Boldogok a sajtkészítők

Diktatúrával riogatnak, pedig diktatúráról szó sincs. Mielőtt azonban kételyek támadnak, sietve leszögezem, nem Orbán-párti cikk következik. Inkább afféle helyzetértékelő írás lesz ez. Ma úgyis az évértékelés napja, sőt, ha a Milla meg az LMP kezdeményezését is ide vesszük, akkor inkább az évértékelések napjai vannak. Szóval most elmondom, hogyan látom én mindazt, ami Magyarországon történik, illetve történt az elmúlt időszakban. Évértékelésnek mégsem nevezném ezt a posztot, nem esztendőkben szabják ki a világot manapság. Így én inkább csak azt rögzíteném, miféle Magyarország került a talpunk alá a közelmúltban.

Valódi érdekharc

A hatalom berkeinek közelében két párhuzamos küzdelem zajlik: egyfelől minden eddiginél élesebb harc kezdődött a nemzeti vagyonok és a nemzeti jövedelmek újraosztásáért. Másfelől e csatározások kísérőjelenségeként, kialakultak azok az ideológiai frontvonalak, amelyek meghatározzák gondolkodásunk kereteit. Mindkét jelenséget érdemes alaposan szemügyre venni, mert a hatalom berkeitől távolabb, a közjó elvont szempontjából mérlegelve e párhuzamos csaták egyformán gonoszak, kirekesztőek és értelmetlenek. Reményeim szerint végső pusztulást hoznak a szembenállókra, mert mindaz, amit akár ezek, akár azok képviselnek, ellene mondanak mindannak, amit a világról, az emberről, a közérdekről helyesnek és igaznak tartok. És természetesen érdemes a birtokharccal kezdeni az elemzést, mert a hozzám hasonló, jó materialisták úgysem értenek mást, csak a has filozófiáját. 

Én nem tudom másképp látni, mindazt, ami körülöttünk zajlik, csak úgy, mint a szűkülő erőforrásokért vívott mind kiélezettebb létharcot. A rendszerváltás kezdetén, a spontán privatizáció, illetve a későbbiekben kapcsolataik révén vagyonhoz és jövedelemhez jutott, jellemzően a szocialista párt körül tömörülő burzsoáziával szemben a Fidesz második hatalomra jutásával most az állami újraosztás közelébe kerültek azok a hazai vállalkozói csoportok, amelyek úgy érezték, korábban méltatlanul szorították ki őket az elosztás nagy játékteréből. Ez a Fidesz-közeli tőke nekilátott tehát, hogy politikai győzelmét anyagi haszonná konvertálja, s minden lehetséges módon és eszközzel, minden fölfedezhető forrás közeléből igyekszik kiszorítani a korábbi haszonélvezőket. Az új dézsmaszedők nem kevésbé pártosak, alig valamivel piacképesek, éppen úgy a köz nyakán élősködnek, mint elődeik. Viszont most – tanulva az előző ciklus kudarcából – valóban kíméletlenül számolnak le ellenfeleikkel.

E képet árnyalja azután a nemzetközi nagyvállalatokhoz, s ezeken keresztül a nemzetközi tőkéhez, a nagybefektetőkhöz, az IMF-hez, és végső soron az Európai Unióhoz fűződő viszony. Hiszen míg a szocialistákhoz kötődő gazdasági elit – elsősorban a maga pozícióit javítandó – készségesen együttműködött a tőkét, szakértelmet, nemzetközi legitimációt, mindezeknek köszönhetően valamifajta belső legitimációt is kínáló multinacionális tőkével, addig a javarészt saját erőből felemelkedő Fideszes burzsoázia kevés szállal kapcsolódik a nemzetközi gazdasági szereplőkhöz. Számukra a külföldi tőke a szocialista riválisaik támogatója, s amazokkal együtt a hazai vagyonok és jövedelmek élősködője. Az Orbán által hirdetett gazdasági szabadságharc ebben a keretben nagyon is világos célokért zajlik: azért, hogy a hazai, Fidesz-közeli tőke rá tehesse kezét azokra az erőforrásokra, amelyeket a külföldi befektetők uralnak. S amennyiben a nemzetközi tőke ernyőszervezetei felemelik szavukat, latba vetik fegyelmező erejüket a hazai Fidesz-burzsoázia törekvéseivel szemben, hát Orbán is szembe fordul a velük. És ráadásul minden retorikai ékességét bevetheti e harcban. Beszélhet nemzeti szuverenitásról, szónokolhat karvalytőkéről, rikácsolhat a hazánkra rontó nemzetközi baloldalról, sokan hisznek neki. Csak az nem tűnik föl e sokszázezer nemzeti szabadságharcosnak, hogy nem a hazát védik, hanem csupán a hazát fosztogató új, Fidesz-közeli gazdasági elit érdekeit. 

Hamis propaganda

Mindezekkel párhuzamosan egy szellemi, ideológiai küzdelem is kibontakozott Magyarországon. A hatalomból kiszoruló, és így az állami jövedelemforrások közeléből kiebrudalt szocialista elit természetesen diktatúráról üvölt. S, én még azt is megértem, hogy számos alakja ennek az elitnek valóban szörnyű diktátumként éli át azt a tényt, hogy ő ezentúl nem lehet az állami újraosztás haszonélvezője. De hiába döngicsél Orbánisztánról és viktatúráról ez a zümmögőkórus, valójában nem történik más, csak az, ami eddig is történt. Igen, az Orbáni rendszer lényegében csak a ’89-es struktúra végletesen kiélezett gyakorlata, a rendszerváltás folyamatának betetőzése, a nemzeti burzsoázia hatalomra jutása, s ezzel párhuzamosan a ’89-es politikai elit szélsőséges törekvése arra, hogy véglegesen birtokba vegye az országot. S ez még akkor is igaz, sőt éppen azért igaz, mert Orbán Viktor második országlásával a rendszerváltó elit igyekszik kiszorítani a hatalomból, azaz a közpénzek környékéről azt a szocialista nomenklatúra-burzsoáziát, s vele együtt a külföldi nagytőkét, amely inkább afféle átmeneti elitként, tulajdonképpen csak ideiglenesen uralta a nemzeti erőforrásokat.    

A szocialistákhoz és a nemzetközi nagyvállalatokhoz kötődő gazdasági-politikai elit így a restauráció élharcosa lett. A köztársaság visszaállítása mellett kardoskodva, a húsz esztendőn keresztül fennállott liberális demokrácia helyreállítása érdekében, a kipróbált, s elsősorban ennek az elitnek az érdekeit szolgáló intézményrendszer védelmében utasítja el mindazt, amit Orbán és a Fidesz képvisel. Nincs is nehéz dolguk, hiszen csak annyit kell mondaniuk: mindent vissza!

Sokkal nehezebb helyzetben vannak a Fideszes elméletalkotók, nekik ugyanis valami egészen mást kell mondaniuk. Ha szellemi, ideológiai munícióval akarják ellátni rendszerüket, ki kell találniuk, miféle Magyarország lesz, az, amit ők fognak uralni. Így aztán érthető, ha ez az alapoktól a kémény zárókövéig újragondolt nemzeti építmény pontosan annyira giccses, ostoba, esetlen és üres, mint, amilyenek az efféle katedrálisok lenni szoktak. S mint minden nemzeti burzsoázia a Fidesz-elit sem talált más mintát önmaga meghatározására, mint, amit találni szoktak a nemzeti burzsoáziák: a viktoriánus, second empire, eklektikus nagypolgári öntömjénezését. 

Úgy, igen. A Fidesz korántsem autokratikus, vagy diktatórikus hatalmat épít, hanem egy XIX. századi mintázatú oligarchikus rendszert. Olyasféle korlátozott demokráciát, amelyben egy viszonylag szűk elit birtokolja a hatalmat. És, ha már ez a rendszer a XIX. századi előképekre hajaz, hadd mondjam inkább úgy: egy osztály lép hatalomra, s igazi, reakciós erőkre – az egyházra, a rendőrségre, a hűségében megszilárdított köztisztviselői karra, a cseppet sem független bírói hatalomra, a tekintély előtt hajbókoló állami propagandagépezetre – támaszkodva teremti meg a maga identitását.

Posztmodern igazság

Ha egy efféle rendszer alakult volna ki Magyarországon a kiegyezés után, netán az első világháborút követően, akkor nagyon elégedettek lehetnénk múltunk korszakos eseményeivel. A XXI. században azonban meglehetősen anakronisztikus ez a XIX. századi tempó. Ennek a rendszernek ugyanis idő közben elvesztek az alapjai. Társadalomképét meghaladta a szociológia, gazdaságfilozófiáján túllépett a globalizáció, identitást adó tényezőit fölülírta a modern média. Magyarország ma már nem keresztény, nem nemzeti, nem polgári társadalom, még akkor sem, ha sokan vannak, akiknek ez a múlt századi világ szellemi-lelki kapaszkodóul szolgál. Az az osztályuralom, amit a Fidesz próbál kiépíteni múltba révedő, talajtalan giccs, éppen olyan, mint a XIX. századi viktoriánus világ. Mai szemmel is megmosolyogtató az ezernyolcszázas évek második felének közkultúrája, hatalmi propagandája, különösen akkor megmosolyogtató, ha tudjuk, akkoriban már az impresszionisták, az avantgárd művészek bontogatták szárnyaikat. Ma pedig egyenesen röhejes az a viktoriánus társadalomkép, amit a Fidesz igyekszik országunkra erőltetni.

Meggyőződésem, hogy a Fideszes, premodern konstrukció életképtelen posztmodern korunkban. A ma embere nem tud belenyugodni abba a kirekesztettségbe, amit az Orbán-rendszer kínál, nem ismeri el, ha kitaszítják a nemzet politikai közösségéből, nem tűri el, ha üres jelképekkel kárpótolják üres hasáért.

A posztmodern filozófia egyik legjelesebb képviselője, Jean Francois Lyotard szerint az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult az emberi gondolkodásmód. Széljegyzetek az elbeszélésekhez című tanulmányában a következőket írja: „Végsőkig leegyszerűsítve, a posztmodernt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg.” A nemzeti hitvallások kora lejárt. Ezek ugyanis csupán a fennálló társadalmi rend fenntartására szolgáltak, a rendszer ideológiai hátterét adták. A modern világba, a modern intézményrendszerbe vetett bizalom megingásával azonban a nagy ideológiai építmények is semmivé lettek. Nem hitelesíthetnek semmit, s ezzel a maguk hitelessége is elveszett.

Hiába igyekszik hát a Fideszes propaganda úgy összehordani az új rendszer gyúanyagát, hogy minden tett és gondolat egy nagy, egységes nemzeti gloire fényét növelje, s összefüggő világmagyarázattá álljon össze, a kormány egyes intézkedései, elvi nyilatkozatai mégsem válhatnak érvényes igazsággá. Az univerzális világértelmezések kora lejárt. Az igazság sokkal tágasabb annál, mint korábban gondoltuk, s az egészre vonatkozó „univerzális igazság” helyére az alternatív igazság állt. Toleranciánk megnőtt, „anything goes” „minden megy”, ahogy Aaron Schutz fogalmazott. A viktoriánus világ igazsága végképp elveszett.

S, mivel az efféle helyzetelemzéseket illik némi jövőbe mutató dinamikával lezárni, hát had mondjam ki: az orbáni rendszer gazdasági szabadságharca a globális erők ellenállásába ütközik, ideológiája pedig érvénytelen múlt, értelmezhetetlen dogma. A legtöbb, amit ez a rendszer megtehet, ha megszabadít bennünket a szocialista nomenklatúra-burzsoáziától, s rányitja szemünket az ókonzervatív társadalomkép tarthatatlan voltára. A Fidesz-közeli élősködőktől, a rendszerváltás végső győzteseitől, a nemzetközi nagytőkétől nekünk magunknak kell majd megszabadítani a közéletet, mint ahogyan nekünk kell majd kitalálni azt is, milyen legyen a posztmodern magyar demokrácia.     

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Derék döntés volt, és úgy tűnik, eredménye is lesz. Alig néhány nap telt el, és máris kezd kirajzolódni, mennyire okosan határozott az LMP legutóbbi kongresszusa, amikor elutasította a készülő ellenzéki kerekasztalban való részvételt.  A mai napon ugyanis lényegében szétesett a tervezett kerekasztal, s ezzel új utak nyíltak a magyar közéletben.

A Negyedik Köztársaság mai közleménye szerint „Az LMP kész helyzetet teremtett a többi szereplő számára azzal, hogy visszautasította az Ellenzéki Kerekasztalban való részvételt. A Kerekasztal csak úgy tudná betölteni a szerepét, ha valamennyi demokratikus ellenzéki párt képviseltetné magát. Ennek hiányában a 4K! - korábbi szándékával ellentétben - nem látja értelmét a Kerekasztalban való részvételnek.

Az Ellenzéki Kerekasztal feladata az lett volna, hogy a köztársaságot helyreállítani akaró valamennyi szereplő, a nézetkülönbségeit félretéve egy asztalhoz üljön és megegyezzen a demokratikus intézményrendszert helyreállító köztársasági minimumprogramban. Amennyiben a demokratikus ellenzéknek csak egy része jelenik meg az asztalnál, úgy nem lehet ezt a fórumot az Ellenzéki Kerekasztalnak tekinteni.”

A 4K vezetői, szervezői, úgy tűnik, pontosan megértették, mint jelent a részvétel egy csonka ellenzéki kerekasztalban. Az LMP nélkül egy ilyen szerveződés valójában nem más, mint a darabjaira hullott MSZP-tábor újbóli összekovácsolása. Aki abban részt vesz, beáll az MSZP zászlója alá, s hosszú időre meghatározza politikai hovatartozását.

A 4K vezetői, szervezői persze még most is azt hiszik, hogy az LMP-vel együtt valami mást jelentene egy ilyen összefogás, pedig tévednek. Velük együtt is ugyanez lett volna a DEKA: a levitézlett szocialista elit restaurációs törekvéseit legitimáló és támogató tömörülés. De most már mindegy, mit gondolnak erről a fikcióról a Negyedik Köztársaság aktivistái, ez a hajó elment, s így nekik is be kellett látniuk, nem szállhatnak föl rá.

Amit azonban mai bejelentésük nyilvánvalóvá tesz az igen bíztató fejlemény. Úgy tűnik, megkezdődhet az ellenzéki pártok között az a mozgás, ami egy új szövetségi struktúra kialakulásához vezet. Világossá válhatnak az ellenzéki pártok közötti törésvonalak, egyértelművé lehet, ki kivel tart, s kivel fordul szembe. Világossá lehet, kik akarják a szocialista elit szekerét tolni, kik szeretnék visszacsempészni a országunk élére az MSZP nagyjait, és kik azok, akik valóban meg akarnak szabadulni az elmúlt húsz év árnyaitól, tragikus társadalompolitikájától, rettenetes gazdaságirányításától, korrupciójától, vezéreitől, törzsi harcaitól. Az LMP kongresszusának köszönhetjük a meginduló kristályosodást, és most köszönet illeti a 4K döntéshozóit is, mert felismerték, hogy az új helyzetben újra kell gondolniuk, hol a helyük.

Talán 2014-ben mégis lesz kire szavazniuk a kiábrándult millióknak.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Orbán Viktor pénteken az MR1-Kossuth Rádió 180 perc című műsorában a felsőoktatással kapcsolatban kifejtette: az nem megy, hogy „állami pénzen drága képzésben részesülnek fiatalok, majd utána - érthetően egyébként, a nehéz helyzet miatt - fogják a batyujukat, és ezzel a tudással együtt elmennek nyugatra, és mi, akik fenntartottuk az ő képzésüket, semmit sem kapunk vissza abból a tudásból, amihez hozzásegítettük őket"

Igaza van a miniszterelnöknek! De mi lesz a középiskolai képzéssel? Mi lesz azokkal, akik a középiskola elvégzése után távoznak külföldre? Azoknak a képzését nem mi fizetjük? És az általános iskolai képzés? Azt miért nem kell visszafizetnie annak, aki kivándorol? És az óvoda? És a gyes, gyed, családi pótlék? Azt csak úgy megkapja, ajándékba a nyavalyás disszidens?

Nem is beszélve drága szülőanyja áldozatkész munkájáról! Nem is beszélve szeretett édesapja nevelő odaadásáról! Az semmit nem ér? De igenis ér! Aki gyermeket nevel, az jóval kevesebbet dolgozik a köz javára. Mert családjára fordítja idejét, energiáját. És a társadalom bölcsen tűri ezt, remélve, hogy felnőve majd a gyermek is hozzájárul közösségünk gyarapodásához. De nem teszi az alávaló, mert inkább az NSZK-ban játssza az emigráns magyart. Ezt a ráfordítást talán nem kellene visszafizetnie az aljas szökevénynek? Hát dehogyisnem! Kiszámították, hogy egy gyermek fölnevelése anyagiakban és befektetett munkában közelítőleg harmincmillió forintjába kerül egy családnak. És ezt a harmincmilliót jórészt a köztől vonja el a család. Mert ahelyett, hogy plazmatévét venne, pelenkát vesz, ahelyett, hogy moziba menne, otthon gügyög a hülyegyerekének, ahelyett, hogy dolgozna, vásárolna, egyszóval pörgetné a GDP-t, mesét olvas, meg csúszdázni viszi azt a kis köcsögöt.

És nagyszülei, dédszülei, apái apáinak apái vajon semmit nem tettek az ilyen nyomorult migránsért? Kiontott vérükkel védték e hont, hogy mást ne említsek! Itt ezredévnyi szenvedés kéri jogos jussát az ilyen rohadék hazaáruló, külföldi szemétre ácsingózó kivándorlótól!

 És, ha már itt tartunk, vajon jogos-e az, hogy egy ember, aki szőröstül-bőröstül ennek a társadalomnak a terméke, aki az általunk, a mi közösségünk által megteremtett szocializációs feltételek nélkül egy farkasokkal üvöltő Maugli volna, egy majomember, egy elfuserált missing link, hogy ez az ember nem akarja a közösség javára kamatoztatni képességeit? Tőlünk tanult beszélni, általunk tud két lábon járni, mi mutattuk meg neki, hogyan használja a két kezét, mi tanítottuk írni, olvasni, számolni… Mindent nekünk köszönhet! És ő csak úgy, fizetés nélkül távozna?

Hát nem, abból nem eszik! Tessék csak szépen visszafizetni a kölcsönt! Tessék csak szépen nekiállni, dolgozni, gyereket vállalni, közösséget építeni, tessék csak szépen tovább adni a tőlünk kapott génkészletet, tudást, és mindazt az emberi erőforrást, amit nekünk köszönhet! Az ugyanis a miénk. S, ha valakinek talán nem volna kedve ahhoz, hogy itt, e közösség javára kamatoztassa a tőkét, amit bele ruháztunk, hát rendben, ez egy szabad ország. De kéretik visszafizetni! Addig innen egy tapodtat sem mehet, amíg ki nem fizette a tartozását! Meg vagyok értve?

Majd mindjárt kiszámolja a pénzügyminisztérium, hogy mennyibe kerül Magyarországon egy emberi lény létrehozása, felnevelése, taníttatása, s, mekkora az elmarad haszon, ha külföldre távozik. Mindjárt kiszámoljuk, mennyi a be nem fizetett adója, tb-járuléka, nyugdíjalapja, a meg nem dolgozott munkája, az el nem költött pénze, a fel nem nevelt gyermeke után keletkező kiesés, és akkor annyi lesz az annyi!   

Az ugyanis nem megy, hogy állami pénzen drága képzésben részesülnek fiatalok, majd utána fogják a batyujukat, és ezzel a tudással együtt elmennek nyugatra, és mi, akik fenntartottuk az ő képzésüket, semmit sem kapunk vissza abból a tudásból, amihez hozzásegítettük őket!
 

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Tisztelt Miniszterelnök úr!

A minap Ön Jávor Benedek úrhoz címzett nyílt levelet tett közzé, amelyben egyebek mellett azt veti az Önökkel együttműködni nem kívánó frakcióvezető szemére, hogy erkölcsi alapon utasítja el az ellenzéki összefogást, s nyilvánvalóvá teszi, hogy Ön nem érti ezeket az erkölcsi megfontolásokat. Levelében hosszan mentegeti miniszterelnökségének megkérdőjelezhető döntéseit, s ezzel azt a látszatot kelti, mintha az Ön ellen felvethető morális kifogások főképp kormányzásának időszakához kötődnének.

