Az első, szörnyülködő reakciók után kezd egyre világosabban kirajzolódni a kép: a kormány frankhiteleseket mentő csomagja a zsenialitás határait súrolja. Persze előre nem lehet tudni, hogy végül mi lesz az eredménye a kezdeményezésnek, hiszen az óriási bukás, és az elképesztő siker esélye egyaránt benne van a pakliban. Az mindenesetre tény, hogy az Orbán-Matolcsy páros olyan kezdeményezést indított útjára, ami – rájuk jellemzően – kockázatos, merész, és igen nagyvonalú terv része is lehet.
Válság-világháború
Ám mielőtt összefoglalnám, milyen pozitív eredményei lehetnek a külföldi bankok ellen intézett huszáros rohamnak, világossá kell tennem egy igen fontos körülményt. Azt ugyanis, hogy a gazdasági válság – bármi is legyen annak az oka és eredete – eredménye végső soron nem lesz más, mint a vagyonok és jövedelmek átrendeződése. Hogy ebben a nagy, világméretű újraosztásban Magyarország milyen szerepet játszik, az korántsem mindegy, egyáltalán nem mellékes tényező. Márpedig most már világosan látszik, hogy az államok egyre határozottabban avatkoznak bele a válság okozta gazdasági folyamatokba, s ez a beavatkozás döntő módon befolyásolhatja a küzdelem végkimenetelét. A svájciak által megnyitott árfolyamháború – amiről mindjárt részletesebben is szólok - csak a jéghegy csúcsa. A mélyben minden kormányzat igyekszik saját pozícióit javítani, saját vállalkozóit előnyben részesíteni, saját lehetőségeit kiaknázni. Hogy Orbánék ebben a küzdelemben durvább játékra kényszerülnek, mint mások, talán nem elegáns, de be kell látnunk, hogy a nemzetközi küzdelmekben az eleganciát nem pontozzák a bírók. A „lovagias” magyar nemzet elvesztette a világháborút, míg az „áruló” románok a győztesek oldalán fejezték be. Úgy tűnik, Orbán tisztában van azzal, amit a hazai politikai elit évtizedek óta képtelen megtanulni: azt ugyanis, hogy a nemzetközi elvárásoknak való kényszeres megfelelés azoknak kedvez, akik a nemzetközi normákat meghatározzák. Azaz a nagyhatalmaknak és a multinacionális vállalatoknak. A durva és agresszív magyar politika, a nemzetközi gazdasági folyamatokba való elszánt beavatkozás azonban hatékony ellensúlya lehet a magyar gazdaság gyengeségéből és kiszolgáltatottságából eredő kegyetlen hátrányoknak. E beavatkozás nélkül az átrendeződés végére a válság legkifosztottabb vesztesei között találhatjuk magunkat.
És, akkor lássuk, milyen pozitív eredményei lehetnek a kormányzati intézkedéseknek!
Bankütközet
Az intézkedések nyomán a magyar lakosságot hitelező bankok vesztesége óriási lehet. Részben azért, mert nekik kell kifizetni a rögzített árfolyam és a piaci árfolyam közötti különbséget, részben pedig azért, mert a hitelkiváltáshoz a lakosság nagy valószínűséggel felhasználja azokat a megtakarításait, amiket, most e bankokban tart. Ha pedig megindul a devizahitelek tömeges forintra váltása, értelemszerűen azok a bankok járnak jól, amelyek sok forintot őriznek, tehát elsősorban azok, amelyek a hazai lakossági megtakarítások zömét kezelik: tehát a magyar bankok és pénzintézetek.
Ha pedig a külföldi bankok hazai leányvállalatait az összeomlás szélére sodorja a kormány döntése, akkor pozícióikat – igen, igen kedvező feltételekkel – megint csak a hazai bankok fogják átvenni. Több elemző rámutatott arra, hogy a több külföldi pénzintézet már éppen lehúzná a rolót Magyarországon, csakhogy ilyen körülmények között a veszteséges leányvállalatokat nem könnyű eladni.
Több mint valószínű, hogy a kormány döntésének hatására az alacsony megtérülésű és szűkös anyabanki tőkével rendelkező bankok egy része befejezi magyarországi tevékenységét. Ami viszont azt jelenti, hogy a hazai finanszírozás túlnyomórészt magyar bankok kezébe kerül, tehát a keletkező profit nem olyan nagy mértékben hagyja el az országot, mint eddig.
