejlik a hatalom piramisának legtetejéről érkező igény: állj mögénk, légy velünk, támogass, vagy ellenünk leszel, s mi ellened!
Nézőpontok
Bizonyos nézőpontból érthető, sőt egyenesen elfogadható ez a… hm… erőforrás-stratégia. Azok a cégek ugyanis, amelyek képesek voltak kiemelkedni a hazai ugar pusztaságából, amelyek a mindenkori kormányzat rablógazdálkodása dacára képesek voltak megerősödni, piacvezetővé lenni, komoly nyereséget realizálni – kevés kivételtől eltekintve – mind a kormányzat hátán kapaszkodott arra a magas polcra, ahol most találjuk. S, ha a rendszerváltás húsz esztendejéből tizenkettőt a szocialista elit uralt, a másik nyolcban pedig a jobboldal elfeledkezett arról, hogy a maga gazdasági hátterét megteremtse, akkor most nem történik más, csupán annyi, hogy a kétharmados politikai győzelem kétharmados jövedelemátcsoportosítássá válik.
Más nézőpontból mindez egyszerű zsarolás.
Fojtogatók
Az én nézőpontomból viszont egyenesen tragikus a helyzet. Nekem, mint megannyi hozzám hasonló hétköznapi polgár számára ugyanis mindez azt jelenti, hogy a politikai hatalom, a sorsomról való döntés, a hatékony érdekérvényesítés, a világos értékartikuláció, azaz a demokrácia továbbra is csak azoknak lesz elérhető, akik mögött tekintélyes vagyon áll. Mindez azt jelenti, hogy pártot szervezni, mozgalmat létrehozni, polgári kezdeményezést indítani a jövőben is csak úgy lehet, ha a szervezők nem feledkeznek meg a pénzügyi háttér megteremtéséről, ha önálló pártosztályt, pártközeli cégstruktúrát, vagy valami hasonlót hoznak létre, ha beállnak a korrupt pártok és politikusok közé, ha maguk is elkezdik játszani azt a pénzcentrikus játszmát, ami talán a legfelháborítóbb jelensége a magyar társadalomnak. És még az sem igaz, hogy hatalomra kerülve egy Jobbik, egy LMP, vagy bármiféle civil iniciatíva meg tudná fékezni a pénzteremtő részleg ámokfutását.
Egy ilyen nagyfontosságú alrendszer önálló életet él, saját szervezeti kultúrával rendelkezik, és döbbenetes erővel tudja rákényszeríteni elvárásait a párt politikai központjára. Olyasféle erő ez, mint a történelemből jól ismert a pártos erőszakszervezetek, amelyek rövid idő alatt hatalmukba kerítették a bolsevik vagy fasisztoid pártok politikai centrumjait. És ahogyan ez az erő – Gyurcsány, Kóka, Bajnai előtérbe kerülésével – megfojtotta az MSZP-t, úgy fogja megfojtani a Fideszt is a maga pénzteremtői által.
Most a Nők a Pályán egyesület készül népszavazást szervezni a női kvóta érdekében. Remélvén, hogy elérhetik: „
A forradalomban ugyanis van egy sajátos, belső logikája, amely azt súgja a vezetőknek: ők és kizárólag ők képesek megfelelni az új idők kihívásainak, ők, és csakis ők hivatottak megvalósítani a történelmi jövendő nagy igazságait, ők és egyedül ők tudják, mit kell tennie az országnak, mit kell gondolnia a népnek, hogyan kell helytállni a világban.
Akadnak forradalmak a világtörténelemben, ahol ezzel nagyjában-egészében véget is ér a dolog. Az alapító atyák Amerikában, vagy éppen a magyar rendszerváltás során méltó szerénységgel tekintettek a világra, s így elkerülhették a valóság és a vágyak között feszülő ellentét csapdáját.
Persze egyáltalán nem könnyű megmondani, hogy mi a valóság, s ma Magyarországon az sem egészen világos, mi az eszme, így a kettő viszonyáról meglehetősen nehéz épkézláb következtetést levonni. De hogy az Orbán-kormány egyre többször ütközik bele a valóság áthatolhatatlan falába, az napnál világosabb. Az IMF-tárgyalások kudarca, a gazdasági minisztérium működésének nehézségei, az Alkotmánybírósággal megvívott csata, a nyugdíjkasszák és különadók ügyében szerveződő ellenállás mind-mind a valóság falának ostromáról árulkodik. Sikerek, kudarcok kísérik e rohamokat, de a java még biztosan hátra van. Hogy ezekből az összeütközésekből az eszme vagy a valóság kerül ki győztesen, azaz, hogy a kormány tűzzel-vassal keresztülviszi elképzeléseit és sikerrel jár, vagy belebukik kísérletezéseibe, azt ma még nem lehet tudni.