Tisztelt Miniszterelnök úr, Ön téved. Az Önnel való együttműködést sokkal komolyabb problémák miatt kell elutasítania a magyar demokratáknak, mint amikre levelében reflektál. Engedje meg nekem, hogy röviden összefoglaljam e kifogásokat! Bár Jávor úr nevében természetesen nem nyilatkozhatok, nyílt levelének tartalmát egy tegnapi interjúban Ön közpolitikai kérdésnek nevezte, s ezzel mintegy nyilvános vitára invitálta a magyar társadalom sorsa miatt aggódó közszereplőket. Engedje meg tehát, hogy én, mint egy aprócska pontja hazai közéletünknek, én, mint aki kezdettől fogva és a leghatározottabb módon ellenzem a demokratikus erők olyasféle összefogását, amit Ön képvisel, hozzászóljak e vitához, s elmondjam, miféle kifogások miatt tartom elfogadhatatlannak az Önnel való együttműködést. Igyekszem tárgyszerűen és demagógiától mentesen fogalmazni, és próbálom kerülni azt, hogy Önt személyében, emberi méltóságában sértsem meg, ám ezzel együtt is nagyon sok olyan témát leszek kénytelen elővenni, ami Önt bántani fogja. Ezekért előre is elnézését kérem.

Tisztelt Miniszterelnök úr, Ön a nyolcvanas években egy elnyomó, diktatórikus rezsim ifjúsági szervezetének egyik legfelső vezetője volt. Ön olyan rendszert szolgált, amelyet egy idegen hadsereg tartott fönn, és amelynek értékvilága, társadalomképe, politikai hitvallása szöges ellentétben áll mindazzal, amit mi elfogadhatónak, jónak és derekasnak tartunk. Ez a rendszer árulással, gyilkosságokkal, emberi egzisztenciák eltiprásával került hatalomra és maradt fönn Magyarországon. Mi, mai magyar demokraták, ezzel a rendszerrel, e rendszer hajdani képviselőivel semmiféle közösséget nem vállalhatunk.

Tisztelt Miniszterelnök úr, Ön a nyolcvanas kilencvenes évek fordulóján kialakult, úgynevezett spontán privatizáció egyik legsikeresebb haszonélvezője volt. Ön egy olyan gazdasági átalakulás révén vált vagyonossá, amely átalakulás – bár jogi értelemben ma már nem kifogásolható – erkölcsi tekintetben a tolvajlással egyenértékű. Ön azok közé tartozik, sőt azoknak szimbolikus súlyú alakja, akik a spontán privatizáció során, a közakarat megkerülésével, a bürokratikus és technokrata hatalmi elittel ápolt politikai és családi kapcsolatait kihasználva magánvagyonná tették a közvagyont. Mi, mai magyar demokraták, mint szükségszerű történelmi folyamatot, tudomásul vesszük ezt az átalakulást, de nem vállalhatunk közösséget annak kétes becsületű szereplőivel.

Tisztelt Miniszterelnök úr, Ön a kilencvenes években, jelentős vállalatvezetőként és cégtulajdonosként egyike volt azoknak a gazdasági szereplőknek, akik kialakították és fenntartották a hazai gazdaságpolitikára rátelepedő, az államon élősködő, a közvagyont dézsmáló gazdasági elitet. Az Ön vállalkozásaival kapcsolatban olyan eseményeket tárt fel az oknyomozó újságírás, amelyek bár jogilag elévültek, azért egyértelműen jogellenesek voltak, illetve olyan határterületeken mozogtak, amelyek, ha törvényi értelemben nem is, erkölcsileg mindenképpen elitélendőek. Mi, mai magyar demokraták, mint a rendszerváltozás folyamatának nyomorúságos hozadékát, tudomásul vesszük azt, hogy az elmúlt évtizedekben sikeres vállalkozást sokszor valóban csak olyan módszerekkel lehetett működtetni, mint amilyen eljárásokat Ön is alkalmazott, de – mivel véget akarunk vetni a gazdasági és politikai elit összefonódásának – semmiféle közösséget nem vállalhatunk azokkal, akik a köz kárára gyarapították magánvagyonukat.

Tisztelt Miniszterelnök úr, közéleti pályára lépve, Ön egy olyan politikai közösség tagja, majd vezetője lett, amely közösség legnagyobb mértékben felelős azokért a torzulásokért, amelyeket elszenvedett a magyar rendszerváltás folyamata. Ön közösséget vállalt azzal az MSZP-vel, amely eltűrte, sőt kiszolgálta a hazai gazdasági érdekcsoportok politikai térnyerését, eltűrte, sőt kiszolgálta a nemzetközi nagyvállalatok, sokszor nagyon is ártalmas megjelenését, s végső soron kiszolgáltatta Magyarországot a multinacionális érdekcsoportok kénye-kedvének.  Mi, mai magyar demokraták tudomásul vesszük azt, hogy az MSZP politikai hitvallása szerint mindez előremutató cselekedet volt, de vitatjuk e hitvallás helyességét, szemben állunk vele, küzdünk ellene.  

Tisztelt Miniszterelnök úr, bár Ön demokratának nevezi magát, az a mód, ahogyan Ön megszerezte a miniszterelnöki pozíciót, ahogyan gyakorolta kormányfői hatalmát, s ahogyan végül komédiává silányította a miniszterelnöki pozíciót igen messze van mindattól, ahogyan mi a demokratikus hatalomgyakorlást elképzeljük. Ön politikai szövetségeseivel váratlanul szembefordulva jutott hatalomra, kormányfőként homlokegyenest az ellenkezőjét művelte mindannak, amit választási kampányában megígért, saját bevallása szerint hazugsággal, trükkök százaival, semmittevéssel és nemtelen propagandafogásokkal keltette a kormányzás látszatát. S tette mindezt csak azért, mert úgy gondolta, hogy az Ön ellenfeleinek hatalomra kerülése szörnyűséget jelent majd. Függetlenül attól, hogy e tekintetben Önnek igaza lett, mi, mai magyar demokraták nem vállalhatunk közösséget egy olyan emberrel, úgy kormányozta hazánkat, ahogyan Ön tette.

Tisztelt Miniszterelnök úr, nyílt levelében Ön néhány konkrét példát is felsorol, hogy tisztázza legkétesebb kormányfői döntéseit. Ezeket olvasva el kell ismernem, hogy a sok tekintetben valóban menthető, védhető álláspontot képvisel. Most. Ám amikor Ön még a miniszterelnöki, pártelnöki pozíciókat betöltötte, egészen más következtetésre jutott. Lehet, hogy Ön most sajnálja a 2006-os rendőri túlkapások áldozatait, de Ön akkor kitüntette azokat a rendőri vezetőket, akik felelősek voltak azért, mert a rendőrség felkészületlenül állt szemben a randalírozókkal, Ön eltűrte, hogy e túlkapások vétkesei elkerüljék a felelősségre vonást, Ön semmit nem tett annak érdekében, hogy komoly vizsgálat tisztázza a történteket, kárpótolja az áldozatokat és valóban a köz szolgálatába állítsa a rendőrséget. Mi, mai magyar demokraták nem tudjuk elfogadni a kormányzati felelősség ilyen cinikusértelmezését, nem vállalhatunk közösséget olyan emberel, aki a pillanatnyi előnyök érdekében hajlandó akár a közintézményekbe, köztestületekbe vetett bizalmat is feláldozni.

Hasonlóképpen vélekedünk azokról a fejtegetéseiről is, Tisztelt Miniszterelnök úr, amelyeket a pártfinanszírozással kapcsolatban előadott. Lehetséges, hogy Ön szemben állt a pártfinanszírozás szocialista főembereivel, de ez az állítólagos szembenállás semmiféle kézzel fogható eredményre nem vezetett. Önnek, mint pártelnöknek első kézből kellett értesülnie a párfinanszírozás bűnös útjairól, s Önnek, mint a törvényesség védelmére felesküdött állami vezetőnek nem politikai csatározásokat kellett volna vívnia ellenfeleivel, hanem büntetőjogi lépéseket kellett volna tennie. Hogy ezt elmulasztotta, az kétségessé teszi a közélet megtisztítása melletti jelenlegi elkötelezettségét.

Tisztelt Miniszterelnök úr, az Ön által képviselt politikai formáció sok tiszteletre méltó kezdeményezést mutat föl, programjuknak számos olyan eleme van, amely elfogadható, vagy komoly vita alapja lehet. Mindazonáltal az Ön által hirdetett ellenzéki összefogás nem e programpontok alapján áll, hanem legfőbb célnak, már-már profetikus feladatnak Orbán Viktor és a Fidesz-hatalom leváltását tekinti. Az Ön egész politikai pályafutását végig kíséri ez az oppozíció, az Ön közéleti küldetése, legfontosabb önmeghatározása – számunkra úgy tűnik – az Orbán Viktorral való szembenállás. Ön most ismét azt állítja, hogy Orbán Viktornál rosszabb miniszterelnöke nem lehet az országnak, a Fidesz-kurzusnál szörnyűbb berendezkedést elképzelni is nehéz, ezért szükséges, sőt minden valamire való demokrata számára elsődleges kötelesség az összefogás az orbáni hatalommal szemben. Önnek azonban meg kellene értenie, hogy számunkra, mai magyar demokraták számára a Fidesszel való szembenállás csak másodlagos kérdés. Mi elsősorban azt a rendszert kívánjuk átalakítani, amely kitermelte ezt a valóban nyomasztó kurzushatalmat, mi elsősorban azokat a folyamatokat akarjuk megfékezni, amely az összeomlás szélére sodorta társadalmunkat, mi elsősorban azzal a politikai hitvallással állunk szemben, amely e tragikus végkifejlethez vezette hazánkat. És Önnek jól meg kell értenie, hogy mindannak, amivel mi szemben állunk, Ön éppen olyan fontos szereplője, jelképes alakja, megtestesítője, mint Orbán Viktor. Mi, mai magyar demokraták csak úgy tudunk nemet mondani a Fidesz-hatalomra, ha egyúttal nemet mondunk mindarra, amit Ön képvisel. Kérem, értse meg: az ellenfelem ellenfele nem a barátom!
 

Gyurcsány Ferenc nyílt levele elolvasható itt: http://www.facebook.com/notes/gyurcs%C3%A1ny-ferenc/lev%C3%A9l-j%C3%A1vor-benedeknek/338110256221443

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

Nem törnek át! Egy lépést sem hátrálunk! – morogta Orbán Viktor, és a jobboldal véleményformálói szorosra zárták soraikat Schmitt Pál mögött. Míg a vezér meg nem szólalt, csak egy-két mindenre elszánt, talpig opportunista, de vitathatatlanul jó érzékkel helyezkedő közkatona emelte föl szavát a köztársasági elnök védelmében, mára azonban kikristályosodott a hivatalos álláspont: nincs visszavonulás. Aki Schmittet támadja, az Orbánt támadja. És, aki Orbánt támadja, az a nemzetre ront rá, az hazaáruló. Az elnök nem lehet csaló.

És megkezdődött a szerecsenmosdatás. Tegnap este az ECHO tévé műsorán négy igazi jobboldali sajtópotentát, Bencsik András, Kerényi Imre, Hernádi Zsuzsa és Pozsonyi Ádám igyekezett fényesre suvikszolni Schmitt úr besározódott renoméját. A legviccesebb gondolatfüzért Kerényi Imre adta elő, aki eképpen érvelt a köztársasági elnök mellett:  „Én nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy az az államfő, aki több nyelven beszél, aki olimpiai bajnok, többször is, aki sportdiplomata, aki volt nagykövet különböző helyeken, és helytállt, aki zongorázik, aki osztályfőnöki órákat tud tartani, aki nagyon szépen megnyit táncban egy bált, nem tudom elképzelni, hogy az olyan buta volt és olyan hülye volt, hogy a dolgozatába nem tett hozzáadott értéket. Nyilvánvaló, hogy lesz egy vizsgálat, és abban ki fogják mutatni, hogy van hozzáadott érték, hiszen egyébként az ember nem ül le, és nem kezd el összegyűjteni ezt meg azt meg amazt. Azért ír egy dolgozatot, mert valamit gondol…”
Hát lehet, bár számomra kevéssé meggyőző érv a tánctudás és a tudományos munka közötti lineáris összefüggésre hivatkozni. De ez most nem is olyan fontos. A fontos az, hogy a Schmitt ügy jobboldali kezelése olyasmire világít rá, amin érdemes elgondolkozni.
Valamirevaló közszereplő ugyanis egy ennyire kétes kimenetelű ügyben inkább hallgat, esetleg latolgat, de semmiképpen sem áll oda a vád vagy a védelem mellé. A Schmitt-plágium kérdés ugyanis nem arról szól, hogy mi a véleményem a köztársasági elnök úrról, nem értékorientáció, nem identitásválasztás kérdése, hanem tényszerűség. Az, hogy a dolgozat eredeti munka vagy másolat, hamarosan ki fog derülni. És, hogy erről kinek mi a véleménye, azt majd el lehet mondani. De amíg nincs egyértelmű, tudományos álláspont előttünk, addig több mint vakmerőség elköteleződni az elnök mellett, vagy ellene. És ezt valószínűleg Bencsik András, Kerényi Imre, Hernádi Zsuzsa és Pozsonyi Ádám is tudja. Hogy mégis felvállalják az elnök preventív védelmét, az olyasvalamit mond el nekünk, amit érdemes észben tartani.
Egyfelől elmondja, hogy ebben a körben a tények értéke viszonylag csekély. Hát igen: a valóság legalább fele részben akarat dolga, vallja Orbán Viktor. És ez az akarat elég lehet ahhoz, hogy a tényeket megkérdőjelezzük, vagy akár meg is változtassuk. Ez az akarat elég lehet ahhoz, hogy Schmitt Pál doktorija hiteles legyen, akkor is, ha esetleg nem az.
Másfelől elmondja, hogy miképpen működik a jobboldali média. Nyilván nem lehet pontosan tudni, hogy miféle vezérlőművek irányítják a rendszert, de az azért jól kitapintható, hogy ebben a médiában nem sok esély van az önálló véleményformálásra.  A kezdeti bizonytalankodás, vagy pontosabban mélységes hallgatás után mára kialakult a hivatalosnak tekinthető álláspont: Schmitt Pál ártatlan. Hogy ez a brief miféle csatornákon át jut el a szerkesztőségekbe, azt nyilván nem könnyű feltárni, de, hogy eljut, azt az elmúlt napok véleményváltozásai híven tükrözik. A minap még iszonyúan cikinek nevezte Bayer Zsolt a Schmitt ügyet, mára pedig úgy módosult ez a mondat: iszonyú ciki, hogy efféle rágalmakat lehet terjeszteni a feddhetetlen köztársasági elnökről.  
Végezetül azt is elmondja nekünk ez a történet, hogy miféle politikai krédó alapján irányítja országunkat a Fidesz. Ebben a hitvallásban az igazság csak mellékesen játszik szerepet, ebben a gondolatkörben csak jók és a rosszak vannak, csak feketék és fehérek, csak mi és ők, csak hívek és árulók. Ebben a politikai küzdelemben a teljes érvényesülés a győzelem, s minden más vereség, kudarc. Ebben a közéletben nem érték a megegyezés, ismeretlen a nyer-nyer játszma, végzetes önfeladás a visszavonulás. A Schmitt-ügy okos kezelése ugyanis tágas mozgásteret kínálna a kormánynak. Számos elemző elmondta, leírta, sőt szájbarágó módon, lépésről lépésre előadta, milyen bőséges előnyöket kínálna a Fidesznek a plágium-gyanú értelmes kezelése.
Csakhogy a Fidesz nem teheti meg, még azt sem, hogy kivárja a vizsgálat végét, még azt sem, hogy szembenézzen a tényekkel. Ez ugyanis – ebben a gondolati keretben – súlyos vereséget jelentene.
És én egyre inkább hiszem, hogy a tényekkel vívott birokharcában egyre több emberét, egyre több hitelességét, egyre több pozícióját, egyre több erőforrását áldozza fel a kormány, azaz egyre jobban szűkíti saját mozgásterét, egyre jobban magára csomózza kényszerzubbonyát, s végső soron a brutális kudarc felé rohan.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

Ellenzéki összefogásra buzdít a baloldal. Nem. A buzdít nem is a legpontosabb kifejezés. Azt kellene írnom: ellenzéki összefogás-hisztériakampányát indította el a baloldal. Politikusok, közszereplők, újságírók házalnak a maguk összefogás-portékájával, kiabálva úton-útfélen, hogy a gonosz, fasisztoid, autoriter és amúgy is tehetségtelen Orbán-rezsim leváltására nincs más lehetőség, mint a széleskörű és feltétel nélküli egybeborulás.
Bizonyos fokig igazuk van. Az új választási rendszer valóban nem ad esélyt azoknak a magukban induló apró-pártoknak, amilyenekből most az ellenzék összeáll. Csakhogy ez az igazság elfed egy másik, sokkal súlyosabb igazságot: azt, hogy egy ilyen szövetség valójában nem más, mint

felelőtlen hazárdjáték.  

A tervezett ellenzéki összefogásnak ugyanis a keretei meglehetősen bizonytalanok, a részletei a teljes homályba vesznek, a következményei pedig pontosan annyira beláthatatlanok, mint az összefogás hiányából származó eredmények.
És éppen a részleteken elmélkedve derül ki, mennyire kockázatos egy ilyen egybeborulás. Egyelőre három baloldali párt, a Szocialista Párt, a Demokratikus Koalíció és a Negyedik Köztársaság, valamint néhány civil szervezet mondott feltétel nélkül igent az összefogásra. E csoportokat elsősorban a hatalom visszaszerzésének reménye fűti, illetve a közös Orbán-gyűlölet hevíti. A szerveződő baloldali blokk élén pillanatnyilag a levitézlett politikai elit oszlopos tagjai állnak, körülöttük pedig néhány újonnan fölbukkant furcsa képződmény, és még furcsább alak, akiknek céljai, tervei, elképzelései majdnem olyan homályosak, mint az unortodox gazdaságpolitika.   
A meghatározó személyek emberi minősége, politikai tisztessége, demokratikus elkötelezettsége, finoman szólva is kétséges, az pedig különösen kétséges, hogy az összefogás hozadékát valóban a nemzet üdvére, a közjó érdekében akarnák kamatoztatni, miközben saját zsebüket szorosan bevarrják.
De tegyük félre kételyeinket és játszunk el, azzal az ugyancsak merész feltételezéssel, hogy a baloldali pártok vezetői kivételesen nem saját hatalmuk visszaszerzésén fáradoznak, hanem valóban helyre akarják állítani a jogállam demokratikus kereteit, föl akarják építeni mindazt, amit a Fidesz lerombolt!  Nézzük,

hogyan lehet ezt megtenni?

Nos, nagyjából úgy, ahogy azt sokan mondogatják: valamiféle technikai koalíció jönne létre, amely a már korábban, közösen megállapított demokratikus alapelvek mentén újraírja a legfojtogatóbb törvényeket, majd, mint aki jól végezte a dolgát, új választásokat ír ki. Egyszerű. Vagy legalább is egyszerűnek látszik.
Mert azért van itt néhány elvarratlan szál, amelyekről mindjárt kiderül, hogy nélkülük az egész pulóver fölbomlik. Kezdjük az elején: Vajon vannak-e olyan demokratikus alapelvek, amelyekben az ellenzéki pártok és a köréjük szerveződő civil szervezetek valóban meg tudnak állapodni? Éppen most zajlik az a vita, amelyet az Egymillióan a sajtószabadságért facebook-csoport indított e kérdésről. Hogy lesz-e ennek valami megragadható eredménye, az ma még nyitott kérdés.
 Vajon milyen választási összefogást lehet létrehozni a jelenleg érvényes rendszerben? Az nyilvánvaló, hogy az ellenzék csak akkor szerepelhet jól, ha egyes pártjai nem indítanak egymás ellen jelölteket, vagy eleve közös jelölteket állítanak. De milyen alapon osztoznak meg a képviselői helyek között? Kinek lesz egy és kinek lesz tíz jelöltje? Figyelembe vehetőek-e a közvélemény-kutatások eredményei, vagy minden szervezet azonos lehetőséget kap? S, ha mindenkinek ugyanannyi jelöltje lesz, az vajon nem torzítja súlyosan a demokratikus megmérettetés lehetőségét?
Vajon elég lehet a demokrácia, a köztársaság helyreállításának hangzatos ígérete ahhoz, hogy a Gyurcsányból kiábrándultak, Gyurcsány Ferencre szavazzanak? Nem lesz-e végtelenül sekélyes, és ezért végső soron vállalhatatlan az a program, amit egy ilyen összefogás kínálni tud?
De, ha mégis megoldhatóak valahogy ezek a problémák, akkor is marad egy nyitott kérdés, amely rémisztő szemekkel mered ránk:

mi van, ha nem sikerül?
   