Árfolyamcsata
Mivel a devizahitelek átváltása során a bankok forintot adnak el, és frankot, eurót vásárolnak, a kormány terve a forint radikális leértékelődéséhez vezethet. Csakhogy a forint gyengülése igen-igen kedvező az exportőröknek, azaz mindenkinek, aki hazai ipari és mezőgazdasági termékeket külföldre tud szállítani. Nekik minden nap, amikor romlik a magyar fizetőeszköz, újabb és újabb nyereséget jelent. És minél gyengébb a forint, annál olcsóbban tudják kínálni áruikat, szolgáltatásaikat a nemzetközi piacon, azaz hosszabb távon olyan pozíciókat is megszerezhetnek, amelyekről korábban nem is álmodhattak volna. Ezért kényszerült rá Svájc a beavatkozásra. Az egyre erősebb frank ugyanis éppen az exportorientált svájci vállalatok nyereségét és piaci lehetőségeit szűkítette.
Ugyanakkor a romló forint az importőrök helyzetét nagyon megnehezíti. A külföldről behozott áruk egyre drágábbak lesznek, s egy idő után elkövetkezhet, hogy egy csomó terméket nem lesz érdemes külföldről behozni. Ez a lehetőség a hazai termelők előtt nyitja meg a kapukat, hiszen az importáruk helyett a magyar termékek vásárlására ösztönözhetik a fogyasztókat. A magyar gazdaság pedig amúgy is rendkívül importfüggő, s ugyanúgy, ahogyan a bankok esetében, a reálgazdaság területén is nagyon hasznos lenne, ha a keletkező profit nem a külföldi, hanem a hazai gyártókat gyarapítaná.
Infláció-offenzíva
De a forint gyengülése az államadósság csökkentésében is szerephez juthat, hiszen rengeteg olyan kötelezettsége van a magyar államnak, amit forintban, azaz gyengülő forintban kell kiegyenlítenie a költségvetésnek, így minél gyengébb a forint, annál stabilabb lehet a magyar államháztartás.
Azzal is egyre komolyabban számolnak a hozzáértők, hogy forint gyengülése inflációt fog gerjeszteni. Olyan inflációt, amit nem tud kontrollálni a nemzetközi pénzügyi rendszer, mert mögötte nem magyar pénznyomda szorgos működése áll, hanem éppen a nemzetközi pénzrendszer kíméletlen logikája. E folyamat, bár igen-igen hátrányos a bérből élők számára, rendkívül előnyös az állam számára. Az infláció felpörgetése a költségvetési hiány radikális csökkentéséhez vezethet, s így az államháztartás stabilitását teremtheti meg.
Az infláció révén ugyanis elérheti a kormány, hogy a bődületesen magas jóléti kiadások rovására a stratégiai kiadásokat támogassa. Elég annyit tennie, hogy rendszeresen alultervezi az infláció mértékét, s a nyugdíjakat, segélyeket, egészségügyi kiadásokat nem emeli olyan mértékben, amilyen mértékben romlik a forint értéke.
Az egész folyamat olcsóbb forinthitelekhez, a gyengébb forint az exportszektor élénkítéséhez, illetve az import visszaszorulása révén a hazai termelés erősödéséhez, az infláció felpörgetése pedig a költségvetési hiány csökkentéséhez vezet.
Háborús logika
Természetesen a külföld nem fogja tétlenül nézni a magyar kormány kalóz-akcióit, s így jó esélye van Magyarországnak arra, hogy komoly retorziókkal kényszerüljön szembenézni. Kormányzati források azt nyilatkozták, hogy fel vannak készülve arra, hogy a kialakuló intézkedéscsomagot nemzetközi jogi fórumokon támadják majd meg, de azt egyelőre nem tudhattuk meg, hogy miképpen kívánja kivédeni a kormány az esetleges szankciókat.
Pedig a most körvonalazódó rendszer logikájában ez is benne van. Orbán és kormánya túljutott azokon a dogmákon, amelyek barátokra és ellenfelekre osztják a világ nagy küzdőterét. A miniszterelnök jól megtanulta néhai kollégája, de Gaulle elhíresült szavait: „Franciaországnak nincsenek barátai. Franciaországnak érdekei vannak.” És ezeket az érdekeket a „barátok” rovására is érvényesíteni akarja.