Onnan indultam tehát, hogy az állam elvette a pénzt, ami persze így nem egészen igaz, de hát a lényeg szempontjából mindegy. Mert, hogy elvette, azt, akárhogyan is, de helyesen tette! Ugyanis az egész modern nyugdíjrendszer egy hazug, hamis és velejéig romlott ostobaság. Mint azt korábban már leírtam a 
A rendszer továbbfejlődését, a nyugdíjrendszer kiteljesedését a növekvő népszaporulat tette szükségessé. Különösen a gazdasági válságok idején merült föl a kérdés, hogyan lehetne munkához juttatni az egyre nagyobb számban lézengő munkanélkülieket? A megoldás a nyugdíjrendszer lett, amely embertömegeket volt képes kivezetni a munkaerőpiacról úgy, hogy látszólag mindenki jól járt vele. Munkához jutottak a fiatalabbak, munka nélküli jövedelemre tettek szert az idősek, ráadásul az államnak sem került sokba. Hiszen egyrészt a nem dolgozókat valamilyen módon úgyis el kellett, hogy tartsa a társadalom. Mégsem lehetett lelőni őket… Másrészt a felosztó-kióvó nyugdíjrendszerben a dolgozók tartják el az időseket.
A másik feladat az volna, hogy az állam olyan munkához segítse polgárait, amelyet valóban élvezni tudnak, amelyből nem akarnak nyugdíjba menekülni. Ennek pedig egyetlen módja a tanulás. A nyugdíjrendszer felszámolásával felszabaduló pénzekből teremtse meg az állam az élethosszig való tanulás infrastrukturális, jogi és egyéb feltételrendszerét. Emelje meg a tankötelezettség korhatárát, kötelezze továbbtanulásra a felnőtteket, biztosítson ösztöndíjat, tanulmányi szabadságot a dolgozóknak és így tovább.
Hogy ez az elosztás rendkívül igazságtalan, az nem is kérdéses. Hogy a fenti számok döntően befolyásolják a hazai termékenységet, az még akkor sem vitatható, ha a TÁRKI kutatásait az emberek döntő többsége nyilvánvalóan nem ismeri. Hogy milyen módszerrel lehet igazságosabban elosztani a gyermeknevelés terheit, arra jó példa a német alkotmánybíróság határozata, amely kimondta, hogy a gyermek közjószág, élete során munkájával és adójával hozzájárul a társadalom és a gazdaság fejlődéséhez, viszont nevelési költségeinek döntő részét a szülei viselik, így sérül a közteherviselés Alkotmányban rögzített elve. Németországban ugyan 15 évig tartott, de végül az ottani taláros testület kötelezte a kormányt a családi adórendszer bevezetése.
Számos országban próbálkoznak, illetve próbálkoztak azzal, hogy instrumentális eszközökkel élénkítse a kormány a gyermekvállalási kedvet. Többnyire a politikailag korrekt jutalmazó rendszerek terjedtek el, mert ezek kevésbé avatkoznak be a közvetlen emberi jogokba, mint a büntetések. Magyarországon a lakásvásárláskor, lakásépítéskor igénybe vehető szociálpolitikai kedvezmény volt a legismertebb formája ennek, de sok államban sokféle módszerrel próbálkoztak. A náci Németország például a házassági kölcsön bevezetésével ért el különleges sikereket. A kölcsön felvételét csak szigorú kritériumoknak megfelelő pároknak engedélyezték, de összege elérhette az 1000 birodalmi márkát is. A házassági kölcsön kamatmentes volt és havi egy százalékos részletekben kellett visszafizetni. Csakhogy minden gyermek születésekor 25 százalékkal csökkent az adósság. 1933 augusztusától 1936 elejéig több mint 900.000 házassági kölcsönt folyósítottak, kereken 600 millió RM értékben. A házasságokból, amelyek ebben a támogatásban részesültek, 1936 júliusáig 550.000 gyermek született, körülbelül kétszer annyi, mint azokból a házasságokból, amelyeket ugyanezen idő alatt házassági kölcsön nélkül kötöttek.
A magam részéről úgy látom, hogy mindkét állítás helytálló. Az állam nyilvánvalóan nem szólhat bele abba, hogy a polgárok kívánnak-e gyermeket vállalni, vagy nem. Mint ahogyan az is igaz, hogy a gyermekvállalók elképesztően nagy terheket viselnek közös jövőnk érdekében, amely terhek alól a gyermektelenek mentesülnek. Ez így tarthatatlan.
- Nincs abban semmi – nyilatkozza a törvényt előterjesztő képviselő – hiszen a meztelenség nem csupán természetes és egészséges, de országunk hagyományainak szerves része is. A ruhában járást csupán a keresztény misszionáriusok, a prűd fehér emberek terjesztették el közöttünk, akik valami érthetetlen okból iszonyodnak az emberi test látványától, különösen a nők meztelenségétől. A valóság azonban az, hogy ruhátlanul járni nem csupán felszabadító érzés, de valójában a legtermészetesebb dolog is, ahogyan az ember megmutatkozhat. 
De azért talán akad egy csendes bennszülött kisebbség is, amelyik úgy vélekedik, hogy ugyan miért ne járhatnának a fehérek klottgatyában, ha egyszer abban érzik jól magukat… Ennek a különös minoritásnak valami egészen elképesztő nézetei vannak az emberi szabadságról. Azt állítják, hogy a személyes döntésekbe – mint amilyen az öltözködés, a párválasztás, a mozgás és véleményalkotás szabadsága, vallásos hit, vagy éppen vallástalanság, a tradíciókhoz való viszony, meg más ilyenek - semmiképpen sem kellene beleugatnia az államnak.