Van-e valamilyen forgatókönyve a baloldali blokknak arra az esetre, ha a nagy összeborulás nem kerül többségbe az új parlamentben? Mert az még kezelhető valahogy – bár rettentő nehezen – ha nem sikerül kétharmados fölényt szerezni, s meg kell elégednie ötvenegynéhány százalékkal. Ekkor kormányt alakíthat, irányítgathatja az országot, persze szigorúan a Fidesz által mostanában meghatározott keretek között. Hogy ennek mi értelme, arra nehéz válaszolni, de ennél is nehezebb választ adni arra, mi lesz, ha még az ötven százalékos eredményt sem ér el az ellenzéki tábor. Mi lesz akkor, ha a Fidesz 2014-ben is döntő tényező marad? Mi lesz akkor, ha mondjuk, harminc-negyven százalékot szerez az új országgyűlésben? Márpedig annyit igen könnyen szerezhet. Van-e valamilyen épkézláb elképzelése az ellenzéki összefogás szószólóinak erre az esetre?
Nekem van. És ez az elképzelés nem valami bíztató.  Akkor ugyanis az van, hogy a parlamenti többség egyértelműen a jobboldalé. A Fidesz 30-40 százalékos eredménye mellett ugyanis ott fog állni a Jobbik 10-20 százalék közötti eredménye is. Miközben a Fidesz-ellenes összefogás minden szereplője, azaz lényegében az összes – nem jobboldali – parlamenti párt a Fidesszel szemben definiálja magát. Azaz egyiknek sem lesz esélye arra, hogy koalícióra lépve a legnagyobb parlamenti párttal, rábírja azt a legproblémásabb törvények módosítására, visszavonására. Ekkor a Fidesz a Jobbikkal lesz kénytelen együttműködni, és Vona Gábor nyilván vidáman igent mond egy koalíciós meghívásra. Feltéve persze, ha a Fidesz hajlandó még egy kicsit jobbra sasszézni.
A baloldali összefogás ilyenformán azzal a nagyon is reális veszéllyel jár, hogy még inkább jobbra tolja a Fideszt. Márpedig nagyon messzire már nem mehet, mert ahol a Jobbik van, az tényleg a szakadék széle.
Mindent egybevetve, a baloldali összefogás pontosan olyan hazárdjáték, mint a Matolcsy-féle gazdaságpolitika, mint az Orbán-kormány eddigi ténykedése. Lehet, hogy sikerül, de azoknak, akik felelősen gondolkoznak az ország sorsáról, valami más megoldáson kellene törniük a fejüket.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Az nagyon sok. Ha nem annyi, akkor is sok. Bődületesen sok. És nem is voltak itt mindannyian. Rengeteg Orbán-rajongó maradt otthon. Olyanok, akik szívük szerint ott lettek volna a szombati kormánypárti felvonuláson. És, még akkor is, ha tudjuk: hamis a kormányzati kommunikáció diadalmas öntömjénezése, világosan kell látnia az ellenzéknek, hogy a kormányellenes véleményformálók ezernyi kifacsart helyzetértékelése sem helytálló. Ezt az irdatlan tömeget nem lehet egyszerűen lebirkázni, nem lehet egyszerűen „genetikusan alattvalónak” nyilvánítani, de legfőképpen nem lehet leírni, nem lehet kilökni a magyar közéletből. Hogy miféle elszántság vitte utcára ezt a négyszázezer embert, azt inkább megérteni kellene, mert e belátás nélkül esélye sem lesz az ellenzéknek arra, hogy a kormányzás közelébe kerüljön.

Nem ostobák
S e megértésben talán Ertsey Katalin, az LMP politikusa volt az első, aki vasárnapi blogbejegyzésében a nyugdíjasok felvonulásaként értelmezte a szombati tüntetést. Ugyanezt a fonalat vitte tovább a Véleményvezér is Békemenet a nyugdíjba című bejegyzésében. Én azonban azt hiszem, a lényegről tereli el a figyelmet, ha pusztán a nyugdíjasok menetének látjuk a monumentális orbánista felvonulást. A lényeg ugyanis nem a demonstrálók kora, hanem a hite.
Az ellenzéknek, sőt mindenkinek, aki a hazai közéletben valami érvényeset akar mondani, szembe kell néznie azzal, hogy Magyarországon elképesztően sokan vannak azok, akik az orbáni, szimbolikus politizálást a sajátjuknak érzik. Pontosabban kell fogalmaznom: ezek a tömegek nem pusztán megértéssel viszonyulnak a Fidesz-kormány lépéseihez, nem csupán elfogadják a kormány, olykor fura döntéseit, nem egyszerűen a kiesebbik rossznak tartják Orbán regnálását, hanem a lehető legnagyobb jónak. A kormány tetteit okos döntések koherens láncolatának látják, és nem azért, mert ostobák.

Hit és identitás
Nem, dehogyis ostobák ők. Csak olyan emberek, akiknek a jelképi politizálás elsődleges fontosságú. Fontosabb a szent korona, mint a benzin ára, fontosabb a határon túliak állampolgársága, mint a forint árfolyama, fontosabb a nemzeti szuverenitás eszméje, mint a liberális demokrácia gyakorlata. És noha józan, racionális ésszel, mindez nehezen felfogható, azért azt a legszélsőségesebb liberálisoknak is be kell látniuk: nem csak kenyérrel él az ember. Márpedig kormánypárti tüntetőink olyan emberek, akik elsősorban identitást, hitet, nemzeti, keresztény, közösségi megerősítést várnak a miniszterelnöktől, s nem kenyeret.  
Meg is kapták, és a következő választásig ránk váró két esztendőben még ezerszer meg fogják kapni. Most derült ki, az elsöprő erejű Fidesz-tüntetés fáklyáinak fényében mutatkozott meg igazán, hogy mennyire telibe találta sajátjainak igazi szükségét Orbán Viktor. Most ismerhető föl, hogy az a szimbolikus nemzetépítés, amit Orbán az elmúlt években művelt, bizonyos értelemben mégiscsak kormányzás, még akkor is, ha semmi köze nincs a gazdasághoz, a társadalompolitikához, a közjóhoz, s mindahhoz, amit egy racionális kormány általában zászlajára tűz. Mert az a nemzetes jelképvilág, amit a Fidesz felkarolt valódi igényre ad választ. Négyszázezer, és annál is több ember akad ma Magyarországon, akinek mindez fontosabb, mint a reálpolitika.
 
Nehéz kiegyezés
És, aki ezt nem látja világosan, aki nem hajlandó tudomásul venni e hatalmas tömeg létét és identitásigényét, aki azt képzeli, hogy 2014-ben egyszerűen ki lehet lökni ezeket az embereket a magyar közéletből, aki abban reménykedik, hogy az emelkedő megélhetési költségek, majd elpártolásra bírják e népeket Orbántól, az téved. Nem, barátaim! Ezekkel az emberekkel számolni kell akkor is, ha a Fidesz elveszíti többségét a parlamentben. S mindazok, akik nem számolnak velük, akik valamiféle baloldali fordulatban reménykednek, akik arról ábrándoznak, hogy Gyurcsány, Bajnai, vagy valami hasonszőrű szocialista visszaállhat a kormányrúdhoz, az ugyancsak téved. Mert ez a kormánypárti erő – egyébként éppen úgy, ahogyan a baloldali tömegek hatalmas ereje – nem fogja hagyni, hogy a másik zavartalanul kormányozzon.
Így, ha valaki netalántán normális közéletet akarna ebben az országban, ha valaki úgy gondolná, hogy lehetne másképp politizálni, ha valaki úgy hinné, érdemes volna valami újszerű hatalmi logikával próbálkozni, egyszóval ha valaki netán véget akarna vetni, itt a Duna-völgyében, a hideg polgárháborúnak, akkor annak másképp kell gondolkoznia, mint elődeinek. Az orbánista tömeget nem legyőzni kell, mert nem lehet. Ugyanúgy nem lehet és nem is szabad eltaposni őket, mint ahogyan a Fidesznek sem lenne szabad harcolnia a baloldali tömegek ellen. Ők mi és mi ők vagyunk. Ismerőseink, barátaink családtagjaink vannak közöttük. Igen, polgártársaink ők, vagy, ha úgy jobban tetszik, nemzetünk tagjai. Együtt kell élnünk velük, akkor is, ha számunkra az ő jelképeik dagályos giccsnek tetszenek.
A megoldás hosszabb távon csak a kiegyezés lehet. Olyan kiegyezés, amelyben az Orbán által megteremtett jelképvilág, ha érintetlen nem is, de lényegében, azaz szimbolikus terében sértetlen marad.
Bár azt is el kell mondanom, hogy ez a kiegyezés nagyon nehéz lesz.
Mert e jelképvilágnak maga Orbán Viktor is része.  

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Vitára invitál az Egymillióan a sajtószabadságért csoport. Nem az első eset, hogy okos kezdeményezés bukkan elő a facebook-mozgalom berkeiből. Az Operaház előtt rendezett össz-ellenzéki tüntetés kapcsán bölcs felvetéseik születtek. Azt nyilatkozták például, hogy a nemzeti együttműködés monolit rendszerével szemben nem megoldás az ellenzék összeborulása, nem kívánatos egy idétlen ellenmonolit megteremtése. Legújabb felhívásukban ezt a gondolatot fűzik tovább.

A Milla, úgy tűnik, valódi választ keres, valódi problémákra. Vitaindítójukban azt írják: „A mostani elégedetlenség … nem csupán az Orbán-kormánynak, hanem immár a teljes politikai elitnek szól, a civil ellenzék nem Orbán ellenzéke, hanem a magyar politikai elit ellen van. Ezt támasztja alá a pártot választani nem tudók (vagy inkább nem akarók) elképesztően magas aránya is. Ezek az emberek nem fognak automatikusan szavazókká válni, csak azért, mert egyre több politikai formáció jelenik meg a küzdőtéren. Ezek az emberek nem fogják felülírni a politikával szembeni ellenérzéseiket, csak azért, mert létező (és sok esetben már elhasználódott) pártok összefognak egymással és a civilekkel. Az is valószínű, hogy ezek az emberek nem lesznek hajlandók az MSZP-t vagy Gyurcsányt megtűrni egy ellenzéki koalícióban, csak azért, hogy Orbán leváltható legyen. De a hazai politikai rendszert érintő radikális változások nélkül az ártatlanságukat még el nem vesztett új formációk is hiába szállnak ringbe a szavazatokért, hiszen a most tapasztalható, az elmúlt két évtized csalódásainak köszönhető kiábrándultság minden párttal, minden magát politikusként definiáló személlyel szemben kézzel fogható.”

Mélységesen egyetértek a Milla felvetéseivel. Úgy gondolom, gyökeres változásra van szükség a hazai közéletben. Mindazoknak pedig, akik részt akarnak venni ebben a megújulásban, el kell fogadniuk azt a rendszerkritikus minimumot, amelynek alapján a holnap Magyarországa létrejöhet. Az sem kétséges, hogy a demokrácia alapfeltételeinek szajkózásánál most többet kell mondani. „Nem elég a sajtószabadság melletti elköteleződés, nem elég a perifériára szorultak iránt tevőleges szolidaritás, nem elég az emberi jogok elismerése és védelme, nem elég a demokratikus jogállam konkrétumai melletti kiállás.” Mert a magyar közélet tragikus torzulásaihoz nem az vezetett, hogy a politikai elit megtagadta a demokrácia alapeszméit, hanem olyan tényezők, amelyek már a rendszerváltás idején beleépültek a hazai közéleti struktúrába, s amelyeknek egyike-másika egyébként a nyugati demokráciák számára is súlyos problémát jelent.

Ideje szembenéznünk ezekkel.

A politika nem csak a politikusoké!

Bára a Milla az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalával kezdi a legalapvetőbb szempontok felsorolását, azzal érvelve, hogy a zsarolható politikusok eleve egy antidemokratikus tényezőt jelentenek a magyar politikában, szerintem ez az ügy nem önmagában áll és nem is oldható meg önmagában. Az ügynöki múlt ugyanis semmit nem jelent és akkor sem jár súlyos következményekkel, ha nyilvánosságra kerül. A hazai politikai kultúrában sajnos a „mi kutyánk kölyke” fontosabb szempont, mint a becsület, a derekasság, vagy a hozzáértés. A mi feladatunk nem az, hogy egyeseket megbélyegezzünk, hanem az, hogy ezen a politikai kultúrán változtassunk. És, ha kell, akár a törvény erejével kényszerítsük ki a változást.

A kérdés – mint annyi más kérdés – szorosan összekapcsolódik a levitézlett politikai elit felelőtlen arroganciájával, cinikus hatalmi játszmáival, kasztszerű, arisztokratikus elkülönülésével. A lényeg nem az, hogy egyes kérdésekben zsarolhatóak-e egyes politikusok, hanem az, mennyire tudjuk megbontani ezt a politikai elitet, mennyire tudjuk nyitásra bírni és együttműködésre kényszeríteni. A problémával akkor nézünk szembe, ha azt a kérdést tesszük föl: létezik-e olyan jogi, demokratikus jogállami környezet, amelyben a politikai elit kénytelen megnyílni, amelyben a politikain osztály elkülönülése megáll, sőt visszájára fordul, amelyben a civil közélet és a politika között átjárhatóság, mobilitás, fluktuáció alakul ki. 

És erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz. Bár tény, hogy paradox módon a választójog szűkítésével kell elkezdeni a demokrácia helyreállítását. Ki kell mondanunk, hogy ezentúl senki, aki az elnyomó rendszerekben felelős pozíciót töltött be – ügynökként, párt- vagy állami vezetőként, erőszakszervezet tagjaként szolgálta a letűnt rezsimet – nem választható semmilyen politikai feladatra. És ezzel együtt ki kell mondanunk azt is, hogy ezentúl senki, aki már kétszer betöltött politikai tisztséget, többé nem választható meg ugyanarra a feladatra.

Véget kell vetnünk annak, hogy egyesek évtizedeken át üldögéljenek a polgármesteri székben, megélhetési politikusként induljanak újra meg újra a választók kegyeiért, vagy többszörösen „elkúrt” országlás után, ismét miniszterelnöki posztra ácsingózzanak. 

El a kezekkel a zsebemtől!

Második pontjában a pártfinanszírozás rendszerének átalakításáról beszél a Milla felhívása, és én ismét azt mondom, nem elég a jéghegyek csúcsát birizgálnia annak, aki hajózható utat akar törni a sarkvidéken. A megoldatlan pártfinanszírozás és a mindent elárasztó korrupció kéz a kézben jár. A párt- és kampányfinanszírozás a gazdasági oligarchiák számára egyértelmű befektetés, amelyet utóbb a bőséges zsákmány követ. Húsz év alatt eljutottunk oda, hogy a magyar közélet már egyáltalán nem közjóról szól, hanem a szűkülő források felett marakodó gazdasági érdekcsoportok küzdőterévé vált. Ilyenformán a kérdés nem pusztán a transzparens kampány- és pártfinanszírozás köré csoportosítható, de sokkal inkább az állami újraosztás monumentális rendszerének újragondolását követeli meg. A probléma nem az, hogy miképpen lehet korrupciómentesen finanszírozni a pártokat, hanem az, hogy milyen módon lehet leválasztani a gazdasági érdekcsoportokat a közéletről, léteik-e olyan egyszerű és egyértelmű megoldás, amelyik rábírja a hazai nagytőkét, és a multinacionális vállalkozásokat arra, hogy illő távolságot tartsanak a politikától. Vagy másik oldalról nézve: van-e lehetőség arra, hogy a korrupció kockázatát és lehetséges nyereségét olyan arányba hozzuk, ami jelentősen csökkenti a korrupcióra irányuló szándékokat.

És a válasz ismét az, hogy igen, a büntetőjogi eszközökön túl is van lehetősége a társadalomnak arra, hogy efféle távolságtartásra ösztönözze a gazdasági szereplőket. Persze az nyilván sokat használ, ha a jog a legszigorúbban fellép a korrupció ellen, ám ennél többet is tehetünk. Megtehetjük például azt, hogy kimondjuk, a személyes felelősségvállalás nélkül semmiféle állami kifizetés nem lehetséges. Megtehetjük, hogy elvárjuk az állam, az önkormányzatok, vagy éppen az állami vállalatok környékén sertepertélő cégektől a végső tulajdonosi és döntéshozói struktúra nyilvánosságra hozatalát, miképpen az állami oldalon is elvárhatjuk azt, hogy egyértelmű legyen, ki a felelős, vagy kik a felelősek egy-egy döntésért.

És, hogy világosabb legyen, miféle magatartást vár e döntéshozóktól a társadalom, azt is megtehetjük, hogy a – ma is feddhetetlenül működő – Állami Számvevőszéket olyan jogosítványokkal ruházzuk föl, amelyekből súlyos következmények származhatnak. Ma ugyanis egy elmarasztaló számvevőszéki vizsgálatnak semmiféle jogkövetkezménye nincs. Ha rosszul gazdálkodik egy önkormányzat, ha eltűnik a vagyon egy állami vállalatból, ha értelmetlennek tűnő beruházásokról dönt a kormány, arra ugyan a számvevőszék rácsodálkozhat, és ezzel sajnos többnyire véget is ér a történet. Én azonban úgy vélem, másképp kellene, hogy legyen. Úgy volna helyénvaló, hogy a gyanús, vagy értelmezhetetlenül hibás döntéseket automatikusan kövesse a büntetőeljárás. Az ugyanis megengedhetetlen és elfogadhatatlan, hogy a demokratikus döntéshozatali struktúrával takarózva, vagy éppen az átláthatatlan tulajdonosi viszonyok mögé elbújva, ne legyen kideríthető: kit, milyen érdek vezet.

A korrupciótól való megszabadulás legnagyobb falatja nyilvánvalóan az lenne, ha az állami újraosztás mértékét olyan szintre szoríthatnánk, amely csekély volta miatt eleve kedvét szegi a cégvilágnak. És itt természetesen nem a szociális, vagy oktatásra költött forintok megnyirbálásáról van szó, hanem az olyan nagyberuházásokról, az olyan hatalmas pénznyelő rendszerekről, mint amilyen egy völgyhíd felépítése, egy stadion létrehozása, egy MÁV, vagy egy BKV üzemeltetése. És ezzel kapcsolatban a valóban radikális javaslatom az, hogy mondjuk ki: ezentúl egyetlen nagyberuházás sem kezdhető meg addig, amíg erről társadalmi vita és helyi, vagy országos népszavazás nem döntött. Véget kell vetnünk annak, hogy milliárdok sorsáról konkrét felhatalmazás nélkül dönthessen a hatalom. Azok a milliárdok ugyanis a mi adóforintjaink. Hogy épüljön-e híd, erőmű, színház vagy múzeum, vagy helyette kórházat és iskolát teremtsünk, vagy ezt a pénzt bármi másra fordítsuk, arról nekünk kell döntenünk. S lehet, hogy olykor majd ostobán döntünk, lehet, hogy néha felelőtlenül húzzuk be a keresztet, de az biztos, hogy egy ilyen rendszerben a kezdeményezőknek ki kell állniuk elénk és világos szavakkal el kell magyarázniuk, mit, miért, és mennyi pénzből akarnak létrehozni. S nem utolsó sorban ellenlábasaiknak is lesz lehetőségük arra, hogy érvekkel hadakozzanak ellenük.

Amíg ugyanis nem azért épül játszótér, mert a településnek szüksége van rá, hanem azért, mert a polgármester haverja a játszótér-építő, amíg nem azért épül völgyhíd, mert az ország közlekedési struktúrája igényli, hanem azért, mert a hatalmas projekt számos elgurult forintot eltakar, addig nem lehet véget vetni a korrupciónak. És azt is hiszem, hogy, ha Svájcban megvalósítható egy efféle rendszer, ugyan, mi akadálya annak, hogy a Duna-tájon is működjön. 