A külföldi nyomást a külföldtől való függés csökkentésével lehet kivédeni. S ma már világosan látszik, hogy a kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy lazítson az ország függőségén. Új szövetségeseket keresve és találva, Kínával, az arab országokkal, netán Oroszországgal együttműködve meglepően messzire mehet el ezen az úton. Azt azért nem tartom valószínűnek, hogy Magyarország elhagyná az Európai Uniót, de az már korántsem lehetetlen, hogy a világban felhalmozott vagyonok és jövedelmek újraosztásáért folyó nemzetközi küzdelemben hazánk ügyes hintapolitikával, a nagyhatalmak közötti lavírozó, el nem kötelezett magatartásával előnyös pozíciókra tud szert tenni. A háborúkat ugyanis nem azok szokták megnyerni, akik részt vesznek bennük, hanem azok, akik kimaradnak belőlük.
S miközben erről a hiányzó százmilliárdról beszél most mindenki, nekem csak úgy, futólag, eszembe jutott, hogy éppen ekkora megtakarítási lehetőségről szólt az MNB közelmúltban megjelent tanulmánya, amely a készpénzforgalom visszaszorításának előnyeiről értekezett. A MNB becslése szerint a GDP másfél százalékát, 388 milliárd forintot vesz ki a társadalom zsebéből az, ahogyan használjuk a pénzt. Pedig ebből jó 103 milliárdot meg lehetne spórolni, ha kevesebbet használnánk készpénzt, és az összes papíralapú fizetési megbízást lecserélnénk elektronikusra.
Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ vezetője szerint Képíró Sándor felmentése botrány. Képíró tetteinek bizonyíthatatlan volta, azaz az európai jog legfontosabb alapelve, az ártatlanság vélelme fontosabb volt a bírók számára, mint a holokauszt-emlékezet bűnös-igénye. És ez bizony botrányos döntés a soá-emlékezet fenntartóinak szemében. Nem azért, mert a Wiesenthal Központ alapos nyomozás után, kételyektől nem elvakítva, tökéletesen tisztában van azzal, mit tett Képíró. Nem azért, hiszen efféle tudása aligha lehet egy amatőr szervezetnek. Hanem azért, mert a magyar bíróság elszalasztott egy lehetőséget arra, hogy felmutassa a bűnöst, hogy nyakon csípje a bűnt, hogy világgá kürtölje a veszélyt, amelyben élünk, hogy ország-világ figyelmét felhívja a velünk élő fasizmus rettenetes kockázatára. És ezzel a döntésével a Fővárosi Bíróság arcul csapta a holokauszt-emlékezetet, maga is a fasizmus oldalára állt. 
Pedig Képíró Sándort, és a hozzá hasonló matuzsálemeket, sürgősen el kellene ítéltetni a parttalan emlékezet híveinek, hiszen hamarosan meghal, s vele együtt nemsokára kihal az egész nemzedék, aki még perbe fogható. S akkor, óh, borzalom, nem lesz több bűnös, nem lesz több bűn, és nem lesz talán már veszély sem. A fasizmus éppen úgy a múlt sötét mélyére zuhan, mint a holokauszt, s nem lesz talán senki, aki emlékezne arra a meggyilkolt hatmillióra, aki igazságot akarna szolgáltatni nekik, mert senki nem lesz, aki eltagadná tőlük jogukat az igazságra. 
Mi lesz azzal a félezer újságíróval, akit most utcára tesznek? Mert, hogy a hanyatló értékesítési adatokkal küszködő hazai médiavilágban közülük kevesen találnak majd munkát, abban biztos vagyok. A kirúgottak csekély része nyugdíjba vonulhat, ám a fiatalabbaknak valami kenyérkereset után kell majd nézniük. Hogy miből fognak megélni, legyen az ő bajuk. Elég sokaknak nem akad munkája manapság. De abban szinte egészen biztos vagyok, hogy jelentős részük, hogy kiélhesse közéleti érdeklődését, blogot kezd majd írni. S mivel nem egy tehetséges tollforgató is akad az elbocsátott médiamunkások között, nekünk, hétköznapi bloggereknek fel kell majd kötnünk a gatyát. Éles verseny indul hamarosan az Index címlapért… 
Nevezett állampolgár már 2010 novemberében a Magyar Állandó Értekezleten kijelentette, hogy a következő évtizedben nem ideológiai, hanem gazdasági alapokra kell helyezni az ország nemzetközi kapcsolatait, hangsúlyozva, hogy a világgazdaságban jelenleg „keleti szél fúj”. E kijelentésével nevezett állampolgár a Kínai Népköztársasággal kialakítandó kapcsolatokra utalva jelentéktelen színben tüntette föl a kínai kommunista rendszer által elkövetett népirtásokat és más, emberiség elleni cselekményeket. 
Amennyiben egy magyar állampolgár hasonló kijelentéseket tenne a náci Németországgal kapcsolatban, például olyan mondatokra ragadtatná magát, hogy a nemzetiszocialista Németország és Magyarország hajdani szövetsége, „nagy jelentőségű” együttműködés volt, melynek alapja az, hogy „hasonlóképpen gondolkodtunk a jövőről”, akkor e kijelentésével nyilvánvalóan a fasiszta uszítás bűnébe esne. 
Persze, végső soron ma is a gyerekek tartják el a szüleiket, bár nem közvetlenül, hanem a nyugdíjrendszer hatalmas átviteli rendszerén keresztül. De ugyan miért ne lehetne közvetlenné tenni ezt az eltartást? Amíg nem volt, vagy ahol nincs nyugdíjrendszer, ott úgyis a gyerekek tartják el öreg szüleiket. Így persze a szülők azon fáradoznak, hogy több gyermeket is fel tudjanak nevelni, és minél sikeresebbek legyenek csemetéik. Tanuljanak, emelkedjenek magasabbra annál, mint ameddig a szüleik jutottak, keressenek sokat, illeszkedjenek be sikeresen a társadalom rendszerébe, s így a három-négy magas jövedelmű fiatalembernek semmiféle gondot ne okozzon, ha el kell tartaniuk öreg szüleiket. S, ha nem teszik meg önként, hát igenis kényszerítse erre őket az állam, mint ahogyan gyermektartásra szorítja a felelőtlen apát.
A klasszikus nyugdíjrendszer tarthatatlansága már sokszor megmutatkozott. Hiszen akár felosztó-kirovó, állami, akár öngondoskodásra épülő magánstruktúrában gondolkozunk, az egyértelmű, hogy a felnőtt nemzedék tartja el az öregeket. Függetlenül attól, hogy ezt közvetlenül, a nyugdíjbefizetései által, vagy közvetve, a különféle állampapírokon és részvényeken keresztül fizeti-e ki. Mert tévedés ne essék: a nyugdíjbiztosító számára jövedelmező értékpapírok hozamát is a ma nemzedéke teremti meg. A csökkenő népesség, az elöregedő társadalom azonban egyre nehezebben tudja ezt megtenni. Azáltal, hogy Európában egyre kevesebb aktív kénytelen eltartani egyre több inaktívat, nem csupán a nyugdíjak reálértéke zuhan meredeken, hanem az egész rendszer rohan a szakadék felé. Egy-egy látványos hullámvölgy, mint amilyet például a mostani világgazdasági válság jelent, katasztrofális következményekkel járhat.
Én erősen hiszem, hogy akkor, amikor a modern megoldások nem működnek, és nagy okosságot éppen senki nem tud kitalálni, bátran visszatérhetünk a klasszikus, tradicionális rendszerekhez. Nem ördögtől való dolog háztáji gazdaságot fenntartania a szegény embernek, akkor sem, ha a raktáráruházban nagyon olcsó a spenót. Nem ördögtől való fával tüzelni, akkor sem, ha vannak ezerszer korszerűbb rendszerek. És korántsem ördögtől való az elv, hogy a gyermekek lehetőségeik és tehetségük szerint, közvetlenül tartsák el szüleiket, ha már a társadalom egésze nem képes erre.