Végül, ha már az ellentábort szóba hoztam, hadd ejtsek még néhány szót a pártfinanszírozásról! A pártok, az egyes ügyekre szerveződő politikai mozgalmak – még akkor is, ha jelenleg nem annak látszanak – a közakarat kifejezői. Nélkülük elképzelhetetlen a demokrácia. Ezért mindenképpen közpénzből kell finanszíroznunk azokat. De nem úgy, ahogyan ma tesszük. Ma ugyanis egy hamis takarékosság jegyében, rövid pórázon tartjuk a pártokat, ám mivel valós költségeik jóval nagyobbak jogszerű lehetőségeiknél, hát eleve a korrupció felé tereljük a politikusokat. Hogy radikálisan meg kell emelni a pártoknak járó pénzeket, az nem kétséges, hogy ezeknek a pénzeknek az elköltését szigorúan vizsgálni kell, az is világos, de hozzá kell tennem, hogy a pártfinanszírozást egyúttal demokratikusabbá is kell tennünk. A kicsi, vagy újonnan alakult pártok esélye, a hatalom szándékait opponáló politikai kezdeményezések mozgástere ugyanis jelenleg olyannyira szűk, hogy az már önmagában is megkérdőjelezi a demokratikus viszonyok létét. Hogyan tartható demokratikusnak például egy olyan népszavazás, amelyben a kormányzati akarat kommunikációját ezer médium, plakáterdő, és szórólap-cunami támogatja, miközben annak ellenzéke esetleg csak néhány aktivista meggyőzőerejére támaszkodhat? A pártfinanszírozás újragondolása során ilyenformán arra is figyelmet kell fordítanunk, hogy a pártoknak és civil kezdeményezéseknek járó támogatás valamilyen módon kiegyenlítse a hatalom birtoklásából, a nagypártiságból származó erőfölényt, vagy legalábbis mérsékelje annak hatásait. Igen, azt állítom, hogy a pártfinanszírozást, vagy még inkább a közéleti aktivitás finanszírozását progresszív módon, a kisebb szereplők fokozottabb támogatásával, a nagyobb szereplők esetében pedig az elégséges támogatás biztosításával kell megoldani. 

Le a közmédiával!

A Milla harmadik pontja a közmédia anyagi és politikai függetlenségének biztosításáról szól, és bár ez a kérdés valóban sajátos területe a sajtószabadság általános problémájának, én ismét azt állítom, hogy egy ennyire szűk mellényt nem lehet újragombolni. A közmédia pártossága ugyanis nem pusztán működésének jogi és gazdasági feltételeitől függ, hanem a nyilvánosság egész rendszerétől.

Anélkül, hogy a sajtótörténet kevéssé izgalmas részleteibe mélyebben belemerülnék, el kell mondanom, hogy a modern média kialakulását egy olyan időszak előzte meg a hetvenes években, amely a közösségi médiumok, a helyi rádiók, tévék újságok elsöprő kavalkádját kínálta. Ebből a gazdag sokféleségből alakult ki az a technokrata jellegű és üzleties szemléletű médiaipar, amely ma is meghatározza a nyilvánosságot. És ez a történet elsősorban azért érdekes, mert a technikai és jogi lehetőségek kitárulását egy gyors kibontakozás követte, majd egy még gyorsabb beszűkülés. S ez a beszűkülés pontosan ugyanakkor és ugyanúgy zajlott, amikor és ahogyan a gazdaság egyéb ágaiban is uralkodóvá váltak a multinacionális óriásvállalatok. A szabad média tragédiáját az az ultraliberális gazdaságpolitika hozta el, amely a szabad vállalkozás mítoszát állította a középpontba, s nem ismerte föl azt, hogy a szabadság egyik legfőbb korlátja az erőfölényükkel visszaélő nagyvállalatok kíméletlen térhódítása. A megszűnő közösségi média helyett így most már mindenütt az állam lett kénytelen magára vállalni a közérdekű média fenntartásának feladatát, ámde ez a feladatvállalás óhatatlanul együtt jár a hatalom és a közszolgálat összekapcsolódásával. Sehol, ismétlem, sehol nem megoldott a közmédia tényleges függetlensége. Valószínűleg azért nem, mert ez a kérdés, a fennálló jogi és gazdasági környezetben nem megválaszolható.

Ami bíztató és lehetőséget kínáló terület, az ismét a technika fejlődésének köszönhető. A digitális tévézés, az internet térhódítása, az internetes média megjelenése napjainkban éppen olyan virulens, gazdagon burjánzó közeg, mint amilyet a hetvenes években a közösségi lapok, rádiók és helyi televíziók képviseltek. A feladat nem az, hogy a szükségszerűen betegeskedő közmédiát megmentsük a demokrácia számára, hanem az, hogy a közösségi nyilvánosság ezernyi formája számára biztosítsuk a létezést a hatalmas versenytársak kíméletlen konkurenciája dacára.

Én úgy vélem, hogy az újjáépülő magyar demokráciában nem a köztévé, közrádió fenntartása a cél, hanem az, hogy a társadalom egésze számára fontos, vagy a nem piacképes, de mégis közösségi célokat szolgáló műsorok, tartalmak információk eljuthassanak a társadalom tagjaihoz. És ennek van sokkal hatékonyabb és jóval demokratikusabb módja is, mint a közmédia anyagi és politikai viszonyainak újabb és újabb, nyakatekert szabályozása.

Úgy vélem, a megoldás az volna, ha létrehoznánk egy ténylegesen független kulturális tanácsot, amely jogosult lenne eldönteni azt, hogy milyen tartalmak bírnak valóban közösségi jelentőséggel, s e tartalmakhoz kapcsolódóan, melyek azok a médiaműhelyek, amelyek hitelesen képviselik a mindannyiunk számára fontos értékvilág egy-egy szeletét. És ki kell mondanunk, hogy ezeknek a műhelyeknek – valamennyi médiában – helyet kell biztosítani. Igen, azt javaslom, hogy a független kulturális tanácsnál akkreditált vallásos híradó, fogyatékosoknak szóló magazinműsor, kisebbségi blog, pártpolitikai talkshaw, vagy bármi más médiaműhely – jellegétől és jelentőségétől függően – kapjon kötelező műsoridőt, felületet, de legalább egy linket minden Magyarországon működő médiumban.

Véget kell vetnünk ugyanis annak a gyakorlatnak, hogy a piaci alapon működő médiabirodalmak kimazsolázzák a leginkább piacképes tartalmakat a nyilvánosság sokféleségéből, miközben az állam drágán és szükségszerűen antidemokratikus módon fenntartja a közmédiát. A gazdaság világában ezt úgy hívják, költségexternalizáció. Olyan eljárás, amelynek során az erőfölénnyel bíró vállalat külső szereplőkre hárítja kiadásainak egy részét. Amikor a betelepülő multi elvárja, hogy út, híd, vasúti csomópont, képzett munkaerő várja ott, ahol megjelenik, s így saját költségeinek egy részét eleve a befogadó közösségre terheli, hiszen ezeket a feltételeket közpénzekből kell megteremtenünk. És, ha a gazdaságban tehetetlen haraggal szemléljük az efféle manipulációkat, akkor legalább a médiában fékezzük meg az erőfölény korlátlan uralmát. Mert e nélkül szellemi kiszolgáltatottságunk éppen úgy újratermelődik, mint gazdasági nehézségeink.

Erős középosztályt, erős elnököt!

Végezetül az Európai Unió melletti elkötelezettségről beszél a Milla felhívása, de én ezt nem tartom fontos kérdésnek. Optikai csalódás, ha azt gondoljuk, hogy az Európához való viszony, egybe esik a demokráciához való viszonnyal. Számos, mélyen demokratikus ország létezik Európában, de az EU-n kívül, és az euroszkeptikus kérdések néha nagyon is indokoltak lehetnek. Természetesen tudnunk kell, hogy az Európai Unió nem holmi koszos fuszekli, amit bármikor levethetünk, de azért levethetjük, mégpedig anélkül, hogy demokráciánk ezt megsínylené.

Sokkal inkább hiszem, hogy a demokrácia kérdése a középosztály anyagi stabilitásán áll vagy bukik. Sokkal inkább gondolom, hogy a középrétegek lecsúszásának megakadályozása, a szegények fölemelése, a mélyszegénység felszámolása, a létbiztonság megteremtése, és az egyéni, családi perspektívák kialakítása az, ami hosszabb távon is biztosíthatja a szabadságot és a demokráciát.

Egy biztos lábakon álló, demokratikus társadalom ezért világos és hatékony programokat indít a mélyszegénységből való kitörés érdekében, feszesre húzza a szociális védőháló szálait, szélesre tárja az oktatás kapuit, védi és támogatja a mikro-, kis- és középvállalkozásokat, s nem utolsó sorban óvja a családok és kisközösségek bensőséges világát.

Hogy ez pontosan mit kell, jelentsen, az azonban már komoly politikai viták tárgya lehet. S mivel elemzésem hossza már így is próbára tette olvasóim türelmét, csak annyit kívánnék megjegyezni: az fenntarthatatlan, hogy a pártok által meghirdetett választási programnak – amelyek többnyire tartalmaznak efféle hangzatos szólamokat – csak holt papírok maradnak, s hatalomra jutva homlokegyenest az ellenkezőjét valósítják meg politikusaink.

Úgy hiszem azonban, hogy egy közvetlenül választott, széles jogkörrel bíró, akár a miniszterelnök leváltásáról, vagy a parlament feloszlatásáról is rendelkezni tudó köztársasági elnök némi garanciát jelenthetne ebben a tekintetben is. Lehet, hogy kezdetben bizonytalanabb lenne a kormányzás, de biztosabb a demokrácia, s a pártok idővel talán megszoknák, hogy a hazugság propagandának bizalomvesztés lesz a következménye. 

Gyurcsány Ferenc nem érti. Mondjuk, nem meglepő. Elég régóta bizonyítják tettei, szavai, hogy fogalma sincs arról, mi veszi körül, de eddig megpróbált úgy tenni, mintha értené. Most azonban nyíltan bevallja, elképzelése sincs arról, mi a baj vele, és a hozzá hasonló, leszerepelt alakokkal.

Elegünk van belőletek!

Legutóbbi facebook-bejegyzésében (Gyurcsány Ferenc) azt írja: „Hallom, hogy az MSZP és az LMP azt mondja, hogy ez legyen a civilek tüntetése. Hogy a pártok ne szerepeljenek, így ők maguk is lemondanának a felszólalásról. Érteni szeretném, hogy miért akarnak háttérbe vonulni. Hiszen az LMP nagyon bátor volt december 23-án, amikor képviselőik és aktivistáik a parlament bejáratához láncolták magukat. Az MSZP sem teketóriázott szolidaritást vállalni. Akkor most mi a baj?”

Nos, akkor most megpróbálom megmagyarázni neki, és a politikai elit többi hülyéjének, hogy mi a baj.

Az a baj, Feri, hogy egy tehetségtelen, aljas, végtelenül önző, hataloméhes, és lelki betegségekkel birkózó társaság tagjai vagytok. Az a baj, hogy olyan politikai kultúrát hoztatok létre az elmúlt húsz évben, ami híven tükrözi személyiségetek minden nyomorúságát: kicsinyes, szűklátókörű és felfuvalkodott létetek minden vonását. Az a baj, Feri, hogy az általatok képviselt politikai kultúrára rendszert építettetek, amely a szembenállás, a szekértábor és a tolvajlás rendszere lett.

Az a baj, Feri, hogy szőröstül-bőröstül elegünk van belőletek: elegünk van abból, hogy az önérdeket közérdeknek álcázzátok, hogy a lopást a hétköznapi közélet részévé teszitek, hogy a hazugságot „igazságbeszédnek” próbáljátok feltüntetni, hogy beteges küldetéstudattól fűtött, öntömjénező képzelgéseiteket úgy kényszerítitek ránk, mint tálibok a burkát az afgán asszonyokra.

Ez vagy te!

Az a baj veletek, hogy természetetekké vált a hamisság, mint a láncon tartott ebnek. S már észre sem veszitek, amikor a pofánkba vágjátok kiváltságos létetek mementóit.

Azt írod, Feri: „Trendi utálni mindenkit. Nagyfiút (nagylányt) játszani, aki utálja a politikát.” Terendi? Nagyfiút, nagylányt játszani? Te, Feri! Érted ezeket a szavakat? Te felfogod, hogy ezek a kifejezések, ebben a szövegösszefüggésben azt jelentik, hogy a magyar társadalom nem más, mint vezetésre, irányításra szoruló kisgyermek, legföljebb hőbörgő kamasz, akit a kiválasztottaknak, a politikai elitnek, jó szülő módjára nevelnie kell?  

Azt írod: „A politikai rendszerrel, a politikai elittel való általános szembefordulás könnyen válik a demokratikus rendszer halálos betegségévé. A politika a közügyek intézése. Ha a politikai funkciót ellátók teljes körűen elvesztik hitelüket, akkor megsemmisülhet a hivatás, melynek dolga a demokratikus népakarat felhatalmazásával keresni és építeni a közjót. Akkor szülészek helyett javasasszonyok, tanárok helyett lelkes korrepetitorok, mesterek helyett helyes szomszédok, ismerősök jönnek.” Hogy a politikai elittel való szembefordulás a demokratikus rendszer halálos betegségévé válik? Hogy a politikai elit hitelvesztése nyomán megsemmisül a politikusi hivatás, és vele együtt megszűnik a közjóra való törekvés? Tisztában vagy azzal, mit beszélsz? Felfogod, hogy ezek a szavak azt jelentik: senki más, csakis te és a hozzád hasonló messiások hivatottak e nép vezetésére? Megérted, hogy ezekkel a szavak egyetlen demokrata sem azonosulhat?

Azt írod: „Szeretném érteni, hogy Mesterházy és Schiffer miért nem látja, hogy mekkora erőt mutatna, ha valamennyi demokratikus ellenzéki párt és mozgalom együtt lép fel Orbán rendszerével szemben. Ezért nem értem, hogy miért akarnak a civilek mögött maradni? Mit várnak ettől? Az antipolitikát képviselő politika nagyon veszélyes. Ma talán népszerűséget hoz, de holnapra összetörheti a demokratikus rendszert. Így gondolom…” És nyilván azt hiszed, hogy jól gondolod. Pedig tévedsz, sőt hazudsz!

Mert amit te írsz, amit képviselsz, az éppen az az értéktelen, talmi politikai játszma, amit eddig is műveltél. Erőt mutatna? Népszerűséget hozna? Tehát látszatot keltene! Tehát politikai hozamot jelentene. Tehát kihasználható lenne. Rákapaszkodni valaki másra, befurakodni a tüntetők közé, bekéredzkedni egy rendőrautóba, hogy osztozhass az olcsó mártíriumban, meglovagolni a hullámokat, kormányzást mímelni, ellenzékiséget játszani, csak azért, hogy megőrizhesd hatalmadat, vagy legalább az esélyét annak, hogy újra hatalomra juthass. Ez vagy te, és ez a te politikai elited.

Végetek!

És közben nem érted, és nem érti veled együtt a sok hozzád hasonló hiteltelenné vált politikai hazudozó, hogy mindennek vége van. Végetek van. Eljött az ideje annak, hogy megszabaduljunk tőletek. Eljött az ideje annak, hogy leváltsuk ezt a velejéig romlott politikai elitet, hogy új közéleti kultúrát teremtsünk, és vele együtt természetesen új rendszert is, olyat, melynek nem alapelve a lopás, a kirekesztés, a felsőbbrendű elittudat, olyat, amely a becsületre, a derekasságra, a személyes megmérettetésre építi demokratikus elveit.

Schifferék fölfogják, hogy nem lehet tovább hazudni. A tüntetők értik, hogy amit írsz, amit képviselsz, ami vagy, az folytathatatlan. Azok, akik ma este az operaház előtt az új alkotmány ellen tüntetnek, ellened is tüntetnek. Hiába ül egyedül Orbán az operaház díszpáholyában, mi tudjuk, hogy te is ott ülsz mellette. Még akkor is, ha közben az utcán kiabálod, hogy Orbán takarodj! Orbán és te egyek vagytok, s egy veletek az egész rendszerváltó politikai elit, egy veletek az elmúlt húsz esztendő minden kudarca, minden hazugsága, minden aljassága. Egy veletek a rendszer, amit közösen teremtettetek, s amely hamarosan összeomlik, s maga alá temeti minden kicsinyes, gonosz és beteges képzelgéseteket.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

Az Orbán-kormány egyre kétségbeesettebb vergődését látva mind több elemző veti föl a kérdést, mi következik a Fidesz bukása után. Természetesen az ellenzéki pártok is elő-elő állnak a maguk forgatókönyvéveivel. Ám a tervek mögül kisejlő helyzetelemzés nem a valóságot írja le, ezért a kibontakozó programok sem tudnak választ adni azokra a kérdésekre, amelyekkel legkésőbb 2014-ben szembe kell majd nézniük. A kormány katasztrofális teljesítménye ugyanis nem önmagában áll, hanem egy minden eddiginél súlyosabb világválságba ágyazódva nehezedik a magyar társadalomra. S ez a világválság arra is felhívja a figyelmet: valami másról is szó van itt, nem csupán arról, ki és miképpen váltja a Fideszt.  

A második rendszerváltás

A Fidesz másfél éves kormányzásának, s nem utolsó sorban a múlni nem akaró világválságnak köszönhetően új politikai törésvonal keletkezett a magyar közéletben. A rendszerváltás során hatalomra került politikai elit klasszikus szembenállása, azaz a Fidesz-MSZP, a jobb- és baloldal szinte hagyományosnak tekinthető küzdelme a Fidesz kétharmados győzelmével gyökeresen megváltozott. De nem pusztán az történt, hogy a Fidesz elsöprő győzelmével egy centrista politika alakult ki, amelynek középpontjában egy hatalmas jobbközép párt áll, s azt ballról és jobbról támadja a maga ellenzéke, hanem valami alapvetően más.   A Fidesz minden képzeletet fölülmúló zsákmánypolitikája, a legalapvetőbb jogelvek fölülírása, a gazdaságpolitika elképesztő fordulatai, az élet minden területének meghódítása, azaz a „Fidesz mindent visz” elvének győzelme gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kormánypárt a maga konzervatív felfogásának és szűk csoportérdekeinek megfelelően újradefiniálja a hazai közéletet. A születőben lévő Fidesz-Magyarország azonban a 89-es alapokon állók számára, azaz leginkább a rendszerváltáskor hatalomra került politikai elit jelentős része előtt nyilvánvalóan elfogadhatatlan, felér egy második rendszerváltással. Ezért hallhatunk olyan sokat az orbáni autokráciáról, a demokrácia, a köztársaság védelméről. Az orbáni rendszer ugyanis az elmúlt húsz esztendőben hatalmat gyakorló elit számára semmiképpen sem folytatása a mögöttünk hagyott két évtizednek, valami új, valami más, valami rettenetes.

Hogy mennyire rettenetes az orbáni kurzus, azzal persze lehet vitatkozni, de azzal aligha, hogy itt most valóban valami más történik, mint ami eddig megszokott volt. Magyarországon, ha forradalom és szabadságharc nem is zajlik, de rendszerkorrekció mindenképpen. S, ha konszolidálódni tud a Fidesz-hatalom, akkor ennek az átalakításnak a hagyományos hatalmi elit lesz a legnagyobb politikai vesztese.

De, hogy ki lesz a nyertese, az még korántsem dőlt el.

Új világ vagy régi elit?

A Fidesz rendszerével ugyanis nem azok állnak szemben, akik magukat demokratának nevezik. De nem is azok, akiket szélsőjobboldalnak ismer a közélet. A hagyományos centrumpolitika hagyományos ellenfelei itt most nem nagyon játszanak szerepet. A Fidesz hatalmi tömbjével szemben ma két – merőben újszerű – alternatíva fogalmazható meg. Az egyik azt hirdeti: vissza kell térnünk a rendszerváltás hagyományaihoz, meg kell mentenünk a köztársaságot, nem engedünk a 89-ből! A régi hatalmi elit jelszavai ezek. A rendszerváltáskor hatalomra jutott, s most a hatalomból végleg kiszorított politikai elit küzd e jelszavakkal a visszatérés lehetőségéért. A másik csoport azonban, amelyik eredményesen támadhatja a kormányt, egészen más húrokon játszik, s természetesen egészen más tömeget képvisel. Ők úgy vélik: ha a 89-es rendszer amúgy sem működött, és ha a Fidesz, azt gyakorlatilag fölszámolta, akkor a Fidesz bukásával lehetőségünk van arra, hogy meghaladjuk mind a 89-es, mind a Fideszes struktúrákat és egy valóban új, eredeti, a XXI. század kérdéseire választ adó rendszert hozzunk létre.

Így az elmúlt húsz évet jellemző bináris oppozíció helyett egy hármas szembenállás jött létre, amelynek egyik végpontján a 89-es elit, centrumában a Fideszes hatalom, másik végpontján pedig a posztmodern rendszerkritikus erők állnak. S a legizgalmasabb ebben a helyzetben az, hogy mindhárom szereplő rendszerváltást akar. A Fidesz a maga elképzeléseinek maradéktalan megvalósításán dolgozik, a régi hatalmi elit az elmúlt húsz év restaurálásán fáradozna, az új rendszerkritikus erők pedig mindkét csoporttal szemben egy gyökeresen másféle Magyarországot szeretnék létrehozni. A kérdés tehát az elkövetkezendő években az lesz, hogy a Fidesz által megvalósított fordulatot követően visszarendeződés, vagy újabb rendszerváltó fordulat vár ránk.

Taktikák és intrikák

Egy kicsit talán latolgathatjuk is ezeket az esélyeket. Az így kialakult furcsa helyzetben a hármas szembenállás két végpontján, a 89-es csoportban csakúgy, mint a rendszerkritikus ellenzék körében több erőközpont küzd a dominanciáért. Amott az MSZP, a demokrata párt, a 4K között zajlik éles küzdelem, emitt pedig az LMP és a Jobbik tör vezető szerepre. Az ellenzéki pártok sokszoros megosztottsága miatt nagyon nehéz okos stratégiát kialakítaniuk. De nem lehetetlen.

Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a 89-es elitnek kevés esélye van hatalma visszaszerzésére. Hiszen a Fidesz éppen azért kapott kétharmados felhatalmazást a választóktól, mert az embereknek elege lett a rendszerváltáskor kialakult tehetetlen és nyilvánvalóan működésképtelen hatalmi struktúrákból. Éppen a maguk esélytelenségének tudatában alakította ki ez az elit a maga stratégiáját, s próbálja a politikai helyzetet a demokraták és autokraták küzdelmeként leírni. A 89-es elit ezzel a helyzetértelmezéssel megpróbál átnyúlni a Fidesz fölött, megpróbálja elérni, hogy a kör bezáruljon a Fidesz körül, s rábírni a rendszerkritikus erőket az összefogásra. Céljuk érdekében a legdurvább propagandát engedik meg maguknak, demokratikus nagykoalícióról ábrándoznak, a Jobbikot próbálják feltüntetni a legfenyegetőbb veszélynek, s mindenképpen igyekeznek elérni azt, hogy a kialakult kettős törésvonal helyett restaurálják az eredeti kétpólusú politikai rendszert. Így egyik oldalra kerülnének a demokraták, az MSZP-vel kezdve a Gyurcsány-rajongókon és a különböző Facebook pártokon keresztül, egészen az LMP-ig, másik oldalára pedig beszorulna a két antidemokratikus erő, a Fidesz és Jobbik.

Az LMP-nek azonban nem kell belesétálnia ebbe a csapdába. Megteheti, hogy a maga részéről a legszigorúbban zár a régi hatalmi elit felé, csak a legminimálisabb együttműködést fogadja el a 89-es csoportokkal, éppen úgy, ahogyan Fidesszel, s arra törekszik, hogy a maga rendszerkritikus eszméit önállóan képviselje. Elvileg ennek a stratégiának semmi akadálya, viszont van két komoly kockázata. Egyfelől így jelentősen csökken az esély arra, hogy az ellenzék le tudja váltani a Fideszt, másfelől így

az LMP-nek meg kell küzdenie az ugyancsak rendszerkritikus Jobbikkal. A hazai szélsőjobb gyűjtőpártja ugyanis az LMP-hez hasonlóan rendszerkritikus párt, szemben áll a 89-es hagyományokkal, s természetesen szemben áll a rendszerváltás folyamatának nagy győztesével, a Fidesszel is.

A Jobbiknak sem egyszerűbb a dolga. Őt nem akarják ugyan összefogásra bírni a 89-es csoportok, viszont ha nem támogatja a Jobbik elképzeléseihez amúgy igen közel álló Fideszes hatalmat, akkor ugyanabba a helyzetbe kerül, mint rendszerkritikus ellenlábasa, az LMP: a térfél dominanciájáért meg kell küzdenie a másik rendszerkritikus párttal, s közben azt kockáztatja, hogy a Fidesz bukásával visszatér a hatalomba a 89-es politikai elit. 

Hasonló a hasonlónak örül

Ámde a rendszerkritikus pártok a világgazdasági válságnak, a Fidesz katasztrofális politikájának, s nem utolsó sorban a 89-es elit züllésének köszönhetően történelmi esélyt kaptak arra, hogy az elkövetkezendő években komoly politikai szereplővé váljanak. Az LMP és a Jobbik számára az okos döntés nem az, ha összefognak a saját ellenfeleikkel, hogy a másikat kiszoríthassák a rendszerkritikus térfélről, hanem az, ha egymással fognak össze egy új közéleti struktúra megteremtése érdekében.

S ez a feladat jóval egyszerűbb, mint gondolnánk. Az LMP és a Jobbik programja nem tűz és víz, a két rendszerkritikus párt elképzelései megdöbbentő egyezéseket mutatnak. Ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa e két párt legfontosabb dokumentumait, eltölt egy kis időt azzal, hogy meghallgassa a vezérszónokok szavait, tömegesen találhat olyan kérdéseket, amelyekben csaknem azonos a két párt álláspontja. Ilyen, a szegények és gazdagok közötti távolság csökkentésének igénye, a helyi és alternatív például a környezetvédelem ügye, a helyi demokrácia jelentőségének felismerése és támogatása, a globális erőközpontokkal való szembenállás társadalom- és gazdaságszervezési elvek iránti nyitottság, a magaskultúra presztízse melletti elkötelezettség, s nem utolsó sorban a társadalom számára kínált alapvető és széleskörű egzisztenciális biztonság ígérete.   

Természetesen a két rendszerkritikus erő között éles különbségek is vannak, hiszen míg az LMP egy nyugatos, humanista, az európai liberalizmus, a felvilágosodás hagyományaiból építkező párt, addig a Jobbik egy nemzeti, keresztény, a romantika hagyományaiból szerveződő erő. Radikalizmusuk szintje is megkülönbözteti a két csoportot. A Jobbik kurucos elszántsággal, szinte fejjel menne a globalizáció falnák, az LMP a megfontoltabb és, ha a nyugati kormányok számára nem is, de azért a nyugati rendszerkritika számára elfogadható megoldásokat keres.

A rendszerkritikus minimum

Mindenesetre a két párt együttműködésére az elvi esély megvan. Ehhez persze elsősorban arra volna szükség, hogy a Jobbik határozottan visszafogja a maga rasszista kommunikációját, mert ez az a tényező, ami miatt a közélet perifériájára szorul, az LMP pedig meghatározza azt a rendszerkritikus minimumot, amelynek alapján hajlandó együttműködni a Jobbikkal, illetve azokkal a jobb és baloldali, 89-es, és a Fideszből kiábránduló csoportokkal, amelyek szemben állnak a jelenlegi kétharmados centrummal.

Egy ilyen platform meghirdetése természetesen azzal járna, hogy az LMP megszerezné a központi helyet a rendszerkritikus oldalon, mi több, a saját csapdájukba lökhetné a 89-es csoportokat, hiszen egy ilyen kezdeményezéssel a maga oldalára ránthatná, a maga szatelitpártjává tehetné azokat. Viszont a Jobbik is nyerne az együttműködéssel, mert lemoshatná magáról a rasszista, antiszemita, demokráciaellenes jelzőket, s a demokraták számára is szalonképes pártként vehetne részt a Fidesz utáni közéletben. Ráadásul a rendszerkritikus oldalon bírt fölénye tudatában még azt sem kockáztatná, hogy az erősödő LMP árnyékába kerül. 

Hogy megvalósulhat-e egy ilyen forgatókönyv, azt nem tudhatom, de tény, hogy az LMP-ben láthatóan volna nyitottság a Jobbikkal való korlátozott együttműködésre. Mint ahogy az is tény, hogy ennek a politikai stratégia kivitelezése egy kétségkívül a veszélyes, újabb rendszerváltás irányába vinné Magyarországot. Mégis sokkal vonzóbb lehetőségnek tűnik, mint a 89-es elit visszatérése a hatalomba, vagy a Fideszes centrum hosszú távú kormányzása. Ők már megmutatták, mire megyünk velük.    

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

Holnapra megforgatjuk…

A hazai rendszerkritika 3. rész

Egyre több közgazdász, elemző, szakértő veti föl, hogy a világgazdaságban tomboló válság-cunami nem a kapitalista rendszer működésével együtt járó, és szinte természetes ciklikus krízis, hanem valami gyökeresen új, nyomasztóan elhúzódó, túlságosan sok irányba ható, és mindezekkel együtt borzasztó nehezen értelmezhető mélyrepülés. Még azt is fölvetik néhányan – például Daniel Alpert és Nouriel Roubini, két nemzetközi hírű közgazdász –, hogy ez a válság a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti. Azaz elképzelhető, hogy abban a válságban, amit megélni vagyunk kénytelenek, a tőkés gazdaság újabb nagy átalakulását tapasztalhatjuk meg. Ám mielőtt ismételten félreértenék olvasóim ezeket a szavakat, sürgősen ide írom: nem gondolom, hogy temetni kellene a kapitalizmust. Az azonban igenis elképzelhető, sőt, egészen biztos, hogy változóban van. Ugyanis mindig minden változik. A kapitalizmus is. A szabad verseny, a monopolkapitalizmus, az imperializmus és sok egyéb után most a globalizáció korszakát éljük, de nyilván ez sem fog örökké tartani. Így valóbban jó esély van arra, hogy néhány évtized múlva gyökeresen más logika mentén szerveződik a társadalom.
Ebben az összefüggésben pedig nem pusztán érdekes, de nagyon is fontos kérdés, hogy miképpen viszonyul a hazai közélet az alternatív megoldásokhoz, az útkereső eszmékhez, a legújabb gazdaságpolitikai tendenciákhoz. E tekintetben – meglepő módon – lényegesen jobban állunk, mint sejtenénk.
E sorozat a rendszerkritikus eszmék szellemében járja körül a hazai kezdeményezéseket. A Matolcsy féle „unortodox” gazdaságpolitika és a Jobbik tragédiája után, lássuk, lehet-e más a politika!

Lappangó forradalom

A napokban a Népszabadság komoly feddésben részesítette az LMP-t. Arról szó sem lehet – írta Révész Sándor a Jobbik a jobbik? című írásában –, hogy a honi fasiszta bandával bármiféle ügyben, bárki, bármikor összefogjon. „A Jobbik az állampolgári egyenjogúság brutális tagadásának, a rasszizmus intézményesítésének, a cigányok, a zsidók, az ateisták, a liberálisok, a szocialisták elleni vad uszítás pártja… Ha az LMP ebben a Jobbikban nem ismeri föl a neonácik pártját vagy a neonáciságot nem tartja a politikai együttműködést kizáró körülménynek, akkor hogyan számítsunk rá a magyar demokrácia védelmében?!”  Az LMP tehát legyen szíves szépen beállni a megújult hazafias népfrontba és lépjen föl az a szocialistákkal, a gyurcsányistákkal, és a többi baloldali csoporttal együtt a fenyegető fasiszta veszély ellen.

Szoci… szoci… Szocialista?

Az arrogáns és bődületesen ostoba kifakadást az LMP helyében a leghatározottabban utasítanám vissza, és sürgősen rámutatnék arra, hogy szerencsétlen Népszabadságnak, Révész úrnak, és az összes hozzá hasonló őskövületnek semmit sem sikerült tanulnia az elmúlt két emberöltő során… De most nem erről akarok írni. Valójában ugyanis nem az a kérdés, hogy a baloldal miképpen próbálja a saját aklába terelgetni az LMP-t. Az igazi kérdés az, hogy miként foganhatott meg ilyen képtelen ötlet ezeknek a brontoszauruszok a sekélyes elméjében.  
Persze mélyebb gondolkodók is eljátszadoznak olykor hasonló ötletekkel. Azt írta a minap Török Gábor, hogy „a Jobbik és az LMP előtt is óriási lehetőség áll. Mi lenne, ha a "Jobbik az olasz Fini pártjának útját követné, újszerűségét és radikalizmusát megőrizve konszolidálódna, az LMP pedig felismerné, hogy nem elhúzódni kell az MSZP-től, hanem okosan és erőt mutatva rátámadni. A Jobbik „új jobboldalnak”, az LMP „új baloldalnak” nevezné magát, ezzel is jelezve, hogy kettős harcra készül (egyrészt a régivel a saját oldalon, másrészt a másik oldallal), egyértelműen deklarálva, hogy nem együttműködni akarnak a régiekkel, hanem legyőzni, meghaladni, kiszorítani akarják őket. Nem félnének attól, hogy támadjanak: nem keresnének a maiak által parlagon hagyott, lefedetlen, de sokkal kisebb hozamot biztosító helyeket (szélsőjobb, zöldpárt), hanem bejelentenék igényüket a vezető szerepre. Ahogy a korábban liberális Fidesz tette ezt 1994 után a régi jobboldallal, megérezve, kihasználva a lehetőséget.”
És van is valami abban, amit Török Gábor ír. Az LMP ugyanis kísértetiesen hasonlít a hajdani Fideszre. Afféle elvált szülők gyermeke: mélyen demokrata, igen liberális, elég zöld, meglehetősen hagyománytisztelő és némiképp szoci… szoci… Szocialista? Szociáldemokrata? Szociálliberális? Hát nem is tudom. Talán annyira nem is szoci. Annyira semmiképpen sem, hogy átvegye az MSZP, és utódpártjai helyét a baloldalon. Az a szavazóbázis, amelyik itt még fellelhető, pontosabban felkutatható, nem az LMP bázisa. Ha megfeszül, akkor sem az.

 A rendszer maga

Az LMP a felületes szemlélő számára valóban baloldali pártnak tűnik. Széles látóterű, européer mozgalom. Törekvéseiben egy ideális világ képe rajzolódik ki. Egy kiegyensúlyozott, biztonságos, környezetvédő, közösségi, értékteremtő, igazságos és alapvetően élhető világ. Klasszikusan baloldali értékek mentén épülő utópia ez, amelyben a humanitás végre diadalt arat az embertelenség fölött, amelyben az együttműködés legyőzi a kizsákmányolást, amelyben a közös ügyek – a környezet, a jövő, a demokrácia és a jólét – egyértelműen fölényben van az önző, szűklátókörű és rövidtávú egyéni érdekekkel szemben. 
Csakhogy e program mögött kell lennie valami másnak is, olyasvalaminek, ami teljességgel hiányzik a mai baloldali pártokból. Bár magam is hiszek abban, hogy a demokrácia ír mindenféle bajunkra, a demokratikus megoldások önmagukban mégsem fogják tudni megváltoztatni a rendszert. A fennálló viszonyok ugyanis éppen azért olyanok, amilyenek, mert ilyen a rendszer maga. Hiába törekszik arra egy párt, egy kormány, az Európai Unió, vagy akár az ENSZ, hogy megóvja a Földet, hogy igazságosabbá tegye a világot, hogy csökkentse a környezet és az ember kizsákmányolását, ha a rendszer alapja éppen a kizsákmányolás, akkor a kísérlete kudarcra van ítélve.
Az újabb tárgyalási fordulóhoz éppen a napokban érkező kiotói egyezmény pontosan tükrözi, miképpen fut zátonyra a jobbító szándék az önző, rövidtávú érdek szikláin. A tervezett nemzetközi összefogás sehogyan sem tudja meggátolni a káros anyag kibocsájtás növekedését, mivel a legfontosabb tárgyaló feleknek elemi érdeke a növekedés, és vele együtt a környezetrombolás. A távlatos következmények elől pedig úgy menekülnek, hogy megpróbálnak a leggazdagabbak közé emelkedni, azok közé, akik majd a szegényekre háríthatják a globális környezeti katasztrófa hatásait. Így működik a rendszer. Ezzel kell szembefordulni.
Az LMP ideológusai alighanem tudják, hogy a közösség összefogása önmagában csak kevéssé korlátozhatja az erősek hatalmát, önzését, kizsákmányoló törekvéseit. Ha az LMP a rendszer alapvető kritikája helyett, csupán hibáit bírálná, ha nem venné észre, hogy ezek a hibának látszó jelenségek valójában nem hibák, hanem a rendszer lényeges elemei, ha nem volna hajlandó szembenézni azzal, hogy a globális struktúrák korrekciója nem számolja fel az elnyomás és kizsákmányolás borzalmas hálózatát, akkor az LMP valóban szembe fordulhatna a Jobbikkal, s összefoghatna a magyarországi baloldallal.

Tudják, amit tudniuk kell

Csakhogy nekem úgy tetszik, a Lehet Más a Politika tagjai pontosan tudják, amit tudniuk kell: A mélyszegénység terjedése, a gazdagok és szegények között növekvő szakadék, a globális környezet kizsákmányolása, a közösségek felbomlása és a vele együtt járó kulturális hanyatlás önmagukban nem megfékezhetőek. Nem hibák. Ezek a globális világ legfontosabb hajtóerői.  
Hadd idézzek most egy kicsit bővebben egy érdekes könyvből:
„Annak a döbbenetes globális kizsákmányolásnak nyomán, amelynek mi, európaiak és amerikaiak a haszonélvezői vagyunk, a legbrutálisabb nyomorba taszítjuk a világ szegényeit. Rablógazdálkodásunkkal lehetetlenné tesszük számukra az oktatást, el¬érhetetlenné a kultúrát, megvalósíthatatlanná a közéleti szabadságot, felszámoljuk a hagyományos összetartó erőket adó közösségeket. Amit mi, európaiak és ameri¬kaiak, japánok és ausztrálok ma teszünk a világban, az semmiben sem különbözik a nácik tetteitől és terveitől. A harmadik világ mai valósága semmiben nem kü¬lönbözik a Generalplan Ost valóságától. Pontosan ugyanazt kapják tőlünk Ázsia, Afrika és Latin-Amerika szegényei, mint amit a náciktól kaptak a lengyelek, az oroszok, az ukránok és persze a zsidók. A náci vezetők sokszor idézett, népirtásra buzdító kirohanásai rettenetes valósággá dagadtak. A „neked meg kell halnod, hogy mi élhessünk” jelszava nem veszett ki a világból azáltal, hogy kivégeztük, s megbün¬tettük egy fasiszta rezsim képviselőit. Sőt, éppen a hetvenes, nyolcvanas években, a globális gazdaság és az azt hitelesítő holokauszt-mítosz kialakulásának idején minden korábbinál nagyobb kegyetlenséggel rontott a világra. … A szegénység terjedésének végső oka az, hogy a gazdagok, erőfölényükkel élve, egyenlőtlen küzdelemre kényszerítik a szegényebbeket. A fejlett világ életszínvonala és a nyomorban élő milliárdok életszínvonala – végső soron – egy tőről fakad. Emez csak úgy jöhetett létre és tartható fenn, hogy amaz létrejött és fennmarad. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Az atlanti élet¬színvonal igenlése, elfogadása egyúttal a harmadik világ életszínvonalának elfogadását, jóváhagyását is jelenti. A fejlett világ népei a bennszülötteknek kimondatlanul is gyilkosai.”
(Rácz András: Torkig vagyok a holokauszttal! www.torkigvagyok.hu)
Így az LMP programja, bár látszólag csak egy ábránd arról, hogyan élhetnénk, ha mindenki jó, bölcs, és belátó lenne, valójában súlyos rendszerkritikát is tartalmaz. A naivan idealistának tűnő LMP igencsak racionális párt.  Elsősorban rendszerkorrekciót akar, egy ideális világot próbál teremteni a meglévő lehetőségeknek egyébként megfelelően, a fennálló viszonyokat nem megkérdőjelezve, azzal, amije van, ott ahol van, úgy, ahogy lehet.  Ám azt valószínűleg minden LMP-s tudja, hogy az az út, amelyen elindult, előbb-utóbb megkerülhetetlenül elvezet a nagy elnyomó és kizsákmányoló rendszerek, a multinacionális erőközpontok, a globális struktúrák, a pénzuralmi oligarchiák kritikájához is.
És ezért téved Révész, a Népszabadság, a Gyurcsány-fanok kicsi, de lelkes csapata, egyszóval az egész hagyományos baloldal az LMP-t illetően. Ez a párt végső soron sokkal közelebb áll a súlyos rendszerkritikához, mint a hagyományos baloldalhoz, s ebben az értelemben közelebb áll a Jobbikhoz, mint akárki gondolná.