De ezennel kalapot emelek Tarlós István előtt is, akiről ez alkalommal több dolog is kiderült. Egyfelől nem fél visszavonni egy ostoba döntést, azaz nem ragaszkodik foggal-körömmel ahhoz a nyilvánvalóan hamis látszathoz, hogy ő olyan vezető, aki mindent megfontol és meggondol, és mindig bölcs döntéseket hoz. Nem. Tarlós beismerte, hogy éppen úgy, mint bármelyik ember, időnként téved, sőt olykor megfontolatlan, át nem gondolt lépéseket tesz. Ám, eltérőleg politikusaink többségétől, ő hajlandó belátni saját hibáit, okul belőlük és javít rajtuk, ha lehet. A szememben nagyot nőtt most a főpolgármester.
A busz ugyanis semmivel sem megy tőle gyorsabban, ám elképesztően nagy dugót tud okozni. Olyan nagyot, hogy mire a busz, a dugóban araszolva el tudja érni a buszsáv kezdetét, régen elvesztette azt az időt, amit a buszsávban nyerni fog.
És nekem nem is az a legfőbb bajom ezzel a kormánnyal, hogy felvállalta azokat a konfliktusokat, amelyeknek elkerülésére amúgy sem lett volna esélye. Nem az a bajom, hogy sokszor megdöbbentő, a józan kormányzástól messze elhajló döntéseket hozott, amikor ezt látta szükségesnek, nem az a bajom, hogy a demokratikus normákra fittyet hányva viszi keresztül akaratát. Az én csalódottságom oka sokkal inkább az, hogy a széles látókörű, messzire tekintő, világos koncepció mentén haladó, érvet érvre, tettet tettre halmozó racionális cselekvés helyén hatalmas vákuum tátong.
Arab számok
A pesszimista vélekedés szerint a kontinens országai néhány évtized múlva iszlám államokká alakulnak, s ekkor a legszörnyűbb forgatókönyvekre számíthatunk: elterjed a többnejűség, a nők elnyomása, kötelezővé lesznek az iszlám vallási gyakorlatok, bevezetik a sariát, kézlevágással, korbácsolással és nyilvános akasztás, diktatórikus teokráciák alakulnak ki, hanyatlásnak indul a kultúra, megszűnik a szólás szabadság és így tovább. Európa száz év múlva összenő az arab országokkal, s átveszi azok minden szörnyű és számunkra idegen szokását, szabályát, működésmódját. .jpg)
Az nyilvánvaló, hogy néhány évtizeden belül irtózatosan sok arab lesz Európában. Hogy ők mind muzulmánok lesznek-e az már kevéssé valószínű, hiszen egy részük éppen az iszlám elnyomó kötelezettségei elől menekült a szabad életvitelt kínáló Európába. A vallásos bigottságnak jó kétszáz éve elejét tudja venni a mi kultúránk, s számíthatunk erre a hagyományra akkor is, ha nem a keresztény idiotizmust, hanem éppen a mohamedán ámokfutást kell megfékezni. Így az igazi kérdés nem is az, hogy hány arab származású polgára lesz földrészünknek, hanem sokkal inkább az, hogy ez a mi felvilágosodott, haladó és szabadságszerető kultúránk képes lesz-e magához idomítani az iszlámot. Elképzelhető-e toleráns iszlám? Elképzelhető-e olyan muzulmán, aki magánügynek tekinti a vallást, s a vallási parancsok betartását? Elképzelhető-e olyan muzulmán, aki nudista strandra megy a családjával, mint a keresztény német kispolgár? Elképzelhető-e olyan mohamedán, akit nem érdekli, ha a szomszéd, a tilalom ellenére részegen botorkál haza, aki fütyül rá, hogy a lánya, vagy menye szűz-e az esküvőn, aki többre tartja a vélemény, a gyülekezés, az életmód megválasztásának szabadságát, mint az isteni parancsot?
Ez alkalommal Antoine Buéno francia író
Hogy ez a kép mennyire hamis volt Gyurcsány esetében, azt mindannyian érezhettük. A bukott miniszterelnökről elsősorban az sugárzott, hogy egy végtelenül szerencsétlen lúzer, akinek a pénz és a hatalom elsősorban valamiféle önigazolást jelentett. Minden lépéséből, minden gesztusából, minden szavából sugárzott az a bizonytalan és kétségbeesett megfelelési kényszer, amely igazolja ország világ előtt, s ezzel hitelesíti önmaga számára is azt, hogy ő igenis értékes, tartalmas, sikeres valaki. Gyurcsány Ferenc trágár szavai nem azért voltak zavaróak, mert sértették a közízlést, hanem azért, mert kiáltó ellentétben álltak mindazzal, amit az az ember sugárzott. (Ebben az értelemben, tehát amennyiben a giccs sértő, a volt miniszterelnök randa szavait is besorolhatjuk a jóízlés elleni támadások közé…)
.jpg)
Február 20. - A korrupció és pártfinanszírozás napja (Annak emlékére, hogy 1440-ben Kottaner Jánosné a visegrádi palotából Erzsébet királyné részére ellopta a Szent Koronát.)