Legközelebb nagyjából innen folyatatom, s bemutatom kisebb,
de annál eredetibb rendszerellenes kezdeményezéseket. 

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Holnapra megforgatjuk…

A hazai rendszerkritika 2. rész

Egyre több közgazdász, elemző, szakértő veti föl, hogy a világgazdaságban tomboló válság-cunami nem a kapitalista rendszer működésével együtt járó, és szinte természetes ciklikus krízis, hanem valami gyökeresen új, nyomasztóan elhúzódó, túlságosan sok irányba ható, és mindezekkel együtt borzasztó nehezen értelmezhető mélyrepülés. Még azt is fölvetik néhányan – például Daniel Alpert és Nouriel Roubini, két nemzetközi hírű közgazdász –, hogy ez a válság a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti. Azaz elképzelhető, hogy abban a válságban, amit megélni vagyunk kénytelenek, a tőkés gazdaság újabb nagy átalakulását tapasztalhatjuk meg. Ám mielőtt ismételten félreértenék olvasóim ezeket a szavakat, sürgősen ide írom: nem gondolom, hogy temetni kellene a kapitalizmust. Az azonban igenis elképzelhető, sőt, egészen biztos, hogy változóban van. Ugyanis mindig minden változik. A kapitalizmus is. A szabad verseny, a monopolkapitalizmus, az imperializmus és sok egyéb után most a globalizáció korszakát éljük, de nyilván ez sem fog örökké tartani. Így valóbban jó esély van arra, hogy néhány évtized múlva gyökeresen más logika mentén szerveződik a társadalom.
Ebben az összefüggésben pedig nem pusztán érdekes, de nagyon is fontos kérdés, hogy miképpen viszonyul a hazai közélet az alternatív megoldásokhoz, az útkereső eszmékhez, a legújabb gazdaságpolitikai tendenciákhoz. E tekintetben – meglepő módon – lényegesen jobban állunk, mint sejtenénk.
A sorozat a rendszerkritikus eszmék szellemében járja körül a hazai kezdeményezéseket. A Matolcsy féle „unortodox” gazdaságpolitika után, most lássuk a Jobbik elképzeléseit! Ámde megelőzőleg tisztáznék valamit: alapvető félreértés, hogy gazdasági elemzést akarnék nyújtani. Én utópiákról beszélek.

A Jobbik katasztrófája

A legújabb közvéleménykutatás szerint a Jobbik a második erő. Így aztán elmondhatom, nem csak én kedvelem a Jobbikot. Szellemesek, ötletesek, lelkesek. Ha az örök rettegők szavait elengedem a fülem mellett, és valóban azt hallom meg, amit a Jobbik politikusai mondanak, akkor még az a fals rasszista mellékzönge is meglepően csendessé válik, ami közéletünk, sajtónk és internetünk visszhangjainak kakofóniájában oly erősnek tűnik.

Fajelmélet

Tudom, most sok embervédő azt mondja, hogy olyan nincs, hogy valaki csak kicsit rasszista, kicsit antiszemita, mert ez a dolog afféle vízválasztó. Vagy itt, vagy ott. De hát nem is erről beszélek én. A Jobbik ott van. Ez kétségtelen. De az is kétségtelen, hogy a Jobbik nem is ugyanazon premisszákból jutott el a maga rasszizmusáig, mint a harmincas évek fajvédő mozgalmai. És az sem éppen mellékes körülmény, hogy bárgyú előítéleteiből sem ugyanazokat a következtetéseket vonja le, mint Rosenberg hívei. És ebből a különbségből származik a Jobbik tragédiája.
Mert míg a XX. század rasszista mozgalmainak középpontjában a szó legszorosabb értelmében a faji gondolat állt, tehát a nemzeti, partikuláris jelleg dominált, addig a mai rasszizmus épp ellenkező oldalról, a globalizáció jelenségeiből vezeti le a maga téveszméit. És ez az oka annak is, hogy nem juthat el ugyanazokhoz a következtetésekhez sem. Hiszen a náci rendszereknek a nemzetet kellett megtisztítania az idegen elemektől, konkrétan ki kellett iktatnia a zsidókat, cigányokat és mindenféle egyéb „alacsonyabb rendűeket” a nemzet életteréből.  A jobbik viszont a globalizációt akarja kiiktatnia a nemzet életteréből, és nem Kohn bácsit, a sarki fűszerest. Láthatóan a cigányokkal sem ugyanaz a baja a Jobbiknak, mint a régi fajvédőknek, nevezetesen az, hogy genetikailag károsak a „magasabb rendű” fajra, hanem az, hogy beilleszkedési problémáik vannak. Képtelenek úgy élni, úgy dolgozni, úgy tanulni, egyszóval úgy alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, mint a többség.
A jobbik fajelmélete nem a felsőbbrendű fehér, vagy árja rassz diadalútjáról szól, nem arról beszél, hogy nekünk, fehéreknek, európaiaknak, magyaroknak valamiféle természettől adott küldetésünk volna a népek vezetésére, vagy akár kiirtására, hanem csak egy lapos összeesküvés-elmélet, amely elsősorban a világzsidóság gonosz machinációit igyekszik leleplezni. Zsidó világuralomról, zsidó tőkéről, zsidó érdekérvényesítésről szónokol, mert nem tudja másképp értelmezni a globalizáció borzalmas jelenségeit, csak abban az előítélet-rendszerben, amit eleve képvisel. S ugyanebben a keretben értelmezi a cigányság beilleszkedési zavarait is. Nem véve tudomást arról, hogy a globalizáció a világ legfejlettebb országaiban is megteremti a legnyomorúságosabb mélyszegénységet, nem értve meg a globalizáció társadalomromboló hatásainak valódi mechanizmusait, azt hiszi, hogy a cigányság szociális problémái mögött valamiféle zsidó aknamunka áll, amelynek célja a mi szép magyar hazánk destabilizálása.
Azt persze a Jobbik értelmesebb ideológusai is sejtik, hogy az okok jóval összetettebbek lehetnek, annál, mint amiket a demagóg politikai szónoklatok körülírnak, de éppen rasszista előítéleteik miatt egyelőre nem tudnak kilépni abból a szellemi csapdából, amit maguknak állítottak.
Mindent összevetve, úgy tűnik, hogy a Jobbik rasszizmusa valójában nem más, mint egy rasszista mezbe öltözött, végtelenül leegyszerűsített globalizációkritika. De azért globalizációkritika. S ezért kedvelem a Jobbikot. A kritikus hangért, a jobbító szándékért, a globalizáció rettenetes hatásainak felismeréséért. Még akkor is, ha e szörnyű hatások működésmódjáról nagyon zavaros és nagyon avitt, és olykor nagyon is emberellenes elképzelései is vannak e párt tagjainak és vezetőinek.

Retro

A tragédia pedig abban áll, hogy a Jobbik által megfogalmazott globalizációkritika nem csupán rasszista, nem csupán embertelen, hanem értelemszerűen a globális világgal való szembenállás legmarkánsabb definíciója is. A globalizáció elutasítása a Jobbik számára elsősorban a lokalitást jelenti: a nemzetet, a hazát, a törzsökös megoldásokat. A világgal szemben azt képviseli, ami hazai. A képzelt zsidó világ-összeesküvéssel szemben, a magyarság lokális összeesküvését – úgy értem esküvel fogadott összefogását, például az Árpád-kor vérszerződését – állítja szembe. Az újdonság helyett pedig a hagyományra helyezi a hangsúlyt. Pontosabban mindarra, ami a globalizációt megelőzően történt, vagy történhetett volna.
És mivel a Jobbik tömegbázisát nem az a néhány tucat szittya-hun lovasíjász  adja, akik olyan mókás ősmagyar viseletben őrzik a hagyományt, s nem is az a párszáz gárdista, akik alakzatba szerveződve várják a szebb jövőt, hanem a kádári kisember, ezért a párt számára is elsősorban a kádári megoldások jelentik a törzsökös lokalitást.
A Jobbik programja az idealizált kádári Magyarország megvalósítását ígéri. A pártprogramban meghirdetett ökoszociális nemzetgazdaság olyasvalami, amiben az OTP-re és Kinizsi Takarékszövetkezetre támaszkodó maszek, a háztáji gazdaságát művelő kisparaszt ellátja a hazai igényeket, miközben a híres magyar élelmiszeripar, a Globus és Bábolna, a ragyogó magyar ipari termékeket kínáló Ikarusz és Videoton a végeláthatatlan keleti piacokra termel, s cseppet sem kell, hogy zavartatassa magát a nyugati tőke versenyétől, a multinacionális pénzügyi körök áskálódásától. Virágzik a tsz-melléküzemág és az ipari kiszövetkezet, OTP-lakást kap a rászoruló, olcsó a kenyér és a tej, a munkanélküliségnek pedig hírét sem hallották az emberek. Ebben a szép múltban és szebb jövőben rend van és fegyelem, színházi közvetítést adnak a tévében, nincs cigánykérdés, legfeljebb huligánok randalíroznak az ifjúsági parkban, s nem garázdálkodnak bűnözők a Józsefvárosban.
A Jobbik, ha tehetné, ott folytatná, ahol abbahagytuk 1988-ban, csupáncsak felpántlikázná a kádár-rendszert a maga nemzeti színű és árpád sávos szalagjaival, s nem mellékesen felcserélné a marxista ideológiát a maga zsidó világösszeesküvés-elméletével, amely egyébként éppen olyan kielégítően megmagyarázza minden bajunkat, mint bármelyik imperializmusra mutogató, osztályharcos agit-prop brossura. 
Bizonyos értelemben igaza van a Jobbiknak. A konzervatív szellem vesszőparipája, az organikus struktúra, egyebek mellett azt is jelenti, hogy forradalmi változások helyett olyan összefüggésekben kell gondolkodnunk, amit az emberek elfogadnak, amiben képesek elhelyezni magukat, amiben élni, létezni tudnak. Még akkor is, ha ezt a rendszert megszépíti az emlékezet, még akkor is, ha annak az idealizált társadalmi rendnek az alapjai soha nem működtek, hitelekből létezett, tákolmány volt, díszlet, kulissza.

Szemellenző

Hogy mindezek tükrében mit fog tenni a Jobbik, ha egyszer hatalomra jut, azt ma még nehéz megítélni. Hiszen mindaz, amit képvisel, egyelőre csak fikció és tagadás. Egy mesés, globalizáció előtti aranykor feltámasztására tett kísérlet mindannak tagadása által, ami azóta van, azóta létrejött. A Jobbik tagadja az államadósságot, a hitelt, a kamatos kamatot, egyszóval mindazt, amit a nemzetközi bankrendszer képvisel, tagadja tőke és a profit szabadságát, a tőkéért folyó nemzetközi versenyt, a költségexternalizációt, egyszóval mindazt, amit a multinacionális nagyvállalat képvisel, és természetesen tagadja holokausztot, a kereskedelmi televíziót és a meleg fesztivált, egyszóval mindazt, amit a multikulturális közeg kínál. Tagadása a globalizációnak, s reménye egy fiktív lokalitás, a kádári Magyarország sikerének, ez a Jobbik programja.
S ezenközben nem veszi észre, hogy a felismert konfliktus, a globális és lokális világ ilyesfajta szembeállítása eleve hibás. Olyasféle hiba, mint, amit Marx követette el, amikor – az elnyomók és elnyomottak antagonisztikus ellentmondásáról beszélve – azt képzelte, hogy a proletárok kisajátíthatják a kisajátítókat.  Nem. Ez képtelenség. A rabszolgák, a jobbágyok, a proletárok soha nem győzték le uraikat. A lokalitásoknak soha nem lehet soha erejük ahhoz, hogy szembeforduljanak azzal, ami globális. A társadalom legaljára szorultak – legyenek azok szociális csoportok, osztályok, népek vagy országok – soha nem vívhatták ki szabadságukat, jólétüket, egyenlőségüket. Helyzetük javulásához az kell, hogy a középosztályok változtassanak a világ állapotán. A Jobbik felismerései közül pedig leginkább ez hiányzik.
A Jobbik képtelen meglátni azokat a globális folyamatokat, amelyek éppen a globalizáció keretei között fejlődnek ki, s amelyek a globális rendszer keretei között adnak radikális választ a világ nagy problémáira. A Jobbik nem látja és faji, lokális előítéletei miatt nem is tudja észrevenni, azokat a globális csoportokat, mozgalmakat, műhelyeket, amelyek valódi válaszokat adnak a mélyszegénység problémájára, azaz a gazdagok és szegények között egyre növekvő távolságra. Nem látja azokat, akik választ adnak a nemzeti identitás fölbomlásának problémáira, azaz a helyi társadalmak széthullásának kérdéseire. Nem veszi észre azokat a közösségeket, amelyek a környezet, a Föld, s így természetesen az anyaföld, a haza megmentésén fáradoznak.
Nem csupán együttműködni képtelen a globalizáció ellen fellépő, a szó legszorosabb értelmében rendszer ellenes kezdeményezésekkel, de még javaslataikat, eredményeiket, ötleteiket sem tudja haza hozni, átvenni, képviselni. Még akkor sem, ha ezek között szép számmal akadnak szélsőjobboldali csoportok. 
 

A sorozat következő részében elmondom, lehet-e más a politika.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Holnapra megforgatjuk…

A hazai rendszerkritika 1. rész

Egyre több közgazdász, elemző, szakértő veti föl, hogy a világgazdaságban tomboló válság-cunami nem a kapitalista rendszer működésével együtt járó és szinte természetes ciklikus krízis, hanem valami gyökeresen új, nyomasztóan elhúzódó, túlságosan sok irányba ható, és mindezekkel együtt borzasztó nehezen értelmezhető mélyrepülés. Még azt is fölvetik néhányan – például Daniel Alpert és Nouriel Roubini, két nemzetközi hírű közgazdász –, hogy ez a válság a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti. Azaz elképzelhető, hogy abban a válságban, amit megélni vagyunk kénytelenek, a tőkés gazdaság újabb nagy átalakulását tapasztalhatjuk meg. Könnyen lehet, hogy néhány évtized múlva mindaz, amit most tudunk a gazdaság működéséről csak emlék lesz, csak történelem, és egy gyökeresen más logika mentén szerveződik a társadalom.
Ebben az összefüggésben azonban érdekes lehet, hogy miképpen viszonyul a hazai közélet az alternatív megoldásokhoz, az útkereső eszmékhez, a legújabb gazdaságpolitikai tendenciákhoz. E tekintetben – meglepő módon –  lényegesen jobban állunk, mint sejtenénk. Ugyanakkor persze azzal is szembe kell néznünk, hogy a hazai pártok és mozgalmak által megfogalmazott gazdaságpolitikai alternatívák legalább annyi sebből véreznek, mint a mainstream gazdaságirányítás.
A következő sorozat a rendszerkritikus eszmék szellemében járja körül a hazai kezdeményezéseket, megvizsgálva a Matolcsy féle „unortodox” gazdaságpolitikát, a Jobbik rendszerkritikus zsákutcáját, az LMP útkereső, nyugatias globalizációkritikáját, és végül a valódi alternatívákat, amelyek rendkívül izgalmasak és eredetiek, viszont jó eséllyel tökéletesen működésképtelenek.

Az unortodoxia diszkrét bája

Most, hogy véget érni látszik az „unortodox” gazdaságpolitika időszaka, érdemes megnézni, vajon miben is állt az a nem tankönyvi közgazdaságtan, amelyet Matolcsy György képviselt. Nagy adag jóhiszeműséggel megáldva ugyanis eddig azt feltételezhettük, hogy az egyes lépések majd elvezetnek valahova, majd összeállnak valami egységes koreográfiává, majd kibontakozik belőlük valami értelmes gazdaságpolitikai koncepció. Mára azonban világossá vált, hogy a program fenntarthatatlan, a magyar gazdaságirányításnak fejet kell hajtania a nemzetközi pénztőke előtt, s vissza kell térnie az ortodox megoldásokhoz. A kudarc, bármilyen körmönfont kommunikációval is próbálja csökkenteni jelentőségét a kormány, az IMF visszahívásával kétségtelenné vált. Ámde azt, hogy mi ennek a kudarcnak az oka, csak akkor érthetjük meg, ha megpróbáljuk föltérképezni, mit is akart elérni a nemzetgazdasági miniszter.

A nagy terv

Matolcsy György ugyanis okos ember. Korántsem olyan szerencsétlen álmodozó, mint amilyennek a klasszikus iskolákhoz tartozó közgazdászok beállítják, korántsem olyan ostoba fajankó, mint amilyennek a média bemutatja. Meggyőződésem, hogy kiérlelt koncepcióval állt a gazdaságirányítás kormányrúdjához, s hogy kudarcot vallott, az nem pusztán a saját hibája.  
Az eredeti elképzelés nagyon leegyszerűsítve az volt, hogy a belföldi fogyasztás élénkítése jó hatással van a hazai termelésre is, így a fogyasztás növelésével beindítható lesz a gazdasági növekedés.  Az Orbán-kormány kezdeti intézkedései mind erre mutattak. Ámde borzasztó hamar kiderült, hogy a hazai fogyasztást nem lehet igazán felpörgetni. Egyrészt azért nem, mert a belföldi fogyasztókra nehezedő terheket – az állami kiadások gigantikus nagysága miatt – nem lehet jelentősen csökkenteni, másrészt azért sem, mert a külföldi érdekeltségek elszívják a hazai jövedelmeket. Túl kicsi és túlságosan sok szállal kötődik a magyar gazdaság a Nyugathoz. A kormány tehát megpróbálta ezeket a hatásokat ellensúlyozni. Igyekezett, és máig igyekszik csökkenteni az állami kiadásokat. Leépítéseket hajt végre az élet minden területén, napirenden vannak az elbocsájtások, a szociális ellátások kurtításai, és így tovább. Másrészt arra törekedett, hogy a külföld elvonásait lényegesen mérsékelni tudja, elsősorban a devizában eladósodott lakosság terheinek csökkentésével, másodsorban a hazai gazdasági szereplők támogatásával, hogy ne külföldi, hanem magyar árut vásárolhasson a polgár, s végezetül az állami kiadások növelésével, hiszen végső soron az állami megrendelés is a hazai keresletet élénkíti. Mindezekhez azonban nem álltak rendelkezésére a szükséges források. A kérdés ilyenformán az volt, hogy miképpen lehetne úgy csökkenteni az állami kiadásokat, s vele együtt a lakosságra nehezedő elvonásokat, hogy közben az állam többet tudjon költeni, mint amennyit eddig költött.

A nagy összeomlás

A megoldás a különadók rendszere lett, illetve a nyugdíjalapok államosítása, amelyek révén a kormány onnan szerezhetett pénzt, ahol az a legkönnyebben halmozódott föl. S, ha eddig nem is volt semmi „unortodox” az elképzelésekben, a bankadóval, a multikra kirótt különadóval, a kötött árfolyamú végtörlesztéssel, s a nyugdíjalapok elvételével már nagyon is azzá vált. Ezek a lépések ugyanis nem csupán szokatlanok, de ellentétesek az euro-atlanti gondolkodásmóddal, végső soron valamiféle revolverpolitika megnyilvánulásai. Ez persze önmagában nem olyan nagy baj, hiszen a legtöbb állam ott zsarolja a nálánál gyengébbeket, ahol csak tudja, a baj az, hogy a mi kormányunk a nálánál erősebbekkel húzott ujjat.
A következmény nem pusztán az lett, hogy Orbán Viktorra és Matolcsy Györgyre kígyót-békát kiabált a Nyugat, hanem az is, hogy Magyarországot megbízhatatlan, sőt az európai gazdaságjogi elgondolásokkal szembeforduló államként könyvelték el. S ennek a besorolásnak rettenetes gyorsasággal meg is érkezett a maga hozadéka: a magyarországi befektetések olyan kockázatossá váltak, hogy piszkos ügyecskéink híreinek terjedésével egyre drágább lett a számunkra elérhető külföldi tőke. Az állampapírokat a kutya sem veszi, a forint elértéktelenedik, a tőke menekül. Ráadásul a megsarcolt bankok, nagyvállalatok, multinacionális cégek kárukat gondolkodás nélkül a lakosságra tolták, így a belföldi fogyasztás élénkítéséből végül semmi nem lehetett.
Matolcsy és Orbán nyilván abban bízott, hogy a hazai növekedés előbb indul be, mint ahogyan az „unortodox” gazdaságpolitika hatásai visszaütnek, s akkor a dinamikus bővülés keretei között megbirkózhatunk majd ezekkel a kihívásokkal. Azzal nyilván nem számolhattak, hogy a „gazdasági szabadságharc” legdinamikusabb évében, azaz nagyjából a mögöttünk hagyott esztendőben olyan súlyos gazdasági válság zuhan a világra, amelynek káros hatásai mindenképpen elértek volna bennünket, így azonban teljes kiszolgáltatottsággal fogjuk elviselni a csapást. S mellette még azt a reflexiót is, amit az eddigi intézkedések kiváltottak.

A nagy ámítás

Az Economist szerint „Matolcsy nem ortodox gazdaságpolitikája szerencsejáték volt”. Arról szólt, hogy a kormány serkenti a belföldi és a kiviteli keresletet, úgyhogy az visszaállítsa a gazdasági növekedést, még mielőtt a hiány utoléri. „Tizennyolc hónap elteltével a növekedést nem sikerült megvalósítani” – írja a lap. S ezzel a szabadságharc gyakorlatilag megbukott. Kormányzati forrásokra hivatkozva azt állítják az elemzők, hogy a visszatérő valutaalap éppen ott lesz a legszigorúbb, ahol a szabadságharc a legdinamikusabban folyt. A végtörlesztési lehetőség, valamint a bankadó megszüntetése biztos, hogy feltételei lesznek az IMF-fel kötendő új hitelkeret-szerződésnek. A valutaalap ugyanis már régen egyértelművé tette, hogy ezek veszélyeztetik a pénzügyi rendszer – azaz a bankrendszer – stabilitását.
Tulajdonképpen igaza van Schiffer Andrásnak, aki hétfői napirend előtti felszólalásában „inkoherens ámokfutásnak” nevezte a kormány gazdaságpolitikáját. A Matolcsy-féle „unortodox” gazdaságpolitika ugyanis valójában nem volt „unortodox”. A kormány mindvégig betartotta azokat a játékszabályokat, amelyeknek áthágását a legközvetlenebb veszélynek érezte. Mivel Brüsszel nem engedte, Orbán sem engedte elszállni a hiányt, pedig az infláció gerjesztése még az ortodox gazdasági logika szerint is lehetséges gazdaságpolitika. Ám igazán eretnek lépésekre a kormány nem vetemedett. Nem államosította a bankokat, nem vonta nemzeti ellenőrzés alá a pénzrendszert, nem vezetett be kötött devizagazdálkodást, nem kérdőjelezte meg az adósságszolgálatot, hogy csak néhányat említsek a valóban „unotrodox” megoldások közül. (Ezeket majd a Jobbik fogja megtenni, de róluk legközelebb írok.) Azaz végső soron az Orbán-kormány gazdaságpolitikája soha nem állt szemben a mainstream közgazdasági felfogással, annak csupán valamiféle sajátos és hazardírozó változata volt. Vagy pontosabb, ha úgy fogalmazok, nem az Európában elfogadott gazdasági szemlélettel állt szemben, hanem az európai jogi kultúrával, de legfőképpen a biztonságra törekvő, kiszámítható környezetben bízó, a kalandorpolitikát elvető polgári társadalomképpel. De az ortodox gazdasági felfogástól az Orbán-kormány nem tudott, nem mert és tulajdonképpen nem is igen akart elszakadni.

A sorozat következő részében a Jobbikról mondok tanulságos véleményt.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Azt írja a Nemzetgazdasági Minisztérium honlapján olvasható összefoglaló:  „Ha a rokkantság miatt a munkából kieső 700 ezer ember dolgozna, és fele olyan mértékben járulna hozzá a termeléshez, mint a többi 3,7 millió foglalkoztatott, akkor ez a magyar GDP-t közel 10 százalékkal növelné”
Ha dolgozna.
De nem dolgozik. És bármennyire elszántan is törekszik arra a kormány, hogy visszavezesse a munka világába ezeket az embereket, vagy legalább egy részüket, a megvalósításra pillanatnyilag igen kevés az esély.

Százezer
A kormány által benyújtott tervezet előirányzata szerint százezer rokkantnyugdíjas fog munkába állni hamarosan. Nem azért, mert ilyen sikeresen változott meg a gazdasági környezet, nem azért, mert újabban Magyarországon minden munkáskézre szükség van, nem azért, mert a rokkantsági ellátásnál sokkal többet vihet haza az, aki munkába áll, hanem egyszerűen azért, mert a tervek szerint körülbelül ennyi embernek szűnik meg az ellátása.
Az első elemzések már világosan rámutatnak arra, hogy az elképzelés – bár a legtöbb ember igazságérzetének megfelel – azért ezer sebből vérzik. A hozzáértők szerint, a kormányzati retorika ismét hamis, hiszen a juttatások megvonása nem fogja bővíteni a dolgozók számát. Egyszerűen azért nem, mert nincs elég munkahely.
Sőt az is lehet, hogy a pillanatnyi megtakarítás hosszabb távon visszaüt. A költségvetési megtakarítás ugyanis újabb keresletcsökkenést hoz. Az ellátás nélkül maradó tömeg nem fog vásárolni, nem fog adót, áfát, fizetni, és így tovább.

Hétszázezer
De ez csak a kisebbik baj. Van ugyanis itt egy nagyon komoly probléma is. Ami a hazai rokkantnyugdíjas-rendszer múltjából következik. Elég jól feltárt folyamat, hogy miképpen vált lehetségessé az, hogy Magyarországon, a minden képzeletet felülmúló hétszázezer rokkantnyugdíjas teremjen. A szocializmus összeomlása idején a GDP drámaian visszaesett, s a gazdaságból úgy esett ki nagyjából egymillió munkahely, hogy azt azóta sem sikerült pótolni. A rokkantnyugdíj egyfajta szociális rendszer lett, a munkanélküli segély valamiféle pótléka, persze elsősorban azoknak, akiknek esélyük sem igen maradt arra, hogy az átalakuló társadalmi-gazdasági rendben megtalálják a helyüket. A rokkantnyugdíjasok és a GDP viszonya tehát éppen a fordítottja annak, mint ahogyan azt a kormányzati kommunikáció sejteti. Nem azért esett a nemzeti jövedelem, mert sokan felhagytak a munkával, hanem azért voltak kénytelenek sokan rokkantnyugdíjassá válni, mert a munkájukra többet nem tartott igényt a társadalom.

Nulla
És most jön a lényeg. Nevezetesen az, hogy ezeknek az embereknek a munkájára ma sem tart igényt a magyar rögvalóság. Az érintettek nagy része már javában ötven fölött jár, képzettségük elavult, kapcsolataik felbomlottak, s így esélyük sincs arra, hogy munkába álljanak. De a stagnáló, vagy még inkább hanyatló magyar gazdaságban még a fiatalabbak is nehezen boldogulnak. Azok is, akik most jöttek ki az iskolából, azok pedig még nehezebben, akiknek a kormányzati intézkedés megszünteti a rokkantsági ellátását. Állítom, ez utóbbiaknak semmi esélye nincs.
Ha ugyanis én vállalkozó vagyok, akkor a munkára jelentkező hajdani rokkantnyugdíjasról két dolgot feltételezek: vagy nyomorék, azaz nem teljes értékű munkaerő, vagy csaló, azaz nem teljes értékű munkaerő. De, hogy munkát nem adok neki, abban biztos lehet.

 A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Az Index információi szerint „a szerdai kormányülésen még egyetlen szó sem esett arról, hogy változás lesz a magyar kormány IMF-fel kapcsolatos álláspontjában, a részletes tájékoztatás azóta is várat magára… Az Orbán-kormány tagjai nem kaptak tájékoztatást az IMF-hez való visszatérésről Matolcsy György csütörtök délutáni bejelentése előtt…”

Így készül a jogszabály
Természetesen megdöbbentő, ha a kormánytagok nincsenek tisztában a kormány soron következő lépéseivel, de az még elképesztőbb, hogy maguk a döntések bejelentői sem tudják, mit fognak tenni és mondani holnap. Az Orbán-kormány az improvizáció veszélyes húrjain játszik.
El kell mondanom egy kis személyes élményt. Egyik ismerősöm a Nemzetgazdasági Minisztériumban dolgozik. Valami fogalmazó, vagy micsoda. Az a dolga, hogy a leérkező brief alapján megírja a készülő törvény szövegét.  Ugye, ez valamiféle szakszöveg, mindenféle furcsa szófordulattal, tehát kell, hozzá a szakember, aki korrekt módon meg tudja azt fogalmazni. Na, igen, de kell hozzá más is. Elvileg ugyanis van az én ismerősömnek egy főnöke, akinek egyebek mellett az a feladata, hogy az elkészült szakszöveget összeboronálja az egyéb ide vágó szabályokkal és rendelkezésekkel. Gondolom, elég nagy tudású pali lehet, mert egy-egy törvénynek ezernyi helyen lehet hivatkozása, s ezernyi helyre mutathat következménye, így végül is az egész corpus jurist ismernie kell annak, aki értelmesen akar belenyúlkálni. Ezt követően megy aztán a szöveg a kormány és az országgyűlés elé, majd idővel vissza az ismerősömhöz, illetve a kontrollszemélyhez, hogy azután átírva, átszerkesztve, szépen elszunyókáljon a nagy, országos jogszabálygyűjtemény végtelenül unalmas lapjain.
Úgy látszik azonban, hogy ezt az letisztult, bürokratikus utat végtelenül unalmasnak találja a mi kormányunk, s érdekesebb, izgalmasabb, merészebb, hogy úgy mondjam, nem ortodox utakat keres. Történt ugyanis, hogy az emlegetett felettes kontroll-figura a közelmúltban kilépett a minisztériumból, és egyelőre nincs is utódja. Most tehát az van, hogy az én ismerősöm megírja a vázlatát, és azt délután a miniszter bejelenti.

Egy árulkodó papírlap
Hogy az aktuális jogszabály valamilyen nagyobb összefüggésrendszer keretébe illeszkedne, hogy valamiféle kiérlelt gazdaságpolitika részeként jelenne meg a törvények között, vagy, ha az nem is, de legalább egy nyúlfarknyi hatástanulmány megelőzné az fogadását, arról szó sincs. A kormányt olyannyira elsodorták az események, hogy sem ideje, sem lehetősége nincs efféle óvatoskodásra. Improvizáció és hazárdjáték mindaz, ami manapság Magyarországon történik.
Ugye emlékszik még mindenki a miniszterelnök összefirkált beszédére? Nem olyan papírlap volt az, amelyen egy, két szó helyett betoldott egy-két másik kifejezést az előadó, mert retorikai szempontból hatásosabbnak gondolta emezt, mint amazt. Nem. Arról a papírlapról egész bekezdéseket húztak ki. A bejelenteni tervezett intézkedések egy részéről ugyanis kiderült, nem lehet bejelenteni. Kiderült, de nem a tervezgetés időszakában, nem a minisztériumok hagyományos munkájának következtében, hanem valami furcsa hanyagság következtében, az utolsó pillanatban, akkor, amikor már a piszkozat átírására sem volt idő. 

Akkor inkább az IMF!
Gondolom, az IMF visszahívása is éppen ilyen alapos tervezés előzte meg. Valahogy így képzelem:
- Te, Gyuri! Ezek mindjárt leminősítenek minket…
- A nagyobbik baj az, miniszterelnök úr, hogy a tegnapi kötvénykibocsájtás is borzalmasan sikerült.
- Azt akarod mondani, hogy nem finanszírozható a piacról az államadósság?
- Hát, finanszírozható, csak nagyon, nagyon drágán…
- Az baj?
- Hmm… Talán jobb lenne valami más megoldás után nézni…
- Még valami különadó?
- Hát akkor végképp nem veszik a kötvényeket. Tudod, Viktor, ezek a dolgok azért némileg összefüggnek…
- Igen, ezt már mondta más is. De, hát akkor mit tehetünk, hogy vegyék?
- Talán, ha volna mögötte, vagyis mögöttünk, vagyis Magyarország mögött valami olyan erő, amelyik helytáll értünk…
- A kínaiak!
- Őőőő, izé… A megoldás holnapra kell. Mire a kínaiakat megpuhítjuk, az hónapokig is eltarthat…
- Hát, csak van valami olyan állam, vagy szervezet, amelyik ilyenkor oda áll az országok mögé!
- Nos, hááát… Hogy őszinte legyek, erre találták ki a valutaalapot…
- Te hülye vagy, Gyuri? Másfél éve arról pofázok, hogy szabadságharcot vívunk ellenük!
- Hát, a másik lehetőség az, amit Vonáék mondanak.
- Te tényleg megőrültél? Ha fölmondjuk az államadósság visszafizetését, engem kibeleznek Brüsszelben!
- Az így is megeshet. De, ha nem Brüsszelben, akkor Budapesten…
- Akkor inkább az IMF.
- Jó. Bejelentem.
- Te, Gyuri! Fel a fejjel! És ne felejts el nekik is szólni!
És befejezésül még egy gondolatot hadd tegyek hozzá ehhez az ügyhöz: Én nagyon jól tudom – mert a politikaelméleti szakkönyvek megírják –, hogy az állami vezetők, szerte a világon kilencven napos ciklusokban gondolkoznak. Pontosabban nem gondolkoznak kilencven napnál hosszabb időtávban, mert úgy vélik, fölösleges idő- és energia-befektetés a három hónapon túli tervezés. Egy negyed év alatt olyan borzasztóan sokat változhat a világ, olyan elképesztően sokat felejt a közvélemény, olyan kiszámíthatatlan események történhetnek, amelyek eleve szükségtelenné és értelmetlenné teszik a hosszabb távú tervezést. És én azt is megértem, hogy válsághelyzetben ez az idő szükségszerűen lerövidül. De azért az, hogy kilencen nap helyett a kilenc óra jelenti a hosszú távú előrelátást, nos, az némi fejetlenségről árulkodik.

 A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

Jó néhány hónapja szemben áll egymással a kormány és a magyar orvostársadalom. A fiatal doktorok, a rezidensek azzal fenyegetőznek, hogy tömegesen hagyják el az országot, ha fizetésük nem javul jelentősen, a kormány pedig a röghöz kötés különféle formáit eszeli ki, hogy itthon tartsa az orvosokat. Pillanatnyilag a rezidensek állnak jobban.

Agyszivattyú

Csütörtökön Papp Magor, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke, a Világgazdaság című napilap által szervezett egészségügyi konferencián bejelentette, hogy másfél hónappal az akció befejezése előtt már 2300 egészségügyi dolgozó helyezte letétbe a felmondólevelét. Lassan tehát összegyűlik a mozgalom számára sikert jelentő háromezer felmondólevél. Mindeközben az ágazati vezetéssel megakadtak a dolgozók életpályamodelljéről, béreik rendezéséről szóló egyeztetések.

Mivel a nyugati országok a hazai bér többszöröséért csábítják a magyar munkaerőt, mára eljutottunk oda, hogy évente közel másfélszer több orvos hagyja el az országot, mint ahányat az egyetemek képeznek. Ami természetesen a hazai egészségügy rohamos pusztulását hozza.

Manapság ritkán használják az agyszivattyú kifejezést, de az orvosi pálya kapcsán nyugodtan feleleveníthetjük brain drain fogalmát. Valóban az zajlik, hogy az igen-igen drágán kiművelt magyar orvosok, a Magyarországtól kapott tudásukat külföldön és a külföld számára kamatoztatják.

De – és most jön a lényeg – vajon valóban onnan kell fölfogni ezt a kérdést, ahonnan a kormány megközelíti? Vajon valóban az az egyetlen értelmezési kerete a jelenségnek, hogy a külföld elszipkázza a magyar agyakat? Vajon valóban az egyedül lehetséges válasza a kormánynak az, ha útját állja a folyamatnak?

Én nem hiszem!

Mégpedig azért nem, mert a jelenség mögött olyan lehetőséget látok, aminek kiaknázása minden fáradtságot, sok nehézséget és tekintélyes áldozatot megér. A magyar orvosok külföldi munkavállalása, ha ügyesen használja az ország, igencsak javára válhatna nemzetünknek. Olyan lehetőség ez, mintha kimeríthetetlen olajkincset fedeznénk föl a szikes alföldi puszták alatt.

Mindjárt el is mondom miért.

Agyexport

Gyakorlatilag a rendszerváltás óta azon nyafogunk, hogy Magyarországnak nincs valamirevaló exportcikke, nálunk nincsenek bányakincsek, nincs magasan fejlett ipar, s még a kiváló minőségű téliszalámi - tokaji aszú - herendi porcelán szentháromságot sem értékeli kellőképpen a külföld. Erre most kiderül, hogy igenis van kiváló exportcikkünk, mégpedig olyan, aminek reklám se nagyon kell, olyan, amit korlátlan mennyiségben, mi több, viszonylag gyatra minőségben is el tudunk adni, s így is két kézzel kapkodnak utána a nyugatiak.

Kiderül, hogy a magyar fogorvosokhoz – mert a nyugati kollégáikhoz képest olcsón, ámde hozzájuk hasonlóan igen jól dolgoznak – özönlenek a külföldi betegek. Teljes utazási irodákat tartanak el a francia, német, belga fogfájósok, hogy magyarországi villámlátogatásuk után ragyogó mosollyal térhessenek haza. Kiderül, hogy a magyar gyógyvizeket valóban kedvelik a külországbeli betegek, és az ízületi bántalmakkal küszködő német nyugdíjasok évről-évre visszajáró vendégei a gyógyszállóinknak. És végül, íme, most kiderül, hogy a magyar orvosok olyan keresett árucikkek Nyugaton, ami még a bűvös kocka sikerét is fölülmúlhatja.

Persze ahhoz, hogy ezt a lehetőséget kihasználhassuk, előrelátó tervezés, nagyvonalú beruházás, és hosszú távú gondolkodás kellene. Mindazonáltal a külföldre vándorló magyar orvosok elképesztő nyereséget jelenthetnének a magyarság számára.

Ha az orvosképzés kapuit nem becsukni igyekezne a kormány, hanem mind szélesebbre tárni, ha az egészségügyi oktatás hozzáférhetőségét nem szűkíteni, hanem bővíteni akarná, ha nem azon elmélkedne, hogy miképpen tarthatná vissza az elvándorlókat, hanem azon, hogy miképpen lehetne a közösség egésze számára hasznossá tenni ezeket az egyéni döntéseket, akkor sok minden megoldható lenne. Ha a kormány nem a magyar orvosok és rezidensek maradását szorgalmazná, hanem például a befogadó országokkal próbálna megállapodni arról, hogy azok valamiképpen járuljanak hozzá a képzési költségekhez, akkor ugyanis a távozó szakemberek külföldi munkájából az itthon maradók is profitálhatnának. Megjegyzem, egy ilyen megállapodás azért sem tűnik lehetetlennek, mert az agyszivattyú hatása azokat az országokat is érinti, amelyekről nem is gondolnánk. A németek például évek óta keresik a megoldást ugyanerre a problémára. Nyugaton nem azért várják tárt karokkal a magyar doktorokat, mert arrafelé nem tudnak orvosokat képezni, hanem éppen azért, mert tőlük is elszívja a kiművelt emberfőket ezernyi jobb ajánlat. A probléma európai dimenzióit megértve, és a befogadókkal együttműködve lehet csak megtalálni a megoldást és nem a partikuláris érdek, a nemzeti szempont, a röghöz kötés erőltetésével.   