Perkovátz Tamás, a tavaly májusban forgalomba került soproni kékfrankot kibocsátó HA-Mi-Összefogunk Korlátolt Felelősségű Európai Szövetkezet elnöke a napokban úgy nyilatkozott, hogy az ország minden pontján egyre inkább létkérdés, hogy az ott elköltött pénzek az adott térség gazdaságának további élénkítését segítsék. Sopronban a kékfrankot immár különböző alapanyaggyártók, így húsüzemek, pékségek, zöldség- és gyümölcstermelők, sőt importból származó árut forgalmazó nagykereskedők is elfogadják, miután egyre szélesebb körben tudják használni. A térségben ma már különböző építési, sőt ipari beruházásokat is meg lehet úgy valósítani, hogy kizárólag a helyi valutát használják. A fizetőeszközt ugyanis építési vállalkozók, építőanyag-telepek, sőt ingatlantulajdonosok is elfogadják. Egy soproni vendéglős szerint a kékfrank bevezetése mintegy 7-10 százalékos forgalomnövekedést indukált az elmúlt hónapok során. 
Németországban nem kevesebb, mint 17 helyi pénzt tartanak számon, és a német nyelvterületet összefogó ernyőszervezet további 31 előkészítés alatt álló közösségi pénzről tud. Még meghökkentőbbek a globális adatok. Egyes becslések szerint az öt földrészen összesen akár négyezer helyi fizetőeszköz is használatban lehet a hivatalosan elismert pénzek mellett. 
Nos, a lényeg meglehetősen egyszerű: a helyi pénzek a helyben előállított javak - áruk és szolgáltatások - helyi keresletét élénkítik, alternatívát nyújtva a globális, vagy országos nagyvállalatok kínálatával szemben. Ilyenformán segítik a helyi vállalkozókat, egyúttal munkát adnak a lakosságnak. Ráadásul a helyi pénzeket gyakorlatilag adómentesen lehet használni, s mivel nem részei a globális pénzügyi rendszernek, mentesek a pénzpiaci bizonytalanságoktól. Elvileg igen értékállók lehetnek. Gyakorlatilag azonban a helyi pénzek sorsa - mivel mögöttük csak a közbizalom, s nem a hatalom ereje áll - mindig bizonytalan. Ennek a ténynek azonban igen előnyös hatása van, illetve lehet. Mivel a helyi pénz nem alkalmas a tőkefelhalmozásra, kizárólag cserefunkciót tud betölteni. Az emberek igyekeznek hamar elkölteni, még akkor is, ha egyébként bíznak a pénz értékében. A gyors költekezés viszont a pénz gyorsabb körforgását eredményezi, azaz a helyi gazdaságra gyakorolt áldásos hatása megsokszorozódhat. 
A helyi pénzzel foglalkozó gazdasági szakemberek szerint a közösségi pénzek válságban instant segítséget jelentenek, ám a válság elmúltával jelentőségük érthetően csökken. Az emberek szívesebben használják az értékálló, a hatalom által is garantált fizetőeszközt, azaz az ország hivatalos valutáját. A helyi pénz azonban ekkor sem szűnik meg feltétlenül, használata általában szűk körbe szorul vissza, szolgáltatások, kulturális javak lokális cseréjét segíti a továbbiakban. Más alternatív közgazdászok úgy vélik, hogy a világgazdaság nehézségeinek gyarapodásával, a válságritmusok gyorsulásával, a globális környezeti és vele járó gazdasági átalakulások hatására a helyi pénzek jelentősége nőni fog, s hosszabb távon ez lesz az a technika, amely leválthatja az egyre abnormálisabban működő globális pénzrendszert. 