Agyhatalom

S hozzá kell tennem azt is, hogy nem kell az orvos és ápolóképzésre fordított nemzeti befektetés teljes megtérítéséről fantáziálni, fejpénztől, vagy a diákhitel zavaros formáiról ötletelni ahhoz, hogy kamatostul megtérüljön a képzés. Különösen akkor nem, ha az egészségügyi oktatás fejlesztését részben sikerülne a svéd, angol vagy német forrásokból finanszírozni. Egy ilyen megállapodás alighanem nekik is jó üzlet lenne, hiszen a hazainál jóval olcsóbb külföldi képzés támogatása – mondjuk annak arányában, amennyi időt a vendégorvos eltölt a befogadó országban – nagyságrendekkel jobb megoldás, mint a drága hazai képzésbe önteni a pénzt. Nekünk, illetve a hozzánk hasonló nemzeteknek, cseheknek, lengyeleknek, románoknak meg aztán különösen jó üzlet lehetne, hiszen a külföldre távozó rezidensek, ápolók, nővérek, orvosok és gyógyszerészek ezer szállal kötődnek hazájukhoz. Ott élnek szüleik, testvéreik, barátaik, oda köti őket a családi vagyon, a gyermekkor emléke, az első szerelem, s nem utolsó sorban a kollégák megbecsülése. A Külföld számára képzett magyar orvosok fizetésük egy részét akkor is haza küldik, ha erre nem kötelezi őket az állam. Pontosan tudják ők, hogy szüleik, vagy tágabban értelmezve a hazájuk áldozatot hozott taníttatásukért, s ők ezt viszonozni fogják.

Viszonozni fogják akkor, amikor támogatják szüleiket, viszonozni fogják, amikor haza jönnek, s itthon költik el jövedelmük egy részét, s többségük viszonozni fogja akkor is, amikor kis vagyonkát gyűjtve, évek múlva végül hazatelepül. De viszonozni fogják azáltal is, hogy hazai szakemberekhez küldik betegeiket. Nem azért egyébként, mert ezek feltétlenül jobbak, mint mondjuk a svéd szakemberek, de külföldön helytálló orvosaink ezeket ismerik, ezekkel buliztak, csajoztak és persze tanultak együtt egyetemi éveik alatt. Viszonozni fogják akkor, amikor hazai szanatóriumokba, gyógyüdülőkbe, fogorvosi rendelőkbe küldik betegeiket, és végül viszonozni fogják akkor, amikor sikerükkel, pályájuk fényes ívével, külföldi megbecsültségük hírével tanulásra, műveltségre, versenyképes tudás megszerzésére ösztönzik az utánuk jövő nemzedéket.

Viszonozni fogják azáltal, hogy egy ilyen sikeres helytállás nyomán Magyarország a csikós, a betyár, és a délibábos pörköltzaft helyett új identitást szerezhet magának. Igen, Magyarország lehet a gyógyító, a segítő, a tudós, hozzáértő orvosok országa. Mert alig egy évtized alatt elérhető, hogy innen nem csupán a fogorvosi kezelés, a gyógyfürdő és iszappakolás érkezik Nyugatra, de a gyógyító értelem is.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

Régi mondás szerint a tábornokok gyakran az előző háborút akarják megnyerni. Ezért újra veszítenek. Az előző, vesztes háború elemzése, az elkövetett taktikai és stratégiai hibák értelmezése, s természetesen az így felfedezett hiányosságok rendbe hozatala után ezek a tábornokok bátran indulnak az új háborúba. Nem is sejtik, hogy a haditerv javított változata éppen olyan hibás, mint az eredeti volt. Hiszen ez egy másik háború.

Más vezér

Úgy tűnik, szerencsétlen Orbán Viktor az egyszeri tábornokok legendás hibájába zuhant. Nyolc éven keresztül készült arra, hogy megnyerje a maga 2002-ben elvesztett ütközetét. S nem vette észre, hogy az eltelt nyolc év alatt minden megváltozott. Kormányzásának eddigi másfél éve alatt mindent megtett azért, hogy ne veszítse el a választásokat 2002-ben. Pedig most 2012-t írunk.

Az orbáni karizma megkopott az elmúlt évtizedben. A kilencvenes évek végén még óriási erőt jelentő, orbáni közképet súlyosan erodálta a miniszterelnök sokszoros veresége, táborának bürokratikus centralizáltsága, s nem utolsó sorban a politikai játszmákban vitt dicstelen szerepe. A karizma pedig, mint Max Weber óta tudjuk, olyan jószág, amit a siker hitelesít. Ha nincs siker, nincs dicsfény. A kétharmados győzelem azt az illúziót ébresztette Orbánban, hogy régi karizmája töretlen fénnyel ragyog, s nem vette észre, hogy ez a diadal nem neki szól, nem őt emelte magasba, hanem az ország kétségbeesett, megoldáskereső jajkiáltása volt. Nem Orbánt akarta ez a nép 2010-ben, hanem egy olyan kormányt, amelyiknek kellő ereje van ahhoz, hogy megoldja közös gondjainkat. Ám miniszterelnökünk azt hitte, ma is elég kiállnia széles hallgatósága elé, s a lelkes népindulat világok megmozgatására lesz képes. Hát nem képes rá, Orbánnak nincs ma már olyan mozgósító ereje, mint volt az ezredfordulón. Nincs is kit megmozgatnia, s mivel program sem igen akad, nincs is miért megmozdulni annak, akit még meg tud szólítani kormányfő szava.

Más nép

1998-és 2002 között nóvum volt az a nemzeti elkötelezettség, a hagyománytisztelet, a magyaros külcsín, amit a kormány – főleg a millennium után, illetve ahhoz kapcsolódva –képviselt. Az ezredévi megemlékezések, a szent korona-tan előbányászása, a nemzeti-polgári középosztályról szőtt szóvirágok, akkoriban eredetinek, újszerűnek, értelmesnek számítottak. 2008-ra azonban a nemzeti projektet lenyúlta a Jobbik. Följavította némi rasszista ízzel, és – lássuk be – ebben a műfajban ügyesebb is, mint a Fidesz. Így Orbánnak mára nem maradt egyebe, mint a Kerényi-féle kortárs giccs-gyűjteménye, szobrok áthelyezése és terek átkeresztelése. Ja és, hogy el ne felejtsem, maradt neki egy új alkotmánya, amiben kevés ugyan az újdonság, kevés a korszerűség, kevés az européer eredetiség, ámde bőven van benne nemzeti öntömjén. Hogy önmagára ismernének benne a Fideszes középrétegek, az alig valószínű.

Annál is inkább, mivel a párt bázisát adó polgárság sem úgy néz ki ma már, mint ahogyan tíz évvel ezelőtt elköszönt tőle a Fidesz. Orbán akkor egy viszonylag erős, gyarapodó, és bizakodó középosztály élére állt. Őket segítette, őket képviselte 1998-és 2002 között. Mára ezek a középrétegek kettéhasadtak, s túlnyomó többségüket a lecsúszás réme fenyegeti. A Fideszt 2010-ben éppen az repítette a hatalom magasába, hogy a zuhanó középosztály benne látta a leejtőn való megállás, a visszakapaszkodás esélyét. Ámde Orbán semmit nem vett észre a helyzet megváltozásából.  Azt hitte, vannak még olyan családi tartalékok, amikkel ez a réteg bírt 2002 előtt. Azt képzelte például, hogy valóban akad még negyedmillió család, amely képes élni a végtörlesztés adta lehetőséggel. Mára jól látszik, tizedennyi, ha van. Így a középosztály felemelkedéséről kigondolt programok, mondjuk a Széll Kálmán terv egyes elemei, vagy a napokban nyilvánosságra került, elvileg polgárbarát oktatáspolitikai koncepció gyakorlatilag légüres térbe került. Nincs középerő, amely ki tudná használni az Orbán által kínált mozgásteret, mi több, a polgárságra szabott pályáról éppen a lesüllyedő polgárság szorul ki legtragikusabb módon.  

Azt a harcot is most vívja meg a Fidesz, amit elmulasztott megvívni előző kormányzása alatt. A bukás okait elemző, belső körnek szóló elemzések telis-tele voltak a média ellenzéki uszításának romboló hatásaival, de még inkább az államapparátus ellenséges passzivitásának áldatlan hatásaival. Nem csoda hát, ha hatalomra jutva Orbán a leggátlástalanabb média-szabályozással igyekezett megzabolázni a sajtót, s a legsötétebb szervilizmust elvárva szervezte át a közigazgatást. Nem bírta megérteni, hogy 2010-re mind a média, mind a hivatalnoki kar úgy várta őt, mint zsidók a messiást, s képviselőinek többsége még komoly áldozatok árán is kész lett volna támogatni az ország értelmes, előremutató, és mindenki által szükségesnek tartott átalakítását. Orbán ehelyett azt tette, amit tett, s a józan átszervezés helyett nekiállt leszámolni azokkal, akik  nyolc évvel ezelőtt ellenlábasai voltak.

Más háború

Orbán nem azt a háborút vívja, ami ma zajlik. Nem azok ellen nyitott frontokat, akik valóban fenyegetik az országot, nem azok a szövetségesei, akiket barátainak gondol, nem ott húzódnak frontok, ahol ő képzeli, és nem ott van a hátországa, ahova téves térképei teszik. Nem azokkal az eszközökkel, nem azokért a célokért, és nem olyan feltételek között zajlik ez a küzdelem, ahogyan a kormányfő elképzeli. És, ami talán a legsúlyosabb: nincsenek tartalékok ott, ahol ő feltételezi.  

A gazdasági és társadalmi válság egyre súlyosabb következményein keresztül a valóság bámul Orbán Viktorra. Előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni vele. Előbb-utóbb meg kell értenie: nem az a háború zajlik, amit ő vív. És akkor azt is be kell látnia, semmije sincs, amivel ezt megnyerhetné.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

 

A szépreményű Jobbiknak, a legnagyobb ellenzéki párt szerepében tetszelgő hazai szélsőjobbnak sikerült teljes hat és fél százalékos eredményt elérnie a Budapest II. kerületi időközi választáson. Ezzel a produkcióval gyakorlatilag minden várakozást alulmúlt a párt, messze elmaradt a közvélemény-kutatásokban tükröződő adatoktól. Anélkül, hogy messzemenő következtetésekre vetemednék egy helyi jelenségből, azért azt talán megkockáztathatom: úgy tűnik, kezd leereszteni a nemzeti színű lufi.

A Jobbik megítélésében – bár programja számos kérdésre választ kínáló, sokrétű elképzelés –mégsem a megfontolásra érdemes elemek dominálnak, hanem az a közvélekedés, amely a párt rasszizmusát állítja középpontba. Sajnos a Jobbik vezetői, tagjai mindent meg is tesznek azért, hogy ez az antiszemita, cigányellenes közkép fennmaradjon. A Jobbik politikusai minden héten elmondanak egy nyílt vagy burkolt rasszista kijelentést, a Jobbikhoz közelálló sajtó hemzseg a rasszista uszítástól, a Jobbik híveinek Facebook bejegyzései elképzelhetetlenek fasisztoid megnyilvánulások nélkül. A program fontosabb elemeiről a közbeszédben alig kerül szó. S úgy tűnik, elég baj ez a Jobbiknak, hiszen az efféle fajvédelemmel, talán indulatokat gerjeszteni lehet, de választást nyerni, az ország vezetésére való alkalmasságot bizonyítani nem.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

Tegnap megint volt egy jó kis antifasiszta megemlékezés. Már kezdett hiányozni. De szerencsére most sem maradt el mindennapi betevő holokauszt-rettegésünk. Ez alkalommal a nemzetközi antifasiszta nap adott alkalmat a paranoiás rohamra, az önsorsrontó szónoklatokra, a szorongásébresztő és bűntudatkeltő nyárspolgári ömlengésre, a halálból, pusztulásból, üldöztetésből összeszőtt ideológia előbüfögésére.

A Dunasirató című rendezvényt a Magyar Nők Szövetsége, a Mazsihisz és a Civilek a Szélsőjobb ellen Mozgalom támogatásával szervezték meg a Cipők a Dunánál emlékhelynél. Fischer Iván karmester, Kornis Mihály író, Alföldi Andrea történész, Pajor Tamás előadóművész, és természetesen Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke szólt az összegyűlt, úgy ezerfőnyi aggódó, rettegő, félelem- és borzongáskereső üldözötthöz. Alföldi Andrea egyebek mellett azt mondta, a mai Magyarország állampolgárai talán egy cipőben járnak azokkal, akiket egykoron a Dunához hajtottak. Kornis Mihály író úgy vélte, nem zsidónak lenni nehéz, hanem zsidó magyarnak. S ha jól értem az azt jelenti, hogy a magyarok közt élő zsidóknak rossz. Nyilván ez egy borzalmas közeg a zsidók számára.   Neki mindenesetre a Dunáról a hullák jutnak eszébe. Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke Kornis szavaira kontrázva kijelentette, ha a vascipők tehetnék „futva menekülnének el” a mai Budapestről. Végül Fischer Iván karmester juttatta el a magemlékezőket a félelem orgazmusáig. Európa felelős vezetőihez fordulva, arra figyelmeztetett, nem az euró, hanem a tolerancia van a legnagyobb veszélyben, hiszen a nyilasok szellemi örökösei szabadon masírozhatnak. Zárszóként a kétségbeesés katartikus manifesztumát világgá kiáltva, arra szólította föl az egybegyűlteket, tegyenek félre minden ellentétet, sérelmet, finnyásságot és fogjanak össze, mert erre kötelez az áldozatok emléke.

És most, mielőtt bármit hozzátennék, le kell szögeznem néhány dolgot: elsőbben is azt, hogy tudom, nagyon sok védtelen embert, köztük több millió zsidót meggyilkoltak a világháború évei alatt. De azt is tudom, hogy ezek a gyilkosságok nem elsősorban a zsidók ellen irányultak, hanem egy cinikus és embertelen rendszer elvetemült kísérletei volta arra, hogy fenntartsa önmagát. Tudom, hogy a holokauszt-emlékezetben megőrzött egyenes vonalú üldöztetés-történet, amely a kiközösítéstől a gázkamrákig vezetett sokakat, híven tükrözi a zsidóság által megélt borzalmas eseményeket. De azt is tudom, hogy ez az emlékezet nem tükrözi a történelem bonyolult összefüggéseit, nem ad választ okok és okozatok kérdéseire, nem eseményeket értelmező történelmi elbeszélés, hanem csak emlékek kusza halmaza. Tudom, hogy a zsidóság múltjának, a közösségi, családi és olykor személyes emlékeknek súlyos terhe a vészkorszak borzalma. De azt is tudom, hogy ezekkel a nyomasztó emlékekkel a hátunkon nem lehet sem a múltat tisztázni, sem a jövőt megteremteni.

Ezért hadd kérdezzem meg önöket, Tisztelt Megemlékezőket: önök tökéletesen leszarják, mennyi kárt tesznek? Belegondoltak már abba, milyen lehet annak a zsidó kisgyereknek az élete, aki úgy nő föl, hogy elhiszi, bármikor elviheti a zsákos ember? Milyen lesz az élete, világképe, jövője annak a gyermeknek, aki egy olyan gondolatvilágban szocializálódik, melyben – a normális gyerekekkel szemben, akik tudják, hogy az efféle rém csak fantázia, nevelési eszköz, üres fenyegetés – a zsákos ember valóság? Miféle felnőtt lesz az, akinek gyermekkorában nem képzeletbeli barátja, hanem képzeletbeli ellensége van?

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

Természetesen mindenkitől vissza lehet vonni az állami díjakat, ha érdemtelenné váltak arra. Bár megjegyzem, azért ez sem olyan magától értetődő. Az efféle kitüntetéseket elvileg nem haveri alapon osztogatják, hanem jobbára valóban valami nagyszerű teljesítményért ítélik oda. Az meg nehezen elképzelhető, hogy a nagyszerű teljesítményt a későbbi tettek felülírják.

És ezzel el is érkeztem a lényeghez. Az 1949-ben alapított Kossuth-díjat ugyanis elképesztően sokan megkapták, s mindannyian olyan teljesítményekért, amelyeket az akkor hatalomra jutott rendszer nagyra értékelt. Az ő tetteik nem érnek kevesebbet ma sem, mint akkor értek.

És éppen ezért jön nekünk ma rosszul ugyanez. A Kossuth-díj kitüntetettjei közül ugyanis csak kevesen tettek valamit az egyetemes emberi értékekért, még kevesebben tettek olyasmit, ami valamilyen módon a mi rendszerünkhöz is kötődik. Nagyrészük a szocialista rendért dolgozott, abban voltak értelmesek vagy kiemelkedőek a tetteik.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

Miniszterelnökünk bizonyára hiányzott arról ez előadásról, amikor megtanították a többieknek, hogy egy ciklus alatt lényegében csak egy társadalmi alrendszert lehet átalakítani. Többet nem. Egyszerűen nem megy. Túl bonyolult, túlságosan összetett, de legfőképpen túl sok szálon kötődik a többi alrendszerhez egy ilyen struktúra ahhoz, hogy csak úgy átalakítgassuk. Az egészségügy, az oktatáspolitika, a nyugdíjrendszer, az adózás, a pénzpolitika és a többi nagy rendszere az állam egészének olyan irdatlanul szorosan összefügg egymással, hogy az egyik átszervezése elképesztően durva hatással van az összes többire. A kialakított új struktúra összehangolása a többi alrendszerrel, működőképessé tétele, az időközben felbukkanó hibák kijavítása, és az így előállott rendszer újbóli finomhangolása fojtogatóan nagy feladat. Még egy viszonylag egyszerű struktúrának, mondjuk az oktatásügynek is olyan szerteágazó vonzatai vannak, olyan szervesen épül bele az összes többi alrendszer működésébe, hogy gyökeres reformja valamennyi minisztériumnak, állami hivatalnak, háttérintézménynek hónapokra, sőt évekre elegendő munkát ad. Persze ezeknek az intézményeknek közben a napi rutinjuk szerint is dolgozniuk kell, mi több, abban a válsághelyzetben, amelybe országunk, sőt földrészünk süllyedt, mindenféle tűzoltó munkákkal kell fékezniük, ellensúlyozniuk a válság katasztrofális hatásait.

Félreértés ne essék: nem állítom, hogy ezekre a reformokra nincs szükség. Bizony tény, hogy a magyar állam legfontosabb struktúrái olyan korokból származnak, amely korokban egészen más feltételek mellett, egészen más körülmények között működött az ország. A rendszerváltás folyamatának egyik legnagyobb mulasztása az, hogy politikai elitünk igyekezett megúszni ezeket a változásokat, illetve a velük járó súlyos társadalmi megrázkódtatásokat. A reformnak ugyanis szükségszerűen, és mindenképpen vannak áldozatai, még akkor is, ha végeredményben a többség számára egyszerűbb, kényelmesebb, előnyösebb rendszer is fog létrejönni.

Az átalakítás így szükségszerűen vezet a bukás felé. A kapkodva, kétségbeesve, egy világválság kellős közepén végrehajtott államreform – ma már világosan látszik – sorra-rendre képtelen helyzeteket teremt. Egyetlen elképzelés sem hozza meg a tőle várt eredményt, mert az államigazgatásban párhuzamosan meghozandó intézkedések hiányoznak, mi több a társadalom nincs fölkészülve a reformok feldolgozására.  

A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok

nem kerülhetnek ki az Index címoldalára. 

„A holokauszt-mítosz ilyenformán nem gyász, de egyenesen kegyeletsértő propaganda. Annak a hatmillió embernek a halála ugyanis, egyebek mellett azért megrázóan tragikus, mert teljességgel értelmetlen volt. Ha a mítosz hívei utólag értelmet adnak szörnyű pusztulásuknak, akár csak azzal is, hogy felhasználják saját identitásuk, közösségi összetartozásuk megerősítésére, akkor éppen a tragédia súlyát csökkentik. Akkor mártírokká avatják ezeket az embereket, olyasvalakikké, akik életüket áldozták föl értük, az ő életükért, azért, hogy világuk olyan lehessen, amilyen lett. Jelenüket igazolják az ő szenvedésükkel és halálukkal, létüket támasztják alá az ő szörnyű sorsukra sandítva, önmaguk meghatározására, identitásuk kialakítására használják rettenetes pusztulásukat és annak borzalmas körülményeit. Akár úgy is mondhatnám, hogy hasznot húznak a halálukból…

 A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.

Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.